Szigliget. Tavaly, a kisebb bosszúságok, meg a dombok ellenére azért kellemes volt. A szülinapomon pedig el lehetett kezdeni benevezni az idén a névnapomon tartandó változatra, így cukitesóm benevezett, miközben én (ofkórsz) futottam. (: – Pirospont.

Szigliget. Majdnem a Balaton túlsó vége, de legalábbis nem a szomszéd. Minden járulékos előnyével egybevetve leginkább a kényelmes közösautós utazást preferálom, így elkezdtem most is fuvart keresni Sacinak és jómagamnak. Meglepően semmi keresés, kínálás nem volt az eseménynél, pedig ezért a verseny hetén ez már eléggé hosszas posztcsomagot szokott jelenteni, de most nem. Miután nem jött semmi reakció, a résztvevők alapján kérdezősködtem, illetve meghirdettem magunkat más futós csoportokban is, hátha. De a többség pénteken már lement, ahogy mi nem akartunk. Azonban olyan nagyon jó barátai vannak az embernek, hogy felajánlják nem létező szolgáltatásaikat is, tehát a "vinnélek ha mennék" alakulat népesen legalább 5 főt számlált igen gyorsan. (: – Pirospont.

Azonban a sikertelenség láttán szintén a nagyon jó barátok külön hadjáratba kezdenek, és kerítenek is lehetőségeket, ám ezek meg csak odafelé akarnak menni (milyen szuper hely lehet Szigliget! (: ). – Pirospont.

Aztán jön a felmentősereg majdnem az utolsó pillanatban: Andrásnál van 3 hely az autóban szintén odafele, és jókor, jó helyről indul. Gyorsan lefoglal, aztán Blanka pont jókor ír, így mind a 3 gyorsan lefoglal, és együtt utazunk. ;) És András még rugalmas meg jófej is, és szép tájakon utaztat minket. (: – Pirospont.

Az útközbeni eső eláll, sőt, lassan a nap is kisüt, no meg időben leérünk, rajtcsomagot felveszünk, átgondoltam készülünk, melegítünk. Valami közlekedési gubanc miatt a rajtot fél órával eltolják. Ez nemannyirapirospont, de nem húzzuk fel magunkat, bár a busz visszafele... No de jön a felmentősereg: Cilit Blankával ellentétben sikerült megtalálni, és mentőangyalként felajánlják a visszafeleszállítást. – Pirospont.

No és akkor már csak futni kell. (: Edzőbá aszonta, 10 perccel jobbat kell futnom, mint tavaly. Én meg jól elhittem neki. Okosan akartam csinálni, nem elfutni az elejét, hogy kipurcanjak hamar (mert én már csak ilyen vagyok), az emelkedőkre nem felrohanni, hogy végig bírjam, és ne is fájjon. Az indulás kissé kacifántos volt, teljes útszélességű rajtkapu alól kellett hirtelen félútra, ráadásul egy nagy pocsolyahalomra szűkülnünk, és persze mindezt lehetőleg sérülésmentesen túlélni. Nem volt egyszerű... Most a futóútvonal azért ezen kezdeti szűkösségen kívül kényelmes volt, arra szerintem nem nagyon lehet panasz. (Bár az autósok nem értenének velem egyet.) Akkor uccuneki, de csak okosba... Annyira ügyes vagyok már, hogy a bemelegedő részt is tudom 5:00 alatti tempóval futkározni, de azért megbeszélgettem magammal közben szépen, hogy a saját tempómat kell futni, nem kell senkit utólérni, és én jövő hétvégén maratont futok, ami azért ennél a mainál sokkal fontosabb (meg kicsit hosszabb is).

Nagyon jól sikerült mennem már az elejétől, jól esett, és közben egész tempós is voltam. Az emelkedők az emlékeimben nagyobbnak tűntek, vagy csak épp már kicsit kilapultak a szintek a futótudatomban, köszönhetően a sok terepezésnek, helynek, így az emelkedők nagyrésze meg sem kottyant. Azt egyáltalán nem láttam, milyen is a mezőny előtte, hány csajszika próbál nálam gyorsabb lenni például (Cilin kívül, mert őt láttam (: ), néha még az elejét sem láttam a csapatnak, főleg, amikor beletorkolltunk a kisebb távosokba.

Felosztottam magamban a távot, pedig azért 21-et már nem annyira szoktam, de a 4*5 inspiratívnak és motiválónak tűnt. Faltam a kilómétereket, valóban barátságosan fogyott így a táv. Az emelkedőknél igyekeztem annyit visszavenni, hogy maradjon erőm teljesen, de ott is sikerült nagyon jól menni, és a térdem is csak kicsit jelzett. Ennek mondjuk nem nagyon örültem, de igyekeztem figyelni a lépéseimre, és szerencsére sikerült egész hamar és egész jól helyreállni, így nem kellett aggódnom rajta tovább.

A második 6 km-es körben tudtam, hogy jön a nagyobb szintkülönbség, de reménykedtem, hogy az első 9 km-ben belapult dombok itt is hasonlóan jártak el. Hasonlóan, de azért az alattomos hosszú 10%-os emelkedő megpróbáltatás elé állítja a futót. Kicsit bele is fáradtam, meg is kellett állnom benne kétszer, de csak egy-egy gyors meghajlós fújtatásra adtam engedélyt magamnak, és ez elégnek is bizonyult. Kicsit azért aggódtam, hogy kipukkanok a végére, és nem fogom bírni, mert éreztem, hogy fáradok.

Utolsó kör, de előtte még nyomok egy puszit Adrinak, mert megérdemli, és mert pont jókor vagyunk jó helyen. (: Csak a banánt felejtettem el így megzavarodva... Ugyanaz a 6-os jön, ami az imént, ugyanazzal a dombbal. De megyünk, mert ennyi még van, de már csak ennyi. Banánt ettem a következő ponton, pont az alattomos elejénél egy nyeletre belesétálva, majd fogtam magam, és megfutottam azt a fránya dombot. Meg aztán a többit is. Eddigre már a korábban előttem futó csajszit befogtam, és látszott már az előző delikvens is. Mentem, és olyan jól esett, és hiába próbált a maraton "visszafogni", könnyűnek éreztem annyira a megvalósítást, hogy iramodtam továbbra is, némileg még bele is gyorsítva, és beértem a lilagatyást is. Még az iramfutók is nekem szurkoltak! (: Gondoltam taktikusan futok kicsit mögötte, rátapadva, majd aztán biztos távra a céltól otthagyom szépen. A lábaim azonban vittek, és képtelen voltam mögötte maradni, így jól otthagytam. Egy darabig nem mertem hátranézni, nem akartam kizökkenni, nem akartam azt látni, hogy ott jön mögöttem, de jóval később bátorságot vettem, és nem láttam sehol sem. (: Na akkor ezt a pár km-t a végén tartanom kell, nem érhet utól! Mentem, mint a meszes, mert volt is még bennem annyi erő egy félmaraton végére, hogy gyorsítsak.

És beértem a célba! Negyedik lettem a lányok között, Saci pedig ott várt már, én pedig nem hittem magamnak. Aztán megnéztem az időmet, és életemben másodszor elsírtam magam a célbaérés után. 1:38:23, és meg is volt a táv pont 21,1 km. Azaz akkora egyéni csúcsot futottam, mint a ház!!! A múltkor hisztiztem, hogy nem akarok edzésen 1:40-es félmaratont futni, mert hogy fogom én ezt megdönteni? Az is már durva lépés volt az 1:46:45 után... És tessék kérem. Egy szintes pályán sikerült nemhogy 10 percet javítanom, hanem egy teljes félmaratonon 12 perccel jobb voltam, mint tavaly a 20,5 km-en! Edzőbá, jó lesz így?

Én mindent beletettem, jól is éreztem magam közben, a csodás tájat is volt érkezésem élvezni, a vízért is sikerült visszaszaladnom önkiszolgáló módon, mert csak a szivárványos izókat akarták rásózni a jóemberre, leküzdöttem a térdfájást, leküzdöttem a halványan felsejlő oldalszúrásokat, legyőztem a dombokat, és legyőztem a távot és az időt! Azt pedig, hogy negyedik lettem, csöppet sem bánom, hiszem olyan illusztris tásaságban tettem ezt, mint Makai Viki, Lubics Szilvi és Szőke Cili. Örülök, hogy negyedik lehettem velük! És örülök, hogy elkészülhetett ez a fotó! – Pirospont, ezúttal magamnak.

De miért is lett ez ilyen hosszú? Mert ezt a sok pirospontot mind el akartam mondani, mert ez a Szigliget nekem ezekkel mind együtt lett egy csodálatos élmény! Ezektől mind mosolygok és mind örömmel tölt el, amikor rágondolok. Köszönöm, hogy ilyenné tettétek! Ettől tudtam ennyire rendben lenni és ilyen jól teljesíteni. (: Mindenkinek külön hatalmas gratuláció!!! – Pirospont.

És akkor a névnapi köszöntésekről még nem is beszéltem... <3 – Pirospont.