Kicsit ez most valamiért nehezen megy, nehezen akaródzik elkezdeni írni ezt a beszámolót... Valamiért... Azt hiszem, sejtem, miért, de pont ezért is szeretném megörökíteni.

Márciusban megvolt a szülinapi első, aminek felkészülése során megígértem anyának, hogy az idén nem futok több maratont... Ne higgyetek nekem... Visszakerestem, hogy egészen hiteles legyek: április 25-én neveztem a Spar maratonra. Biztosan bennem volt, hogy tudok jobbat, bennem volt, hogy ezt azért nem elég egyszer megtenni, bennem volt, hogy Árpi bácsi azt mondta, ősszel ideje az eredményen javítani, és benne volt, hogy ha benevezek, akkor az már onnan egy biztos pont.

Időben kitaláltam, és igyekeztem időben elkezdeni rá a felkészülést is, hogy ne egy rohammenet, ne egy besűrített, túlhajszolt készülés legyen ezúttal. Szerettem volna, ha kicsit elnyújtottabb tud lenni a rávezetés, ha nem egyből 60-as hetekkel kezdek, mégis megvan a végére az az edzésmennyiség, amivel bátran bevállalhatom a maratont.

És ez lett a július 18-tól október 9-ig tartó időszak, a 12 hetes felkészülés, minden héten versennyel, a Balaton körbetekerésével, Kanadával, és egy olyan céltudatos és pontosan betartott edzéstervvel, ami biztonságot és önbizalmat adott ahhoz, hogy ezt a maratont megcsináljam, jól megcsináljam. Izgalmas, de nem kíméletes edzéstervet állítottunk össze hozzá az edzőbácsival. ;)

Kitűztem egy célt magamnak: mindenképpen javítani szerettem volna a márciusi időn, egy 4 óra körüli végeredményt álmodtam, és ez a felkészülés alatti futások tapasztalatai alapján vállalható is volt. Babonásan nem árultam el senkinek, hogy mennyit tervezek pontosan, de egy ideje már kitűztem magamnak a teljesen pontos célidőt, és ezt napjában többször mantráztam is, mivel beépítettem a jelszavamba. (: Az utolsó 2 hétben viszont elkezdtem majdnem elrontani, és 3-assal akartam kezdeni 4-es helyett, most már tudom, hogy azért, mert simán az is meglett volna. És meg is lesz legközelebb! (;

Tudatos volt a készülés, tudatos volt mellé a táplálkozás, tudatos volt a masszázs, a manikűr, tudatosan igyekeztem aludni is, ami szeptember végén valamiért nagyon nem jött össze, de aztán összekaptam magam, futottam egy szuper (2:54:05), majd egy még sokkal szuperebb és megállásmentes (2:42:29) 30 km-t anya frissítő segítségével, remekeltem magamhoz képest a versenyeken, szereztem egy 4. helyet, és éreztem, hogy gyorsulok, erősödök, és érik a gyümölcse ennek a tudatosságnak és kitartásnak. És ezt nagyon élveztem, és csak még több erőt adott.

Most nem fájdult meg úgy a lábam, ahogy tavasszal, most máshogy fájdult meg, de sikerült kikúrálni, és optimistán vághattam neki a maratonnak. Kicsit vártam is, hogy túl legyünk már rajta, és ez a nagyon feszes ütem kicsit lazulhasson, kicsit vártam, hogy végre megláthassam, mire jutottam az út alatt, és kicsit nem is vártam, mert az azt jelenti, hogy véget ért valami.

Aztán szerdán jött a hír. Elaludt. Örökre. Itt szétestem. Minden értelmét vesztette. Nem hittem el, mert nem hihettem el. És megépítettem egy falat magam köré, ami meg kellett, hogy védjen a maratonig attól, ami következhetett volna. Mert most már érte, vele akartam futni. Értelme veszett sokmindennek, de így tudtam találni neki értelmet. Hiszen vártuk, hogy erősebb legyen, és futhassunk majd együtt. Így futottunk együtt. Egy maratont. És szükségem is volt rá közben, kellett, hogy velem legyen!

Szombaton igyekeztem helyszíni ráhangolódással és tésztapartyval teljesíteni az aznapra kiírt spirit gym adagot, együtt lenni és 400 métert együtt futni a többiekkel, Melindát jól megölelgetni, ahogy megígértem, és este anyával összeállítottuk a frissítési-találkozási tervet, meg a rajtszámfelhelyezési rendszert. Aggodalmasan erőteljes agymunka volt, még nem láttam, hogy valóban meg fogom-e tudni jegyezni, hogy mikor hol lesz az ott és akkor. De tökéletes terv és előkészület volt, nem csúszhatott hiba a gépezetbe.

És eljött a nap.

Időközben szerveztünk egy MackóBandát is az én indulószakaszommal, amiből végül két szakasz lett, így jó kis csapatfotóval indult a nap a rajtszámosztás után, no meg persze némi egymásbíztatással, hiszen ma mind ügyesek leszünk, mind ahányan futunk! Bemelegítés, előtte rajtszámszoknya-készítés és gyors vetkőzés, mert csodás napra ébredtünk és nagyon-nagyon szép idő volt, a "rajtnálodadomakabátom" értelmetlenné vált, és nem volt kérdéses a sapka használata. Sikerült is kicsit lepirulni megint, októberben másodszor.

Beállni a rajthoz nem volt egyszerű. Azt hittem, a zónában vagyok már, de hamarosan kiderült, hogy 5 sornyi ember várakozik még a zónán kívül, mert nem férünk be. A szakaszos rajt adott rá végül lehetőséget, hogy becsorogjunk a kordonok közé, de hát úgyis a kaputól fontos a dolog, főleg, ha még le is lehet pacsizni Árpi bácsival a rajtvonal előtt. ;) Ebben a nagy kavalkádban még Andrist is sikerült megtalálni, így plusz löketet is kapott a rajt. ;) Egy darabig együtt mentünk, de nekem elég hamar lassú lett a tempó, így elléptem.

Általában szükségem van 5-6 km-re, amikor szinte hisztizek, hogy én ezt most abbahagyom, mert nem bírom, meg amúgy is, mi a csudának csinálom ezt és társai, de ez most kimaradt. Annyira kimaradt, annyira jól indultam, hogy egyetlen méter sem telt így, a gondolat sem fordult meg a fejemben, minden lépést élveztem. Mentem szépen, egyenletesen, és igyekeztem tartani a belőtt tempót. Tudtam, hogyan szeretnék haladni, mi kell a 4:04-emhez, de néha ennél kicsit gyorsabban esett jól, és ha már jól esik, miért ne mennék. Nem szaladtam el, nem rohantam, csak ahogy lazának éreztem. És nagyon szépen sikerült mennem, többnyire a beállított zóna alsó határán, de mégis könnyen.

Féltem, hogy a rakpart, az emelkedők, az egyenesek megkínoznak, féltem, hogy elunom, féltem, hogy belefáradok, de nem így lett, mentem, és jól esett. Az alagút előtt szerencsére lepacsizhattam Bendiékkel is, így pár lépést velük is futhattam. Köszönet érte, és köszönet a biztatásért!!!

Egyszercsak utolért Andris is, és mivel sikerült kényelmesen egy tempót mennünk, kicsit bandáztunk. (: Nem akartam senkivel futni, mert nem akartam sem az ő, sem a saját tempómat módosítani, de ez jól esett. És büszke voltam, hogy a 4:15-ös iramfutók mögül indulva utolértem a 4:00-s iramfutókat, mert ez már jelent valamit. ;) (Egyszer majdnem a 3:45-ösök is megvoltak. P; )

Az első szakasz végén ügyesen leváltottam magamat, még az sem zavart, hogy jó sokáig a kezemben vittem az 1-es rajtszámomat. Andris közben egy frissítésnél elhagyott. Aztán közeledett a második váltópont, ahol tudtam, hogy megszabadulok néhány papírtól, mert Macifül következik a stafétában.

Tudtam, hogy 21 környékén Csaba feliratát kell keresnem, mert megint nem semmi módon szurkol (:, de hiába meregettem a szemem, nem leltem. ): Azért Csaba a Lánchídnál meglett, és ezt el is panaszoltam neki. Lassan, de alakul ez a dolog, egyszer csak látni fogom, amit kell! (:

Féltáv, azaz 21,1 km, félmaraton. Az órámra néztem: 1:53:xx. Egy maraton közben félmaratoni csúcsot futottam. El voltam képedve!!! Most már tudom, hogy meg tudom csinálni a kitűzött 1:49-et is! És még jó, hogy nem 1:54-et tűztem ki új félmaratoni legjobbnak, mert most megszívattam volna magam cseppet. (((:

A váltónál Tündinek átadtam a papírokat ;), ügyesen megtalált elveszettségemben, és nekiiramodott én meg tovább. Valahol ekkortájt ettem először egy kis banánt, ami egészen jót tett, feltöltött. A frissítőpontokat végig megfelelő tudatossággal sikerült látogatnom és kihasználnom, ennek külön örülök.

És még mindig jól voltam, sőt, egyre jobban voltam, mert nem csökkent a lelkesedés, nem csökkent a tempó, nem csökkent az erő!!! Hihetetlen energiával töltött el! Egy-egy kedves gondolat erejéig mindig megforgattam a fejemben azokat, akik segítettek az úton, akik mellettem álltak, állnak, akiket szeretek, akiknek örökbe adtam ismét kilométereket. Együtt minden könnyebb, ezért is adom vissza, amit kaptam Tőletek!

Egy-egy anyás frissítésnél – amit szintén nagyon gyorsan sikerült mindig abszolválni – leelőztek ugyan páran, de mindig örömmel tértem vissza a helyemre és lépdeltem még inkább előre. Valamelyik híd alatt megtaláltam Szücsit is, Trashow is rámkiabált, Andival is találkoztam korábban, Csabával és Katicával pacsiztam rendszeresen, így ezekből is mind-mind erőt merítettem, miközben adni is igyekeztem a futótársaknak.

29-nél már másodszor rántott a hasamon egy kicsit a görcs, így beiktattam egy pisilést. Toitoi-használati utasítás: tartod magad combból, és úgy tekeredsz, hogy lehetőleg ne verd szét semmidet a doboz falában. És ez futás közben fáj, nagyon fáj, és kétlábas görcsöt eredményez. Ezen még dolgozni kell... Maga a könnyítés jó volt, kellett, de ami utána következett, nem volt lányregény. A combom viszonylag ritkán is fáj, nemhogy görcsbeáll teljesen. Az eredmény kicsit hosszabb pauza, anyával a továbbiak megbeszélése, még egy rajtszám leadása (hihetetlenül csökkent a súlyom, 4 helyett egyet vinni már észre sem vettem (: ), Réka szurkolásával kísérve pedig fájdalmas újraindulás.

A maraton állítólag 35-nél kezdődik... Én most úgy éreztem, hogy ez nem ennyire végzetes (tavasszal pont 35-től volt a legjobb, onnantól tudtam, hogy megcsinálom), de nem semmi 12 várt még rám a folytatásban, ha a lábammal nem lesz valami... És nem lett, illetve lett: maradt a görcs, a fájdalom, alig bírtam emelni őket, mintha nem is az enyémek lettek volna, de nem adtam fel, erőt véve magamon ráztam, emeltem a térdem-sarkam, hogy kicsit javuljon a helyzet. Nem romlott. Nehéz volt, a 33-as frissítő is fájdalmas elindulással telt, de Eszter szurkolása megintcsak erővel töltött el. És vissza akartam előzni a pipiléskor lehagyó Suhanj! lánykülönítményét is, akiket ha egyszer utólértem, mégegyszer megtehetem, meg kell tennem. (;

Érezhetően lassult a tempó, már a zóna teteje és nem az alja volt a mozgástér, de nem álltam meg. A Fővámtól kicsit soknak tetszett eljutni a Lehelig gondolatban, de rájöttem, hogy egészen toronyiránt megyünk, azért következik olyan hamar. És ott vár anya, az utolsó pont. Szintén kicsit nagyobb megálló, egy szerencsétlen térdszétmenős srácot útba is igazítottunk, és jöhetett a folytatás. Sikerült úgy megnyújtanom a lábaim, hogy a vége már nem lett annyira szenvedős.

Sőt, miután anya a Dózsán jött mellettem (bár dumcsizni nem nagyon tudtam vele, nem is értem, miért), a Városliget már egész kellemesen ment, és sikerült ismét picit rákapcsolni, visszatért a zóna közepe. Sokhoz nem éreztem erőt magamban, és még azért volt hátra, "tiszteldatávot", és végig akartam csinálni erővel, nem tönkretéve a befejezést. NégyesMackó Tibit jó volt látni egy szembefutásnál, hogy már mindjárt végez, és beér a csapat. Az agyam játékát kinevettem, erre tényleg abbahagyta a vicceskedést (jó taktika, próbáljátok ki ;) ), meglett mindenki, akit be akartam még fogni a cél előtt, és az utolsó frissítést már ki is hagyhattam (ezt már előtte nap is halottnakacsók jelzővel láttam el). Innen már minden meglesz!

Ahogy szoktam, pici sprint a célegyenesben, hogy én legyek elöl a fotón, hogy ne takarjanak el, meg amúgyis. És megvan a második.

Megcsináltuk Andi, megcsináltuk, végigmentünk, megcsináltam Érted, Veled!!!

Könnyek... Érem, befutócsomag... MackóBanda.

És akkor vége lett, kijött minden, amit addig elfojtottam, mert el kellett, hogy fojtsam, de most már nem kell. Életemben először nekiálltam zokogni a célban, de nem azért, mert megcsináltam. Tudtam, hogy megcsinálom. Érte sírtam, és mert velem lehetett.

Zárófotó, vissza a többiekhez, megkeresni mindenkit. És megnézni az időmet: 4:04:20. Ezt akartam. Pont azt csináltam, amit akartam. És sírtam anyának is és megkongathattam a harangot.

Örültem, hogy mint egy kis hőst ünnepeltek a többiek, pedig mit tettem? Lefutottam egy maratont, akárcsak ők. De ez a szeretet szintén megremegtette érzékeny kis szívemet. Annyi ölelést, szurkolást, üzenetet, érdeklődést, gratulációt és elismerést kaptam előtte és utána, mint még soha, és még mindig nem érem fel ésszel!

Köszönöm Nektek, hogy velem voltatok, hogy támogattatok, hogy engedtetek, hogy hittetek bennem és hogy szerettek!!!

Köszönöm anyának, hogy még mindig nem unta meg és még mindig lelkes! És hogy profi! ;)

És köszönöm Andi, hogy együtt futottunk!

Fentebb a maraton, és ami munkában, teljesítésben mögötte van, és mindehhez ilyen volt a hangulat, és úgy futottam fel a Nyugati felüljárón, ahogy 2:52-nél látható: