Sok minden van bennem... És ez most nem egy szokásos elmentem-lefutottam-szupervolt beszámoló lesz. Már csak azért sem, mert a futás eléggé kifárasztott. P; Viszont szuper dolgok azért történnek! ;)

Azért futok, mert szeretem, mert élvezem. Azért futok ennyit, mert... mert csak, meg mert most ennyit kell. (: Alapvetően magamért csinálom, ha ez nem lenne, nem is lennék képes erre. Én vagyok, rám erőltetni nem kell, mert csinálom anélkül is. DE! Az alapvetésen túl olyan apró kis segédenergiákat kapok, amiket hozzávetőlegesen atomrobbanásnyi erővel tudok beépíteni magamba, és mint egy dinamóban, öngerjesztővé válik a folyamat.

Történt a múlt hétvégén, hogy ultrafutónak néztek (igen megtisztelő!), hogy Lubics Szilvihez hasonlítottak (még megtisztelőbb, bár messze vagyok én tőle!), történt, hogy úgy örültek nekem, mintha lottónyereményt kézbesítettem volna és példaképnek tartanak. Megesett a héten, hogy egyik reggel sikeresen futva mentem munkába, és összetalálkoztam kedvenc Csillámmal, amitől mintha kicserélték volna a lábaimat.

Meg volt egy ma, egy 0625, amiről az agyam egy aprócska szeglete a reggeli esőt meghallva ébredéskor úgy gondolta, hogy akár alvásra is lehetne cserélni – de szerencsére gyorsan elhallgatott és nem is szólalt meg többet. (:

Erre valahogy most annyira nem voltam a véghajrában rápörögve, talán azért, mert egész pihenősre-nyugisra sikerült az elmúlt pár nap, talán mert meleg van, talán mert kicsit meglégkondifáztam, vagy talán ezek mind együtt. De nem muszáj mindig maximumot hozni, néha lehet kényelmesen is, élvezettel menni, mára is ez volt a terv.

Egészen az indulásig, aztán más lett belőle: hév, meg hangulat, meg energia. Meg egy nagyon fárasztó, de egész jónak mondható futam. Egy abszolút második, egy korcsoportos első női hely. Mellesleg.

Mégsem a futás nehézségeire emlékszem leginkább a mai napról, annál inkább a sok szívből jövő és szívnek küldött mosolyra, arra, hogy név szerint nekem szurkoltok, hogy kifejezitek elismeréseteket, hogy engem kérdeztek, tőlem kértek tanácsot, hogy imádjátok az éjszakai brownie-mat, hogy a kedvenc futóm már-már az egekig magasztalja a futómozgásom, hogy ujjongtok, amikor meg kell jelennem a dobogón, hogy "cukikám", hogy tudjátok/követitek, ki vagyok/voltam/leszek, hogy "imádomeztacsajtpedigcsakmatalálkoztunk", hogy gratuláltok, hogy edzőbá szerint fasza vagyok, tényleg, hogy ma találkoztunk, és hogy mind ugyanazt szeretjük: a futást és a boldogságot! (No meg a share-t!! (: )

És ez ad nekem a sajátom mellé még egy adag elementáris erőt: ha csinálom, nem csak magamnak csinálom, hanem Nektek is, és amit visszakapok Tőletek, azt a sajátomba ismét visszateszem.

Igen, nekem is szükségem van a külső megerősítésre, mint mindenkinek. Gyarló emberi lény vagyok én is, evvan. De a mozgásom például nem látom kívülről, kevésbé hízom, és az íze is finomabb, ha a süti felét Ti eszitek meg, és futni is jobb, ha van kivel! (: Amíg pedig működik a belső motivációm is, addig úgy érzem, nem baj, ha egy részét a dolgoknak "Miattatok" csinálom. Ezek után pedig részletkérdés, ha nem ez volt életem legkönnyedebb 53 perce... (: