Címvédés OWTR módra - avagy rajtszáma az 1-es

181km - 27 óra

Előszósz

Röviden: nagyon-nagyon szuper volt!!!

Hosszabban pedig csak ennyire tudom röviden, de hát azért jöttetek, hogy olvassatok, és azt várta már mindenki, hogy megszülessen ez az élménybeszámoló, nem? ;)

Bevallom, kicsit eltettem, mert volt egy nagyon fontos, határidős dolgom még előtte, attól nem akartam még ezzel sem elvenni az időt, bármennyire is jó lett volna a gondolatokat papírra vetni. De ami késik... (:

Invokáció

Nagyon vártam ezt az eseményt, nagyon nagy, elszánt tervekkel indultam útnak. Gyűjtögettem, fogalmazgattam magamnak azokat a mondatokat, amik tökéletesen azt jelentik, amit meg akarok valósítani, hogy az univerzumnak véletlenül se legyen semmi kétsége se, hogy mi a cél. A célom az volt, hogy egy körrel fussak többet, mint mindenki más, hogy akkor álljak meg, amikor azt mondják, hogy már nem kell többet futnom, mert nyertem, hogy akkor hagyjam abba, amikor már futottam egy kört egyedül is. Aztán előtte szerdán úgy döntöttem, hogy 50 körre készülök, és legföljebb kellemes meglepetés lesz, ha kevesebbet kell futni. :D

Kicsit tudtam, mire vagyok képes, vagyis azt tudtam, amit tavaly megcsináltam, amit tavaly átéltem, és az külön jó taktikának bizonyult fejben, hogy nem számolgattam a köröket (csak amikor a cetliket be kellett sorszámozni), mert így nem hőköltem vissza sosem attól, hogy úristen-már-milyen-sokat-futottunk-én-ennyit-nem-is-tudtam-hogy-bírok, és tényleg csak az járt a fejemben, hogy ha más is van még (a lányok közül) a pályán, akkor nekem is kell még menni. Vagyis inkább "csak" az, hogy minden órában elindulok egy jót futni. Nem hazudom azt, hogy egy idő után, főleg amikor fogyatkozni kezdtünk, nem volt bennem az, hogy lassan elkezdhetnénk befejezni, de ez után (is) észrevétlenül gyűltek tovább a körök, nem is tudom, hova lett közben az idő. (: Tudtam, de sejteni nem sejtettem, mi lesz az idei móka, hogyan bírjuk a karikázást.

Előzetesen felmértem a résztvevői terepet, volt, akit nem ismertem, volt, akit ismertem, kicsit még esetleg tartottam is tőle, hogy kelleni fog az erőm miatta, de a verseny előtt egészséges időtávban már nem foglalkoztam egyáltalán azzal, ki lesz ott, vajon ki mit tud, ki mit akar, ki mit fog. Ez is jó taktika volt, nem stresszeltem rá, csak a saját feladatom, csak az "én" volt a fontos. Meg örültem annak, hogy viszontlátok sokmindenkit, akit tavaly ilyenkor "kaptam". <3

Legeslegfőbb célom viszont az volt, hogy a tavalyihoz hasonló jó érzésekkel és örömmel a tarsolyomban jöjjek haza, gyűjtsem az élményeket, a pozitív energiát, és mosollyal az arcomon hagyjam el majd a helyszínt, amikor eljön az ideje. Ebben pedig nem volt semmi hiba. (:

1. fejezet - megérkezés

Történelmi pillanat: nem buktam ki a pakolástól, és egészen jól és gyorsan is sikerült. (: Ilyenkor mindent IS összepakolok, amire a legkisebb esélyt is látom, hogy kellhet, de ezért jó, hogy listát írok, mert ilyenkor a korábbiakat fel tudom használni, fejben pakolhatok bármikor, és a végére már csak a fizikai megvalósítás marad.

Bármennyire is optimalizálok mindent, sosem volt még olyan, hogy indulás előtt 2 órát malmoztam volna a szabadon maradt időben, de épp ezért rászámolok mindig a tervekre. Tresó ugyan picit várt az indulásra, de legalább egy kávét kapott (volna, ha kér). Aztán pedig ügyesen befértünk a kocsiba, hotdogoztunk a benzinkúton, és Andrisnak köszönhetően még a nagydugót is kikerültük.

A tavalyi kedvenc versenyemre visszatérni gondoltam, hogy nem lesz rossz érzés. Tudtam azt is, hogy milyen jófej a szervezőcsapat, mert az egy év alatt (leginkább tavaly) voltam több versenyen is már náluk, illetve a helyszínt adó Kotyogós kávéteraszt és csapatát is imádjuk. Na de ami ténylegesen fogadott, arra eszembe sem jutott gondolni: olyan őszinte szeretet, olyan kedvesség, olyan öröm fogadott, amit elmondani nem tudok! A világ legboldogabb emberének éreztem magam, fülig ért a szám, kicsattant a lelkem, és nem celeb voltam, hanem egy igazán szeretett személy. Szerintem ott kicsit el is vesztem, kicsit meg is nyertem, kicsit már meg is volt az, amiért jöttem.

Nem a legkönnyebb feladat ebben az állapotban a feladatra koncentrálni, de azért csak felállt a sátor - a barátságos, zöld, kedves helyet választottuk, a nagy sajt mellett. (: Jó helyen volt, kedves helyen volt, bevált. ;) Kicsit más volt a rendszer, mint tavaly, most külön start és cél volt, a kettő közé fért be a sátortábor, ahol eléggé népesek voltak már a kis átmeneti lakok, de jó szomszédságban, kedves fogadtatásban így sem volt hiány. Tresó pedig inkább a "forgalmasabb" helyet választotta, de pihenni talán ott tudott jobban, mert csak a rajtnál volt forgalmasabb, szünetben kevésbé.

A kötelező körök: haj befon (az első körök végére azt éreztem, hogy muszáj újraalkotnom, mert olyan szoros lett, hogy széthúzza a buksim, de végül szerencsére elég volt a csatot kivenni-visszatenni - az élet nagy gondjai :D), ruházat felölt, cetlik előkészít, pisi, első cetli húz és...

2. fejezet - a verseny

... és szinte még meg sem érkeztünk teljesen fejben, máris menni kell az első rajtra, máris visszaszámlálás, máris az első köre annak, amiért jöttünk, ami mostantól sokáig, de előzetesen ki tudja meddig tart. Bizsergető!

Nem emlékszem minden körre külön. Szerintem nem is tudnék 27 körre visszaemlékezni, lennének "lyukas" etapok benne. Pedig annyi emlékem van, hogy elég lenne 50-re is simán, de összefolynak, egybeolvadnak azok az emlékek, amiket nem tudok konkrétan kötni valamihez. Arra nyilván emlékszem, hogy milyen volt a 26. körről beérni és milyen volt a 27-re elindulni, de hogy mikor cseréltem ki a nadrágom pl., vagy mikor öltöztem át felül, arról fogalmam sincs. (Jó, most nem mondok igazat, mert a nadrágcsere tudom, hogy akkor volt, amikor Elemér letette a lantot... Ennek ellenére... (: )

Bár minden kör ugyanolyan volt, mindig ugyanúgy indultam el, mindig ugyanúgy érkeztem be, és kb. mindig ugyanolyat futottam, egyáltalán nem unatkoztam. Nem volt bennem sose mármegint, eztmárunásigismerem, nem kívántam a pokolba egyetlen szakaszt sem az úton. Inkább örültem, hogy megint ott lehetek, tudtam, mi következik, mi van utána, mi vár rám, és meg kellett tervezni hozzá mindig azt is, ami nem fix volt, hanem az én kezemben volt. Kitaláltam, mit ennék, mit innék, kell-e só/szénhidrát/fehérje/bármi, aminek eljött megint az ideje, fogok-e pisilni, vagy majd a következő szünetben, esetleg a következő körben, cserélek-e ruhát, kell-e valami nagyobb feladatos az utána következő szünetre, amit jó lenne előre jelentenem a team-nek.

És ott voltak a kis cetlik, az üzenetek, amikre bármikor tudtam gondolni közben, a feladat, amit meg kellett fejtenem, az osztások, amiket el kellett végeznem (Májki: nem prím, 17-tel osztható ;)), amikor bénamód elfelejtettem cetlit húzni, akkor pedig Tresó illetve Roli megmentettek, ilyenkor a szóbeli "cetliket" memorizáltam, hogy le tudjam őket jegyezni majd a kör végén.

Ami pedig egyik körben sem maradt ki: a beszélgetések, az együttfutások csöndben vagy csacsogva, az emelkedős séták, a miértfutunkemelkedőn, amikor elpofáztam a sétábaváltást, mert annyira nem arra figyeltem. (: Fogócskáztunk Robival, amíg fel nem adta (így bocsi, de én győztem (: ), hajráztunk a szembefutós szakaszon és csekkoltuk, hogy mindenkivel ott találkoztunk-e, ahol szoktunk (hülyeség volt ez a "hajrá", mert senki nem sietett sehova, sőt, de hát ha egyszer nincs rá jobb szó.... na majd alkotunk legközelebbre valamit). Valamikortól a fordítós frissítőpontos vízvétel is beékelődött a fix körprogramba, onnan pedig már csak egy kicsi volt minden körből hátra, ráadául sok lejtővel. Az éjszakai vakoskodás után visszatért napközbenre a táj csodálása, és én jól elszórakoztam azzal is, hogy elemeztem a csoportdinamikát futás-séta viszonylatban az útvonal függvényében. Nekem is, de az idén mintha mégtöbbeknek az volt a taktika, hogy ha emelkedő, akkor séta. A borászat mellett sík volt az út, így ott szerencsére minden körben megkérdezhette a vicces italozó, hogy ki a fogó. (:

Egyik körben a kisfiával telefonált egyik társunk épp, aki érdeklődött, hogy ő fog-e nyerni, miközben én pont elfutottam mellettük. Azt hiszem valamit beleszóltam a dologba, hogy apa ügyesen fut, szurkoljon neki, erre apa azt mondta, hogy nézd, ez a néni nyert tavaly, úgyhogy akkor lehet, hogy épp ő a második. (: Másik körben Edina állapította meg, hogy jobban nézek ki, mint tavaly. Volt olyan karika, amikor Ficcsi és Zsófi futottak szembe egy kanyart, hogy pacsizhassunk egyet, vagy épp Tresó szabadított fel, hogy nem haragszik, mert lett így is söre, hogy én elfelejtettem megrendelni neki, mikor beértem (de egy vagy két körrel később kiállt). Antal illetve Atesz rendíthetetlenül, megszámlálhatatlan körön keresztül bíztatták az egész mezőnyt, dícsérték a futásom vagy épp a sétám. Avagy a célba befutva egymás után szaladt felém két gyerek, tárt karokkal, örvendezve, és megölelgettek izzadtságom ellenére. Na ezek, meg a többi apróbb-nagyobb élmény volt az, ami újra és újra hozzárakott plusz köröket, de legalábbis plusz métereket, kilométereket a lábamhoz, méginkább a szívemhez. <3

És nincs ilyen futás szünetek nélkül: szünetek nélkül, amikor szusszansz egyet, de csak akkorát, hogy mindjárt megint menni tudj, megoldd, amit kitaláltál, hogy ebben a szünetben meg kell oldani, megedd-megidd azt, amit kértél és adtak, elmondd, mire van szükséged, megsimogasd Somát, legyen egy kis talpmasszázs, meg combgyömösz, mert azért a fordító utáni nagylejtő-nagyemelkedő-nagylejtő kicsit így kompaktan csak megdolgoztat. A Meru Guard nagyon jól bírta, egyszer kellett csak ennyi idő alatt újrakenni, és a Help meg a SOS mindig fájdalom nélkül engedett a következő körre. És közben ne felejtsd el kimutatni, mennyire hálás vagy a csapatnak, mert hogy hálás vagy, az nem kétséges, de fontos, hogy tudják is (bár ahogy ismerem őket, szerintem tudják – remélem). Különösen, amikor Ákos, Ficcsi, Bazsika és Soma mellé megérkezik még Zsófi is a két gyerekkel, és olyan szépen összehangoltam dolgoznak "rajtad" és érted, hogy alig győzöd kapkodni a fejed, és nem bírsz eléggé betelni vele, hogy ilyen emberek vesznek körbe. <3

És hogy egyébként hogy éltem meg? Másmilyen volt, mint tavaly, mert más volt a cél, és már bennem volt a tavalyi nagyon sokat számító tapasztalat. Tudtam, hogy milyen ez, tudtam, hogy hogy bírom, meddig tudok biztosan eljutni, hogyan lehet továbbmenni egyik kör után a másikra, meg a harmadikra, meg a sokadikra. Tudtam azt is, miért érkeztem, és azt is, hogy milyen az, amikor "baj" van. Tavaly hiszti volt, fejben elfáradtam, mert azt hittem, hogy lehet olyat. (: De ennek köszönhetően most már abban is biztos voltam, hogy ha hiszti lenne, akkor egyrészt kirugdosnak, másrészt ki fogok menni, és megint hamarosan minden rendben lesz, sőt. Valamikor 21 körül jött egy kis gödröcske: már kevesen voltunk lányok, már túl voltunk 20 órán, és éppen mindenki azt mondta, hogy még megy, még nem hagyja abba. Elbeszélgettem magammal, tisztáztam, mi a helyzet, megbeszéltük, hogy nincs semmi baj, simán tudok még futni mégegyet, meg mégegyet, meg... Mindig csak egy kört kell, utána mindig van egy kis pihi, amiben minden megint újra rózsás lesz. Kis gödör volt, a kör maradék részén el is intéztem magammal. Hiszti még nem is volt, megvan még az az ütőkártya is. És aztán megint megjött az, amivel tavaly is mindenkit sokkoltam: a tánc. D: Egyszer majd valakivel kideríttetem, mi ez, de a lényeg, hogy átkapcsolok fejben, táncikálni kezdek, mert ennyire felpörgök, és közben a korábbi eltökéltségem és kedvem még megsokszorozódik (mintha lenne még hova :D), és megállíthatatlan leszek, és közben fel vagyok pörögve rendesen (nyugi Sanyosz, ez ilyenkor nem éget felesleges kalóriát, inkább teremt, mintha egy dinamó lenne (: ).

A videóhoz kattints a képre

Amikor már csak hárman maradtunk, kicsit Évinek és Anettnek is szúrósabb lett a tekintete, szerintem az enyém is, de ugye én nem rejtettem véka alá korábban sem, hogy mi a tervem, és ennek megfelelően mentem is buldózerként, de vidám, mosolygós, jókedvű buldózerként előre. Kicsit mintha tüskésebb lett volna a hangulat, annak ellenére, hogy szurkoltunk egymásnak, trécseltünk még most is - érdekes volt ezt is megtapasztalni.

Évi a 25. körre való elindulásból visszafordult, ezt a többiektől tudtam meg (eddigre már nem hátulról gyaloglósan rajtoltam, hanem elsősorosan, kocogva), úgyhogy Anettel ismét ketten maradtunk. A körökben a fordulónál mértem fel mindig a helyzetet, hogy hogy állnak még a lányok, a rajtoknál sosem néztem körbe, ki indult el, mennyien vagyunk még. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy néha utolsó rajtoló voltam, gyorsan még a 3-2-1 alatt vizet töltöttem, Csipi be is vezette a rajtoltatás után, hogy rámkérdezett, elindultam-e. Hiányzott is volna már, ha nem ellenőrzött volna. (:

Anettel ketten maradtunk, de mindketten jól voltunk. Lehet ilyenkor nézegetni, ki hogy van, lehet úgy vélni, hogy meg tudunk állapítani valamit a másikról, de a lényeg, hogy magunkkal legyünk elfoglalva. Már csak azért is, mert akármit vélünk képzelni a másikról, lehet, hogy hirtelen elkezd táncolni. :D 25. kör sima. 26. körben Anett nagyon sokára jött szembe... Már aggódtam, de azért meglett. Meglett, és azt mondta, hogy ezt még befejezi, megcsinálja, de nem fog beérni időben és gratulál. Leteremtettem, hogy azonnal szedje a lábait, mert elfenekelem, és nekem itt kint ne gratuláljon, majd ott, ha úgy lesz. És nem, ez nem döntött még el semmit. Ezután következett egy kis "Simonyizás" (így neveztem el): hangosan beszélgettem magammal, hogy menjek, csináljam meg szépen, mert azért jöttem, Anett sem csúszott még ki semmiből, én sem értem még be, nincs ennek még vége, menjek, és fussam le a kört szépen.

Befutottam, és csöndben leültem, nem mondtam semmit, nem csináltam úgy, mint aki nyert (najó, elég keveset ettem, talán inkább csak ittam), és vártam az óra végét, de méginkább Anettet, mert tavaly is beért 59 percre, és mert hittem benne. Ati jött már szembe pár helyen a körön, de én a célban vártam Anettet. De Anett nem jött. A rajt viszont közeledett, én pedig felálltam, hogy megyek. Megyek akkor is, ha bezárult az óra, mert előtte a 27-es szám megjelent a fejemben (szerintem elszámoltam valamit korábban), és ez volt a 27. óra. És mert volt még kedvem menni, és mert már mindig fogok még egy tiszteletkört menni. Sokáig nem kellett nógatni, sőt, a mégtovábbi folytatásért se nagyon kellett volna ennél jobban, de azért annyira nem akartam meggyilkolni justforfun a talpam, hogy nem beírt eredményért még sokat futkorásszak. Maradt még bennem bőven, de ezeket a köröket elteszem jövőre pluszba. ;)

És eddigre már Anett is bent volt, és kicsit megérkezett a megérkeztem-hangulat is. Nem volt még teljesen kész minden, mert a fiúk még futottak, de mi végeztünk. Anett, nyugtass meg, hogy megölelgettelek, mert őszintén szólva nem emlékszem. Annyi felől és annyiféle inger jött hirtelen és egyszerre és folyamatosan, hogy itt elveszett az uralmam magam felett, és csak reakcióra futotta (talán), szegény Ákost például nem is értem el jó sokáig – ne haragudj! Fogalmam sincs, mi történt ebben az időszakban, fáradt is voltam már azért ennyi ébrenlét után agyban, koncentrálni is nehéz volt, meg pörögtek is az események, végetért a jóvilág, hogy csak kimegyek futni egy kicsit, nyugiban. (: A cuccomat a többiek eddigre már nagyrészt összepakolták (aszitték nem futok még vagy 10 kört :D), várt az eredményhirdetéshez az istállós trikóm, de az eredményhirdetésre kicsit mi is vártunk, valamikor a következő etap közben került rá sor, viszont hálistennek a teljes női dobogó jelen volt, hiánytalan kupaosztás tudott megvalósulni. (: Itt már nem volt harci tekintet, örültünk egymásnak a lányokkal, megkaptuk szép sorban a masszázsunkat is, és büszkék voltunk a többiek teljesítményére. Ezúton is köszönöm nekik is, és mindenki másnak is, hogy ilyen jó kis versenyt kanyarintottunk együtt ebből az eseményből – igazán nagyszerű élmény volt!!! <3

Bepakoltunk a kocsiba, elkocsiztunk a szállásra, küzdöttünk az ébrenmaradásért (én biztosan), és bemásztam egy kád vízbe egy Ákostól kapott pohárka rozéval James Bondozni kicsit. Mondjuk szerintem ő sosem csukott szemmel próbált nembecsúszni a víz alá. :D

3. fejezet - még mindig verseny

Nehezen és nyugtalanul aludtam éjjel azt a pár órát, amit sikerült. Az izmaimat éreztem, forduláskor mindig megébredtem a fájdalomra, hülyeségeket álmodtam összevissza, persze meleg is volt, és reggel 8-kor már nem bírtam az idegeimmel, hogy mi lehet a fiúkkal, futnak-e még vajon. A telefonomat már az első rajt előtt teljesen letettem, utána se kapcsoltam be, sőt, szinte egész hétvégén offline voltam (imádatos volt, fogok még ilyeneket csinálni ;) ), viszont reggel muszáj voltam ránézni, hogy mi a helyzet. A fiúk még futottak, épp hallottam is az ablakból egy rajtot, mire kicsit magamhoz tértem és mondtam Ákosnak is, hogy még Peti és Zoli szaladoznak, nemsoká megint rajt, ki is pattantunk az ágyból és a következő startra lent is voltunk. Nem aludtam sokat, nem aludtam jól, de nem bírtam ki, hogy nem vagyok ott, majdnem annyira szorítottam még, mint a saját teljesítésemért. (: Peti annyira szuper volt tavaly is, és annyira elszánt volt most, meg annyira szimpatikus emberileg, hozzáállásilag, kitartásilag, hogy az egész napot a karámban töltöttük – kisebb megszakításokkal, de minden szünetben ott voltunk, drukkoltunk, lelkesítettünk, erőt közvetítettünk. Megoldottuk a szuperfinom reggelit a Kotyogósban – futásidőben, körbesétáltuk a tavat – futásidőben, interjút adtam – futásidőben, de a szünetekben mindig ott voltunk. Zoliról tudjuk, hogy nagyon ügyes, de mi Petire tettük le a voksunkat ezen a napon. Estefelé elmentünk vacsizni a szállásra, így kicsit magára hagytuk hősünket, vagyis őt is és végtelenül kitartó Renijét is, és mikor indultunk már vissza, jött a hír, hogy vége. :( Az egyik körben elaludt, és jobbnak látta befejezni. Peti, rettenetesen büszkék vagyunk Rád, felnézünk arra a hatalmas teljesítményre, amit véghez vittél!!! És ha még azt is elárulom, hogy 14 órán keresztül ketten!!! köröztek Zolival, szerintem mindenki mégjobban felnéz rá! 52 óra lett a teljes verseny hossza. Gratulálok a címvédéshez, Zoli!

Érzelgősködtünk kicsit, szomorkodtunk kicsit, örömködtünk kicsit, hogy ilyen szuper volt minden, hogy Peti mellett most már Renit is megismertük, hogy ilyen klassz volt ez a "pár" óra, az egész verseny, érzékeny búcsút vettünk mindenkitől, és felmentünk a szállásra. Megiszogattunk (végre) némi rozéfröccsöt, és egy szó sem esett a versenyről (de, csak arról :D). És megpróbáltunk nyugodtan aludni, immáron nekem is kicsit jobban sikerült.

A hétfő is még szabi volt, így kényelmes készülődéssel, Kotyogós reggeli kávéval és smoothie-val búcsúztunk Tihanytól egy kis időre.

Outvokáció

Biztos, hogy jövőre is ott leszünk! Szerintem én ezt a versenyt most már soha többet nem hagyom ki! (: Menet közben úgy éreztem, jó lesz jövőre, ha majd csak élményig futok, elvégre most már a címem is megvédtem, szóval meg is tehetném, de ismerem magamat, nem ringatok hiú álmokat. D: Ott leszek, bármi is lesz, mert nem veszítette el a kedvenc versenyem címet most sem, bármennyire is eszement az egész koncepciója, és bármennyire is durva az, ami itt végbemegy – tegye fel a kezét, aki azt gondolja, hogy nem vagyok eszement – naugye. :D Szépen lefogytam, csodásan feltöltöttem magam, alaposan kikapcsoltam, egy másik világba kalauzoltam magam, és így a sportedzői vizsgám tanulási véghajrája is könnyebben ment utána (végül szerencsére nem kellett a tételeket vinnem a körök közbeni szórakoztatásra, mert sok csodás üzenetet kaptam <3). Nagyobb visszhangja is lett a mostani alkalomnak, mint tavaly, és azért az sem mindegy, hogy sikerült megvédenem a bajnoki címemet. Ehhez persze elengedhetetlenek voltak a futótársak, hiszen nélkülük nem lehetett volna ilyen jó hangulatban és eddig eljutni – köszönöm Nektek és gratulálok mindenkinek a többnyire az előzetes elvárásokat meghaladó teljesítményhez! A frissítőcsapatomon pedig nem szeretnék változtatni, ha elvállalnak jövőre is: mindent tudnak, mindent jól csinálnak, mindent tolerálnak, szuperül kalauzolnak – végtelenül hálás vagyok Nektek! <3 Hálás vagyok azoknak is, akik közelről, távolról, virtuálisan, valóságosan, gondolatban, akárhogyan, mindenhogyan szurkoltak nekem, ezzel az erővel lettem az, aki lettem. És azzal az erővel, amit Sanyosz épített belém a felkészüléssel: tudom, hogy elsőre nem tetszett, de köszi, hogy most már elfogadod, elismered és támogatod, hogy én ezt szeretem. (: Hálás vagyok Szilvinek és Mikinek, akik megleptek menet közben egy éremmel annak ellenére, hogy azt Thomasnak ajánlottam, ajándékoztam. És végül, de nem utolsósorban köszönöm a szervezőknek, a közreműködőknek, a crew-nak, a Kotyogósnak, mindenkinek, hogy ezt a kalandot adjátok nekünk, halandó embereknek!!!

Utószósz

Már a nagy nap közeledtével egyre inkább azt éreztem, olyan ez, mint a legszuperebb nyári tábor: egy évet vártál arra, hogy most újra találkozz azokkal, akikkel tavaly annyira jól érezted magadat, akiket azóta (szinte) nem is láttál, de olyan, mintha tegnap váltatok volna el. Mégis, alig bírod már kivárni, hogy ismét eljöjjön ennek a boldog együtt töltött időnek a pillanata. És valóban ilyen volt akkor is, amikor betoppantál Tihanyba... De ezt már tudjátok. (: Igyekeztem a többi részét is megosztani veletek, ha valami mégis kimaradt volna, az kizárólag véletlen lehet, mert annyi minden történt ebben a 27+x órában. De nem felejtek el belőle semmit. <3

Melléklet

Köridők, amik így magukban mindent még nem mondanak el, mert volt amikor mosdószünet is volt közben, volt, amikor kicsit siettem, mert valami feladat volt, de szép mintázatnak azért jók, főleg matekosoknak (: (14-nél lehetett valami mérési anomália, mert az sem volt ennyivel hosszabb, mint a többi)

Fotóalbum

A képek forrása az esemény fb oldala, valamint a megjelent cikkek. (Lehet, hogy azért szeretem ilyenkor jobban a rólam készült képeket, mert az pont a másik szemszöget mutatja meg, amit én nem láttam... amit meg láttam, azt nem tudja a fotó visszaadni.)