Sok-sok napok óta nem találom magamat. Túl sok napok óta. Nincs kedvem elindulni futni, ha egyedül kéne mennem, gyakran simán nem is megyek, ha mégis megyek, nem is esik jól, nem is sikerül jól.

Valahol el vagyok veszve, valami el van romolva. Pedig szeretek futni, tudom, hogy szeretek futni. És már bőven túl kéne lennem a maraton utáni fáradtságon is. Valami mégsem jó,

És a legrosszabb, hogy nem találom, nem tudom, mi nincs rendben, hogyan segíthetnék a dolgon, magamon.

Régen éreztem, hogy ennyire nem bírok menni, ha egyáltalán volt már ilyen. Volt, hogy fájt, de legalább volt kedvem, volt, hogy nem volt kedvem, de legalább utána jól esett; de most se kedvem, se élményem. Ma már odáig is eljutottam, hogy 2 óra halogatás után végre felöltözve futóruhában mondtam azt majdnem, hogy nem megyek. Fáradt is vagyok, meg amúgy is, meg nincs is kedvem semerre se futni. De szánalmasnak találtam magam, úgyhogy ezt azért sikerült mégsem bevállalnom, bár helyette elkezdtem szánalmas kompromisszumokat kötni.

Végül elindultam, de arra akartam koncentrálni, hogy jó legyen, hogy jól essen, hogy megtaláljam azt, ahogy jó tud lenni, esetleg még élvezni is tudom. Lassan mentem, kényelmesen, az órámra még rá is húztam a pulcsim, hogy véletlenül se nézzem. Vélhetően bulizni induló fiatalok egy autóból utánam szóltak, hogy fussak csak fussak, én pedig szomorú voltam és csalódott, hogy itt tartunk, miszerint szerintük cikinek kéne éreznem, hogy szombat este futok a városban. (Pedig annyira nem volt késő, akár el is indulhattam volna még utána én is bulizni...)

És futás közben azt fogalmaztam magamban, mit fogok írni, hogyan tudnám ezt leírni. Hátha az is segít, mert már nem tudom, mióta nem kecmeregtem ki ebből. Már nem tudom, mióta vagyok ebben a "Ditke, mi van veled, baszki?"-állapotban.

- Olyan, mintha nem érezném otthon magam jelenleg a futásban (na vicces módon pont ezt a gondolatot követte egy 30 másodperces gyönyörűséges flow, és tartott, amíg rá nem eszméltem, hogy mennyire nagyon flow is van éppen).

- Nem mondhatnám, hogy nem támogatja a családom, a környezetem a futásom, mert szerintem mostanra már mindenki tudja, hogy ha valamit, akkor ezt ne akarja elvenni tőlem. És nem is akarják.

- Az idei évem egyáltalán nem sikerült rosszul, sőt, igencsak jól sikerült, lényegében várakozáson felül, a fontos versenyek kivétel nélkül csodálatosak lettek. És a többire sem lehet egy szavam sem.

- Szuperül van a térdem, és tudom, hogy ez már így is marad.

- Ha van valami, amiért (cél)tudatosan megyek előre, az nekem mindig sokat szokott segíteni. Mert feladat van, amiért tudatosan építem és járom az utat. De hát most is van még feladat, mert szeretnék még az idén egy tisztes félmaratont futni, ráadásul 2 hét múlva! És hát jövőre is van már nagy feladat, még ha nem is januárra, meg nem is tiszta az év többi része, de igazán nagy és fontos feladat már van.

- Lehet, hogy frusztrál, hogy nyugdíjba kéne küldenem a puhább, edző cipőimet, és még nincs meg az utód?

- Vagy a core izmaim annyira legyengültek az erősítés hiánya miatt, hogy nem tudják tartani bennem a lelket sem?

Nem tudom, nem találom, nem sikerül megfejtenem, miért vagyok ennyire a futásom komfortzónáján kívül...

Ma végül elindultam, és sikerült a szánalmas kompromisszumok és lecsapottnak tervezett táv helyett egy egész jót és teljestávosat futni. És a végére már egészen jól is éreztem magam. Ez persze nem jelenti azt, hogy holnap nem lesz megint problémám a nekiindulással. Ez nem jelenti azt, hogy képesnek érzem magam holnap lefutni 4 kört a szigeten.

Utólag azért megnéztem, mit futottam: ez a könnyed lazaság egészen jó időket jelentett. És holnap Dynával futom a hosszút, húzgálhatjuk ki egymást a gödörből. Valahogy ezektől máris jobb kedvem lett, és máris mintha kicsit mégis otthonosabb lenne a futás. (:

Remélem, hogy hamarosan visszatér a futókám. Mert nem lenne ezzel semmi baj, ha nem szeretnék annyira futni. De szeretek. Nagyon szeretek.