Országos bajnok mesterhármassal

241,416km - 36 óra

Ki ne tudná, hogy nekem ez a kedvenc versenyem. Most megint erre vártam, vágytam egy éve, az előző óta.

Készültem, terveztem, rendszereztem a fejemben-lelkemben. Éreztem, hogy már az első két alkalommal és azóta is sokat tanultam: a versenyről, magamról, kettőnkről, egyre jobban tudom, hogy mi ez az egész, mi kell hozzá.

Van már jól bevált listám, van már jól bevált mentális támogatásom, így egyre tudom fejleszteni, tovább tökéletesíteni azokat a tényezőket, amiket nem lehet táblázatban leírni.

De még most is sokat tanultam, most is írtam fel új hasznos tapasztalatokat a hogyan-teljesítsünk-a-lehető-legjobban-a-onewayticketen-listámra. És tudom, hogy mindig is fognak még jönni új dolgok, amikkel eddig nem találkoztam.

Pre

Valahogy előtte nem volt bennem most az a szuperizgalom. Vártam, készültem, listát ellenőriztem, cetli-posztot írtam, de a nagynyüzsgést nem éreztem. Talán annyira koncentráltam a tanítványaimra, hogy nekik is átadjak minden fontos, hasznos infót. Magam pedig már rutinszerűen, jól betanult leckeként csináltam az utolsó heteket. Avagy ki tudja.

Tavaly az amerikai kijutás határaként fellebbent egy 40-es szám. Ez járt a fejemben, mint cél. Aztán már 50-et is csicseregtek a madarak. Igyekeztem erre fókuszálni. És persze arra, hogy én legyek a női győztes – a lányoknál mind többet fussak, és aztán menjek még a fiúkkal is. Azt előre letisztáztuk, hogy ezt lehet: nem kell megállnom, amikor a második helyezett lánynál egy körrel többet mentem.

Bevallom, kicsit nagyobb volt a szám (vagy a szemem), de ha leírom magam, ha nem merek nagyot álmodni, még a lehetőségem sem lett volna meg rá, hogy kivitelezzem.

A kedvenc szállás egy hónappal korábban lefoglalva (mindenkinek köszi, hogy meghagytátok nekünk), bár kis fejtörést okozott, hogyan töltjük fel, de végülis jó volt ez így hárman, még ha Erika gyéren is használta ki a saját szoba előnyeit. (Bocsi, hogy éjfél előtt végeztem...)

A cetlikhez az üzenetek szépen gyűltek, néha ellenőriztem, hogy vajon lesz-e elég körre munícióm, de persze elolvasni nem olvastam el egyet sem előre.

És az indulás előtti 3 napban mindent is összeraktam, el nem hittem, hogy eddig is ennyi mindent vittem. És legközelebb eskü megcsinálom már az "ezeket vittem - ezeket használtam" fotópárost. (:

Eddigre már megjött az idegbaj is, ahogy szokott, de a pakolás már csak ilyen nálam. Reméltem, hogy minden nálam lesz, ami kellhet. (Helyben derült már csak ki, hogy csuklószorító nem került a csomagba, ezt utólag fel kell írnom a listára, mert az izzadságot ugye le kell törölni valamivel. De más nem hiányzott.)

Csütörtök délután felvett minket Erika, Krisz tetriszezett egyet a csomagtartóval, és nekivágtunk a kalandnak visszavonhatatlanul. Koraeste szerencsére a sátrat is fel tudtuk állítani, összeszedtük Flórit egy közös pizza-utolsósimítások vacsira, és örültünk, hogy az esőt pont megúsztuk. Kezdőszett kikészít, és alvás.

The Day

Reggel még zuhanyoztam egyet, készülve arra, hogy most 3 napig nem fogok D:, reggeli, idegeskedés, kapkodásocska, haj befon, Flóritól az egyes rajtszámom megkaparintása, staff-szerkó megszerzése, egy preparátor elfogyasztása (sosem fogom megjegyezni a nevét...), és lényegében el is jött az első visszaszámlálás ideje.

A helyszíni csapat a barátaim most is, ebben a minden évben nagyon várt nyári táborban: Máté, Szilvi, Tomi, Tibi, Tibi, és persze a futóbarátok, akiknek a többségét itt kaptam 2 évvel ezelőtt. Köztük, mellettük már semmi baj nem érhet, minden tökéletes lesz!

A kiscsapatom az idén kicsit változott: Krisz volt a főnök, Zsófi becsatlakozott, amikor már futni nem akart (haha), és Erika is maradt végig, miután letudta a saját részét és kicsit pihent. Voltak még meglepetés-jótevőim, akik egy vagy több körre, kisebb vagy nagyobb feladatokra további segítő kezeket, támogató miliőt biztosítottak, és szombaton egy időre Zsuzsi és a csapat pár embere is jelen voltak.

Én csak futok, az a figyelem és törődés, támogatás viszont, amit ők biztosítanak, lehetővé teszi, hogy nekem tényleg csak futni kelljen, csak arra kelljen figyelnem, meg hogy lenyeljem, amit a számba raknak. Nélkülük ez az egész nem tudna így menni, én pedig nélkülük nem is akarnék menni!

Naptej, só, szénhidrát, fejlámpa, óratöltés – mindennek megvolt a maga eltervezett ideje, de ahol kellett, rögtönöztünk is. És persze egy idő után kicsit elcsúszott a tökéletes rendszer, de ez már csak ilyen. (:

Nem fogok tudni körről körre beszámolni. Van olyan időszak, amire szinte nem is emlékszem. Emlékképek, érzések, foltok vannak meg, jórészük időbélyegző nélkül. Majd egyszer viszek magammal diktafont, és realtime felmondom a történéseket, érzéseket. :P

Az első verseny óta az a taktikám, hogy emelkedőn sétálok, máshol kocogok. Tavaly ugyanez a pálya volt, 27 kör alatt eléggé bevésődött, de most nem jött vissza minden "váltópont". Nem is bánom, mert így nem olyan volt, mintha a 28. körrel kezdtem volna. :D Pár kör ilyenkor mindig a taktikai pontok kitalálása, tökéletesítése, nem volt ez másként most sem. De!

Elég sokan átvették, vagy szintén kitalálták már ezt a taktikát. Nemegyszer kis csoportok is gyűltek körém, megtisztelő volt, hogy engem "követtek", és egy idő után én voltam a karmester, amit aztán szépen végighömpölyögtettünk a bandán. Egész hamar kialakult, és aztán úgy is maradt a séta és futás vezényszavak helyett a FA! Viccesek lehettünk külső szemmel, meg is volt az agydolgoztató része, de hiányzott is, amikor valaki kicsit előrébb gondolkodott: "nem volt itt egy fa?!". Ez a két betű varázsszó, ritmika és kapocs volt közöttünk, és egyben barátok szerzésére is alkalmas volt: a pálya fix inflexiós pontjainál ez a felkiáltás jelezte, ha futásból sétára, vagy sétából futásra kellett váltani. És mi szépen csináltuk is. Fa!

A pihenőkben szépen beosztva, betervezve kaptam a megfelelő utánpótlást, igyekeztem kitalálni, mit kérek, kívánok a következőben. Most már készültem előre hideg mentás málnalevessel, ha esetleg már csak azt bírnám elképzelni, szépen fenn várt a hűtőben, majd sértődöttségében, hogy mégsem volt rá szükség, másnapra megbuggyant. Valamelyik körben eszembe jutott a Kotyogós erdeigyümis smoothie-ja, na abból viszont kértem is rögtön, majd később még egy adagot, 3-3 szünetben el is szopogattam lelkesen. Pláne ha már lelkesen sorbaálltak nekem érte. Tibi a mosolygásos válaszomra, miszerint regeneráció is van-e az étlapon, hozott fincsi és meglepő módon hatásos kikupálót (ennek sem fogom tudni a nevét sosem). Erre aztán közben még 2x igényem is támadt, nagy örömömre, és jótékony hatását is megmutatta, mégnagyobb örömömre. I:am izót ittam azért rendszeresen, álcázva a szénhidrátot ivásnak, de amúgy nem túl combos a kaja-mérleg: a fentieken kívül 3 szeletke kenyér, pár szál ropi, egy tuc keksz, 3 calippo, 3 kávé, és némi körte szerepel, meg persze sótabi.

Nem csak habzsi-dőzsi, hanem lájtos kínzókamra is volt ilyenkor néha: kaptam kis masszázst, ha épp fájni akart volna a combom, ettől szerencsére el is ment gyorsan a kedve. Rázogattuk közös erővel a lábamat, szúrtunk és betadine-oztunk vízhólyagokat, vazelineztük, amit kellett, de szerencsére semmi nem volt vészes, minden hagyta magát szépen kezelni.

Öltözet cseréjére elég gyéren került sor, de azért az is akadt. Tőlem szokatlan módon végig volt rajtam felső, még ha épp csak egy leheletnyi is. Nem, én sem értem, ez hogy történhetett. :D

Az első kb. 50km-t a Törpike cipőben futottam, aki tavaly is szerepet vállalt a győzelemben, de most is volt egy új versenyző (aki majd viheti tovább a stafétát 2023-ra). Éppen nem igazán akadt olyan cipőm a készletben, amiről úgy gondoltam, hogy a tervezett többszáz kilométert kibírja, és még a terepviszonyokhoz is alkalmas. Elkezdtem nézelődni, hogy a tökéletes, de már nem forgalmazott cipő helyett mi lehetne jó alternatíva. Így találtam rá a Craft márkájú, aszfaltra és könnyű terepre egyaránt alkalmas, hosszú távokra is ajánlott cipellőre. Azért nem annyira egyszerű a story, mert itthon összesen 2 helyen kapni, abból is az egyik Pécs. Mázli, hogy a másik meg pont a Nyúlcipőbolt, így többkörös nekirugaszkodásra, Ildi türelmes segítsége mellett sikerült, és végül a jó méretet sikerült az arzenál tagjává tenni. És még tudtam is párat futni benne előtte a héten.

Versenyen ugye semmi újat nem próbálunk ki, főleg nem többszáz kilométerre nem veszünk fel sosemlátott cipőt, de ebben a helyzetben, ezen a versenyen max 7km-t kellett volna végigszenvedni benne, ha nem lett volna jó. És azért volt nálam felmentősereg, ha arra lenne a lábnak szüksége. De szerencsére olyan jól bevált, és olyan jól a lábamra is idomult, hogy a kezdeti sarokfájdalom is elmúlt, és a teljes folytatást tudtam ebben futni. Annyira bevált, hogy remélem a pécsi példány is csak rám vár! ;)

Valamikor másnap reggelre elértem azt az állapotot, hogy minden szünetet szaladós pisivel kellett kezdeni. Bár ennek is megvolt a haszna: elhadartam az igényem, leadtam a vizeznivalóm, és mire visszaértem, már minden készen várt. És ráadásul tuti volt, hogy átmosom magam rendesen. A kizárólag a verseny időtartamára időzített női teendőkkel egyetemben. :P

A legelején, amikor még tanultuk, rajzoltuk a pályát, voltak 39-42 perces köreink, de tudtuk, hogy ezt kicsit jobban vissza kell fogni. Fáradtabb órákban és éjjel 50-52 perc környékére dagadt a menetidő, de békeidőben a 48-50 perces karikákat hoztuk szép stabilan.

Magára az éjszakára nem igazán emlékszem. Valamikor reggel 10 körül (így sakkoztuk ki utólag) Krisz kiadta feladatnak, hogy fussak egy gyors kört. Fussak kis gyorsabb szakaszokat, váltogassak egyet, attól fel is ébredek kicsit. Be is értem 43 percre, meg is leptem vele. - Azt mondtad, fussak egy gyors kört. - De nem ennyire! Viszont tényleg jól felrázott. Annyira, hogy innentől minden körben a végső hosszú lejtős részt ilyen váltogatással futottam: jó volt az agyam ébrentartásának is, az izomzatnak is. Itt nem annyira fix pontok mentén haladtam, hanem közben jelöltem ki magamnak, hol kezdem pörgetni, és hol áll vissza az alapjárat. Játék a játékban. (;

A péntek reggel 10 órás rajt után a másnap, vagyis a 24 óra eltelte óhatatlanul rányomta már az agyi állapotokra is a bélyegét. Néha hisztiztem, hogy álljanak már ki a többiek és menjünk haza/pihenni, de ez talán természetes. Néha felhúztam magam, néha azt sem tudtam, hogy én találtam-e ki csak a dolgokat, amiket érzékelni véltem. Viszont sosem gondoltam arra, hogy megállok. Fáradtam, nyüszögtem, de tettem közben a dolgomat, amiért jöttem. És a "2 perc a rajtig" szlogen úgy hatott rám, mint Pavlov kutyáinak nyálára a csengő: megindultam, mintha nem lenne más lehetőségem. Bár nem is volt, hiszen én nyerni mentem.

Az eddigi évekhez képest most mintha több lenne az üres folt, a cetliket sem mindig fogtam fel. Arra emlékszem, hogy a legelső cetli rögtön az alkonyat (vagy hajnal?) érkezéséről szólt. (: És arra, hogy az utolsó pár körben mennyire odavágó, mennyire tűélesen és kegyetlenül oda kellő üzenetek jöttek. Talán azért, mert itt volt a legnagyobb szükségem még valami pluszra. Ezért is szeretem ezt annyira, mert olyan nagyon tudja mindig, hogy minek kell jönnie. Mindet nem húztam ki, de örülök neki, hogy jutott minden körre, és mindért nagyon hálás vagyok Nektek! Köszönöm! Úgy érzem, hogy e nélkül nem is menne, de nem is szeretném e nélkül csinálni. <3

A fordítónál a másik ilyen hazai rendezvény csapata, a kisvárdai kemény legények voltak. Kemény legények, mert több mint 36 órán keresztül végig ott voltak, talpon voltak, nem mulasztottak el egy kört sem, hogy szurkoljanak mindenkinek, hogy egy idő után vízzel spricceljenek minket, kicsit enyhítve a meleget. Végtelen hála érte nekik!

Amikre még emlékszem közbenről (pff, csodás szó):

nem akartam borsófőzeléket enni, pedig Tomi kínálta kedvesen, és ráadásul növényi tejből volt,
kaptam Calippot, mert Niki olyan kis jófej volt, hogy tetetett félre a G8-aknak a Kotyogósban,
beszélgetések, örömködések, újratalálkozások és megismerkedések,
segítő szándék, apró segítségek, biztatások, mosolyok, drukkolások, melyek olyan sokat emeltek rajtam apró voltukat meghazudtolva,
a már nem futók visszatérése, jelenléte,
Andi és Jocó, meg az unikornis szurkolása,
a gyerekek ölelő elémszaladása, a közös befutók, a tánc,
a szuperszónikus karszár Niktől kölcsön,
ó és a csillámtetkó 8-asom!,
Viki jégakku-cserélő akciója,
Erika, Flóri, Robi tekintete a pályán, a depónkban,
najó, Vince is természetesen,
Jani, aki kihajtotta magát, én meg aggódtam érte,
Ádám mozgáselemzése,
a stresszem majd a felszabadulásom,
a fiúkkal az utolsó körök,
a kislétszámú G8-fotó, Nik, Sónika, Christiane,
Anett, a fecskék, a fecszöld,
és még millió apróság, ami emlékként a fejemben van, és éppen eszembejut, vagy éppen nem...

Egyedüli indulóként nyerni szerintem semelyik versenyen nem igazi katarzis. Itt viszont mi most nem voltunk egyedül. Nagyon nem! Olyan erős volt idén a mezőny, olyan erős volt minden futó, hogy valójában öröm volt velük egy pályán szaladni. Öröm volt, hogy sokáig lehetett azt csinálni, amiért jöttünk (még ha az agyunk játszotta is néha a hülye kis játékait, még ha fura álmos fáradtság is volt rajtam már első nap közben is néha). Tavaly 27 óra volt a győzelem. Idén pedig még 30 óra fölé is 5 lány jutott! Hihetetlenek! Én szándékosan nem foglalkoztam az idő múlásával, nekem nem ezzel kellett foglalkoznom, de azt azért érzékeltem, mennyire kitartó, milyen régóta pályán van mindenki! Köszönöm, hogy ilyen sokáig jöttetek velem, köszönöm, hogy ilyen sokáig elvittetek!

Az utolsó két körömre már éreztem nagyon a fáradtságot. Nem főleg izomzatilag, hanem álmosság szintjén. A második nap közben is már szédelegtem, kóvályogtam kicsit, el is határoztam, hogy megyek a győzelemért, ameddig menni kell, de még egy éjszakát nem csinálok végig, ha nem muszáj. Nem bírnám. Nem is lenne értelme kockáztatni. Biztonsági játékra váltottam hát a két utolsón: Petivel mentem végig, hogy legyen inkább mellettem valaki. Amúgy is nagyjából egyformákat futottunk, ugyanott váltottunk, noha az emelkedőn ő sétált gyorsabban, a lejtőn pedig én gurultam lendületesebben.

Zsani lett a 3., 32 kör után szállt ki. Szuperül ráérzett a dologra, holott ez volt az első ilyen versenye, és első nap még azt mondta, nem nagyon fekszik neki ez az újraindulósdi. Gratulálok, igazán szépen beletanultál!

Anettel ismét ketten maradtunk. Ahogy tavaly is, ahogy tavaly előtt is. Vágytam kicsit rá, hogy még sokáig járjuk a táncunkat. Viszont az utolsó körében már nagyon későn találkoztunk szembe. Eddigre tudjuk már, a pálya melyik pontján mikor kell lenni, hogy beérjünk, hol találkozhatunk még szembe, hogy a másik is beérjen. Köszönök minden mosolyt is, és idén is nagy voltál!

Az utolsó körömre úgy indultam el, hogy Anett nem volt ott a rajtnál. Tiszteletkört már mindig futok, az a rituálé része. Így ez a kör lett az. Ez lett az, mert az eszemmel elhatároztam, hogy ez lesz az. Ennek kellett lennie.
Tudtam volna még menni, ha kellett volna? Naná! Tudtam volna még menni, ha nem "kell", csak mehetek. Tudtam volna, de nem volt értelme. Máté próbálkozott, hogy hajnali 5-re megdönteném az idei legjobb eredményt a világon. Át is futott az agyamon, számoltam is egyet. De nem. Nem lett volna értelme. Fogok még én ilyet futni, viszont egészségem csak egy van. És sötét árnyékkarima is egy volt már az utolsó körön, hála a beszűkült látásnak, a fáradtságnak, a fejlámpának. Más lett volna a helyzet, ha nem pont az éjszaka jön megint, ezt tudom. De az jött. Én pedig megálltam.

Fin / Win

Amikor befutottam, eredményhirdetés. Himnusz. Éjszaka, a semmi közepén. Magyar bajnok lettem. A második helyezett pedig ott sírt mellettem, így már én is sírtam.

Nyertem. Nyertünk. Mert megint végigcsináltuk, mert meghaladtuk magunkat. Mert győztesek vagyunk. Mind győztesek vagyunk, akik itt most rajthoz álltunk. És én örülök, hogy ennyi győztessel tölthettem együtt ezt a másfél napot! Gratulálok Nektek! Szívből gratulálok!!!

THX

Köszönettel tartozom a versenytársakon kívül a segítőimnek, akik vállalták, hogy akkor is mellettem állnak, ha már vállalhatatlan vagyok – és ezt pontosan, odafigyelve és magukat nem kímélve tették. Nélkületek ez nem valósulhatott volna meg, Krisz, Erika, Zsófi! És köszönöm az összhangot, az együttműködéseteket, biztonságot és nyugalmat adott.

Köszönök minden kedves üzenetet, bíztatást előtte, közben, utána, minden egyes cetlit, minden egyes felém küldött gondolatot! Köszönöm mindenkinek, aki drukkolt, aki helyben legalább egy mosolyt adott vagy bólintott, nem beszélve a Calipporól, a karszárról, a jégről, a szavakról!

Köszönöm a szervezőknek, a helyszíni csapatnak, hogy ismét mindent IS megtettek értünk! El nem tudom képzelni, mennyi munkátok van ebben, mégis még hosszú órák után is kedvesek és mosolygósak vagytok velünk!
Köszönöm a felkészítést, az összes edzést és tanácsot Zsuzsinak, az edzőmnek, a példaképemnek, akitől még ezzel a jó sok kilométerrel is fényévekre vagyok.

Köszönöm, hogy az idén is ott lehettem! És köszönöm, hogy ilyen kemény fejem van hozzá! (: Továbbra is ez a kedvenc, szívemcsücske versenyem, és ez már szerintem nem is változik. <3

Nem ér véget igazán a versenyem, amíg Peti a pályán van még – de muszáj volt aludnom, és tudtam, hogy van is rá időm, mert a fiúk talpon lesznek még egy darabig. Mindenféle gond nélkül, fájdalommentesen, megébredések nélkül aludtam 8 órát, és ismét szívesen visszaálltam volna, teljesen készen voltam rá. (: Amikor csak lehetett, a szünetekben mentünk Petinek segíteni, drukkolni, valahogyan kis erőt adni, hogy kétség se férhessen ahhoz, hogy megy tovább. Szilárddal nagyon nagy csatát vívtak, és örülök, hogy ott lehettem, hogy Renivel együtt izgulhattam, kicsit neki is erőt adhattam, és örülök, hogy az idén végre együtt lehettünk bajnokok! Gratulálok, Bajnok! Köszönöm, hogy ismerhetlek Benneteket!