Nem meséltem még életem első százasáról...

Baranyai Mátétól kaptam egy VIP meghívást a július első hétvégéjén rendezett Mamma Montana nevű futóverseny 100km-es távjára. Rettentően meghatódtam, kicsit megijedtem, de hatalmas megtiszteltetésnek és jó kis feladatnak éreztem, így nem nagyon vacilláltam.

Sokminden volt előtte, nem is akartam semmi egetrengetőt ezen a versenyen azon kívül, hogy teljesítsem életem első 100km-es egyben futását. Igen, ez teljesen más. Volt előtte One Way Ticket, meg egy vizsga, így amikor már ezek alól "felszabadultam", akkor kezdődött...

...a bringás kísérő keresése: Ákos nem ért rá, Tibike végül inkább az egész mezőnyt vezette, Hajni és Zsuzsi viszont a kocsi 4 kerekén osztozva akár két bringás is lehettek volna – tökéletesen megfelelt ez a változat, de már készültem fejben az egyedül teljesítésre is.

...az útvonal és a körülmények feltérképezése: Balatonfüredről indultunk (végül, az eredeti Tihanyi rajt helyett), és Várpalotára futottunk be, így ennek megfelelően kellett szállást keresni, illetve ennek megfelelően alakult a Sanyosz által csak tevének nevezett szintrajz. De ha ez van, ez van. Sok a sík is, és csak két brutál emelkedő van. :D (Jah!)

...az ízlelgetése a dolognak, az érzéseim, megérzéseim feldolgozása: azt éreztem, hogy nem lesz semmi gond, biztos, hogy megcsinálom, bár előtte megforgatta magát a fejemben az a gondolat is, hogy váltok valami kisebb távra. De ha 100, akkor 100, ez volt most a feladat, ennek kellett lennie, és örülök, hogy nem hagytam magamnak magamat. És a megérzés is jó volt, hogy minden menni fog, megcsinálom, kérdés sincsen.

A péntek délutáni leutazást követően bevásároltunk, elfoglaltuk a szállást, megbeszéltük a taktikát, és talán Zsuzsi ekkor még nem hitte el egészen, hogy én tényleg nem tudom előre megtervezni a kajámat, bármennyire is szeretné(m). :D De legalább lefektettünk alapköveket, amikhez én is igyekeztem tartani magam közben. A hajnali 4 órás rajt a kicsit elhúzódott lefekvésnek köszönhetően 3 óra alvás után ért bennünket, de szerencsére ez egyikünk esetében sem volt épp probléma, még én is egész ügyesen fel tudtam kelni, különösebb fizikai tünet nélkül.

Olyan jó a zsizsegése egy ilyen rajtnak, olyan jó újra látni a futótársakat, az meg külön mázli volt, hogy a mosdó tágas és kivilágított volt, mert csak ott láttuk tényleg egymást. :D Rajt még pirkadat előtt, de már színeződött az ég alja, a bátrabbak nem is vettek fejlámpát, a félősebbek pedig az első 10-es környékén már le is adhatták. Utána pedig eléggé szétszéledtünk már.

Részleteket nem fogok tudni megint nagyon írni, de az tán mindegy is, mikor cseréltem pólót, vagy mikor hajítottam le magamról az övtáskát (azt hiszem ez utóbbi egy tizest bírt kb :D). Azt viszont megörökítem, hogy jó taktikának bizonyult a hivatalos frissítőkhöz telepíteni a mi frissítőnket is: nem volt eltévedés, se futó, se kísérő részéről, nem kellett extrán agyalni, és a kettő még szépen ki is egészítette egymást. Egy idő után pl. áttértem a Hammer-hordós bo... izé.. .vízre, mert az általunk vitt ásványvíztől mintha fájt volna a hasam... Jó volt, mert nem számolgattam a kilométereket, nem pánikoltam be tőle, hogy még 90km hátravan, egyszerre mindig csak egy szakaszt akartam megfutni.

Az első 50km-t nagyon élveztem, nem akartam nagyon rohanni, mert minek, de túl lassan se tudok futni. Élveztem a napfelkeltét, a futást, terveztem, mi lesz a menü a frissítőnél, agyaltam rajta, hogyan hallgassak zenét, de végül ezt elengedtem, mert túl bonyolult lett volna, és addigra már nem is igényeltem idegen hangokat a fejembe egyáltalán. Azért megérkezett a meleg is, de tudtam, hogy Várpalotától nem csak a szint, de a terep is megváltozik, ide cipőcserét terveztünk, én pedig változást vártam a változó viszonyoktól. Hát lett is, de nem annyira pozitív irányban. (: Mintha elfogytam volna, nem fejben annyira, inkább testben, ez csak annyiban húzta maga után a fejemet, hogy mégannyira se akartam meghalni, és nem akartam mindenáron második lenni. :D Igen, nagyon sokáig szépen biztosan második voltam, tökéletesen megfelelt, sőt. (: Aztán ott lett egy hegy, meg ez az elfogyás kicsit, de mentem, mentem, csak nem annyira lelkesen és tempósan, nem annyira fitten. 50-60 között volt talán a legnehezebb, itt még a vizem is rettenetesen gyorsan megcsappant, és nyilvánvaló volt, hogy azon a szakaszon nem lesz utánpótlás, így ettől kicsit bepánikolva az órám km-csippanásaihoz igazítottam (értsd: engedélyeztem magamnak) egy-egy korty vizet. Lehet, hogy ez a pánik is rásegített a fáradásra.

Volt egy olyan frissítőpont, ahova kocsival nem nagyon lehetett eljutni, így erre megbeszéltük már előző este, hogy akár Zsuzsi elkísér futva, a körülötte lévő két szakaszt mobil frissítőpontként bringás kísérés helyett futó kísérőként megcsinálja velem. Jól is jött ez nagyon, mert szükség volt egy kis külső erőre, a lelket tartani bennem, kicsit terelni a figyelmem, aztán meg hajcsárkodni. Az egyik emelkedőn a 4. lány (ekkor már 3. voltam, de az is jó volt nekem teljesen, hisz az is dobogó, meg ugye a fene se akar meghalni, meg még sok van) eljött mellettünk. Nem igazán tudom, hogy hogyan, de párszáz méteren belül vissza is előztük, elkezdtünk futni, pedig szerintem emelkedő volt azon a szakaszon, és azokon már végképp készen voltam. Innentől viszont Zsuzsi nem hagyott nyugtot, hajtott, hogy menjünk, biztos legyen a 3. helyem, itt már ne csússzak vissza, ügyes kis emelkedő- és lejtőfutó taktikát mutatott, és szerintem kicsit átváltottunk robotüzemmódba. Menni kellett, mert amennyire tudtam, menni akartam már én is, ha már eddig eljutottam. Nem meghalva, de magamat és a helyemet megtartva.

A két szakasz után Zsuzsit leadtam, a noszogatást vittem magammal, és vártam az utolsó részt, mert tudtam, hogy onnan már semmi bajom nem lehet, hiszen lejtő van, amit én annyira szeretek. Jelzem, volt benne azért néha kis emelkedő, de akkorra időzítettem az evés-ivást, illetve amennyit csak tudtam, legalább szakaszolva, ott is futottam. A lejtő elején azt állította a kedves csapat, hogy pár perccel van előttem a második leány – utólag kiderült, hogy kicsit azért lefelé kerekítettek, de én sem hajtottam a második helyet már, amikor egy hosszú belátható szakaszon hírét sem láttam a hölgynek. Mögülem viszont nem léphet el senki!

Kaptam egy jótanácsot a befutó szakaszhoz: Várpalotára visszaérve a nyilakat, ne a tracket figyeljem, és csak a tornyot kövessem, az a vár, ahol már a célba érkezem. Megtaláltam én azt a tornyot, viszont olyan hihetetlenül messzinek tűnt, pedig már elvileg nem sok lehetett hátra, hogy itt volt még egy kis lelki megfáradás, de jött szembe egy mentőangyal: egy futó, aki a futógatyáját nem cserélte le ahhoz képest, ami pár perccel korábban volt rajta, de felülre fehér szépenvasalt inget vett. Jól lehülyéztem magamban, hogy ennek meg mi értelme így.... majd kiderült, hogy ez az angyal nem is az a futó, aki kicsivel előttem volt, hanem Levi jött elém, hogy befusson velem az utolsó párszáz méteren. (: Bocsi, hogy ekkorra már csöndes antiszoc voltam leginkább, de nagyon vártam már a végét, hogy lefekhessek a fűbe és alhassak egy órát. De megadtad azt a végső löketet, ami még kellett ahhoz, hogy be tudjak futni kevésbé megtörve a célba.

A célban örömködés, szalagátvevés, megint fogalmamsincsrólamizajlikkörülöttem (ezt még gyakorolnom kell, hogy ilyenkor ne kapcsoljam ki teljesen az agyam), majdnem megfullasztottam magam az első korty izóval (mert Levi ám azzal is készült, nagyon tudja, hogy megy ez ;)), és beterelgettek a várudvarba, hogy lehessen fotózkodni meg eredményhirdetést tartani.

És mi nem volt a célterületen? Hát persze, hogy fű, volt helyette egy egész macskaköves várudvar, de olyan taps fogadott az éppen ott ücsörgő "kollégáktól", hogy a fűbenfekvést el is felejtettem, és nekik is elmondtam, hogy ezért érdemes volt végigcsinálni ezt az egészet! Meg persze amúgy is, de ez olyan koronázása volt a futásnak, hogy na! <3

Fotózkodtunk, eredményhirdettünk, megpróbáltam enni, de nem igazán ment :D (ahogy közben sem zabáltam fel megint mindent...), kicsit pihegtünk, aztán szépen lassan elindultunk haza... Ezúton is nagyon gratulálok Szvetlanának és Krisztának, megtisztelő Veletek egy dobogón állni! (:

Szerettem volna titkon 10 óra körül futni, de nem volt benne kényszer, és a szint miatt, meg az ismeretlen miatt ott volt más időeredmény esélye is, meg nem is ez volt a lényeg. Úgy érzem, hogy ez az 1151 méter szintet tartalmazó 100km (amiből kb 800 került a második felébe, nagyjából két nagy emelkedőbe koncentrálva) 11 óra 5 perc alatt megelégedettségre adhat okot. És megcsináltam, ráadásul még harmadik is lettem, a végén megküzdve ezért a helyezésemért, úgyhogy felkerülhet a dicsőségfalra. Sőt, jelenleg ez az eredmény a világ nőinek idei 100km-es eredményei között pontosan a 100.!

Minden jó így, jövőre is megyek!!! Sokat tanultam már, sokkal jobb voltam, mint korábban, de most is sok mindent megtapasztaltam, és megcsinálom én ezt mégjobban! ;)

És remélem, hogy a csapatom sem bánta meg: Máté, hogy meghívott, Sanyosz, hogy elengedett-felkészített, Hajni és Zsuzsi, hogy végigverettek velem és mindenben segítettek, Levi, hogy befutott velem fehér ingben a célba, Kriszta és Tibike, hogy a célban köszöntöttek, a futótársak, hogy együtt futottak (többé-kevésbé) velem, a verseny személyzete, hogy ismét mindent remekbe szabtak és mindenkinek a segítségére voltak, és mindazok, akik távolról drukkoltak nekem. Egyedül talán Ákos bánta meg, de ő is csak azt, hogy nem tudott ott lenni.

Köszönöm, remek volt ez a Mamma Mia, még ha az élvezetes eleje után a második fele meg is rágott kicsit – így volt tökéletes.