Az év egyik legjobban várt eseménye a siófoki szezonzáró. Bár ez is BSI-s verseny, mégis a Balaton és a kicsit más körülmények és lehetőségek miatt teljesen más a hangulata. Családiasabb, nyugisabb, amolyan mókás-izgalmas befejező futás, általában még és már kellemes időjárással, és valamiért legtöbbeknek egyéni csúcs futására alkalmas Balaton parti pályával.

Anyával már negyedik éve megszokás, hogy ilyenkor megjutalmazzuk magunkat az egész éves futásért-szurkolásért egy wellness-hétvégével, vagy legalábbis egy éjszakát a verseny előtt/után ott alszunk. Kényelmesebb is így, meg egy kis kikapcs nekünk is jár. (: Az idén ezt felturbóztuk: az egész család el tudott jönni egy majdnem teljes hétvégére! Jupiii!

Pénteken érkeztünk, amolyan Fűrész-módra természetesen nem akkor indultunk és érkeztünk, amikorra először terveztük, de azért meglett Siófok. A szállásunk befoglalása után nekem még dukált a verseny előtti utolsó laza szaladgálás, így egyesek városi sétával, én pedig kutyamód odavissza futkározva lestük meg a másnapi rajthelyszínt. Annyira csodásan meleg idő volt, hogy a pulcsimat kénytelen voltam levenni, és egy szál topban is kellemes futóidőben szaladoztam.

Ez után pedig máris egy jó kis éjszakai feladat: vacsorát keríteni. A késői nekiindulás a téli Siófokon nem annyira kedvez a könnyű vacsoratalálásnak, de végülis harmadik kísérletre sikerült becserkésznünk egy egész finom pizzázót, ahol még ki is szolgáltak. Éjfélkor pizzázni. Nem, nem vagyunk normálisak. Csak éhesek voltunk, aztán meg álmosak.

Az volt a szerencse, hogy csak 12:30-kor volt rajt, és ez azért mindenképp a kezére játszik a sokáig aludni szerető, éjszaka még pizzázó futóknak, köztük nekem is. (: Reggel ugyan a reggeli ébresztett, és nem magamtól keltem, de egészen az eltervezett időpontban sikerült becsengetnie. Csak nem tartalmazott tojásrántottát, amit pedig minden verseny előtti étkezésem szokott. ):

Összekészülés, átgondolás, az edzőbácsi öltözési tanácsainak kikérése, örömködés az esőmentes jóidőn, a futás közben és után szükséges eszközök belogisztikázása megfelelő zsebekbe és táskákba, és indulhat a mandula!

Túl sokkal a rajt előtt nem értünk oda, de a bemelegítés még kényelmesen befért a rajtfotók elé, aztán meg már szóltak is az indítódudák. A harmadik hullámmal indultam végül, annak egészen az elejéről, de amíg el nem vonult a tömeg, addig csak egy mókás sárgafekete kéz voltam, amely idétlenül – ahogy szokott – kiintegetett néha a tömegből.

A rajt pillanatában rögtön megfogalmaztam egy tanulságot: érdemes a rajt előtt !nemsokkal! újraindítani az órán a futniakarok üzemmódot, különben pont abban a pillanatban gondolja úgy, hogy mégsem-akarsz-futni-csak-úgyfelejtetted, amikor el akarod indítani. (: Mókás volt, de szerencsére annyira gyorsan megtalálta a GPS-jelet, hogy két lépéssel a rajt után már minden mérhető is volt. Yesss! (Az előző esti futásról nincs bizonyítékom, mert még GPS-frissítés előtt álltunk, és nem volt elég 40 perc a jel megtalálásához, de korábbi tanulság alapján a frissítés a verseny előtt természetesen rendben megtörtént.)

Könnyedén, de tempósan akartam menni, az elejét ugye nekem nem szabad elfutni, de ha az kényelmes, akkor utána általában már jó vagyok. A beállított céltempó 4:45-5:15 volt, próbáltam azért az egyéni csúcsra koncentrálni, de megbeszéltem magammal már, hogy nem fakadok sírva, ha nem lesz az, csak fussak egy tisztességeset. Éreztem magamban az erőt, hogy szépen végigcsináljam, mostanában ezzel nem volt gond, de a szerdai térdhajlati fájdalom miatt lerövidített edzés azért óvatosságra és odafigyelésre intett, még ha az előző esti kocogásnál nem is volt gond. Tudtam, hogy ha nem lesz semmi gubanc, akkor hozok egy szép stabil időt, de azért ezt megpróbáltam a PB (personal best – személyes legjobb) felé terelgetni. De legfőképpen jól akartam érezni magam.

Ezt a pályát már eléggé ismerem, tudom, hol milyen kanyarok vannak, milyen terep következik, nagyjából hol tartok a távban, és ez utóbbiban a kétkörös kialakítás is segít pluszban. Az elején, a városi részen kell nem elfutnom, és ha végigérek ezen a szurkolókkal pettyezett szakaszon, akkor utána már túl leszek a bemelegítő etapon, és beállíthatom a tempóm.

Jól is indult az eleje, előzgettem is egyenletesen, tartottam is a picivel 5 fölötti tempót. Szeretem Tomiban, az órámban, hogy bár aktuális sebességnek végig 5:1x-eket látok, a kilóméter összegzésénél 5:05 körüli már az érték. (; A benti útról kikanyarodtunk a partra, itt csodás a kilátás mindig, a Balaton teljesen nyugodt volt, köd nem takarta a látványt, és a parti részen a szurkolók is szívesebben végzik feladatukat. Egyedül az nehezebb egy picit, amikor a kissé nyomvonalas, egyenetlen füves részen kell előzgetni, ott nagyon figyelni kell a lépésre, volt is most, aki bátrabb volt a kelleténél, és majdnem fürdés lett belőle. Nekem szerencsére nem volt gond, és nem is álltak ezen a részen pocsolyák. A végén meg még egy frissítő is várt, ahol pár sétalépés közben iszogattam és nekivetkeztem a családi szurkolópontnál, mert eddigre már elég meleget begyűjtött a karom.

Jól mentem, elfutottam a szállásunk előtt is nagy örömmel, szurkoltak az erkélyekről, és csak előztem az embereket, miközben már lassan a féltáv közeledett. Azért okosan, lazán kellett venni a dolgot, mert ez azt is jelenti, hogy a fele még hátravan.

A féltávnál 53:37-nél voltam, ez nem lesz feltétlenül egyéni csúcs, de szerettem volna a második kört is kb. ilyenre. Éreztem, hogy megindult a fáradás, ezért a félidőhöz amúgy is betervezett magnéziumot lenyomtam, Marci futott velem ügyesen ezidőalatt, szegényhez nem akartam lelassítani, de még egy kis vízzel is kiszolgált a hős edzőm és még a sálam is leadtam! (: Megtisztelő, hogy velem futotta idei összes óvatos futását!

A második körben nehezebbnek éreztem a lábaimat, kissé a légzés is nehezebben ment néha, lassabbnak éreztem a tempót, szenvedősebbnek, az óra is inkább 5:20-30 környéki aktuális értékeket mutatott, de utólagosan az eredményeken ez mégsem annyira látszik szerencsére. Az utolsó frissítőnél pár lépéses sétavíz megint, itt a banánt benéztem, de semmiképp nem akartam visszamenni érte, tudtam, hogy nemsoká jön megint a parti családi frissítő, így előreordítottam néhányakat megijesztve, hogy egy kis banánt kérek. (: Ezúttal anya volt a hős együttfutó, és két harapás banánnal pótoltam menetközben, lassan elfogyasztva, de jól esett.

Nagyon sajnáltam, hogy előtte Zolival nem sikerült találkozni, senkit sem láttam, akiről tudtam, hogy szintén ekkor fut, nem futottam el senki mellett, akit ismertem volna, ezért egy kicsit hiány-kedvem volt, de magamra figyeltem, nem hagytam ezt eluralkodni. A teljes család ott volt, szurkolt, az első körben Trashow is rámkiabált, hogy nem unom-e még, és tudtam, hogy ott vannak valahol a többiek is, Zoli szurkoló csapata is, még ha nem is találkozom össze velük.

Az utolsó kb. 5 km-en ismeretlen Gréti azt a tanácsot kapta, hogy innen már lelki erővel csinálja meg, a hátralévő távon együtt is mentünk már, hol ő ment előttem egy-két lépéssel, hol többnyire én húztam őt, ellenőrizve néha, hogy megvan-e még. (: Éreztem, hogy ő is fárad, és nekem is nehezek lettek a lábaim, de menni kellett, mert menni kellett, ezt a kicsit a végén már megcsináljuk. De ez volt a legnehezebb. Nem akartam őt sem cserbenhagyni, én is menni akartam, hogy az eltervezett idő közelében legyek, így hajtottam, emelgettem a lábaim, néha magas sarokemeléssel lódítottam pár hosszabb, lendületesebb lépéssel. Úgy éreztem magam, mintha kb. 4:30-cal futnék, de Tomi inkább 5:30-at mutatott aktuálisnak, ami azért szerencsére leginkább 5:05 körüli volt valójában.

Nagyon sokat dobott a hangulatomon, hogy a végére Esztert és Szücsit is beértem, úgy méginkább, hogy tudtam, hogy ők korábbi hullámmal indultak (mert tudtam, hogy nem velem). Szücsi a múltkor alaposan megvert, de most ez azt jelentette, hogy kb. 3 percet rávertem, muhaha. D: Jó volt végre a futáson kívül szurkolni, biztatni valakit, jóbarátot, és ugye még Grétivel is be kellett futnunk a célba. A legvégére egy utólért srác is bekapcsolódott ebbe, a véghajránál nem hagyta magát, de azért én sem. Ahogy szoktam, a legvégét alaposan megnyomtam, ráadásul az utolsó km-em lett az egyik leggyorsabb, mindössze annyi okosságot tettem bele, hogy ne bújjak el a srác mögé a befutófotón, aki mindig akkor kezdett plusz gyorsításba, amikor a sarkára értem. (: De legalább Árpi bácsinak integettem egyet a célbalépéskor. ;)

Nem fájt közben semmim, nem rakoncátlankodott a lábam, nem volt melegem, nem szúrt az oldalam, és a végeredmény azt mutatja, hogy szép egyenletes, ráadásul gyors tempóban haladtam. 5:10 fölé csak a frissítéseknél csúsztam, a második kör pontosan 30 másodperccel lett hosszabb az elsőnél, és egy 5:07-es átlagú jóérzésű félmaratont tudhatok a markomban, aminél tudom, hogy fogok futni még jobbat! Ezzel pedig a kategóriámban 10., a lányok között 43. lettem. És sikerült a csodaszép új cipőmben az eltervezett attrakció!

Utána sem találkoztam senkivel, Eszterrel, Szücsivel gratuláltunk, külön jól esett, hogy Szücsi mennyiszer elmondta, hogy büszke rám (nem is értem, miért, de örülök neki! (: ).

Nyújtás, fotó, halacskás játszó halacska nélkül, családi bohókafotók, és megvan!

A hivatalos eredmény 1:47:45. Továbbra sem tudom, hogy ténylegesen milyen táv is volt a Halloween21, de tudom, hogy elvileg mi fért abba a tempóba, ahogy akkor mentem. És mivel ez viszont tényleg annyi volt, amennyi, ezért megszavaztuk egyéni félmaratoni csúcsnak, és ebben megnyugodtam. Szerettem volna 1:45-öt, de ráér még, futhatom még ezután is, és most jó lesz ez is hivatalosnak, nincs bennem semmi negatív emiatt.

Forraltboroztunk egyet hazafelé, a már előző este kinézett, de azóta kicsit széttúrtabb levélkupacba jóóól belehuppantam, és hazamentünk egy kicsit lelazulni fürdőzéssel, szaunával. Estére rendeltünk pizzát, társasoztunk, és mindenféle csúcsot, szurkolást, aszfaltos szezonzárást, na meg szüli- és névnapokat megünnepeltünk a finom kis kaktuszlikőrrel.

A szombati nemtalálkozásokat pedig kárpótolta a vasárnap: mindenkinek tudtunk szurkolni, mindenkit lefotózgattam, ittunk még egy forraltbort, mindenkit alaposan megölelgettem és jól megnéztem az örömöt az arcán, és hazamentünk összekészülni, hogy lezárhassuk a hétvégét. Teljesen más érzés volt szurkolni, és a vasárnapi futókat hatalmas tisztelettel néztem: büszke voltam rájuk, mindenkire, hogy ekkora teljesítményre, ilyen kitartásra képesek!!! És sosem szurkoltam még ennyi Andinak egy hétvége alatt. (:

Vasárnapra lelki nyugalom lett úrrá rajtam: valamit megcsináltam, valamit befejeztem (nem a maga végérvényességében, csak elkészültem vele), a sok munkának meglett a gyümölcse, és boldogan lehetek nyugodt, nyugodtan lehetek boldog.

Nincs vége az évnek, de síkon-aszfalton komoly futás az idén már nem lesz, a jövő elébe pedig nagy tervekkel megyek, mert tudom, hogy van bennem, tudom, hogy meg tudom csinálni, és tudom, hogy még ennél is többre vagyok képes. És már kezdem tudni az utat is hozzá.

És különösen jó volt, hogy ehhez az egész családom ott lehetett velem, először az újkori futási történelmemben, de remélem, hogy nem utoljára! Köszönöm nektek, és mindenkinek köszönöm, aki hisz bennem!