Egy maraton nem a startpisztoly eldördülésekor kezdődik. Inkább akkor, amikor eldöntöd, hogy elindulsz rajta, hogy lefutod.

Egy maratonnak része az is, ahogy szárnyalsz, ahogy összeomlasz, ahogy újraépülsz a felkészülés alatt. És ezeket szinte mindig én is végigjárom - végigjártam most is, talán minden eddiginél szélsőségesebben, mert szerettem volna, ha ez jól sikerül.

Nem apróztuk el: a francia riviéra kiváló helyszín mind maratonra, mint a köré épített baráti lakókocsis kirándulásra. Élesen elvált ebben a kirándulásban a premaratoni és a posztmaratoni szakasz - a fiúk csak hülyén néztek a lányokra, hogy miért nem isznak meg este egy sört, miért nem zabálnak óriásiakat. (Na de utána!)

Mindig nagyon készülök a nagy versenyeimre, a maratonok ilyenek, nem csak testben, hanem lélekben, és a rajtam múló körülmények tekintetében is szeretem odatenni magam. Már bevált szokásom, hogy az útravalóm része a felszerelésemen kívül az a sok-sok jókívánság, szurkolás, közös emlék, amit a barátaimtól gyűjtök be, hogy a táv során szépen adagolva megújuló energiával töltsenek fel. Ezekből most is csodás csokor alakult!

De a legfontosabb szakasz a maratonozásban vitathatatlanul maga a 42,195km. Ezen az sem változtathat, ha az ember lánya hajnalban többször ébred különböző hangerejű esőkopogásra, és az sem, ha még az induláskor is úgy tűnik, hogy a napfényes napok után pont ezen a délelőttön érkezik az az eső, ami már a rajtba igyekvéskor zokniig áztatja az összes futót.

Annyira jól sikerült az égi frissítés, hogy a rajtot is eltolták egy fél órával, bár ez csuromvizesen már mindegy. De amikor átléped elindulva a startvonalat, akkor mintha repülnél, mintha egy másik dimenzióba kerülnél.

Nekem legalábbis ezen a maratonon pontosan ez az érzésem volt: könnyedén, kényelmesen, a vártnál is jobb tempóban és jobban esően úgy éreztem, suhanok, és nevettem, és szakadt az eső, és nem érdekelt, hogy pocsolyába lépek, mert már indulás előtt tele volt a cipőm, és úgysem volt esélyem kikerülni a vizet. Tartottam magam ahhoz, amit elhatároztam: jól érzem magam közben, nem stresszelek, futok tisztességgel, de élvezem a maratoni hosszú tengerpartot. Azaz megpróbálom megélni a flow-t (ami inkább swim volt ez esetben).

Minden tökéletes volt, élveztem a futótársak jelenlétét, tiszteltem azokat a szurkolókat, akik esernyő alá bújva csak miattunk kint álltak az út szélén, és habzsoltam az energiát a betárazott közeli és távoli szurkolás-bonbonokból.

Természetesen a frissítőpontokból is felkészültem, így tudtam, hogy van egy visszafordítós frissítő pont, éppen ahol szükségem volt rá. Soha ne próbáljátok ki, hogy 3km-rel a frissítő előtt elkezditek elrágni a sótabit, hogy minél előbb feloldódjon. Fájni fog még 2 nap múlva is a nyelvetek, ha benézitek a távolságot. (:

Ennek a pályának a különlegessége a riviérán kívül, hogy az első fele tükörsík terepen halad. Cserébe a második félmaraton hullámvasút, még ha a jobbik fajtából is, de azért pár emelkedő múlva már kicsit vártam, hogy ne legyen több. De hát futni érkeztem, és ha az emelkedőn nem is hajtom ki magam, a lejtőn bőven lehet pótolni. Szerencsére az eső is elállt időközben, a nap is kisütött néha, úgyhogy az emelkedőkért cserébe legalább az idő szebb lett.

Útközben a riviéra sétányai, sziklás oldalú autóutak, téglafallal és hegyoldallal és pálmafákkal szegélyezett, a partot követő kanyargós utak simultak a lábunk alá, és mindvégig ott hullámzott, kéklett balkézre a végtelen tenger, tekintetünket el nem engedve. Csak ezért is megérte volna ott lenni!

A célhoz közeledve mindig igyekszem kihasználni, ami még hátravan, hiszen nemsokára vége. Lehet még a tartalékokat begyújtani, az iramfutókkal megpróbálni tartani a tempót, vagy inkább a saját tempóval szépen haladni.

És aztán diadalittasan befutni a célba, megérkezni Nizzából Cannes-ba, ahol kicsit elpityeredni sem szégyen, ha az ember tudja, hogy óriásit sikerült futnia, mind idő tekintetében, mind élményben. Meg sem néztem az órámat, hogy pontosan mennyi lett, amíg kalandosan meg nem találtuk egymást a csapat többi tagjával. De amikor megnéztem, akkor én voltam éppen a legboldogabb ember! Mert győztem, mert legyőztem önmagamat, mert a völgyek ellenére a csúcsra érkezett meg a kívánt időpontra a maratoni görbe.

Hivatalos időm viszont nem volt, a rendszer szerint még órák múlva is futottam, de ez már csak a formaság. Csak egy szám. Vagyis inkább három, mert ennyi változaton keresztül értünk el a végső hivatalos eredményhez, a 3:15:10-es PB-hez.

Sok volt a kacskaringó ebben a maratonban, voltak bakik, volt próbára tevő időjárás, de úgy volt tökéletes, ahogy volt! A futás élményéért voltam ott, és a futás élménye makulátlan, sőt, ragyogó volt! Nem véletlen, hogy a mai napig ennyire szívesen emlékszem vissza erre az útra, és arra a sok támogatásra, amit kaptam, mind a barátaimtól, mind Sanyosztól.

Jutalomjáték volt ezek után még pár nap kirándulás a környéken, felszabadultan, mert már lefutottuk, amiért addig izgultunk és sokmindent feladtunk, de kicsattanóan is, mert jó érzés és siker koronázta az igyekvésünket.

És hogy mikor van vége egy maratonnak? Soha. Innentől ez már mindig ott lesz, mindig bennem lesz, mindig a részem lesz, a munkába és az emlékeimbe is beépül, kristálytisztán újra tudom élni az összes részletet.

Néhány részletet pedig Veletek is megoszt az alábbi galéria: