Úgy alakult, hogy a tavasz kicsit átalakult: helyet cserélt a maraton és a mániazáró félmaraton. Mert ennyit simán megér, nem? ;) A pesti helyszín helyett a tavaly már bizonyított Balatonpart lett a félmaraton-mánia záróhelyszíne, az Öböl Félmaratonnal.

Jó kis futócsapat verődött össze a leutazásra, és a Keszthelyig tartó út vidám (futó)sztorizásban telt, megannyi móka és kacagás közepette! (: Jó kis ráhangolódás ez a versenyre.

Jó időt ígértek, előtte nap is nagy meleg volt, de azért nem esett túl jól megérkezve nekivetkőzni, picit fáztunk. Aztán győzött az ész, meg az előzetes tervek, okos döntés volt, hogy nem hagytuk befolyásolni magunkat az aktuális időjárással, és aligruhában vágtunk neki a távnak. ;)

A csapat felkészült volt, elrendeztünk mindent szépen, megosztottuk ismereteinket a pályáról már útközben, így nem volt más hátra, mint előre. A többiek pedig szurkolhattak a képernyők előtt.

Az áldásos felkészülésnek és Sanyosz munkájának köszönhetően 1:45-ös célidőt terveztem, de mivel elég keveset sikerült aludni, és amúgy sem ez a főverseny, így ezt nem mindenáron akartam kivitelezni. Dolgozzam meg, de azért okosan, a lényeg, hogy legyen meg.

Ez a rajt nem zajlott olyan fegyelmezetten, mint a tavalyi maratoni: a névsorolvasás a mezőny széthúzását szolgálja, de nem tűnt logikusnak mindenhol a felolvasási sorrend (vagy valami titkos logika volt benne, ami kívülállók elől rejtve maradt (: ). Igazából nem is volt jelentősége, mert chip-es mérés volt, így mi is indultunk egyszercsak együtt a fiúkkal. Nagyjából egy tempót terveztünk, de elég hamar otthagytak, ami nem volt baj, mert így a magam ura voltam teljesen, és a nehézkes indulással nem hátráltattam senkit.

Nehéz lábakkal, de tempósan mentem, ugyan mire várjunk?! Több ismerőssel összefutni útközben tök jó: nem mintha egyedül érezném magam ilyenkor, de jó érzés, hogy ők is ott vannak, akár épp megelőznek, akár épp én előzöm őket, akár megyünk együtt egy darabon.

Frissítőnél megállás, lábak lerázása, itt még nem volt akkora a gond. Nelli és Laci is jött ügyesen, aztán Petitől is kaptam futva egy erőt adó ölelést – köszönöm!, Gyurit pedig jó volt beérni, mert együtt szaladtunk egy szakaszt.

10 km-nél viszont már nem voltam boldog. Fájtak a lábak, a térdeim be voltak dagadva, így kicsit visszakapcsoltam: nem akarom magam kicsinálni a maraton előtt, csak úgy megyek, ahogy bírom, ennek nincs tétje. Bár az eleje nagyon jó tempóban ment, itt kicsit visszavettem. 3,5 nagyon nehéz kilométer következett. Öröm az ürömben, hogy még ezek a km-ek sem csúsztak 5:10-en kívülre.

A Bece-hegy frissítője volt a következő, a térkép szerint az egyetlen komoly emelkedő a végső felfutáson kívül. De nem volt vészes, nem kell aggódni, a kilátás viszont továbbra is csodálatos innen. (: És ami mégjobb: megihattam valami varázsitalt (amire először azt reméltem, hogy víz, de kivételesen iso-nak is jó volt), vagy a két falat banán tett csodát, esetleg a hosszabb megálló volt hasznos, de innentől helyreállt a rend, és sikerült már könnyebben továbbmenni, extra fájdalom nélkül.

15 km: valaki bekapcsolta a rakétákat – megint. Találkoztam már ezzel a jelenséggel máskor is, és valami hihetetlen érzés, amikor egyszercsak elkezdesz úgy száguldani, és olyan könnyedén futni, mintha nem is lenne még semmi a lábadban, ráadásul csúcsformában van... A 4:50-et kóstolgatta a tempóm, repültem, elszáguldottam mindenki mellett (és az ő szemükben is az őszinte elismerő csodálkozás tükröződött), és jól éreztem magam!!! Felszabadultam, és reménykedtem egy 1:47-es eredményben a végére. Egy kedves bácsit megelőztömben mentálisan magammal rántottam: egymást erősítettük egy szakaszon. Az utolsó frissítőt a vége előtt 2-3 km-rel ki is hagytam, szükségem sem volt rá, és megállni sem akartam, hogy ne zökkenjek ki a tempóból. Most már hajtottam magam, vagyis inkább engedtem azt az energiát dolgozni, ami hajtott előre – és nagyon élveztem.

A várat meglátva aggódtam, hogy nem fogom érezni a közeledését, de szerencsére nem tolt ki velem. Viszont a kanyarból nem lehetett látni a célt, csak a kis narancssárga pöttyöket, egyre magasabbra futni. Oké, tudom, hogy kell majd a végén felfelé szaladni még egy kicsit, de hova futnak már ezek az emberek! Egy emelkedős szakasz, és még nincs vége, még egy emelkedős szakasz az üdvösségig (ha nem üt el közben az autós, aki nem bírja értelmezni a rendező megállítási szándéka mellett az én futásra utaló magatartásomat sem). Majdnem belesétáltam... Már szinte egyhelyben lépegettem, kezdtek nyüszögni a combjaim, de végül én nyertem!!! Én nyertem, és felértem, és végigcsináltam belesétálás nélkül, az egészet (a három frissítős megállás más tészta). Ez a végső kapaszkodás hosszú volt, úgyhogy az 1:47 nem jött be, de 1:49:31 lett, ami végülis ennyi pauzával egészen emberséges. Meg vagyok elégedve.

Ismét kaptam elismerő szavakat a végén a jó tempómért (kiegészítve a korábbi csodálkozó tekinteteket), a kedves bácsi bevallotta, hogy már az eleje óta figyelemmel kísért, amíg el nem akadtam az egyik frissítőnél, és persze ott volt a sok ismerős és ismeretlen, aki szintén teljesítette ezt a csodaszép idős, de eléggé szeles felest.

Az eredmény pedig (bár nem ez a lényeg, ez csak simogatja még egy kicsit a lelket): abszolút 93. hely, női 14. hely, és kategóriámban 3. hely!!! (Összesen 554-en teljesítették ezt a távot.) (: Na meg persze az élmény és a két szép érem.

Kis pihenés után megjutalmaztuk magunkat egy fagyival (harmadszorra csak sikerült végre megkóstolnom a méltán híres szigligeti kézműves fagyit), felöltöztünk, amennyire tudtunk, mert egyhelyben és kissé beborulva a szél kellemetlenül hűvössé tette a levegőt, és szurkoltunk a teljes napot teljesítőknek, elismeréssel adóztunk hihetetlen teljesítésüknek.

Hazafelé pedig a kiscsapat megpróbált sétálni még kicsit a balatonfenyvesi óriáskikötőben, és vidáman, de jogosan kicsit fáradtabban telt a hazaút is. Nemnormális futókhoz méltóan máris nemnormális terveket szövögetve: meg kellene hódítani a Kékest egy hónap múlva... (:

Csodás nap volt ez is, teljesen más hangulattal, mint egy pesti befutónál, sok-sok vidámsággal, szuper mázlis futóidővel, kissé lepirulva, és kellemesen kifáradva. Öröm megismerni új embereket, és feltöltő érzés az a nyitottság és odafigyelés, ami kivétel nélkül jellemez minket. Grátisz élmény, hogy ismerős tájon jártunk, és felidézhettem a tavalyi bringás körünket, régi jóbarátként köszöntve az útvonalat.

És külön boldogság volt, hogy az itthon először látható online közvetítésben olyan sokan és lelkesen követték a kis figurámat és szurkoltak nekem a távolból! Millió köszönet érte!!!

Szeretem a futókat! Szeretek futó lenni! És szeretem feszegetni a határaimat, meg elérni a céljaimat!