Két és fél nap boldogság
402,36km - 60 óra
Szeretem a versenyek eredményét, sikerét megélni az esemény után, kicsit még a digitális világon kívül maradni (ahogy közben is nagyon szeretek antidigitáliskodni), ezért nem az szokott lenni a célvonal átlépése után az első dolgom, hogy a beszámolót csapkodom a billentyűzeten. Most is még egy kis Füredezés és egy alapos déli reggeli, felidézgetés, hosszas telefonos elemezgetése ennek a világnak, az idegpályák sebes információáramlásának élvezése volt porondon, meg aztán csak úgy elszaladtak a napok is, így egész eddig váratott magára az írás. Legközelebb majd már menet közben felveszem, amit meg akarok osztani, és akkor nem kell rá ennyit várni. :D
Rövid verzió: Végtelenül hálás vagyok azért, hogy ezt átélhettem, megélhettem, hogy ez az élmény az enyém lehet!
Hosszabb verzió:
Előzmények
Lett volna egy szeptember közepi tihanyi backyard, de végül nem lett – nekem ez kivételesen jobban is jött ki így, nem terheltem túl magam a VB előtt egy másik ilyen versennyel, és tudtam a felszabadult időt is másra használni. Ráadásul az összepakolás is megkezdődött már így októberre, hiszen Tihanyba elkezdtem készülni, és csak pár nappal a verseny előtt vált feleslegessé a további készülődés.
Az edzések is mentek még tovább, futás és keresztedzés is fért még bőven ebbe az időszakba, és végül kényelmesen el lehetett intézni mindent, a szervezet rendberakását, a fizikális és infrastruktúrális felkészülést, valamint a mentális iránybaállást is. Sosem volt még fontos versenyt megelőzően ennyire nyugodt pár napom – bár ettől azért ideges is tudok lenni, de most igyekeztem megőrizni higgadtságom.
Tihanyt mintha megéreztem volna, hogy nem lesz, a tőlem megszokott alapos és részletes tervezéshez képest szinte semmit sem intéztem. Ide viszont már minden rendben volt és időben összeállt. Köztük a legfontosabb elem: a csapatom. Hogy mihez kezdenék nélkülük, nem tudom. Elengedhetetlen a segítség, amit verseny közben nyújtanak, eszeim, amikor én már nem tudok gondolkodni, és ha ez nem lenne elég, akkor ott van még az is, hogy ők mennyire élvezik ezt az egészet és mennyire hálásak érte, hogy ott lehetnek. Ők! És akkor mit szóljak én?! Én nem tudok elég hálás lenni!
Tervek
Semmi célszám nem volt határozottan a fejemben. Arra vágytam, hogy a biztonságos közegemben lehessek, futhassak körbe-körbe, élvezhessem, hogy nincs más, amivel foglalkozni kell, itt én vagyok, aki a dolgokat kontrollálja, és kikapcsolhatok közben teljesen akár. Arra vágytam, hogy fussak, amíg csak tudok, hogy jól érezzem magam, és mindeközben átélhessem azt, amit annyira szerettem tavalyelőtt is: a csapatmunkát.
Persze, tisztában vagyok vele, mennyi a csúcsom, tisztában vagyok vele, hogy azt jó mindig megdönteni, tisztában vagyok vele, mi a nagy álmom, de azzal is tisztában vagyok, hogy ez ebben a versenyben nem rajtam, vagyis nem csak rajtam múlik. Nekem annyi a dolgom, hogy menjek, menjek, menjek és csak menjek. És vigyem magammal a többieket is. Tartsam magam az ütemtervhez, oldjuk meg, ha valami közbejön, jegyezzünk le mindent, hogy a következő alkalomra megint még okosabbak legyünk, és egyébként pedig élvezzem ezt a jópár órát, amikor egy teljesen másik világban élem a perceket, köröket, napokat.
A szünetek beosztása most is előre szépen eltervezett, felépített volt, maradtunk a jól bevált 5-ös ciklikusságnál, lehetőleg minden szünetben pihenéssel a teendők után. Tempóban továbbra is kb. 48 percre lőttem be magamat, de az esztergomi tapasztalatok miatt annyi csavart tettünk a dologba, hogy minden 10. kör lendületes legyen.
Mindezek pedig természetesen ezúttal is táblázatba foglalva, papírra vetve, szépen megtervezve – aminek menet közben többen is csodájára jártak. (= Nekem ez így pontos, én ezt így szeretem.
2024. október 19. 14 óra – Rajt
A virtuális csapatvilágbajnokság annyit tesz, hogy ugyan nem egy helyen versenyzünk, de egy időben. Minden ország 15 fős csapata (azok, akik az elmúlt 2 év kvalifikációs időszakában a legjobb eredmény érték el és vállalták a részvételt) a saját hazájában, saját pályáján versenyez, időben összehangoltan a világ összes többi induló csapatával. Kis háziverseny is ez egyben, de a csapat eredményét (azt, ami itt igazán számít) a csapattagok által gyűjtött körök összessége adja. És ebből alakul ki a sorrend az országok között. A szabályok pedig a helyszíneken ugyanazok, mint mindig: minden órában rajt, be kell érni az óra vége előtt, oda kell állni a karámba a rajthoz az óra elejére és el is kell rajtolni a dudaszókor, ha egyszer nem állsz már oda vagy nem érsz be, számodra véget ért a verseny. Az utolsó embernek pedig egyel több teljesített köre lehet, mint az assist-nak, azaz annak, aki rajta kívül még legtovább versenyben maradt (vagy maradtak, ha esetleg többen is voltak). Egy kör vagy szabályosan teljesített, vagy nem számít be az eredménybe (akkor sem, ha nem ért vissza időben a futó, akkor sem, ha visszafordult vagy visszatért, akkor sem, ha nem indult el).
Az amerikai rajtidőhöz igazodva nálunk 14 órakor volt a start Balatonfüreden, így elég volt aznap nekivágni az útnak. Backyardjaink történetében most először fedett helyen volt a bázis, ez az októberi éjszaka hűvössége szempontjából igencsak kedvező volt, nekem legalábbis jólesett nem sátorban vacogásból nekiindulni a köröknek. De kicsit más így is a helyzet, volt így is mire odafigyelni, hogy ne megizzadva, kimelegedve induljunk neki.
A bázis-hotelben szépen libasorban, eredményeink alapján sorrendezve vártak a válogatotti asztalaink, illetve Baranyai Máté csapatkapitány. A 3 lány a sor végén lakott, így mi viszonylag sokat láttunk a többiekből egy-egy indulásnál vagy beérkezésnél (már amikor tudtunk ilyenekre figyelni :D). Berendeztük a kis helyi fészkünket, végtére is ez volt a következő pár napban a mi kis nyitott apartmanunk: asztallal, székkel, konyhával, irodával, ággyal, ruhafogassal, és néha nyújtószőnyeggel.
Nem csak a megelőző napokban, hanem közvetlenül a verseny előtt is nyugodt voltam, el is készültem mindennel időben (igen, a hajam is be volt már fonva az első kör előtt), ettem egy kisadag normális ebédet (palacsintával!), átadtam a tudást a csapatnak, hiszen innentől ők voltak az agy, én pedig a gépezet. Ennek ellenére nagyon sokáig nagyon tiszta maradt a tudatom, tökélesen éberen tudtam követni, hol tartunk, mi következik, mi zajlik körülöttem, és ez szintén megnyugtató érzés volt.
60 óra futás
Nem emlékszem mindenre pontosan, néha sorrendben sem, sok-sok-sok emlék van a fejemben, de nem tudok ezúttal sem körökre bontott beszámolót írni. Nem is gondolom, hogy ez lenne a fontos, fontosabb számomra az, hogy hogyan éltem meg, milyen mozgóképeslapokat raktározok el a versenyről a memóriámban, milyen örömök, tanulságok, tapasztalások értek közben. És hogy miként láttam belülről, miként látom utólag az egész eseményt.
Egyik nagyon pozitív tapasztalás az volt, hogy rettenetesen jó fizikális állapotban voltam. Véletlenül sem rohanva, a sétákat szépen kitalálva majd betartva haladtam, de gyorsabb voltam, mint az eddigi alkalmakkor. Ismerem én már ezt a műfajt, és amúgy is tudom, hogy nem ér itt semmit az ember a rohanással, pár perccel gyorsabb körrel, úgyhogy megnyugtatok mindenkit, nem az egóm hajtott. Dr. Gál Tibor edzései májustól, valamint Hajni és Szibi masszázsai, Annu pilates órái ennyire erőssé tettek, és Gréti ennyire jól összerakott most is. És igen, a szerdai közös edzések is, köszi Barna és többiek! Egyetlen szempontból sajnáltam ezt: nem tudtam Petivel együtt haladni, pedig az nagyon jót szokott tenni. De így is voltak együtthaladások, Gáborral a legtöbb kört végigtáncoltuk (nem pontosan egy ritmusban haladtunk, de egymás körül keringtünk az eltérő taktikánkkal), sokat futottunk együtt a többiekkel is, és megvolt a szembetalálkozások pontos helye is minden körben szépen.
A "sima" körökben 44-47 perceket mentem, az éjszakák belecsúsztak néha 48-51 percbe is. A 10. gyorsabb körök pedig 33-38 perces szaladások voltak. Hiszem, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy ennyire jó állapotban voltam közben: kicsit átrázta, átlazította a lassabb futásokban megrogyott izomzatomat a lendületesebb, kiemeltebb mozgású munka, illetve ezek után a körök után sokkal több időm maradt aludni (és ezek kifejezetten csak alvós körök voltak).
Volt azért így is némi gubanc, meg is ijedtem tőle, hogy egy ilyen fog megállítani, amikor ennyire van kedvem futni... A vállamat már megszoktam, hogy néha beáll, tudom már, hol az a pont, amit ki kell lazítani – ezt hamar el is mulasztottuk. Viszont a csípőhorpaszaim sosem produkáltak még ilyet. :( Alig bírtam elinduláskor megmozdulni, benyilallt, csípőhorpasz, fenék kívülről, el nem tudtam képzelni, mi a fene lelte. De jött Roli, a megmentő, és pár szünet alatt rendberakta, még ha ordítottam is közben. Kiegészítettük a kezelést a helyszínen biztosított Bemer terápiával 2-3 alkalommal, ez is nagyon jót tett! És amit nagybetűkkel felírtam a fejembe, hogy következő alkalommal nem felejthetem el: nyújtás! De balfék vagy Edi!
És amilyen fura az agy működése: azt hittem, hogy ez sokkal később volt, de visszanézve a jegyzeteket kiderült, hogy már az első éjszakára beütött ez, illetve szerencsére túl is voltunk rajta.
A térdemet viszont úgy emlékeztem, hogy hamarább beragasztottam, de az meg később történt. Lényeg a lényeg, hogy azt is időben sikerült jól kezelni, és így nem okozott további gondot, maximum nagyon minimál fájdalmat, de csak érzet volt, hátráltatás nem. Köszi térdek!
Szóval ebből látom, hogy jó formában voltam fizikálisan, meg abból, hogy az 5x. körnél a fiúk nyögvenyelősen kászálódtak ki a székükből, én meg továbbra is pattogtam, ugrándoztam. A mozgásom pedig még a 60. órában is lényegében kifogástalan volt. És a verseny után sem volt különösebb izomlázam.
És mentálisan? Na az zseniálisan sikerült! Erősségem a fejem, de most minden eddiginél erősebb volt. Mindent, ami nem ide való volt, eltettem pihenni, csak a versennyel foglalkoztam, csak a pozitív, erőt adó, lelkesítő dolgokat engedtem be. És ennek köszönhetően annyira volt kedvem futni, mint még soha. Sőt, annyira motiválható voltam, mint még tán soha.
Izgalmas elmejáték ez. Némi matek, némi számmitsztika, némi kitudjami, de ha jól rátalálsz egy fonalra, akkor onnan megy magától minden – legalábbis úgy érzed. 40-nél azt mondtuk, hogy 4 kör a 44, további 4 a 48 óra (ami ugye milyen szép szám), onnan további 4 az egyéni csúcsom megdöntése, vagyis az 52. És ez így szépen a négyesek bűvöletében el is röppent. Majd egyszercsak azon vettem észre magam, hogy a Norbi által a fülembe ültetett bogár motoszkál: olyan gyorsan eltelt a 40 és 50 közötti 10 óra, hogy simán le tudok futni én még 10-et, simán elmegyek 60-ig. Ezt aztán a kör végén el is meséltem a fiúknak, és legnagyobb meglepetésemre nemhogy semmi kétkedést, féltést vagy fáradtságot nem láttam az arcukon, hanem mintha az elejétől kezdve ezt várták volna, talán még egy "navégre" felszabadult örömkiáltás is elhangzott. Aztán futottam még egy kört, és rájöttem közben, hogy simán elmegyek 76-ig is. Igen, ezt akarom! És képes is vagyok rá, megcsinálom ezt a világcsúcsot, az álmomat! A fejemben az volt, hogy csak megyek, csinálom, egyik kört a másik után, és eltelik ez is szépen. És tényleg annyira olyan érzetem volt, hogy darálom a köröket, csak darálom egyiket a másik után, hogy meg is kellett kérdeznem a többieket: én csak hallucinálom, hogy ezt csinálom, hogy ilyen jól vagyok, és csak futok és futok? Vagy valóban így van?
A korábbi csípőfájdalmon kívül két további igazi ijdetség jutott még a versenyre. Az egyik Ákos ijedtsége volt: megrúgta véletlenül a lábfejem, és ez eléggé tartósan ott is maradt velünk. Futás közben nem fájt igazán, gyaloglásnál, illetve pihenéskor kevésbé volt jó, de mentem vele tovább. Nagyon megható volt viszont az az őszinte pánikja, hogy ezen fog múlni a világcsúcsom. Nyugi, nem lett belőle gond, és nem múlt ezen semmi! (: A másik a magam ijedtsége volt, amikor talán kb. az 54 órában egyedül mentem be a karámba. Micsoda?!?! Ne toljatok már ki velem, amikor épp ennyire lelkes vagyok, és még ennyire menni akarok, hogy most itt abba kell hagyjuk! De aztán azért csak jöttek, nem maradtam egyedül, nem lett itt még vége a versenynek.
Azért szeretek backyard világbajnokságra járni, mert a délután/éjszaka közepén egyszercsak megjelennek mindig Zsófiék, Hugiék és mások, meglepetésnek. Köszi most is, hogy jöttetek! Jól jöttetek! (=
Az 55. órától már csak ketten futottunk Szilárddal. Köszönöm a segítőkészséged, köszönöm, hogy megbeszéltük a taktikánkat és a támogatásunkat egymás felé, nagyon jólesett! És haladtunk is szépen, mint a jógyerekek.
Szerintem az 59. rajtunknak a világ a csodájára járt: Szilárd a karámban dőlt le egy picit pihenni még indulás előtt, én pedig a maradék fél percet galamb pózos nyújtásra használtam. Vicces jelenség lehettünk. (:
A 60. kör pedig nekem ismét gyors kör volt. Ezt már előtte megbeszéltük Szilárddal, el is szaladtam most is. A gyors körökön csak a hosszú egyenesben visszafelé találkoztam a többiekkel mindig, az első kis kanyar pont olyan hosszban és útvonalban esett, hogy ott nem kereszteztük egymás útját ilyenkor. Viszont visszafelé is megvolt, hogy a fordító után nagyjából merrefelé kell összefutnunk, azért is, hogy biztosan teljesíthető legyen még a kör. De Szilárd csak nem jött, csak nem jött. Vártam rendületlenül, kémleltem az utat, de semmi. A legutolsó egyenesig, ahol már belátható volt a cél is a platánsoron, még reménykedtem, hogy felbukkan. Itt viszont már nem volt esély. A hotel felé befordulva kérdeztem a többieket, hogy Szilárd merre van, és ők tájékoztattak, hogy már rég bent alszik. A kis első kanyarról visszament a bázisra. Hát így ér véget egy ilyen verseny, és ezt csak ekkor tudod meg.
Futottam is volna még, kicsit fáradt is voltam már az éjszakától, de itt nincsenek ilyen kérdések, itt ennyi a játék. Mert ez a vége, nem lehet egyedül tovább menni már. Maradt bennem még bőven, ennek örülök, és ez erőt ad a továbbiakhoz, minden máson viszont kár szomorkodni. Örülünk, hogy ilyen szuper lett, az érzés is, az eredmény is. És ez a lényeg! (:
Összegzés
Minden backyardom sikerüljön ennyire jól! (:
A csapat eredménye: 658 kör – 4412.548 km
A világbajnokságon a 12. helyet szereztük meg ezzel, megdöntve a két évvel ezelőtti eredményünket (599 kör).
Az én eredményem: 60 kör/óra – 402,36km
A versenyen a legjobb magyar eredmény, a világbajnokságon a 3. legjobb női eredmény. Új magyar női csúcs.
Most először nem saját döntésből álltam meg, hanem mert meg kellett állnom.
Most először győzött magyar backyard versenyen nő. (=
Azzal, hogy megnyertem a világbajnokság helyi versenyét, kvalifikáltam magam a 2025. évi Egyéni Backyard Világbajnokságra – erről álmodtam azóta, hogy megismertem ezt a műfajt. A lehetőség adott, már csak a körülményeket kell megteremteni.
2024-ben ez az 5. legjobb női eredmény. A mindenkori női listán pedig csak a három amerikai hölgy: Megan Eckert (jelenlegi világcsúcs 87 körrel), Jennifer Russo (korábbi világcsúcs 74 körrel), Courtney Dauwalter (korábbi világcsúcsok 67 és 68 körrel), az izlandi Elisa Kristinsdottir (61 kör) és a francia Claire Bannwarth (61 kör) előz meg. Európában tehát enyém a mindenkori harmadik legjobb eredmény.
A magyar női rekordot ezzel ismét megdöntöttem, a korábbi 51 órámat 9 órával javítva. A magyarok között én vagyok a harmadik legjobb eredménnyel rendelkező backyardos Fodor Szilárd (magyar csúcs 64 körrel) és Geszti Péter után (legjobb eredmény 63 kör).
Kihúztam 60 cetlit – és mindben meg tudtam találni az éppen nekem való/kellő aspektust. Mindet hálásan köszönöm! Még maradt jópár, de állítólag Esztergomra már nem lesz elegendő. ;)
Használtam összesen valamennyi ruhadarabot, valamint 4 pár cipőt forgattam a verseny alatt.
Elhasználtam összesen 2 térdnyi tape-et, masszázskrém nem érte egy csepp sem a testemet, a pisztoly dolgozott talán összesen 3 percet, négyszer feküdtem a Bemer-asztalon, és Roli alapos helyrerakásai és a nyújtások bevezetése (ami vicces módon csak Filep Ákos javaslatára érte el ténylegesen az agyamat) után már lényegében nem is kellett hozzányúlni az izomzatomhoz.
Az éjszakák kicsit fárasztóbbak, álmoskásabbak voltak, homályosabb volt a tudatom, de a nappalok felkeltettek mindig. És mostanra már ismerem ezt az érzést, így nem lep meg, mint az első durvább hallucinációk tették. A hónapok óta tartó kávémentességnek köszönhetően 23 óra után fogyasztottam először koffeines gélt (és utána is ritkán), és a csoki meglepően csodákat művelt.
Azt nem számolom meg, mennyi mindent ettem és ittam, de fogyasztottam szépen, szerencsére a gyomrom mindent bevett, semmivel sem volt gond, tökéletesen működött a két és fél nap alatt és utána. Annyira észnél voltam ráadásul, hogy azt is még fel tudtam mérni, hogy a csapvíz annyira nem jó épp, és kérek inkább palackos vizet helyette. A frissítésem alapját Ethicsport és Allrys sporttáplálék, valamint rendes, "normális" ételek biztosították.
Az alvások is nagyon jól sikerültek, a hosszabb szünetekben (minden 10. kör) rendesen el is tudtam aludni többnyire, akár tizenpercekre is. Ezekből és a rövidebb szundikból is felfrissülten ébredtem. Amikor azt gondoltam, hogy nem alszom, mert hallottam a 3 perces és 2 perces figyelmeztetést, majd miután még mindig nem jött senki kelteni, felkeltem és számonkértem a csapatot, tájékoztattak, hogy még 4 perc van – szóval ilyenkor is mégis elaludtam, és ezt eljátszottam vagy háromszor. (:
Köszönet
Mindenkinek óriási szerepe volt ebben a világbajnokságban! Köszönettel tartozunk Baranyai Máté csapatkapitánynak, külön a verseny végi odafigyeléséért is, a szervező és a staff csapatnak, a kishídnál és a fordítónál strázsáló ellenőröknek, a bázison segédkezőknek. Különös segítség volt többünknek a Bemer csapata, hálásak vagyunk a kedves és hatékony munkáért!
Köszönöm és gratulálok a csapat többi futójának, akik mind odatették magukat, sokan egyéni csúcsot is futva: Szilárdnak, Petinek, Gyulának, Ádámnak, Lacinak, Gábornak, Sanyinak, Ákosnak, Vilinek, Misinek, Robinak, Anettnek, Andrisnak, Edinának, valamint a segítői(n)knek, akik nem csak a saját emberükkel, hanem az egész csapattal foglalkoztak.
Gratulálok az összes ország csapatának, futóinak, hihetetlen eredmények születtek most is, jó volt tudni, hogy velük együtt futunk a világ minden pontján.
Köszönjük minden odalátogató, arrasétáló, vagy otthonról izguló, üzenő szurkolónak a bíztatást, támogatást.
Köszönöm mindenkinek, aki cetlivel vagy üzenettel segítette a futásom sikerét. Minden célba ért, minden hozzátett egy kört, és külön köszönöm a motiválást és hitet, hogy merjek, merhetek nagyot álmodni.
Nem mentem volna semmire Nelli, Gréti, Annu, Szibi, Hajni, Roli és Tibi szakmai hozzájárulása nélkül.
Köszönettel tartozom az Ethicsport frissítésért Tibinek és a Runner's Lab-nak, és a motiváló üzenettel kísért Allrys termékekért Katának és az Allrys-nak.
És végül, de nem utolsó sorban köszönöm a legnagyobb drukkereimnek: a családomnak, hogy most is végig velem voltak, valamint a helyszíni csapatomnak, hogy az elképzelhetőnél is jobban elláttak és jobban odafigyeltek rám: Ákosnak, Anitának, Christianenak, Flórinak, Huginak, Istvánnak, Szilárdnak.
Adatok
A teljes versenytáblázat, mindenféle részadattal, eredménnyel elérhető itt: BYU - WTC 2024
A verseny FB-eseményénél sok-sok videó, kép található, a rajtvideóknak szuper hangulata van, szerintem érdemes megnézni őket a sztorim kiegészítéséül: FB esemény
Kép- és videógaléria
>>> Fotók, videók <<<: a csapatom, valamint az eseményen résztvevő staff "tollából"
