Néha ki kell lépni a komfortzónából, sokat fejlődhetünk általa. Én most "lefelé" léptem ki - a fejlődés igazolására elég, ha elmondom, hogy reggelre mindenhol izomlázam volt? :D És igazából nem is annyira volt nem-komfortos, de erről majd később.

Izgalmas feladatot vállaltunk magunkra, majd kaptunk meg ténylegesen: Törökbálinton iramfutókká avanzsáltunk Pozderka Attila sporttárssal. Sosem csináltam még ilyet, de mindig felnéztem azokra, akik tudják tartani a kitűzött tempót a táv teljes egészében, és megtisztelőnek éreztem ebben mások segítségére lenni. Leginkább az a kép él a fejemben az iramfutókról verseny közben, hogy két kihaltabb szakasz közötti futó-torlódásban ők a középpont vagy a vezérfutók, szinte körbezárva a velük haladók által. :D Jó, azért nem börtönrácsokat kell elképzelni, de valóban vicces egy-egy ilyen boly látványa. (:

Na Törökbálinton ez nem így volt. (: A Futókapcsolatok elnevezésű, idén másodszorra megrendezett verseny családias létszámú, tavaly tetszetős volt (különösen, hogy jól is szerepeltem), de idén az iramfutással mégiscsak egy izgalmas új élmény volt kilátásban, feladva azt, hogy most is jól szerepeljek. Most más volt a szerepem. Viszont a családias létszám idén is adott volt. Annyira, hogy szinte nem is volt futó, aki velünk futotta volna a kitűzött tempót.

Ennek nagyon sok oka lehet, még ha fura is a fentiekhez képest, de a következőket fejtettem meg:

• mindenkinek volt egy elképzelt tempója, és inkább magukkal, a saját tempójukkal akartak foglalkozni az emberek, nem máshoz igazodni (meleg is volt, no);
• a 2 óra 06 perc 03 másodperc egy nemes, ámbátor nem túl kerek cél, márpedig a futók inkább az olyanokat szeretik, mint a "2 órán belül", így kevésbé voltunk célcsoport;
• hullámos volt a terep, mi pedig igyekeztünk nagyjából egyenletes tempót tartani felfelé és lefelé is, az pedig nem annyira egyszerű;
• ezen a terepen inkább lassabb volt a többség ehhez a tempóhoz képest, ebben a melegben - ami igazán nem baj!

Hogy ezekből mennyiben van igazam, azt bízzuk a témában kutatást végzőkre, mindenesetre ilyesmi dolgokkal próbáltam nyugtatni magam közben. Nem, nem a mi hibánk volt, hogy lényegében ketten mentünk Atival, nem jött velünk senki. :(

Alkalomadtán akadtak, akik velünk tartottak, még ha viszonylag sűrűn is váltogattuk őket. Megálltunk minden frissítőponton frissíteni, sehova sem sietve, a többi futóra figyelve, és volt, amikor így elszakadtunk az addig velünk futóktól. Különösen extrémmé ez a második körre vált: mivel az egykörösök befejezték a versenyüket, megcsappant a létszám a pályán, és ijesztően nem láttunk senkit magunk előtt bizonyos szakaszokon. Lényegében nem értettem, hogy mi történik, már attól féltem, hogy 2:06-os iramfutóként épp megnyerjük a hosszútávot. :D Najó, volt előttünk még egy iramfutó csapat, úgyhogy reméltem, hogy ők tényleg valahol 20 perccel hamarabb járnak.

Viszont a második körre küldetés is lett, amit aztán végig is vittünk: a pontosan 1:03 után megkezdett kör elején a frissítőnél alkottunk egy kis hatos csapatot, bár nem tökéletesen egyforma tempóval, de a szintén nem egyforma frissítéseket is beleszámolva hozzávetőlegesen egyforma célidővel tervezhettünk. Egy hölgy és 3 fiatalember, meg a 2 iramfutó innentől többé-kevésbé együtt haladt. A hölgy az elején elengedett bennünket, de aztán a frissítőponton beért, a fiúk meg haladtak a maguk tempójában, nagyjából velünk, de szintén a frissítőnél kiegyenlítve. Közben Atit is kiütötte kicsit a meleg, pedig ivott, mint a kacsa, így a kör felénél kettéváltunk: én a lányokat (:, ő a fiukat iramfutotta.

Az idő pedig innentől nem a sajátunk volt, nem a 2:06-ot céloztuk, hanem átkapcsolt a küldetés: ezt a kis csapatot akartuk behúzni a célba, odafigyelve rájuk, lelkesítve őket, és kitartást és kb. egyenletes tempót adva nekik. Innentől már ez volt a fontos!

Az utolsó kilométerekre persze kicsit fáradtak, inkább az a csoda, hogy addig nem, a kis csapat nagyjából összeolvadt, és Ati is hősiesen visszazárkózott. Én próbáltam lelkesíteni a bandát, taktikai tanácsokat adtam emelkedőre, lejtőre a saját tapasztalataim alapján, hogy hogy legyen könnyebb, hisz még kicsit futni kell. És próbáltam elvenni az élét a dolognak, próbáltam a vállukról levenni a terhet, különösen a legvégén, hogy kvázi a figyelmüket elterelve ők csak fussanak, és gond nélkül, könnyedén beérjünk a célba. Ők pedig kivétel nélkül hősiesen haladtak előre!

Nem mondom, hogy néha nem gondoltam a srácok tekintete alapján, hogy legszívesebben kitekernék a nyakamat, ha még egy szót szólok, de mind célbaértünk, anyával befutott az utolsó 200 méteren a hős kisfia, akivel szinten alig bírtuk tartani a tempót, és a srácok megígérték, hogy ezért a célban jár majd nekem egy pacsi - amit nagy örömömre meg is kaptam.

És hogy megérte-e kilépni a komfortzónámból? Megérte!!! Az utolsó méterig megérte, még ha nem is értettem, hogy hogy kerültem még így is dobogóra (azaz az utolsó pontban biztosan igazam volt). (: Megérte azokért, akiknek akár csak egy picit is lendítettünk a célbaérkezésén. És Emese ráadásul korosztályos második lett, ami felett külön örömet érez a kicsi szívem (bár nagyon aggódtam, mert az anya-fia fotó kedvéért mi pár lépéssel korábban léptük át a célkaput - de ezért jó a nettó időmérés).

És hogy miért is nem volt annyira nem-komfortos? Ha másnak kell segítenem, akkor tudat alatt arra összpontosítok, arra kapcsolok át mindent, és a saját gondjaim háttérbe szorulnak, nem fáj a tempó, nem nehéz a futás, mert feladatom, küldetésem van, és mert arra koncentrálok, annak mindent alárendelek (persze azért az ésszerűség határain belül). Mert vannak, akik számítanak rám, és azért vagyok, hogy a segítségükre legyek.

Szuper volt értük lenni, szuper volt, hogy nagyszerűen teljesítettek, tetszett ez a jótékony kaland, és szívesen csinálok majd még ilyet, de természetesen csak úgy, ahogy most is: olyan tempót vállalok be, amit én már teljes biztonsággal, szinte bármilyen körülmények között le tudok futni. Mert ilyenkor nincs idő és lehetőség azzal foglalkozni, hogy velem mi a helyzet...

Gratulálok minden törökbálinti futónak! És ezúton is köszönöm mindenkinek, aki szavazatával támogatta, hogy ez az élmény megvalósulhasson! Szólok, ha lesz még ilyen. ;)