Aki "suhanjozik", annak nem ismeretlen a Suhanj!6. Aki elvetemült, annak szintén nem. Hát most már nekünk sem! (:

Joggal merül fel a kérdés, miért is ne lehetne kipróbálni egy 6 órás éjszakai versenyt? Éjszaka futni jó, főleg a nyári melegben, mert akkor olyankor a legjobb, 6 órát futni... hát egyedül nem, de csapatban szuper lehet! Miután ezt elhatároztuk, majdnem meghiúsult a dolog: Bendivel szerettünk volna futni, de Bendinek akkor apás hete volt. Ha nem, hát nem, akkor majd önkénteskedünk, az is jó dolog.

Aztán úgy fordult a kocka, hogy mégis lesz csapat, mégis kipróbáljuk ezt a hatost váltóban: négyen futunk Bendi nélkül, de Bendiért, lélekben vele, a három leányzó mellett ott lesz egy férfiember védelmezni a csajokat, és nemmellesleg örömködni a társaságukon. (: A Benditák csapata így már jó előre elkezdte a lelki felkészülést közösen, és a fizikait is mindenki maga-maga. Elkészült a csapatlogó, kitaláltuk a taktikát, megálmodtuk a teljesítményünket, összeszedtük, mit nem szabad otthonhagyni, és ki mit hoz magával. A kóla végül lemaradt, de szerintem nem is hiányzott.

És eljött a nagy nap! Akarom mondani a nagy éjszaka napja! Egész napi talponlevéssel nem jó nekivágni egy olyan éjszakának, ami deklaráltan legalább hajnali 6-ig tart, és folyamatos erőnlétet igényel. Ezért jó lett volna aludni még egy kicsit napközben, legalább egy kis szundi még délutánra  becsúszhatott volna, de nekem nem így lett. Sűrű hét előzte meg a hétvégét, így volt némi alváshiány, de ez hétvégére annyira tetőfokára hágott, hogy egy idő- és energiaigényesebb program lemondásával kellett és sikerült nyugalmasabb, pihenősebb megelőző napot csinálni, így végül megvolt azért a rákészülés.

Ritkán esek nagyon szét, most majdhogynem okom se nagyon volt rá (vagy legalábbis már jótékonyan nem emlékszem), de a csillagok együttállásának köszönhetően kuriózumként sikerült atomjaimra hullani. Nagyon. Órákat mászkáltam valamiért, amit még szerettem volna, de aztán nem sikerült, ezzel az idő is elment és az eredménye sem lett meg, majdnem a logóinkat is elfelejtettem, és az atomizálódás lehetséges kihatása az estére annyira megrémített, hogy a baj csak fokozódott. Ez nem én vagyok, és a csapatom is számít rám, és nem eshetek ki, és nem gyengülhetek el, és én vagyok a cséká, és... Szerencsére megmentésemre sietett egy idegen: az út mellett várakozva addig nem engedte el a valaha énvolt atomköteget továbbhömpölyögni, amíg nem kanyarítottam összerakott arcocskámmal egy visszamosolyt számára. (: Köszönöm neki, ez volt az, ami visszahozott a földre, és a darabkáimat megmágnesezte, hogy ismét énné állhassanak össze. Köszönöm! (:

Ha már pihenés nem lett, legalább összepakoltam, megfőztem a fincsi vacsimat, hogy majd a kocsiban megehessem (bocsi Feri (: ), aztán amikor eljött az idő, akkor irány, vár a csapat, és onnantól, hogy mind az autóban ülünk, kezdetét is veszi a "fan"! (:

Hiszem, hogy egy-egy ilyen eseménynél fényéveket emel a későbbieken a közös utazás, pláne, ha amúgy addig lényegében ismeretlen emberek gyűlnek össze, így mire megérkezünk, már jókedvű, összetartó csapat vagyunk, és így vágunk neki egyként, közösen, azonosan – ebben az esetben – az éjszakának.

Időben érkeztünk, rajtszám, chip felvéve, majd tombolát is veszünk később (nem is akárhogy!), és akklimatizálódunk. Eddigre már kialakult a pontos terv, a sorrend: optimálisan nem túl hosszú, de azért nem is túlságosan gyakran váltó részeket tervezünk, fejenként két kört, a kitalált sorrendben váltva. Picit azért számolgatjuk, mennyi lehet így a vége, de nem ez a fontos, nem ezért jöttünk. .nemsirunkhanemnyerunk – egészen jó kis freudi jelmondat lett ebből (:

A hangulat megalapozására és megfelelő felfokozására igyekeztünk dokumentálni a Suhanj!6 folyamatot: készült kép ruhában (nem, ruha nélkül nem P;), célfelszerelésben, rajtszámmal, rajtszám nélkül, vakuval, anélkül, a rajt/cél kapujában, előtte, közben, utána... Utolsó simítások a taktikánkon, a rajtszám összeszerelése, a fejlámpák megokoskodása, egymás buzdítása, fejben átgondolás, és...!

Mire éjfélt üt az óra, már mindenki a rajtnál toporzékol, tiszteletünket adjuk, túl vagyunk a verseny előtti (t)eendőkön, és már kellőképpen izgulunk. Mondjuk én az egész napomat így éltem meg, mint valami kisiskolás az első vizsga előtt, annyira izgultam. Nem tudom, miért is, de izgultam. (:

Aztán eldördül a rajtpisztoly. Én kezdek. 2 kört kell mennem, ebben egyeztünk meg, így 4 km-enként váltjuk egymást. Nem elfutni az elejét, bemelegedni rendesen, megismerni a pályát, felmérni, hogy ez milyen lesz, mert ilyenben sosem volt még részem. A 4 km nem sok, erőmből ki kell, hogy teljen, és mivel 3 embernyi pihenőm van, nem tartok annyira a következőtől sem, de azért mégiscsak először okosan – az agy ezt mondja, de azért nézzük meg majd, a test miként gondolja.

Nekiindultam tempósan, de nem hadarva, jó volt a többiek között, velük együtt futni, viszont a lábak nem így érezték. Nem tettem bele többet, mint amennyit bírtam, de fájt az istenadta...

Váltás, utánam Hajni következett. Ő rögvest véletlenül 2 helyett 3 kört ment, de szerencsére bírta, ügyes volt, és addigra a chip átadását is praktikusan kidolgoztuk. Hajnit Feri, őt pedig Anita váltotta, szépen faltuk a köröket, kilométereket, ahogy az el volt tervezve.

Volt kis versengés, ki mennyi idő alatt teljesíti a 2 körét, de ez már csak olyan kis önhergelés volt, a fontos a teljesítés és a jó hangulat volt. Két etap között mindenki evett, ivott, pisilt, kinek mi kellett éppen, tartottuk a váltási (sor)rendet, szurkoltunk a pályán levőnek, figyeltük, mikor jön a következő váltás, és én igyekeztem a lábamból elmulasztani a fájdalmat – szerencsére már a második szakaszomra sikeresen.

Nem négy futó futkározott egymás után, hanem folyamatosan egy csapat volt a pályán: minden váltásnál ott voltunk, minden cserénél figyeltük, mikor aktuális, számoltunk, készültünk, egymást bíztattuk, erősítettük és ébren tartottuk. És nekem az egészben ez tetszett a legjobban!

Meg az tetszett a legjobban, hogy nem csak a csapat volt a csapat, hanem minden futó szurkolt mindenkinek, a rövid köröknek és a fordítóknak köszönhetően sok baráti találkozó, lelkesítő kiabálás, integetés, buzdítás adódott! Szuper nagycsaládi hangulat volt, és szinte nem is lehetett érezni a fáradtságot! Erre is jó volt, hogy ilyen gyorsan pörgettük: nem volt idő elálmosodni, hanem folyamatosan észnél és topon kellett lenni, futhattunk azokkal, akikkel előző körben is, de mégis volt idő az izmoknak kicsit megpihenni.

És ennek meg is lett a hatása: olyan tempókat mentem folyamatosan, amilyeneket mostanában nem sikerült. Tetszettek ezek a kicsi egységek, köztük megpihenéssel, kellően meg tudtam nyomni a futást és elég idő maradt visszaépülni, hogy a következő kör is így menjen. Jó lett a taktika! Olyan iramokat produkáltam, amin csak csodálkoztam, majd ezek után még jobban mentem!

A vége felé azért már nagyobb koncentrációt igényelt a futás is, az ébrenmaradás is, de a napfelkelte újult erővel töltött meg minket! A csodás látvány, a Duna, a part, végre megszabadulhattunk a lámpáktól – külön erőt adott még a végére. Közeledett a 6 óra, amikoris meg kellett állni, és a közben rendszeresen érkező eredmények alapján nagyon szépen teljesítettünk, óránként 1 helyet ide-oda táncoltunk, és nagyon irányba vettük a 60-at. Elkezdett a kisördög motoszkálni (és a bundáskenyér illata terjengeni), megpróbáltuk a végét úgy ügyeskedni, hogy meglehessen az a szép kerek. Nem sok hijja lett.

A végét pedig együtt futottuk: fizikailag is mind a négyen a pályára léptünk, és egy könnyed levezetéssel búcsúztunk az éjszakától és a 208-as rózsaszín lufinktól. Egy könnyed levezetéssel, sok elismerő pillantással és szóval egymás felé, a többiek felé, mert amit itt mindenki teljesített, az igazán embertpróbáló és a határokon túlmenő volt. De szuper volt, és ettől (is) volt szuper! Na meg a bundáskenyértől és a teától! (:

Grátiszként én még nyertem a tombolán egy Mátra Trail nevezést is – nincs mese, ki kell mennem ismét terepre. (:

Kifáradt, de jól szolgáló lábainkat búcsúzóul és jutalmul belevittük a jó hűvös Dunába, kicsit lehiggadhattak benne, majd bevágtuk magunkat az autóba, és bár nem olyan élénken, mint odafele, de szerencsésen hazaértünk, hogy aztán belevessük a jól megérdemelt pihenésre magunkat az ágyba. De jól is esett! (:

Elértük, amiért jöttünk: vidáman, elszántan és jótékonyan futottunk 58,719 km-t, hetedikek lettünk, nagyon jól éreztük magunkat. És szerintem jövőre is ott leszünk. Köszönöm, Benditák! Gratulálok mindenkinek!