Egyáltalán nem titkolt célom volt, hogy a tavalyi szuperül sikerült Suhanj!6 után idén is megvédjem a címemet, sőt, mivel azóta eltelt egy év és ezalatt sokat fejlődtem, szerettem volna a kilométerekre is rápakolni kicsit.

Edi tervez, a teste végez: voltak nehézségeim a felkészülési időszakban, beteg voltam, rosszalkodott a csípőm (köszi, Gréti <3, hogy tök jól helyretetted!), és emiatt kevesebbet is futottam, meg sokszor nem igazán azt az edzést, amit kellett volna/akartam. Kicsit meg is ijedtem, az ultrára készülés nem arról híres, hogy 202km elég neki egy hónapban. De hát ha ez van, akkor ebből főzünk, aztán utána meg is esszük.

Ismét adománygyűjtő futásba csomagoltam az eseményt, és hihetetlenül sikerült teljesíteni: 85.000 forint gyűlt össze általatok a SUHANJ! Alapítvány számára, amit ezúton és a suhancok nevében is nagyon köszönök!!! <3

Na azt azért sejtettem, hogy 85km-t aligha fogok futni (vagy ha mégis, akkor többet nem kell mennem dolgozni :P), de voltak cél-fokozataim. A fizikális nyűgjeim (különösen a csípőmtől féltem, hogy ilyen távon mit produkál majd) miatt az elsődleges cél az volt, hogy végigfussam, és jó legyen, ne legyen baj. Ezen túl szerettem volna persze a tavalyi eredményem megjavítani, a címem megőrizni, meg mindenféle számok is röpködtek mindenfele. Nem volt már olyan ismeretlen a terep, hiszem tavaly már ezt bejártam, volt mihez viszonyítanom, még ha ez nem is túl sok tapasztalat, de mivel ilyen kicsit összevissza voltam, ezért kissé ötlettelen is lettem, hogy most vajon mi lesz. Épp ezért megpróbáltam leginkább az első célra koncentrálni: jót futni, végig futni, hogy ne legyen baj.

A szerdai masszázs meglepő dolgokat tárt fel a lábamban, így kilátásba helyeztünk egy mekiwc-t, ahogy mi mondjuk (:, amiből aztán a világ legjobbnak bizonyult ötleteként egy szombat délutános tape-elés lett. Nagyon köszi Szibi ismételten!!!! <3

Hajni nagyon korán ment ki a helyszínre szombaton, és akkor még nem akartam, de Gyuri felajánlotta, hogy vele tarthatok egy kicsit későbbi időpontban. (: Szerintem nagyon jót is csacsogtunk kifelé az úton, engem legalábbis nagyon feltöltött, köszi Gyuri <3! (:

Kis bandázás, tombola, rajtszámfelvétel, egy kis pihenés a kocsiban (köszi, Hajni <3, hogy a lakosztályom lehetett az autó), aludni nem akartam, úgyhogy csak hátradőltem zenével a fülemben, elolvasva a jókívánságaitokat, a tavalyi beszámolómat, meg fejben megalkotva az idei frissítési tervet. Aztán még egy kis bandázás, öltözés, bandázás és készülés a rajtra.

Rajtszámátvétel: az a hiperszuper megtiszteltetés ért, hogy enyém lehetett az egyes (1, uno, one) rajtszám!!! (Köszi, Szandi <3!) Ez egyben azt is jelentette, hogy így méginkább szerettem volna megnyerni, másrészt felelősség is volt (erre azért mindenki felfigyelt), ráadásul a szélére került a frissítődobozom, amit nekem volt a legegyszerűbb megtalálnom (és amit tavaly Simonyi Balázs használt, megtiszteltetés No.2. :D).

Doboz: szépen bekészítettem mindent, elrendezve, elérhetően, megjegyezve, és igazából mázli is volt, hogy most a sor másik vége volt az egyes, mint tavaly, mert így több időm maradt a hivatalos frissítőig, bár onnan nem sok mindent fogyasztottam a röptébenvizeken kívül.

Utolsó simítások (értsd: pisi :P), és mehet a rajtbaállás, mert aztán... GÓ!

Az volt a terv előzetesen, hogy 12km legyen óránként, persze az elején menni fog ennél gyorsabban is kényelmesen, a végére meg úgyis elfáradok, úgyhogy addig fussak, amíg tudok úgy kényelmesen. (: Az első két óra annyira jó volt, hogy 12,5+12,5km lett tényleg, Péterrel együtt haladtunk, hol egyikünk, hol másikunk futott elöl, de sosem túl messze, nekem ez tök jó alaptempó volt, köszi Péter <3! (:

Nagyon könnyen, nagyon kényelmesen tudtam futni, éreztem a Meru jótékony hatását a lábaimon (a meleg-hidegjével továbbra is a Warm a kedvencem, imádom!), semmi nem fájt, a vállam is teljesen le tudtam lazítani, nagyon jól esett. Szuper volt az idő, a legelején picit még izzadtam, de 3 kör után felvettem a szokásos "meztelen" öltözetet, picit menet közben hűlt a levegő, esőt nem ígértek és nem is volt, és néha még az éjszaka is egészen világosnak, könnyűnek tűnt. A ruháim kényelmesek voltak, a topom is hamar a megfelelő pozíciót elérte, a fejlámpa és a chip sem zavart, kidörzsölődés sem. És még elöl is haladtam. A mennyországnak tűnt a dolog. (:

Asszem másfél óránál kezdett gyökeret verni a megborulás. Az első órában még énekelgettem, élvezkedtem, elképzeltem Cili drukkolóüzeneteit a tavalyi helyeken (imádlak, Cili! <3), néztem a többieket. Aztán szépen lassan elfogyott a muníció. Próbáltam a szépen futásra figyelni, 1:30-nál viszont számoltam: a kétszer ennyi is még csak a fele lesz!!! Mintha fejbevágtak volna egy serpenyővel! Én pedig ettől és muníció híján mintha elindultam volna lefelé a lejtőn.

2:30-nál jött a mélypont: elkezdett mindenem (de tényleg mindenem) egyszerre és erősen fájni, már a biofreeze is hiába volt neki, pedig aztán az nem simogatás, és most épp hozzá sem vagyok szokva, mert már nem szoktam használni, de most praktikussága és csípőfélelmen miatt azért betettem. Valószínűleg a befeszülésem vetült ki csodálatosan fizikálisan is. Rettenetesen álmos voltam. Úgy éreztem, futás közben elalszom. És hihetetlenül eluntam és nem láttam értelmét.

Arra vágytam, hogy Ákos megérkezzen végre, és valahogy győzzön meg arról, hogy a pályán maradjak. Arra vágytam, hogy kitaláljam, mi lenne a legjobb. Kínozni magamat fájdalmak közepette, miközben kedvem sincs, és csak vonszolom magam. És ezzel vereséget szenvedni, mert annak éreztem, és nyilván így a győzelmem se annyira esélyes. Vagy feladni, és elmenni aludni oldalra, mert ennek nincs semmi értelme. De nem azért jöttem, nem azért készültem erre, nem azért ez az év egyik legfontosabb versenye, hogy 2 órát töltsek a pályán, aztán elkullogjak. Ezzel is vereséget szenvedtem volna. El kellett volna döntenem, hogy megtanulok vereséget szenvedni, elfogadni, hogy nem győzhetek mindig (ez még nehezen megy), vagy elengedni egy nagyon fontos és nagy versenyt (kicsit el tudok engedni már, de ez nem az a történet volt közel sem). És ezt nem tudtam eldönteni. Végül néhány megállás nyavalygás, tanácstalan megvitatás(i kísérlet) és Ákos letorkollása (köszi, Ákos, jól tetted!!! <3) után azért csak mentem, kicsit még nyüstöltem tovább. Voltam pisilni is egyet (naná, hogy vagy negyed óra volt, mire megint kényelmes lett a gatyám), időztem a frissítőnél, megettem egy koffeines zselét, ami nem hatott rám különösebben, megittam egy kávét megállva. De azért mindig egy kicsit elindultam, csak meg-megállva, tanácstalankodva (kizárólag a frissítőnél és Ákosnál, máshol istenments). A tavalyi össz másfél perchez képest most negyed óra volt állás...

Alkudoztam magammal, hogy akkor azért valamicske csak legyen. Esetleg 60 legyen, ahhoz nem kell annyira erőlködni sem talán. De azért inkább menjek, mert nem kiállni jöttem. Mondjuk nem is szenvedni, de ezt senki nem kérdezte. Senki nem kérdezte, hogy akar-e egyszerre fájni a csuklyás izmom, a térdem, a fenekem, a derekam, sőt még a talpam is. Mégis megkaptam mindet egyszerre.

Majd 4-kor szerencsére lett valami! Ettem 2 tuc kekszet (2-t, de minit!), ittam egy kis narancslevet, és innentől visszatértem, visszatért az erőm, a kedvem, és még némileg a tempóm is, ha nem is úgy, mint az elején, de ismét "repesztettem". (: És ezzel még jobban erősödött a kedvem, a hitem, az erőm. És igyekeztem közben mosolyogni, meg szurkolni, meg magamra koncentrálni. Fogalmam sem volt, mi a további helyzet a csajoknál, azt tudtam csak, ki az első. Itt már sokkal jobban szurkoltam neki, izgultam érte, mint magamnak, magamért. Én már csak futottam, ameddig bírtam, persze azért folyamatosan fáradtam, de ő nagyon jól ment!!!

Aztán kialkudtam/-számoltam magamnak egy 63-at. Ment volna 65 is simán, sőt, de ekkor már annyira mindegy volt és annyira nem érdekelt, hogy 63-ig akartam eljuttatni magam, mert az olyan szép szám, meg pont a lenti fordítónál volt esedékes. Aztán kitaláltam, hogy onnan a maradékot még sétálom, Ákossal, addig is gyűlik a kilométer. Ákos persze elkezdett kocogni, de az jobban is esett. (: Azért hamar séta lett, mert ő nem az a hátizsákkal futós típus, nekem meg azért továbbra is fájt a térdem meg a csuklyám főleg. Ha tudom, hogy a harmadik (végül második) lány olyan közel van, biztosan futottam volna, de tényleg nem nagyon érdekelt, csak utólag okoskodok rajta. Nem baj, jó volt ez így. Majd legközelebb nem a padlóról kelek fel. (: Mert tudom, hogy amúgy ennél több, sokkal több van bennem. (:

És aztán vége lett. Én 64,19km-t mértem magamnak. Ilyenre terveztem? Nem. Jobbat szerettem volna? Igen. Elégedett vagyok-e? Végülis igen. (=

Update: második lettem, közel volt a harmadik leány, de valóban nem előzött meg, nem csak nem emlékeztem rá. (: A hivatalos eredmény pedig 64,560km. Ez az egyéniek között 7., és szuperösszesítettben is előkelő 21. hely.

Fogalmam sincs, mikor mit ettem közben, egy idő után már összevissza volt, amit megkívántam, és igyekeztem minél jobban kitolni, félórákhoz-órákhoz igazítani. Elfogyott összesen 2 deci iso, 1 deci narancslé, 1 Hammer espresso gél, 1 falatka Cliff energiaszelet (pedig ez volt tavaly a csodaszerem), 6 tuc minikeksz és az óránkénti 1 Hammer sótabi a saját készletemből, a közös frissítőből meg 1 falat banán, kb. 1 deci víz, és a végén a sétálásnál 3 kocka dinnye (a nap fénypontja, de ezt korábban nem mertem). Szerintem nem túl sok, de nem is vágytam semmi másra, néha már ez is csak taktika volt, hátha jobb lesz...

Hogy mi volt rossz? Nem tudom. Ekkora mélypontom, falam még sosem volt, és mindigis büszke voltam arra, hogy a tétmeccsre mennyire rendben voltam fejben. Most is úgy éreztem az elején már. De azért az is igaz, hogy előtte eléggé össze- meg szétszórt volt minden. És ezek szerint szükségem van azokra a dolgokra, amiket kitalálok magamnak közbenre, ahogy felosztom az egészet. Most nem volt ilyen. A 6x1 óra és majd énekelgetek nem eléggé meghatározott az én szögletes agyamnak. (: Legközelebbre lesz tervem, ígérem. (:

És mi volt jó? Az, hogy végigcsináltam, mégsem álltam ki, felálltam a padlóról és megújulva még a végére is majdnem olyan jó lett, mint az elején volt (csak kicsit jobban fájt :D), az, hogy így is egész vállalható lett az eredményem. És különösen ebben a szurkolásnak, a társaságnak, a biztató szavaknak volt ereje. De még mekkora!!! Ámultam, bámultam, örültem és meghatódtam, élveztem a biztatást, és drukkoltam, hogy én is motiváljak! Meg jó volt a csodás napfelkelte a piros felhőkkel. Meg a jó idő. Meg a könnyű éjszaka (nem tudok rá jobb szót). Meg az egész! (: Meg hogy végig bírta a TomTom órám a 6 órát rendben. ;) Meg az, hogy az ide vezető utat végigjártuk Sanyosszal és a Sanyoszistállóval. (:

Az elején úgy gondoltam nehéz pillanataimban, hogy ez @#&!?/%, és semmi értelme, és mindenki hülye, aki ilyet csinál. Meg aki egyedül körbe akarja futni a sokkal hosszabb Balatont napsütésben, az méginkább. De természetesen nem fogok rajta sokáig gondolkodni, hogy akarok-e menni jövőre is. Mert szeretem ezt a versenyt. Sőt, lehet, hogy még revansot is veszek ezen a 6 órán, és futok egy normálisat. De most először egy kicsit pihenek, mert érződött, hogy erre tettem fel mindent, ide csúcsosodott ki egy elég hosszú időszak. És futok egy kicsit terepen, meg élményre is. (: Aztán utána jöhet a folytatás, mert lesz.

Én ma hajnalban győztem. Legyőztem magamat, és megmentettem magamtól magamat és a Suhanj!6-omat is. (: És ez jó érzés, egy győzelem, mert tényleg nagyon mélyen voltam, és nagyon jól visszajöttem. Köszönöm Ákosnak, köszönöm Nektek (ide mindenki helyettesítse be magát, az is, akit nem ismertem fel az éjszaka, különösen ezért nem szeretnék felsorolásba kezdeni, mert furán nézne ki - a pasi hangja a sötétből, a csajok hangja a sötétből, egy futósrác mindig a szembeoldalon... :D), és igen, köszönöm magamnak! Most ezt megtanulom és megerősítem ebből a győzelemből. Mert képes vagyok erre is. Mert én erre vagyok képes. (:

A versenyen készült jobbnál jobb és vidámabbnál vidámabb fotók pedig álljanak itt egy kis fotóalbumként, Robinak köszönhetően: