A márciusi Los Angeles Maraton után az idei év második nagy kihívása egy eddig még ismeretlen erőpróba volt: hármas váltóban körbefutni a Balatont. Tavaly a Suhanj! csapatával nagyon jól sikerült az UltraBalaton (ebből is látszik, mennyire ;) ), de ez egy 3 fős váltóban, csak magunkban, teljesen más feladat.

Nagyon készültem rá, testileg, lelkileg egyaránt, miközben kicsit izgultam is, hogy mi lesz. Előtte kedden azt írtam az emlékirataimban (:, hogy tudom, hogy képes vagyok rá, de kell, hogy tényleg meg is csináljam. Tréningeztem magam rá hasonló körülményű futásokkal, napi több, egymáshoz közeli futással, rengeteg végiggondolással, tervezéssel, és a térkép meg a táblázat lapozgatásával. Mindenre úgysem lehet felkészülni, de alaposan rá akartam hangolódni, mert én ezzel tudok eleget kihozni magamból.

És úgy érzem, hogy sikerült is megfelelően a hangolás. (:

A nevezési időszak előtt Cili megkeresett: nem lennék-e a tavalyi két ember mellé én a harmadik a csapatba. A felkérés több mint megtisztelő volt, mivel tudom, Cili mire képes, főleg, hogy elhintették azt is, a dobogót célozná(n)k meg, mert tavaly is egészen közel voltak hozzá. Andit nem ismertem akkor még egyáltalán, de egy ilyen célkitűzésű csapatban nemcsak megtiszteltetés, hanem óriási felelősség is tagnak lenni. És nem utolsó sorban egy rendkívül izgalmas, szép és cseppet sem könnyű kihívás. Szóval nem sokáig gondolkodtam rajta, hogy belevágok Velük!

Hárman vagyunk a csapat, úgyhogy a felkészülést is hármunknak kell (érdemes) csinálni. A közös futás az UB előtt végül nem jött össze (elfoglalt emberek (: ), de különösen az utolsó hetekben lényegében napi kapcsolatban voltunk, és egy jó alapos átbeszélős-megtervezős találkozót is tartottunk arról, hogy mi hogy legyen.

Amúgy is jobb, ha az ember nem egy hajnalbankeléssel, egy sokórás vezetéssel kezdi a 20 órás futónapját, de ha előtte este tésztaparty van a többi futóval együtt, akkor pláne érdemes már pénteken a helyszínre érkezni. Hiszem, hogy a kezdőlökést a másnaphoz az itteni ölelések, mosolyok, utolsó jótanácsok és jókívánságok adják meg. A folytatólökés az a pár óra a verseny előtt, amit már csak mi hárman töltünk együtt, az utolsó apróságokat is egyeztetve, az előre megtervezhető és megbeszélhető dolgokat megtervezve és megbeszélve. Például ekkor találtuk ki a tökéletes taktikánkat a váltásra: nem viszünk ugyan telefont a futásra, de senki nem fut tovább, mint az előzetesen kiosztott szakasza, mindig fix helyen találkozunk, ha nem lennénk meg első blikkre, és ha mégis gáz van, a másik két telefonszám a rajtszám hátulján – tökéletes taktika lett, de mindig meg is voltunk rendben.

Reggel aztán izgalom, az ismert vetélytársak kicsit aggódó méregetése, de mivel a jóérzés volt az egyetlen elvárásunk (a dobogó csak "jólenne"), ezért nem stresszeltünk semmin sem, bíztattuk egymást, mosolyogtunk, és örültünk, hogy eljött végre ez a nap. Fotó a parton, erőt adó csapatölelés. A rajtba együtt álltunk be, az első 20 métert együtt is futottuk, de onnantól megindult a móka visszavonhatatlanul és a szurkolóinkat folyamatosan tájékoztatva a facebookon (már amikor nem felejtettem el megnyomni a közzététel gombot :D).

Megkezdődött a sok figyelmet igénylő, de szépen beállítható körforgás: bemelegítés-futás, nyújtás-következő pontra átjutás-átöltözés-evés, rákövetkező pontra átjutás-felkészülés. És ez így ismétlődött többször, de beállítható szabályos rendben, mégis számolgatást, tervezést, koncentrációt igényelt.

A futás mindenkinek a saját feladata volt: olyan tempóban végigfutni az éppen aktuális szakaszait (10-13km-es etapokat határoztunk meg), hogy optimálisan teljesíthessünk, beleadjuk, ami van, de a többire is maradjon elég erő. És persze a frissítéssel nem spórolni! Egészen egyforma futók vagyunk mi hárman, így könnyű volt számolni, mikor várható a befutás (váltás), és annyira jók is vagyunk, hogy lényegében mindig percre pontosan a kiszámolt időben érkeztünk. Külön öröm volt, hogy az éppen nemfutók szinte minden szakaszon tudtak őrjöngve szurkolni az éppen futónak – én legalábbis mindkettőtől megborzongtam. (Sőt, egyszer majdnem szomorú is voltam, hogy nem találkozunk, pedig milyen jó lenne, és szükségem is lenne rá, de aztán végül meglett a dudálásom és a hajráedim. ;) )

Volt olyan szakasz, amelyik nehezebben ment, volt, amit egyenesen imádtam. A lényeg az volt, hogy mindig csak az aktuális etappal volt szabad foglalkozni, nem azzal, hogy 70 km-t kell futni dögmelegben. A bemelegítésen és a nyújtáson kívül a frissítést és locsolkodást sem szabadott megspórolni, erre még este is szükség volt, éjszaka szerencsére kicsit azért kellemesen hűlt a levegő. És még akkor is futni kellett, amikor az embernek 5km-en keresztül görcsölt a hasa valamitől, és hiába állt meg kicsit, hogy elmulassza, nem sikerült – de hálistennek nem is tartott örökké.

A váltások nagyon pöpecek lettek kivétel nélkül, a beérkezés után kötelező 10 perces nyújtás következett, a szükségnek megfelelően evés-ivás, valamikorra egy átöltözés-megtörölközés beiktatva, és menni a következő váltópontra, Andrissal. Majd még egy ponttal tovább a következő váltásból, és ott kezdődhetett a bemelegítés megint a következő etaphoz. Andrisnak ezúton is köszönjük, hogy hűen és a lehető legjobban segített minket a közlekedésben, és mindig időben és pontosan odavezetett a következő pontunkra. (:

Már előre megbeszéltük, hogy a lányok vezetnek, tavaly is rendben volt így, biciklis kísérő sem szükséges ezekre az egyben lefutott távokra (persze nem sírtunk volna, ha mégis valamelyikre jelentkezik valami jótevő :D). Én éreztem magam kicsit kilógónak előzetesen, mert én a vezetésből kimaradtam. Viszont mivel nem vagyok az, aki kihúzom magam a feladat alól, ezért megkerestem/megtaláltam magamnak én is azt, amivel hasonlóképp hozzá tudok járulni a közös célhoz: amikor a kocsiban ültem, én voltam a navigátor, felkészítettem a lányokat a következő etapra elméletben (milyen szakaszokból áll, milyen célállomásokkal, hol lesznek frissítők). Így aztán én is megtaláltam azt a feladatot magamnak, amivel már nem volt lelkiismeretfurdalásom. (Nem, az előzetes feladatok nem számíthatók be ide.)

Majd 13 és fél óra után meglepődve azt vettük észre, hogy már 13 és fél órája nyomjuk, hogy elszaladt észrevétlenül az idő, és szinte már alig van hátra szakaszunk. És eddigre már bőven egy órával a tervezett időnk előtt jártunk.

Három dolog volt nagyon csodálatos a futás élvezetén kívül, mert természetesen az volt a legcsodásabb (na jó, nem mindig éreztük így azért, de hát szeretünk futni, azért vágtunk bele ilyen őrültségbe).

Egyrészt az volt csodás, hogy szépen, okosan, egyenletesen tudtunk futni, tudtuk stabilan hozni a tempónkat. Ennek köszönhetően a 4. helytől indulva Alsóörstől már 3. helyen álltunk, Akalitól már másodikak voltunk, aminek nagyon örültünk, de futottuk tovább higgadtan a tervet, nem elszállva vagy épp a mindenképpdobogó-vágytól megborulva. Majd a nyomonkövető rendszer szerint elkezdtünk szakaszokat nyeregetni, és amikor Balatonfenyves után megláttam, hogy elsők vagyunk két szakasz óta, felsikítottam. (: Na innentől nem volt megállás, de nem voltunk rágörcsölve, hogy mindenképp nyerjünk. Futottuk eltökélten, elhivatottan és stabilan a tempónkat, éjszakára icipicit lassulva, végülis csak fáradtunk.

Másrészt szuper volt a szurkolótábor az eseménynél, a posztoknál, és saját posztokat is megosztva velünk. Sok időnk nem volt a fészbukkal foglalkozni, az eredményeket is csak néha-néha csekkoltuk le, de azért muszáj volt időt csenni néha, hogy ránézzünk az eseményre, erőt merítsünk a szurkolásból, a szeretetből. Szuper volt, hogy Csaba lejött szurkolni, és pont az éjszakai, már első helyes szakaszra elindított. (: A végén pedig különösen jól jött, hogy a fiúk mindenféle statisztikákat gyártottak: hol állunk éppen, mennyivel vagyunk a következő csapat előtt, mi milyen tempót tartunk, ők milyen tempót mentek – nagyon jó volt ez az információ, ez a segítség, és ez a lelkesítés, mert az utolsó pár szakaszon azért mégiscsak úgy küzdöttünk már, hogy megtartsuk az első helyünket. (= Hatalmas köszönet érte, nagyot dobott rajtunk, hogy így szurkoltatok értünk, hogy velünk voltatok végig!!!

És egyáltalán nem utolsó sorban fantasztikus volt, hogy mennyire jó csapat voltunk, mennyire fenséges volt az összhang, és mennyire faszán végignyomtuk, egyetlen hangos szó, egyetlen feszült pillanat és mindenféle negatív dolog nélkül! Ráadásul három tökéletesen egyenlő tagként, senkit sem vezetőként kiemelve, fej fej mellett. Ezt azóta is nehezen hiszem el, hogy ilyen létezett, hogy tényleg így mentünk végig. Nem, nem csak az idő szépítette meg az emlékeket, hanem valóban ez volt a helyzet! (Vagy az agyam nagyon ügyesen trükközik. :P) 

Magunk sem hittük el, talán még mindig nem is hisszük el egészen, de MEGNYERTÜK!!! 18 óra 43 perc 49 másodperc alatt megkerültük a Balatont, 221km-t megtettünk, csak mi hárman (és Andris)! Megszámlálhatatlanszor megnéztük újra a táblázatot, hogy tényleg mi vagyunk-e még az elsők, nem mertük elhinni teljesen, amíg nem állunk a dobogón, és az eredményhirdetésen is az asztalnál ülve ránéztem mégegyszer, hogy még mindig úgy van-e. (:

Pedig az eredményhirdetésig még több óra hátravolt – mert ugye most már azért csak megvárjuk. Befeküdtünk egy masszázsra, szereztünk egy hirtelen szállást, hogy zuhanyozhassunk és délutánig aludhassunk, aludtunk is összesen kb. 2 órát, mert ennyit bírtunk, majd élveztük kicsit a Balatont és a további befutókat délutánig. És sírtunk az egyéniek hihetetlen teljesítményén.

És közben boldogok és büszkék voltunk magunkra is, hogy ilyen tervszerűen, fegyelmezetten és kitartóan, legokosabb formánkat hozva elsők lettünk a 3 fős női csapatok között, nem is akármilyen idővel, másfél órát verve az eredeti időtervünkre! Mi, az Életrevalók! <3

Óriási gratuláció mindenkinek, aki futott szintén a Balaton körül, és köszönet mindazoknak, akik velünk voltak az UltraBalatonunkon, valamint az odavezető úton! Mi pedig bármikor büszkén fogjuk viselni a csapatpólónkat, amit köszönünk Levinek! ;)

További képekért és az élmény (ismételt) átéléséért érdemes meglátogatni a facebook-eseményt is. (:

Köszönöm, Életrevalók! <3