A végtelenbe és tovább (One Way Ticket Run)

148km - 20,5 óra

Ez volt az a verseny, aminél nem tudtam, mire számíthatok. Mégis ez volt az a verseny, amit olyan izgatottan vártam, mint a kisgyerek a karácsonyt. Pont ezért: nem tudtam, mi lesz, de kíváncsi voltam.

7,2 km. Minden órában. Rajt óránként, és ha befejezted a 7km-t, akkor pihenhetsz, egyetlen feladatod a következő rajthoz odaállni. Legalábbis ameddig akarod.

Tavaly is magaménak éreztem már ezt az őrültséget, idén sem hagyott hidegen, de... Ha erre elmegy az ember (lánya), akkor nem 1-2 körre tervez, hanem minél többre. Azonban ha épp nemsokkal előtte Balatont kerül párban, és nemsokkal utána 6 órát futkározik, akkor mégsem a legjobb ötlet.

Ekkor jön a korona, és eltolja az UB-t, virtualizálja a Suhanj!6-ot (legalábbis átmenetileg), meg ekkor jön Hajnalka tudatni a világgal, hogy szerinte ez nekem való verseny (ismer?), és ha ez nem lenne elég, jön Máté, hogy kedvesen meginvitáljon. És kétséges-e még bárki számára, hogy mi lett ennek a jövés-menésnek a vége? Hát persze, hogy életem egyik legfantasztikusabb élménye!

A csapatból Greg is indult, úgyhogy már előre együtt készültünk, terveztünk, latolgattunk, listát írtunk. Sőt, Livivel olyan kedvesek voltak, hogy felajánlották az előző napi leutazást és a szántódi megalvást. Ezúton is hálás köszönetem érte!

A verseny napján igyekeztem még eleget pihenni, gyógytorna, ebédeltünk egy jót, aztán kicsit elbénázva a kompindulást áthajókáztunk Tihanyba. Nem is baj, hogy kicsit vártunk, mert közben elkészítettem legalább a szokásos győztes frizurám.

Helyszín, fokozódó izgalom, ismerős és ismeretlen arcok. 76-os rajtszám. Ezzel nem nagyon tudtam mit kezdeni, a 13-asig jutottam vele, slusszpassz. De átvételkor Szilvi közölte, hogy a 76os a nyerő, a legjobb, győztes rajtszámom van. Máskor is így legyen igazad! (=

Sátorhely, Eszterrel egyeztetés, a bázis elkészítése, a csodaasztal felállítása (hálásan köszönöm Adri és Ati!), a cuccok behordása. Megérkezett a csapat is végre, mi pedig felkaptuk a harci gúnyát és bezsíroztuk a szükséges testrészeinket.

És eldördült az első rajt. Mivel egy maraton során sem szoktam emlékezni mindig pontosan, mikor mi történt (nem is értem, egyesek hogy tudnak km-bontású részletekről beszámolni), itt végképp összefolynak a dolgok. Pláne, hogy igyekeztem mindig az aktuálisra figyelni. Így jobb, ha általánosságban mesélek, de mellékelek egy kis timeline-t is, meg az analitikus (és a magam) kedvéért számokat, amiknek inkább a tendenciája, mintsem a patikamérleges összehasonlítása érdekes.

A taktika, terv az volt, hogy szépen nyugisan megyünk Greggel, amíg csak bírjuk. Ha időben vagyunk, odaállunk a rajthoz és elindulunk, futás közben úgyis jobb lesz, a pihenőben meg visszavonul minden hiszti, ami a pályán előjött esetleg, azaz egyetlen megengedett módja az abbahagyásnak, ha nem érünk be időben (no meg persze ha gond lenne).

Az első 6 kör/óra gond nélkül zajlott, kényelmesen mentünk, vissza-visszafogva a lovakat, hogy ne használjunk el a kelleténél több energiát. A térdem hamar kapott egy tapaszt, utána jól is viselkedett teljesen. Tapasztaltuk, hogy túl hátulról nem jó indulnunk, mert nem kényelmes olyan lassan futnunk, úgyhogy általában az első harmad környékén szedtük a lábunk. (Egyszer elsőként értünk be, meg is lepődött mindenki, de ez az, ami ugye itt cseppet sem számít, nincs jelentősége.)

Gregnek viszont nagyon sajnálatos módon sérülés miatt ki kellett állnia, de ilyenkor az okos döntés a legnehezebb döntés. Ez pedig jó döntés volt. :(

Innentől tehát egyedül maradtam - vagyis dehogy egyedül! Ott voltak a futótársak, és ott volt a csodás csapatom! Ficcsi isteni limonádét "főzött" (szerintem ez valami varázsfőzet lehet nekem ilyenkor), elém tették, kezembe adták, amit szemem-szám megkívánt, faggattak, hogy mire vágyom, masszíroztak, betakargattak, és ha másodpercenként kérdeztem, akkor is higgadtan tájékoztattak, mennyi idő van még hátra a következő rajtig.

A többiekkel pedig annyira jó volt együtt futni! Volt, akit nem nagyon láttam közben, de voltak fix emberek, akikkel együtt futottunk többet-kevesebbet, beszélgettünk, viccelődtünk vagy éppen csak csöndben követtük vagy elengedtük egymást - megnyugtató biztonságot jelentettek minden egyes körben. Osztoztunk irigység nélkül a fejlámpák fényében, hol adtam, hol kaptam az iránymutatást, és biztattuk egymást el nem fogyó lelkesedéssel.

Az 5. órában elkezdett esni az eső. Semmi baj, szeretem, hűt, a pólót leveszem, hogy ne tapadjon rám. Semmi baj, de azért a földutakon, erdei szakaszokon növekedett a sár és szaporodtak a pocsolyák. Szerencsére csak egy órácskát esett, de ez alatt létrejött egy kedves pocsolya-labirintusos szakasz (ha ezt elérted visszafele, már csak 1km volt a kör végéig hátra), és az elég meredek emelkedő-lejtő alkalmassá vált léc nélküli műlesiklásra. 2 óra. Ennyi volt, amikor ez nehezítés volt, a csúszdát kiszikkasztottuk hamar, a pocsolyák között pedig gyorsan megtanultunk, hogy kell elhelyeznünk kecses futó-tánclépéseinket.

Higgadtan, nem hajszolva, nem pánikolva futottam: ízlelgettem-nevelgettem a kihúzott cetlik üzeneteit a fejemben, haladtam az ismerős úton, és élveztem a futást. Számontartottam, hol járok (a cetliket számozni kellett mindig), számolgattam a kilométereket is néha - de egyszerre mindig csak egy kört kellett futni, arra figyeltem, arra koncentráltam, azt élveztem.

Menet közben szépen mindig kitaláltam-kiszámoltam, mire van szükségem illetve igényem, aztán ezt a szünetekben rendre meg is kaptam. Körök között vagy volt pisi, vagy nem (de Zsolti mindig ott állt az életmentő nedves törlőkendőkkel), meg egy kis eszemiszomdínomdánom, néha még hengerke is. Összesítve nem igazán toltam túl a fogyasztást: 3 zselé, egy fél zacskó tucc-keksz, egy szeletke sajtos-kolbászos kenyér, egy alma, két kókuszgolyó, 2 darabka banán, pár kanál a vacsi-levesből, fél üveg ISO, talán 5-6 sótabi, egy korty narancslé, némi cola, 2 gyümölcspüré és mérhetetlen mennyiségű limonádé. Asszemennyi.

És hogy hogy jutottam el 20,5 óráig? Szépen lassan, lépésenként. Azt gondoltam, 8 kör azért simán kell, hogy menjen. 10 kör annyi, amennyi a leghosszabb egyéni távom volt eddig. A rajtszámom 7+6-ja miatt gondoltam a 13 kör legyen mondjuk egy cél. Na de ha már annyi, akkor azt 2 körrel megtoldva meg 100km fölött leszek, az milyen jó lenne. Jó, legyen 16, az szép kerek szám, kockáéknál. Valahogy eddigre kellően el is fáradtam, inkább fejben mint testben, és ezt meg is beszéltem magammal. A lányok nagyon jól bírták, 100km-ig a többség el is jött, és aki maradt még egy körre, azon sem látszott a fáradás. Én meg kicsit már fáradtam, úgyhogy kiokoskodtam, hogy odaállok a rajthoz, és ha nem indul el senki, én azt az egy kört még lefutom, de ha mennek, had menjenek, és harcoljanak már ők. Szerencsére ezt elmeséltem a többieknek is, Ákos pedig végrehajtotta a nagyon fontos feladatát: okos volt, amikor én már nem. Kizavart a pályára, mondván semmi bajom nincs, fizikai fájdalom semmi, itt vagyok a rajtnál időben, úgyhogy húzzak kifelé, max ha nem érek be, nem érek be. Na innen jött aztán az, amit meg végképp nem hittem: már a kör felénél azt mondtam, hogy én olyan jól vagyok, hogy addig megyek most már, amíg meg nem nyerem (ezt a Füred Tv-nek is gyorsan lenyilatkoztam), ők meg kérdezzenek meg valaki okost, hogy kell engem felturbozni energiával, mert én bizony megyek tovább.

Megfutom a koromat, vagyis a 18-at. Még vagyunk, de már csak hárman, ez már a dobogó. Szeretem a 19-et, mint kedvenc számomat, jó lesz, Anettel közösen indultunk a körre, össze-összecsapódtunk egy-egy szakaszra. Ez után a kör után még hatalmas táncolásba is kezdtem, amíg vártuk Anettet befutni és a következő rajtot (csoda, hogy az eü-személyzet nem kapcsolt le...). Jó, legyen 20, az se csúnya, ki tudja, meddig szaladozunk még Anettel - elindult (elindították őt is), még ha nem is akart már jönni. De megyünk, és én faszául vagyok, úgyhogy pláne megyek, mert addig megyek, amíg meg nem nyerem. Legyen akkor nyerő 21! Beérve a 20. körről már hallottam valamit, hogy a női győztes... meg taps..., de nem fogtam fel/nem foglalkoztam vele, merthogy Anettet meg kell még várni. De Eszter odajött, és elmesélte, hogy nem kell kimennem még egy körre, mert Anett félkörnél kiállt. Úgyhogy már kerestem is, ő meg sántikálva jött is - egymás nyakába borultunk, és én bőgtem, örömömben, mert kicsit már vártam, hogy vége legyen, és mert ez a bőgés már egy pár kör óta bennem volt és kikívánkozott. Olyat vittem véghez és úgy, amit és ahogy magam sem gondoltam volna!

Megölelgettem Anett után mindenkit, aki a kezem ügyébe akadt, megköszöntem a támogatást a jelenlévőknek, nekiálltam a gyümisalimnak egy újabb tánc közben, és hirtelen lecelebrálódott az eredményhirdetés is, hogy még a fiúk következő rajtja elé beférjünk. Máté azt mondta, kimehetek még futni, és bármennyire is vártam, hogy vége legyen, annyira fel voltam pörögve, hogy nem kellett kétszer mondani. Ficcsi és Hajni Betti operatőrködése mellett kijöttek még velem egy kanyar tiszteletkörre, ez volt az én jutalomjátékom, amikor még szurkolhattam a fiúknak, és amikor fogadhattam a gratulációikat, Csipitől még egy megtisztelő elismerő ölelést is kaptam. Nagyon lassan ment már, de nagyon jó volt!

Visszaérve már nem akartam többet menni, igazából ment volna még, fel voltam rá készülve, hogy kell esetleg pár kört még Anettel futni, de elfogyott a cél, a segítők is már fáradtak, én már így is túlszárnyaltam magam, úgyhogy itt abbahagytuk mostanra. Majd legközelebb. Beszéltünk egyet edzőbával telefonon, kaptam egy kis masszázst, táborbontás, és a várva várt fröcsike előtt még egy interjú a Kotyogósban. Aztán véget ért a történet helyszíni része a búcsúzások után. De az e körüli gondolatok, az örömködés, a büszkeség még jódarabig megmaradt.

És hogy mit éreztem közben? Örömöt, hogy futhatok, hogy ennyire jó a hangulat, élveztem, hogy nincs semmi bajom, csak természetesen kicsit fáradok. Valamikor a combom elkezdett fájni, gyorsan felkaptam a kompressziós nacit, ettől jobb nem, de legalább rosszabb se lett. Viszont a csípőm fájdalmát teljesen kihagytuk, örök hálám Gréti tornáinak! És a feltámadás felpörgető erejét éreztem, az eltökéltség és a cél felé történő kitartó menetelés erejét. A szeretetet és az elismerést a többiek (futók és támogatók) részéről, és azt, hogy itt elsősorban futótársak és nem ellenfelek voltunk. És csodálatot afelett, hogy honnan volt ennyi erő bennem, mitől bírtam ennyire jól fejben és testben is. És hogy mekkora ereje tud lenni egy szépen kialakított és pontosan betartott szabályrendszernek - megvoltak a helyek a pályán, ahol sétából futásba (pl. lejtőn), vagy futásból sétába (emelkedőnél) váltottam. Szép egyenletes 45-50 perces köröket hoztam még óra nélkül is (mert az a töltések ellenére a 14. órában lemerült), és szinte izgulni se kellett miatta, hogy beférek-e az órába.

Csodálatos élményben volt részem, amire visszagondolva még napokig képes voltam sírvafakadni. Ebben az élményben viszont nem lett volna részem nélkületek: (szigorú ABC-sorrendben) Anett, Attila, Ákos, Bazsika, cetliírók, a családom, Eszter, Ficcsi, futótársak, Greg, Hajni, helyben szurkolók, Livi, Máté, Petra, Sanyosz, a Sanyoszistalló, a szervezőstáb, távolról szurkolók, a TeamUnicorn, Zsolti.

Timeline - azaz így kaptam az univerzumtól a körök elején a dobozkából kihúzott üzeneteiteket. Minden a lehető legjobbkor jött, akkor, amikor jönnie kellett, köszönöm Nektek!