Menekülés-e nekem a futás?

Azt hittem, hogy nem, de nemrég rájöttem, hogy valahogy mégis.

Menekülök azok elől a dolgok elől, amiket nem tudok kontrollálni. Azok elől a dolgok elől, amikre nincs befolyásom, vagy azért, mert nincs, vagy azért, mert nem csinálom ügyesen.

Persze nem így kezdődött. Én azon kevesek egyike vagyok, akik nem azért kezdtek el futni, mert valami elől menekültek. Én már az iskolában is szerettem mozogni, futni, bringázni, duatlonozni, triatlonozni, és azért nem hagytam abba igazán soha és kezdtem el újra futni, mert szerettem. Sosem tartottam magam tehetségesnek, viszont annál inkább kitartó, szorgalmas voltam mindig is.

Futok most viszont a mindenféle dolgaim, gondjaim elől, de közben futok a céljaim felé, futok afelé, amit leginkább én irányítok, amiben én vagyok, és tőlem függ (szinte) minden, futok afelé, amiben érzem, hogy haladok előre, és van még bennem: futok a futás felé, a kitartó munka felé, a kitűzött célok felé, amik azt kérik, hogy mindig egy kicsit jobban fussak, mert ezt tűzöm ki magamnak.

Futok, mert ezzel elérem a messzeséget, ezzel nem itt vagyok, hanem már valahol távol, ezzel magam előtt járhatok, és tovább ösztönözhetem magam, miközben elérem a már megtett lépéseket.

Futok, mert néha nem akarok itt lenni, ahol vagyok, de szeretek ott lenni, ahová a futás visz.

A futás nekem már kicsit több, mint hobbi... És a futás egyben a menekülés és a cél is.

Most kicsit meglepően, ijesztően megelőztem magamat. Ilyen jól szerepelve ezen a 6 órás versenyen kicsit meg is illetődtem, hogy hova mehetek még, most mi következhet. De vannak még céljaim, és ki is fogok találni újakat.

De előbb rá kell még vennem magam, hogy kicsit fürdőzzek még a kemény munka csodálatos és megtisztelő eredményében. És még helyre kell raknom, hogy ez mit is jelent.

Olyan, mintha megmásztam volna a Mount Everest-et. Pedig valószínűleg ez még csak a Kékes.