Ez a maraton nem adta könnyen magát, de annál jobb lett! Annyira jó lett, hogy a való világban ragadtam utána egész napra, hogy élveztem a boldogságom és sikerem, hogy élveztem a többiek boldogságát és sikerét, és egészen mostanáig nem is álltam neki, hogy beszámoljak róla.

Pedig szeretnék beszámolni róla, mert szeretném megköszönni a rengeteg támogatást, a sok-sok gratulációt, és mert ez, az idei év negyedik nagy eseménye is megérdemli, hogy megörökíttessen!

Egy maraton nem csak a lefutott 42,195km-ből áll. Egy maratonhoz hozzá tartozik a felkészülés, hozzá tartozik a készülés, és nekem most hozzátartoztak a gondok is. Hozzátartozott, hogy 4 héttel a nagy nap előtt annyira megfájdult a térdem, hogy még járni is rossz volt, hozzátartozott, hogy a térd problémája miatt a 30km-es egyik legfontosabb edzés csak 7,5km és egy adag sírás lett. Hozzátartozott, hogy sok pihenő után a félmaratont mégis sikerült lefutni előtte, de szükség volt arra is, hogy végre egyszer tényleg elmenjek doktorbácsihoz, aki megnyugtat, hogy nem kell levágni a futóművemet.

Porcvédő, kicsit több pihenő a tervezettnél, fegyelmezettség, és a háttérben kis aggódást is rejtő türelem. Na meg a nemtudommilegyen. Sosem neveztem még ilyen későn versenyre, főleg nem a régóta tervezett nagyversenyre, de még így is kicsit kételkedtem benne az orvosi engedély ellenére, hogy minden rendben lesz. Bízni próbáltam, de hét közben még megfázni is sikerült, sőt, a nagylányságot is megfelelően időzítette a szervezetem. (: Szóval volt itt minden, kérem szépen!

Azonban szombaton reggel megkezdődött a fesztiválozás: FODISZ futam szívmelengetően, sőt, anyával lekocogva, 500 méter, de ennek más volt a lényege. Suhanj!kodás ezerrel, millió feltöltő-boldog pillanat, bandázás, és ha már a környéken voltunk, a tésztaparty előtt meglógtam a maraton előtti átmozgatómra. Ügyesen, nem elrohanva, nem túlhajtva, az éremmel a nyakukban sétálóktól mosolyogva szaladoztam egyet a Kopaszi és a híd hatókörében: nem fulladtam ki, nem akartam abbahagyni idejekorán, nem fáradtam el, és ami a legfontosabb - nem fájt a térdem cseppet sem, még a repülők utáni újraindulásokkor sem!!! Mi a tökéletes boldogság, ha nem ez???!!! Főleg, ha még ki is varrják az embert nagyhirtelen! ;) <3 Szandi

Tésztaparty 1.0 anyával és Ficcsivel, aztán a sors beavatkozó keze által elém gördített tésztaparty 2.0 a Suhanj!-nyal, szuper emberekkel, motivációs előadással, videókkal, és a délelőtti boldogság fokozásával. Ekkor emelkedett végképp minden a magamsemgondoltam magasságokba! Ekkor tudtam, hogy minden rendben lesz, minden irtó szuper lesz, és olyan boldogság és öröm költözött belém, hogy én ennek, a futóvilágnak, a Suhanj!-nak, a saját álmaim megtalálásának és megvalósításának a részese lehetek, ami pont hiányzott belőlem az elmúlt hetekben az aggódás és a félelem miatt.

És tényleg minden jó lett! A reggeli találkozás a Suhanj! team-mel, a közös készülődés Levivel, a véletlen összetalálkozás Ancsával, a Suhanj!-bandás rajt, a mégis odaért Dió, a szurkolós üzenetek...

És hát a futás!!! Okosnak kellett lennem, és nagyon figyelmesnek. Bár szombaton nem fájt a lábam, ez 42km-en keresztül kellett hasonlóan. Picit néha éreztem, de ez az a mértékű fájdalom volt, hogy ha nem vagyok ennyire kiélezve a térdem érzéseire-jelzéseire, akkor valószínűleg simán csak elhessegettem volna. És persze az okosság mellett élveztem, örültem a jóidőnek, örültem, hogy lépten-nyomon volt valaki, aki szurkolt, aki buzdított, néha még ezzel meg is lepett, és örültem, hogy futhatok, hogy tudok, és még jól is megy!

Minden maratont valahogy futok. Felosztva kilométerekre, mérföldekre, saját beosztás vagy bevállalás, "megvásárlás" alapján. Ezt a maratont most a többi maratonommal futottam. 6*7=42. Az eddigi 6 maratonom kapott 7-7 kilométert, és így adták össze a hetediket. A hetediket, amiben benne volt az eddigi hat: azt vettem számba, mit kaptam az eddigiektől, mit tanultam belőlük, mit adtak hozzám, felelevenítettem azokat a pillanatokat, amikre emlékeztem, mert ezek a legfontosabbak. És minden szakasz végén újraéltem a befutókat, és megköszöntem azt a maratont. Megköszöntem a "szülinapos-első" Balatonnak, megköszöntem a "Füriért" Pestnek, a "csodálatos" Párizsnak, a "nagyszerű" Nellis-Lacis Berlinnek, a "tanulságos-erősítő" Lisszabonnak és a "fergeteges" Los Angelesnek. És a hetedik is én magam lettem.

Tartottam magam a tervekhez is, tempóban hallgattam Sanyoszra, sőt, mivel könnyed volt egészen, az elején kicsit még alá is licitáltam, nem számolgattam semmit, csak kb. igyekeztem kényelmesen, de lendülettel haladni. Minden órára beütemeztem a sótablettámat, a 3. óra elmulasztása miatt kicsit meg is csúszott a 38-40. km, főleg mire elérkezett a frissítő, de hát most ez lett, megtanultam, hogy legközelebb jobban figyeljek. Féltávnál ettem egy zselét, 3/4 körül egy gumicukrot, és kb. 6km-rel a vége előtt egy falatka banánt. Rendszeresen ittam egy-egy korty vizet, és örültem, hogy kék az iso, mert azt szeretem. (:

Amit pedig a legjobban élvezek: találkozni az ismerősökkel, akár szurkolnak az út mentén (majd megint, majd újra, nem is tudom, hogy csinálják (: ), akár futnak - el mellettem vagy én mellettük, belendíteni, kicsit húzni a többieket, vagy próbálni beérni őket, és a fordítóknál lelkesíteni a szembejövőket. Ez a hangulat akkor is fülig érő mosolyra késztet, ha nem tudom, hogy mosolyogva futni sokkal könnyebb, főleg a táv vége felé, ahol már még fokozottabb a hangulat, és még boldogabb vagyok, mert tudom, hogy most már végigcsinálom!

Volt egy vízióm előző este: 3:24:59. Persze a PB-t rég elengedtem, megelégedtem azzal, hogy ha szépen, jólesően, sérülés- és fájdalommentesen végig tudom futni, és utána sem fáj. Ezért is nem számolgattam közben, ezért is nem néztem az órát, csak néha a tempómat. Aztán a célegyenesben megláttam a nagy órán a 3:24:47-et... Hátha azt vizionáltam, hogy akkor lépek át alatta. (: Na ez azért ennyire nem volt gyors, de lényegében a Los Angelesi időmmel sikerült a célvonalat kereszteznem, 3:25:09-et mutatott a vekker. Félelmetes boldogság, meghatottság-könnyek a szememben, mert akkor ez egy jó eredmény lett nettó időben. És várom Verát, Balázst, Nellit, Levit, hogy ők is beérjenek, ha már Dynát és Ficcsit nem értem be, addig kicsit pihegek. Majd meg kellett néznem az órám, mert Réka megkérdezte, mennyi lett. És az óra füligérő 3:22:17-et jelzett! EZ a megkoronázása ennek az évnek!!!

És hogy mi kellett ehhez? Sokminden, minden. Kellettek a nehézségek, amivel együtt kellett a türelmem és a néha nehéz hitem, de kellett hozzá a csapatom <3 Sanyoszistálló <3 Teamunicorn, kellett hozzá az edzőm és a napi telefonhívások a nehéz időkben <3 Sanyosz, a helyi szurkolócsapatom <3 Anya <3 Dió, és mindenki-mindenki kivétel nélkül, aki gondolt rám, írt, követett, szurkolt, elviselt, támogatott - velem volt! Köszönöm Nektek!!! <3 <3 <3

És mi lesz ezek után? Nyugi, van még ott, ahonnan ez jött! Van még ebben a maratoni eredményben is bőven tartalék, és van még bennem is természetesen. (; De ezt most megélem és picit kipihenem. (:

Így lett a legjobb maratoni ideje Edinek 3:22:11. Így lett a teljes maratoni mezőnyben 338./5351, a nők között 25./1483, a korcsoportjában 5./229, és az informatikusbajnokságban szumma 4./34, a lányok között pedig első. (= Így lett nagyon boldog. (=