Nagyon vártam, nagyon készültem, végül nagyon más lett. Bánni nem bánom, mert biztosan megvolt ennek az oka, ahogy a haszna is, csak ha ember tervez, Covid végez, akkor ez van. Lehetett volna ennél sokkal jobban is pórul járni, úgyhogy inkább örülök annak, hogy ez az egész így volt. Na de a ködösítés helyett valamelyest világosabban... Aki pedig csak a képekre kíváncsi, az kövesse a linkeket, mert most amögött vannak a képek, de egy egész képeskönyv rejtőzik szinte mindegyikben.

Elő-előjáték

2020-ról áthozott nevezésemet az idénre váltottam be, gondoltuk, ez viszonylag egyszerűen megoldható, legyen ez a két elhalasztott maraton közül a még kérdéses évben. Mártáék vártak minket, de azért tervezés-tervezés, mit-hogyan-lehet/kell-csinálni, egyeztetés volt bőven. De készültünk, hogy megyünk, kint leszünk pár napot, inkább utána, mint előtte, és örülünk neki.

Előjáték

Anglia szigorú, lehet, hogy be vagy oltva, de azért kell teszt is, a repüléshez is. Na innentől teljesen más a történet, mint ahogy azt előre a fejemben megírtam, Ákos ugyanis a reggeli teszten, indulás előtt 2 órával pozitív lett. A mázli az, hogy én negatív lettem és bajom sem volt, de azért így 2 órával indulás előtt felborítani fenekestül a szépen eltervezett menetrendet, nekem egyedül kimenni, egyedül utazni nem a legnagyobb vágyam volt. Sőt.

Erőpróba volt ez nekem, amit darabolási játékkal terelgettem a sikeres kivitelezés útján: a soron következő kis feladaton túl nem nagyon látott az agyam. Reptérre ki, becsekkol és csomagot felad, átvilágításon átjut, repülőre felszáll, repül, repülőről leszáll, buszt megkeres, Golders Greenben leszáll, Márta által összeszed...

Délután utaztam, de olyan szerencsésen gyorsan kijutottam a reptérről, hogy hamarabbi busszal is el tudtam menni, ami szintén gyors volt, így még zárás előtt este el tudtunk menni a rajtszámot felvenni. Elsőre sokk volt az utazás, Márta diktálta a tempót, én meg csak lestem, hogy mivan, mert kapásból kitalálni nem sikerült, hogy mi a logika. (: Egyik metró jó, de a másik nem, pedig ugyanott megy, ugyanúgy néz ki, 3 szintes az állomás... jááááj, mi lesz ebből! Aztán azért a kezdeti sokk és a sok kérdés után és alapján sikerült megérteni a rendszert, és a gugli is jól segített, így nem lett baj az utazásból a későbbiekben, csak mindig nagyon figyeltem.

A szombati napra sok terv nem volt: részemről egy kis átmozgatás és sok-sok pihenés, felkészülés a maratonra, London részéről pedig eső, eső és eső, így a cipőm eltöltött pár órát a szárítóban (mert ugye ha csak egy futócipőt viszel...).

Összekészítettem a holmimat, legyártottam a karszalagomat, kitaláltam a frissítésemet, elemeztem az odajutási lehetőséget, és próbáltam pihenni, lélekben rákészülni. Jó formában vagyok, ezért jöttem, ezt akartam, erre készültem, és a 3:19-hez kellő 4:42-es átlag nem is olyan ijesztő, de a lényeg, hogy élvezzem, és fussam azt, ami épp bennem van. Átolvastam mégegyszer a drukkoló üzeneteket.

Képek az utazásról és az első másfél napról, rajtszámfelvétellel, átmozgatással: London Baby - Előjáték

A maraton napja

Reggel ügyesen felkeltem, izgultam persze, egy kis hasmenés, meg nagylány is lettem, és már mehettem is le reggelizni. Fontos, hogy maratonra indulva ne hagyjátok ki az utolsó lépcsőfokot!!! Ha mégis, akkor jó, ha nem estek el, csak kicsit meg kell tartani magatokat a puha szőnyegen, és akkor nem lesz olyan nagy a baj.

Kértem egy szemeteszsákot még szoknyának Mártától, megcsináltam a szendvicset, mert elég koránra kellett mennem, kaptam egy kávét is, és indulhattam. Rögvest a metróra felszálláskor kissé bepánikoltam, mert nem láttam kiírva, hogy merre kell mennem, de szerencsére jött pont egy srác és segített, melyik az én "vonatom". Aztán szépen sorban szállingóztak fel futók is. Nem lehetett a teljes utazásra rábízni magam random futókra, mert 4 külön helyszínről rajtoltunk, nem mindenkinek ugyanarra az állomásra, ugyanarra a területre kellett mennie. A vonatnál csináltam is egy kis vargabetűt, de topon voltak a dolgozók és kapásból tudták, hova kell küldeniük.

A rajtzónák előtti területen már jócskán gyülekeztünk, kivetítőn nézhettük, ahogy elrajtolnak az elitek és a handbike-osok, és még 3x lehetett hasmenésünk a millió wc-nek hála. Az utolsó azért már úgy sikerült, hogy a saját 1. hullámos rajtomba pont nem engedtek már be, de mehettem nyugodtan a második hullámmal. (És ha a várakozási időben megírtam volna a beszámolóm, ahogy Ákos javasolta, sokkal hamarabb elkészült volna. :D)

Kényelmesen, de nem túl lazán indultam, élveztem, odafigyeltem, magamba szívtam a London Marathont, és fejben követtem a sokszor átnézett útvonalat, hogy merre tarthatunk. Élveztem a futást, néztem a betűket, gondoltam Rátok, és gyorsan teltek a mérföldek. Véletlen lenne, hogy a maraton pont annyi mérföld, ahány betűs az angol abc? (:

Féltáv környékén megint bejelzett a pocak, hogy ki szeretne adni valamit (és nem egy könyvet), a következő wc-t meg is tekintettem, de nem történt 3 perc ottartózkodás alatt semmi, így közöltem, hogy lejárt az ideje és megyünk tovább, nem érdekel a hisztije. Innentől viszont nagyon fájt a hasam, nem is a kinemadott dolgok miatt, azok teljesen megszűntek jelezni, hanem a csajos része, az viszont annyira, mint még tán soha, a maraton második felét úgy szenvedtem, mint a kutya.

Szerettem volna egy jót futni, viszont itt átgondoltam mindent, sikerült megbeszélnem magammal, hogy ez most már mindegy, csak fussam végig, csak menjek végig, lassítsak, ha kell, és mivel csak úgy bírtam, lassítottam, de igyekeztem azért nem csak toporogni, hanem haladni azzal a tempóval, amivel ment. Büszke vagyok viszont rá, hogy bármennyire is ez volt néha a gondolatom, nem álltam meg egyszer sem, nem sétáltam egy lépést sem, haladtam szépen, és még előzgettem folyamatosan az embereket.

A frissítés majdnem jó lett úgy, ahogy elterveztem, bár egy kicsit előbbre kellett hozni, mert kezdtem éhes lenni, és az egyik zselétől majdnem elkezdtem köhögni, mert kicsit becukrosodva megkaparta a torkon, de végül minden jó volt, hányinger nem lett, ahogy szokása mostanában, eléhezés nem volt, szépen vettem a vizeket, tudtam, mikor lesznek, igazítottam szabályosan időzítve mindent. Mondjuk azért nem baj, ha az embernek így fáj a hasa, mert nem marad ideje emellett arra, hogy még hányingere is legyen. (:

Próbáltam a nevezetességeket keresni, az útvonalat követni, nem minden lett meg, de kivételesen örültem, hogy nem volt kint ismerős, és nem kellett a tömeget pásztáznom folyamatosan, hogy vajon hol van, vajon ezt az embert, vagy ezt, esetleg ezt ismerem-e – erre most nem lett volna ebben a stresszhalomban agyam, épp elég "dolgom" volt így is. De élveztem a tömeget, az út kétoldalán folyamatosan álló és szurkoló embereket, a jelmezek láttán boldogan visítozó kisgyerekeket, a párhuzamos szakaszon a többi futó látványát! És a végére még egy kis hajrára is maradt energia, ott már odaadtam neki, ami még maradt, hogy legalább a végének legyen értelme.

Nem az sikerült, amit akartam, de nem is voltam messze tőle. Előzetesen 3:30-on belülit szerettem volna – a felkészülés, bár jó formába hozott, nem célozta annyira egy maratoni PB lefutását. Ha leszámítom a 3 perc wc-t (tényleg annyi volt, megnéztem), akkor ez meg is van. De az igazi cél az volt, hogy lefussam, hogy beérjek a célba, hogy megszerezzem a második csillagomat, és ezt maradéktalanul teljesítettem. Maradt bennem kis hiányérzet, de azóta az is már rendben van.

Márta a célba kijött elém, a célnál ugyan nem látott, pedig nagyon praktikusan (és természetesen véletlenül) pont egy könnyen felismerhető unikornissal egyszerre futottam be, de a megbeszélt pontra utána igyekeztünk mindketten. Végül nem ott lett a találka, mert az valami hihetetlen messze volt, és megvártam inkább a színház előtt, hátamon a zsákommal, benne az érmekkel (igen, benne, ez egy volt a kontaktcsökkentő intézkedések közül), és lábaimban és szívemben egy London Marathonnal. Virág helyett Ákos gintonicot küldetett nekem :D, de végül itthon lett virág is belőle. Már megérte! (:

Fotózkodtunk, hazacsörögtünk a metrón a fóliaruhában és nyakban az érmekkel, és megpróbáltam összeszedni és erősíteni magamban, hogy azért és miért is jó volt ez. Mert végtére is jó volt ez. Bár tény, hogy Márta sokkal büszkébb volt rám, mint én magamra. :D De izomlázam nekem volt jobban. (: A végére megfájdult ugyanis kicsit mindkét lábam, az egyik azért, mert már előtte sem volt százas, a másik meg a reggeli lépcsős incidens miatt, de örülök, hogy csak ekkora gondot okoztak, és nem nagyobbat. Csípő is rendesen viselkedett, vízhólyag, dörzsi sem nehezített menet közben, és az idő is jó meleg volt, teljesen esőmentesen.

Délutánra felszabadultam, a feladat, vagyis A FELADAT, a kirándulás kötött része ezzel teljesítve, innentől már minden ajándék és hab a tortán.

Képek a maraton napjáról (bocs, hogy csak ennyi, futottam :D): London Baby - Marathon day

Hivatalos maratoni fotók, egyelőre vízjelesen, a nevemre vagy a rajtszámomra keresve - MarathonFoto

Városnézés

Izgalmasabb a városnézés, ha az ember nem egyedül csinálja, de én így is lenyomtam 3 szép kört a további 3 napban. Előre eltervezett kört mentem nagyjából, amikor nem tértem át más útra, de a nevezetességeket meglestem, magammal voltam, sétáltam, rácsodálkoztam, fotóztam, telefonos társaságot hívtam, hogy legalább az legyen, meg bejelentkezzek, hogy nem vesztem el. Az idő végig szép volt, mázlisan egyszer áztam csak egy kicsit, egy 3 perces hirtelen felhőszakadás volt az összes "londonság", azon kívül szépen sütött a nap, jó idő volt, estére hűlt le maximum a levegő. Jót sétáltam, jót gondolkoztam, számot vetettem sokmindennel, megfejtettem az élet nagy dolgait, átgondoltam mindent – nemcsak a séta közben, hanem az egész kirándulás alatt. Mártával is jókat beszélgettünk, kandalló mellett filmeztünk, megittunk egy pohár bort – így lett kerek minden.

Körbefutottam a környék parkjait is, amiben sikerült egy járhatatlan út miatt viszont alaposan eltévelyedni, de ez is így volt élvezetes, és külön izgi sima talpú zoomfly-ban sáros terepen szaladni. :D

1. napi nagy városnéző séta:

• Útvonal
• Képek

2. napi parkfutás és közepes városnéző séta:

• Útvonal
• Képek

Utójáték

A hazautazás napján még tettem a környéken egy kis sétát, mert arrafelé nem is jártam előtte. Ebédeltem egy jót, aztán hazamentem, hogy Márta lesétáljon velem a reptéri buszhoz, elköszönjünk és feltegyen rá. Elindultam hazafelé, ismét lebontott kisfeladatok, csak visszafelé. Eggyel könnyebb volt, mert egyszer már végigcsináltam, és ennek a végén már az otthon várt. És Ákos. Másnapra már sokkal jobban is lett, sőt, a tesztje is sokkal negatívabb lett, így az a kaland is véget ért a londoni kalanddal szinte egyszerre.

Feladat volt ez nekem, de biztosan szükségem is volt rá. Örültem is neki, meg nem is, természetesen nézőpont kérdése. De sikeresen abszolváltam, kijutottam, lefutottam, kint voltam, hazajutottam. Dióhéjban ennyi a lényeg, a többi pedig bennem van.

London Baby - Utójáték