Nem sikerülhet mindig minden. Ezt néha könnyebben, néha nehezebben fogadjuk el. Néha akkor éppen ott nehéz megérteni, még ha tudjuk is, hogy miként vezettek a körülmények az adott következményhez. És bármennyire is próbáljuk elhessegetni, a milettvolnaha kisördöge folyamatosan kérdéseket suttog a fülünkbe...

Nagyon lelkes voltam, hogy Kanadában készülhetek a félmaratonra, a félmaratonra, ami valamiért különösen fontosnak tetszett, amin meg akartam mutatni, hogy mennyit fejlődtem, amin nagyon jól akartam menni (ha már Kanadában készültem P:), és amin a tesóm első félmaratonját futja. Ez a lelkesedés igyekezett nem apadni a nem tervszerűen sikerült kanadai futások alkalmával sem, és igyekeztem hazafelé is lélekben a wizzair-re jönni, számbavenni a még addig fontos dolgokat, összepakolni magam agyban.

A repülőn nagyon fájt a lábam, szinte végig nagyon rosszul érezte magát a térdem. Igyekeztem aludni, ehhez még egy filmet is betettem, de ellenkező hatást értem el vele. 2 órát sikerült összesen a hosszú szakaszon félálomban szenvednem, a térdem még ekkor is folyton felébresztett. A rövid szakaszon már lényegében a felszállás előtt bóbiskoltam, így itt is lett nagyjából 2 óra. Bőven kevés egy teljes éjszakára.

Gondoltam majd hazaérve alszom, de nem sikeredett, annyira nem, hogy végül hajnali egykor kerültem ágyba. Ennek oka volt persze az is, hogy még ki kellett mosnom a Kanadában felkészített sportfelszerelésem, az, hogy el kellett mennem a rajtszámokért Gabihoz, akiről kiderült eddigre, hogy lázas, így nem lesz első félmaratonos másnap ))):, és oka volt az is, hogy valamiért már megint nem tudtam aludni. És közben nem éreztem azt a szokásos sztresszt, azt a megszokott, már-már jól bevált izgalmat sem, amit verseny előtti este szoktam. Mintha nem is lett volna másnap verseny... Ezen picit elkezdtem gondolkodni, de aztán minden csúnya gondolatot elhajtottam magam mellől, mert miért ne lenne!

Éjszaka nem sikerült aludni, de bezzeg reggel igen. Emiatt, meg a közlekedés könnyű felboríthatósága miatt kis kapkodás, a Suhanj! sátor elbújt, így nehezen találtam meg, nem volt olyan magnézium, amilyet akartam, mert még azt is venni kellett, jaj de, mégis, csak nem találtam meg elsőre, na mindegy, anya tábor miatt nem jött ki, így pont ekkor hívott... szóval volt egy jó kis haddelhadd. Soká tettem le a cuccom, épp elég soká ahhoz, hogy a futás előtti rutinfeladatok kapkodva végződjenek el, de végül nem maradt ki semmi sem. A reggeli kedvem kicsit megdobta azért a "Tudtad, hogy te vagy kirakva a Spuriban?" kérdés, így hát úgy indultam a rajtpozíciómba, hogy magamat még megnéztem: életnagyságban ott szaladtam a tavalyi siófoki mezben. (:

Eddigre már elég összeszedettnek, elég fittnek éreztem magam, megérkezett az erő érzése, bátran vágtam neki a napnak. Egyedül, anya és Gabi nélkül, de már felpörögve, bátran.

Azonban ez nem sokáig tartott. Kb. 2-3 km még jól ment, aztán valami elszakadt... Folyamatosan engedtem el a tervezett időmet, belesétáltam, ismét nekiiramodtam, próbáltam ezek után azt a taktikát választani, hogy legalább amikor megy, akkor menjek jó gyorsan. Idegesített a rajtszámtartó, idegesített a kezemben a kulacs (ezt Csabának valamikor útközben szerencsére ki is tudtam passzolni, sokat javított a helyzeten).

Nyögvenyelősen ment, nagyon meleg volt, folyamatosan locsoltam magam, folyamatosan ittam, és nagyjából félidőben már nem csak az időeredményt engedtem el, hanem mindent: bevánszorgok, ha az kell, nem adom fel, de nem érdekel az idő - és innentől valóban nem is figyeltem, talán életemben először erre.

Andi bíztatása jól esett, igyekeztem viszonozni, az eü-s biciklist is megnyugtattam, hogy már helyére raktam a térdem, viszont innentől lényegében kiesett minden, és frissítésről frissítésre éltem.

Előző nap hazaérve nagyon boldog voltam, hogy tudok turistaként nézni Pestre, élt bennem a vágy, hogy a városra rácsodálkozva fussak másnap. Elveszett. Túlélésre játszottam.

A végét szerettem volna kicsit összeszedettebben, kicsit tempósabban, legalább az utolsó 3 km-en, de nem ment, nagyjából másfélbe sikerült beleállni még a végére. Akkor is egyszer úgy leöntöttem magam, hogy a pólóm szinte fojtóan rám tapadt, így még kénytelenül egy sztriptízt is produkáltam.

Az eredmény: megvan a félmaraton, az idő most inkább ne legyen lényeg, utáltam közben az egészet, se jó élmény, se fotó, többet nincs rajtszámtartó és nincs kulacs. De megcsináltam, ebben a melegben. És meglepően voltak felváltva jobb kilométerek is a második félidőben is.

És a tanulság?z is lehet jó, ha nem veszik el a mánia őszi állomása, ha a tesóddal akarod futni az első félmaratonját, ha találkozol a barátaiddal, a Suhanj!-családdal, ha utána fényképezkedsz a Spuri új reklámarcával, ha Thomas életében először odajön hozzád és megölel, ha itthon vagy...

Az is lehet jó, ha inkább maradsz még egy hétvégét Montrealban a hugoddal, ha nem utazol félmaraton előtt 12 órát behajlított térddel (amikor egy mozit is alig bírsz végigülni), ha alszol rendesen, és ha inkább menőn futsz egy montreáli félmaratont vasárnap, ha már épp aznap rendeznek egyet...

Én most az elsőt választottam. És tanulok belőle, nem keseredek el. Ezért is lett most a körítés jóval terjedelmesebb, mint maga a verseny-mese.