Az egész a Suhanj!6-on kezdődött: ahogy szoktam, nyertem a tombolán, mert szerettem volna, ezúttal egy Nyúlcipő Trail nevezést. (; A Mátrát választottam. És akkor így már el kell mennem egy trailre. Ráadásul a maraton után egy héttel.

A maratonig nem nagyon foglalkoztam ezzel a gondolattal, azon túl, hogy azért tudtam, hogy ott van, benne volt a naptárban, de a maraton volt a főcél, addig mással nem kellett törődni, amíg azt le nem futottam. Aztán lefutottam, így már ez volt a következő feladat.

Tavasszal a maraton után nagyon nehéz volt újra futni, kicsit megfáradtam valószínűleg a készüléstől, így nehezemre esett újra rávenni magam, hogy rendesen edzés legyen, ne csak olyan látszat, vagy épp az se. Most viszont tele vagyok energiával, legszívesebben folyton mennék, akarom csinálni, várom a következő kihívást, még jobban fel akarok készülni, még jobb akarok lenni, és még nagyobb dolgokat akarok véghezvinni! Magam miatt.

Két nap pihenő került végül a maraton utánra, szükség is volt még rá, hogy az izmaim helyreálljanak, de aztán szerdán és pénteken máris volt a trail előtt egy-egy egész jól sikerült futás, nem esett nehezemre.

Mindenképpen egy laza, könnyed, teljesen az élményre és a jóérzésre koncentráló és támaszkodó futást szerettem volna vasárnapra. Szerettem volna a csodás erdőben felfutni a Kékes tetejére, csak magáért az élményért. Ez az érzés, a várakozás az idő előrehaladtával egyre jobban hatalmába kerített, és egyre jobban vártam. Izgalmasnak, bár nem egyszerűnek ígérkezett a feladat. Nem féltem a teljesítéstől, eddig minden sikerült, a Kékest is megmásztam már, bár az aszfaltos és a hegyi út nem összehasonlítható. Kihívás, én pedig örömmel állok elébe!

Tervezgettem a ruházatot, milyen vastagságú kell, kamásli beszerezve, botra vajon szükség lesz-e, jótanácsok a terepet jól ismerő drága futóbarátomtól, Zolitól, ruházat újratervezése, aggódás, hogy esni fog (plusz egy száraz öltözet bekészítendő), az ígért hőmérséklet és időjárás felfogása (nem is lesz olyan hideg!), ruházat ismételt újratervezése... Végül minden összepakolva.

Reggel sikerült elaludni (éljenek a lemerülő és a totálisan lenémított telefonok), de a tervezetthez képest 39 perccel később kelni még jól is esett, pont ennyi alvás pluszban tökéletes volt, és még az időbe is sikerült beleférni, szinte akkor indulni, amikor terveztük.

Kellemes kocsikázás, megérkezés, kocsibanöltözés, rajtszámfelvétel és pohárvásárlás után pedig még a Kékes nagymesterével is sikerült személyesen találkozni! Köszönöm, Zoli! (:

Bemelegítés, hátizsák a hátamon, mosoly és vidámság az arcomon a szuper idő okán, 10, 9, 8... és indulhat a mandula!

Tudtam, hogy az eleje még kicsit aszfalt lesz, ki kellett érni Mátrafüredről, de jó kis bemelegítő volt szinte vízszintes talajon. Aztán már úgysem lesz többet ilyen, mert vár a folyamatos emelkedő.

Nagyon szép időben, nagyon szép tájon futottunk, csodálatos az erdő, szinte már sajnálnivaló, hogy futni kell, és nem lehet elbóklászni, sétálgatni, megállni rácsodálkozni a szépségre, fotózgatni, mélyeket szippantani a friss levegőből.

Azért nem rohantam annyira, nem sikerült mindenhol, bár előzetesen nem erre a tempóra számítottam, de élménynek kellett lennie, nem küzdelemnek, de igyekeztem azért nemfutva is mindig jó tempót diktálni. Ahogy anyukám mondta okosan: ez most mindenképpen csúcsidő lesz ezen a távon. ;)

Valamilyen fura oknál fogva fájt (húzódott?, görcsölt?, már nem is tudom) a lábam boka és vádli között, ahol eddig nem szokott, és nem nagyon tudtam vele mit kezdeni, így lenyomtam egy magnéziumot kis lassítást mellett, hátha rendbetesz. Nagyjából 4,5 km-től már jól voltam, onnantól nem fájt semmi sem, még a térdem sem szerencsére. A tiszta oxigén ismét megdolgoztatta kicsit a tüdőm, szépen próbáltam lélegezni, és megbeszéltem magammal, hogy az oxigén jó, nem olyan nagy baj, hogy ezt kell belélegezni. (:

A tereppel nem volt semmi gond, szeretek is a köveken, fatörzseken ugrándozni, szeretem, hogy itt nem csak menni kell előre, hanem az agy is dolgozik, tervezni kell a lépéseket, útvonalakat. Na meg figyelni is kellett a jelzésekre és a szalagokra (világosban azért ez jobban megy D:). Ami viszont nem egy megszokott dolog mostanában számomra, az az emelkedő. Erre edzeni kell, ezt egy kicsit többet kell gyakorolni, hogy jobban menjen. Igyekeztem zergemód szökkengetni felfele, hogy utólagosan kapott nevemhez már előzetesen hű legyek, de azért egy valódi négylábúnak úgy hiszem ez még jobban megy. Még. (:

Fák, bokrok, kövek, levelek, utak, kereszteződések, ködfoltok, beszűrődő napsütés – megannyi szépség, gyönyörű színek, csönd (bár a madárkákat és a bogarakat már hiányoltam), ambrózia a szemnek, a testnek és a léleknek!

Előzködtem, előzködtek, előzködtem, a kisfiú egyszer olyan jól megindult előttem, hogy magával rántott a tempója, és onnantól nem is adtam alább.

Volt két nagyon izgi tyúklétra is (na, ezt nem az én méretemre tervezték, az én tyúklábaim nem elég hosszúak hozzá (: ), a kettő között megálltam ezt a csodás napos-színes-ködös látványt lefotózni, bár a kép messze nem adja vissza a valóságot. A másodiknál pedig azzal a jó hírrel fogadtak a jópofa önkéntesek, hogy a negyedik lány vagyok, 3-4 perccel van előttem az előző! Hát ez szuper, hátha beérem! Aztán konstatáltam, hogy ez másfél kilométer alatt ilyen terepen valószínűleg nem lesz egyszerű, de hát megyek előre, kicsit jobban hajtok, aztán hátha, de mindenképpen lesz ami lesz! Ellenőrzőpont, itt már én érdeklődtem, hogy hogy állok, de nem nagyon voltak felkészülve erre a kérdésre.

Közeledett a ködhatár, beértem két korábban nem is látott fiatalembert, elkezdődött a szerpentin kanyarjainak levágása (hiába próbáltam felidézni a térképet, hányszor kéne átmenni még az úton), majd kibukkantam a már ismerős parkolóban: innentől már tudtam, mennyi és milyen szakasz vár rám, és hiába volt ez egy sípálya, még egy durva emelkedő a cél előtt, itt már biztosan, bátran és boldogan mentem, és a ködből kiszóló szurkoló is csak segített ebben.

Megcsináltam! Negyedik lettem! Érem a nyakamba, kicsit megpihenhetek (Máris vége?  De hát én még úgy mennék!), fotó a csúcskővel, és beálltam fotósnak, hogy másoknak is legyen csúcskőfotója. A kilátás odafentről csodá..... akarom mondani ködös... És lassacskán elindulunk lefele, mert vár még egy jó kis gulyásleves.

Még be sem fejeztük igazán, már arról gondolkodunk, hogy jövünk legközelebb is, futunk még erdőben, hol lesz még ilyen.

"Jutalomfalat" még a végére: valóban negyedik lettem, hivatalos idő 1:11:03 (odafönt a nagy izgalomban elfelejtettem leállítani az órámat), és még majdnem a harmadik hely is meglett, mert az előttem befutó hölgynek valami gubanc volt a dugókájával – persze ilyen harmadik hely nem kell, ez az ő érdeme, de azért nekem ez már egy "majdnem". (: És nagyon jól éreztem magam, és az dolgozott bennem, hogy ha egy picit gyorsabban mentem volna, ha egy picit több emelkedőt futottam volna előtte... De majd legközelebb! ;)

Ha az erdő csodája és a futás öröme nem lenne elég, rengeteg energiát és további motivációt ad az, hogy mindezzel jó példát mutatok másoknak, és ezt ki is fejezik. Sosem gondoltam, hogy én példakép lehetnék bárkinek, hogy bárki így gondolna rám, de nagyon jól esik annak lenni, megható, megtisztelő, és nem akarok csalódást okozni! Magamnak se. (:

Utólag kiderült, hogy ez volt az első Mátra Trail, és ezzel tettem is egy fogadalmat: mindegyiken ott leszek!

Végtelen boldogság és energia tölt el azóta is, és várom, hogy mikor lesz 2017. szeptember 4., amikor a következőre nevezhetek, és várom a további erdős alkalmakat, és boldog vagyok, hogy ennek az élménynek részese lehettem! És keresem, várom, hogy merre mehetek, hol futhatok, mit csinálhatok még!

Mindenki irány terepre, felírom Nektek receptre! (;

"A terepfutás az utazás élménye, illatok, tájak, színek. Amikor a saját lábaim olyan csodálatos helyekre visznek, ahová a világ legmodernebb terepjárója sem képes eljutni."