Van, amikor az embernek szüksége van csak úgy mókából, mókásan futni egyet. Ilyenek az év végi mikulásfutások, ilyenek a különböző vicces jelmezes futások, és ilyen többek között a halloween futás is.

Még február végén vettünk részt a földalatti futáson, amire a helyszín izgalma miatt Robit is sikerült elcsábítani. Ennek a sorozatnak egy másik állomása volt a mostani, szintén (részben) földalatti futás.

Mivel a Dreher sörgyár egykori pincerendszerében futni nem mindennapi dolog, és igen izgalmas hangulata van a helyszín és a díszítés adta különlegesség nyomán ennek a rohangálásnak, ezért a kisördög mindenképpen felírta a listára ezt a rendezvényt is. És a töprengések után nem kellett más, csak megnézni a tavalyi kisvideót ahhoz, hogy az elvetemült ember máris benevezzen, természetesen egy félmaratonra, mert az úgy dukál. Ennek a hétvégének ez volt a versenye, még ha inkább buliként készültem is rá, még ha egy picit jobban is izgatott a "Mibe öltözzek?" kérdés előtte. Végülis lefutni le tudom, és itt amúgy is a móka a lényeg, a hangulat, a halloween és a pincerendszer, ahol úgysem lehet száguldani.

Még szinte délben sem volt meg a döntés, hogy fekete legyek csontvázként, vagy fehérben legyek múmia, bár ez utóbbi volt az első beöltözős ötletem, és valamiért kicsit jobban is tetszett. Utólag már tudom azt is, hogy miért futott a többség inkább feketében, és azt is, hogy ha az ember unique akar lenni, akkor egy esti futásra inkább a fehér ruhát öltse. (:

Szóval nekiindultunk az 5 órási rajtnak végül a fehér öltözéket választva, majd a rajtszám felvétele után összeeszkábáltuk a fáslizott múmiát, és elkészült a sminkje is, villogó fülbevalók közepette. Úgy gondoltam, ez megfelelő alkalom lesz, hogy a sötétbe ismét fölvegyem az amúgy csak ünnepnapokon viselt színesen villogó fülesemet. Vonzottam is vele a tekinteteket bőségesen. (:

A rajt kicsit csúszott, de hát ez nem vérre megy (vagyis azért volt vér bőven), nem sértődünk meg érte, meg kellett várni a többieket, és ezt időben meg is tudtuk, így a karjaimat is még parancsra felvettem, végülis nem volt olyan nagy nyári meleg... Utóbb kiderült, hogy de, még lent is, így ezeket aztán szépen levetkőztem menet közben.

Gulyásékkal bandázva indultunk végül el, szépen kényelmesen a végéről, gondoltam megyek velük egy könnyed mókás menetet. Az első emelkedő végéig bírtam is, a tetőn még próbáltam elég lassan menni, hogy Zoliék beérjenek, de végül a lejtőn elszaladt velem a ló, a gravitációra bíztam magam, hadd dolgozzon, és elhagytam a zenélő egységet. Mivel hátulról indultunk, ezért lendületben szépen lehetett előzgetni az embereket, engem pedig ez mindig is inspirált. Bár az elején még szidtam magam, hogy ezt ekkora távval bevállaltam, az első 1-2 kilométerben nem éreztem a tökéletes lelki békémet, az inspiráció hatására és a bemelegítő kilométereket követően beálltam egy kellemes, de haladós tempóra, és abban igyekeztem kényelmesen utazni.

Jó sokat kanyarogtunk a felszínen, de aztán jöhetett a pince. Sejtettem, hogy az útvonal a februárihoz hasonló lesz: hol sötétebb, hol kivilágítottabb, mindenféle ijesztgetős-halloweenes látványelemmel, mécsesekkel, kanyargókkal, tocsogókkal, egyszóval jó kis labirintikus-helovínes. Itt eszembe jutott, hogy már év elején sem láttam a sötétben, és elég bátortalanul, bizonytalan léptekkel futottam, kicsit talán szidtam is magam, de végülis nálam is és a többieknél is volt fejlámpa, és mintha most összességében világosabbnak hatott volna a földalatti pályaszakasz.

Az alagútból kiérve már besötétedett, a második kört már szürkület után kezdtem meg. Magamban megkértem valakit, hogy legközelebb ne engedjen ilyen versenyre nevezni, mert szürkületi vaksággal társulva elég neccesnek éreztem... Azonban elővettem a bátor énem, elvégre egy kör már megvolt, a pályát már megismerhettem, és lámpácskámat szükség esetén rázkódásából a földre irányítva segítettem előre magamat. Meglepődtem egy-két szakaszon, mintha arra az első körben nem jártam volna, de futottak előttem is, a szervezők is mutatták az utat, így csak jó felé mehettem. És közben folyamatosan beértem, előztem az embereket.

Az első kör tapasztalata alapján vártam a lenti részt, valahogy különösen jól esett, sokkal jobb volt, mint a kinti szakasz, és mivel elolvastam előtte az intelmeket, miszerint a pincerendszer sötét és keskeny és amúgyis, ezért természetesen csak biztonságosan előztem odalenn, és inkább csak megközelítettem például egy-egy fordítónál a befogni kívánt célszemélyt, majd aztán az egyenesben előztem. "Faltam" az embereket, tempósan, alkalmanként hosszabbakat lépve haladtam, és megelőztem Amerika Kapitányt is. (: Közben pedig élveztem a lenti friss levegőt, dicsértem a díszleteket, és nem ijedtem meg az ijesztgető önkéntesektől. A kedvenceim a neonruhás zsonglőrök voltak!

Mindig az alagút elején és végén várt a szurkolócsapat. A teljes távon kétszer frissítettem egy kicsit (bár a beígért rumos tea elmaradt (: ), így futottam jólesően, de nem sétatempóban. És elkezdtem számolgatni, hány lány lehet előttem, vajon hányadik lehetek. A fiúk ilyenkor nem vetélytársak persze, így volt, akit elengedtem, ha nagyon sietett, de le is nyomtam jónéhányat, köztük azt is, aki kifejezetten díjazta, hogy fehérben futok előtte, mert legalább látja, merre menjen. És akkor ott voltak még a váltósok, akik szintén külön kategória, de őket nem volt annyira könnyű megkülönböztetni, mint a fiúkat. Mivel körös verseny, így csak azt érzékeltem, hogy haladok előre a mezőnyben, de nem volt rá sok esély, hogy megszámoljam, pontosan hol is állok, főleg, hogy nem is voltunk sokan.

Az utolsó körnek is jólesően vágtam neki, már csak ez van, ennek is igazából az eleje nehezebb, mert az alagúttól meg már nagyon élveztem és ment könnyen, így nem engedtem el magam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az emelkedő nem volt az utolsó körben nehezebb, de a lejtőn nekiengedtem magam. Annyira sikerült a pincében már mindenkit beelőznöm magam előtt, hogy egyszercsak egyedül lettem, és olyan érzésem volt, mintha már csak én lennék a pályán, mintha utolsó lennék, de a kanyargós labirintusban azért olyan Scooby Doo-san láttam egy-egy futót keresztbe suhanni egy másik alagútrészletben. Néha abban sem voltam biztos, hogy akikkel egyszercsak szemben találtam magam, ők valójában előttem vagy mögöttem voltak, de ez nem is volt érdekes, mentem előre, és már legalább az éppen aktuális részét ismertem a pályának harmadszori nekifutásra.

Ahogy felsejlett bennem már félidőben, hátha tényleg esetleg neadjisten véletlenül csak 2-3-4 lány van előttem, már nem akartam hagyni legyőzni magamat. Az alagút végefelé a korábban jól otthagyott Amerika Kapitány ismét felbukkant szembefutva, ezzel nekem löketet adva, hogy kicsit belehúzzak, nehogy beérjen a fináléban, ha már eddig nem adtam a kiharcolt pozíciómat. (Ő azért volt veszélyes, mert Amerika Kapitány létére lány volt, és mivel végig láttam, még csak nem is váltócsapatos volt.)

Harmadszor is magam mögött tudva az alagutat, a denevérektől, pókoktól és ijesztegető fiúktól-lányoktól elbúcsúzva már csak a finis volt hátra: egy viszonylag rövid felszíni szakasz, ami így utóljára még rövidebbnek tetszett.

És a célban a szpíker hangja: "Fűrész Edit. Ő a harmadik lány, nem? Úgy látszik, Editnek muszáj lesz megvárnia az eredményhirdetést." El sem hiszem, megcsináltam!!! Jó volt a megérzés közben, jó volt a küzdelem, Amerika Kapitány is megérkezett utánam, de mivel én a legvégéről rajtoltam, idő alapján sem verhetett meg. Harmadik lettem! Azért várjuk ki a végét, hogy a negyedik és a majdnemharmadik hely után íme a tényleges harmadik! És ráadásul olyan idővel, amit nem hittem el: 1:47:31-et mutatott a kezemen az óra!!! Spekuláltunk, számoltunk, okoskodtunk, és kaptam a dicséretet az óraműpontosságú köreimért, és izgatottan vártunk.

Terveztem Siófokra a félmaratonon csúcsot dönteni, és nagyot álmodtam, mert az 1:49-et tűztem ki. Erre futok most egy laza 1:47-et... Nem vagyok benne biztos, hogy megvolt a pálya 21 km, állítólag annyi volt, az alagútban viszont nem mért az órám. De nincsen kizárva. Viszont most újra kell gondolnom a siófoki terveimet, és tényleg nem hiszem el magamat, hogy ennyire könnyeden, egy emelkedős, kanyargós alagutas pályán, ahol azért nem lehetett rohamtempóban haladni, ilyet produkáltam. De talán ez nem is lényeg.

Viszont jött az eredményhirdetés: miután Gulyásék is befutottak, meg a mezőny nagyrésze, valóban engem szólítottak a dobogó harmadik fokára, valóban kaptam egy bronzérmet és egy oklevelet. És a dobogóról tapsolhattam a legkitartóbb félmaratonistának.

Megcsináltam! Bár nem is volt tervben, de ha már belelendültem, lendületesen futottam, és meglett az eredménye a futamnak.

Jól éreztem magam, örültem ennek a jutalomnak, örültem a szurkolásnak, a közös eredményhirdetésnek, és most dolgozom azon, hogy elhiggyem, hogy képes vagyok erre... És készülök a következőre.

Fotók: BBU, Gulyásék, Andris