Még szürke melegítő után is kutattam, de végül maradt csak a szürke pulcsi... (:

Ez a Balboa útvonal amolyan eggyszermindenkinekkötelező, főleg, aki szereti a terepet.

No meg aztán meg is nézed előtte a korábbi évekről készült videókat, és kettős várakozással állsz a dolog elébe: Tényleg van kedved 19/2 km-en keresztül jégen egyensúlyozni? Naná, hogy kíváncsi vagy rá, hogy te hogy fogod megoldani ezt a feladatot, és igazából milyen is felmászni köszönni Erzsinek.

Ezt a szombati mókát most vártam, még ha nem is voltak nagy terveim, de mindenképp legalább kellemes (de természetesen futó) kirándulásnak vágytam, ami nem volt már vagy egy hónapja. (: Ritka, amikor semmilyen célidőre nem vágyik az ember, így bennem is volt egy "2:30-cal azért jó lenne" gondolat, ami a megelőző esti órákra már merész, de nem mindenáron 2:15-re zsugorodott. És egy meglátjuk, mi lesz, érezzük jól magunkat, valamint edzői utasításra Staying alive! (((:

Öltözködésileg most nem pánikoltam, ebben sokat segített, hogy egész héten már szabadtéri futás volt, VÉGRE!!! Viszont kiváló alkalom kínálkozott arra, hogy végre én is kipróbáljam a sokéve tulajdonomban lévő, a Tajgán már megdicsért, általam azonban még sosem használt szegecseimet.

Megérkezvén a rengeteg Rocky közé semmi kifogásom nem volt a hangulatra, várakozás töltött el, és vártam, hogy találkozhassak az oroszlánnal, és kipróbálhassam a híres útvonalat. Rajtpisztoly eldördül, a sok Rocky kigördül, majdnem szó szerint. A rajtnál a vízszintes terep nem volt annyira csúszkálós, hogy rákényszerült volna az agyam a gondolkodásra, az autó is csak lendület nélkül kapart el, így aztán kénytelen voltam a rajt után kb. 2 perccel az első lejtősebb csúszkálónál megállni, és felkapni a szegecstalpakat. Szuper döntés volt, és nem győzöm dicsérni eme isteni találmányt eléggé!

Előre tudott volt, hogy lesz bőven hegy, amiket nem fogok tudni megfutni teljesen, főleg az elmúlt időszak viszonylag kevés emelkedős edzése okán, de lesznek cserébe a hegyeknek másik oldalai is, sőt, az oda-vissza pálya miatt mindennek meglesz a pontosan ugyanolyan párja, így vártak száguldozások is. Elsőre azért óvatosan ismerkedtem a kicsit szúrós zoknival, de ez egy annyira fasza találmány, hogy nagyon-nagyon hamar imádni lehet!!! A hegyeken felmásztam, a lejtőkön leszáguldottam, és mivel a többségnek csúszott a jég, ezért szabad volt a pálya számomra.

Mivel Ferit el kell vinnem majd egy körre, ezért elkezdtem megjegyezni, merre megyünk, de továbbra is csak a kettőt jobbra oroszlán reptérnél balra rész van meg, ám szerencsére van térkép. (((: A terepfutás szépsége a természet csodáinak beszippantása a futás közben – na ebből most azért leginkább lábtájon volt szemlélődés, mert hiába a szögecs, azért tűzön-vízen, kövön-rönkön nem visz át, meg azért van ott két boka is, amire figyelni kell. Azaz: Feri, mehetünk, de majd nézzük meg előtte a térképet. (((:

Azért persze valamelyest sikerült figyelni: az erdő csodás így is, a téli hangulat, ráadásul napsütéssel külön varázst teremt neki, és jó volt a Csaba által elhagyós futásról, a BÚÉK20-ról, meg a Baráti Erdősfutásainkról ismerős helyeket felismerni (igen, még nekem is sikerült :P). A talaj változatos volt: volt, ahol szépséges jégtakaró fogadott, volt, ahol mi tapostuk a havat szinte jéggé, volt, ahol "csodálatos" és egyáltalán nem futóbarát köves talaj fogadott, és visszafelére a kevésbé havas területeket a sok szürkepulcsis finom kis fröcsögős sárrá alakította.

Lehet azt mondani, hogy kicsit csaltam, mert szögekkel könnyű, de bárkinek lehetnek szögei, mint ahogy sokaknak voltak is. Ennek ellenére nekem is kellett futni, mert a szögek nem futottak helyettem, sőt, nem egyenesítették ki az emelkedőket sem (a lejtőket nem kell, mert azokat már imádom), szóval ugyanúgy menni kellett, de egészen fenomenális élmény volt ez így. Nem tudom, mit tettem volna, ha én is csúszkálok. Gondolkodtam kicsit rajta, és nem vagyok benne biztos, hogy nem mondtam volna azt, hogy ez így nekem nem gyere be... És egyvalamit nem lehet a szögekkel: betonon halkan somfordálni. (:

Felfeléken annyira nem rettegtem, ott a combom vette elő néha a nemfutottálmostanábanhegyet-kártyáját, de igyekeztem elrakatni vele, hogy aztán esetleg átadhassa a tüdőmnek. Ilyen gonoszak ezek. (:

Néhány emelkedőn azonban előre tartottam tőle, hogy milyen lesz ez visszafele, főleg a már szembe száguldozó, és néha eléggé repülő és balett módban gravitáló futótársak láttán. De ha megérkezel a csúcsra, azaz a János-hegy tetején az Erzsébet-kilátóhoz, és gyakorlod, majd élesben is bemutatod az ugrást, onnantól teljesen más szemszögből láthatod a pályát. Egészen pontosan pontosan fordítva. (:

Sokkal jobban esett a még felfelé igyekvőket biztatni, mint amikor még a már lefele jövőknek szurkoltunk, jó volt látni az ismerős arcokat, és megnyugtatni őket, hogy nincs már sok hátra, egy jóóóó nagy öleléssel pedig adni nekik az energiádból. Persze visszafele is vannak dombok, de a felfelé vészesnek látszó lejtek nem is annyira vészesek. Azért volt, ahol kicsit féltem, mert annyira mentem lefelé, és annyira sima volt minden, néha egy-egy kővel vagy domborulattal, hogy tartózkodni akartam a kisodródik-lecsúszik-jónagyotesik műveletsortól. Egyébként sem szeretek esni, jégen ez még rosszabb, és most amúgy sem volt nagyon szükségem egy seggrecsüccsre a nagy felkészülési időszakban. De az aprócska léptek nagy dolgokra képesek, így a világ ismét megmenekült, hála a pindupandúr-lépéseknek! (: Ezen a szakaszon még Andrist is jól otthagytam, de annyira jó volt csak menni, menni és menni!

Ez pont így egy nagy egész, így nincs értelme jobb vagy nem jobb részekről beszélni, összeadódnak, kiegyenlítődnek, az én drága agyam amúgy is csodásan egy nagy élménymasszává gyúrja az egészet, mégis a kedvencem volt a felismert részek örömén túl a Szépjuhászné csomópont, a mosolygós-Krisztikés frissítőpontjával, a boxkesztyűs-boxzsákos gyerekekkel, és persze minden lelkes és füligérőszájú önkéntes, segítő, fotós, ügyelt is bárhol ezen a napon!!! Nagy köszönet érte Nektek!!! A pálya pedig? A természettől kaptuk, olyan volt, amilyennek lennie kellett, és köszönjük neki, hogy megengedte, hogy fussunk rajta, és még szép időt, napsütést is adott mellé!

Az időt elengedtem, sőt, nem is stresszeltem semmin sem, se közben, se a végén, de azért toltuk neki rendesen Andrissal. Ha már egyszer ezért jöttünk. Az előttünk szaladó hölgyet még persze meg akartam előzni, akár az utolsó domb megfutása árán is, és ez mindkettő meg is lett. A célban pedig tökéletes volt a befutócsapat, ha esetleg nem is lett volna kedvem (akarom mondani erőm) mosolyogni, akkor is mosolyra, nevetésre varázsoltak, és ily vidám célfotóval lettem ennek köszönhetően gazdagabb. (:

Az eredmény pedig 2:33, ami tökéletes, és ha beleszámítjuk, hogy még meg kellett szögelnem magam az elején, akkor a kitűzött cél maximálisan teljesítve: jól éreztem magam, nagyon jól esett, a végére kellemesen elfáradtam és igen, szükségem volt erre!!!

Egyébként pedig jól átvertem mindenkit: nem is futottam, hanem repültem. (: Egész jó emelkedésem van betonról szögekkel, mi? ;P

Und a mérleg: 0 db esés, szerencsére 0 db roki balboka (:, 1 db elhagyott szegecs, 2 db reggelre izomlázas fenék-comb, 1 db szuper nap, 1 db teljesített Balboa!

Ma, vasárnap reggel pedig leöblítettem egy igazán jóleső napsütéses Kvázibárkivel – köszi Sanyosz!, és a fenekeim átadták az izomlázat a combjaimnak. Egészségükre, ha ez kell nekik, nekem meg a napfény kell, és megkaptam. (:

És most megajándékozom magam egy szuper ebéddel is, mert megérdemlem!