Már nem emlékszem, mi ütött be, de nálam ez ugye lassan már szokványos, szóval nem is biztos, hogy számít, mikor és miért döntöttem úgy, hogy én ezt megpróbálom. Talán ennek az újkeletű terepszerelemnek az egyik gyermeke ez a dolog. Sőt, elég valószínű. Meg még az is valószínű, hogy ez is egy olyan verseny volt, ahol tavaly frissítettem, és elkapott a hangulat. (: Lényeg a lényeg, hogy beneveztem. Kisebb nem volt, annyira nagylegény meg még nem vagyok, így lett a Visegrád, azaz 29 km színtiszta élvezet.

Mivel mostanság azért elég sok a futás, a Mecsek trail is már a hátam mögött és a lábaimban benne van, terepezés is akad érezhető mennyiségben, ezért nem pánikoltam már ideje korán. Éppen csak nem sokkal az esemény közeledte előtt. Na jó, akkor se nagyon, mert azért már ügyes vagyok és bátor, meg megtanultam én már azt jól, hogy pánikkal nem lesz semmi sem könnyebb, ellenben nehezebb, szóval inkább vártam, hogy milyen lesz.

Kedvencem, hogy a rajtszámon szerepel a szintrajz. Ezt csak egy dolog árnyékolta be: elfelejtettem bepakolni imádott rajtszámtartó gatyagumim, azonban a fényesség is meglett: véletlenül mégis benne volt a már jól összeszokott szatyortartalomban vendégművészként. (: Persze ez a szinteken mit sem változtat, az emelkedőkön mit sem csökkent, de legalább boldoggá tesz. (:

Jó kis csapatba szerveződtünk össze 3+2 szuper csaj személyében, profimód összekészülve, és nekem mentálisan igen erős támogatást ad, hogy egyrészt ilyenkor beszélhetek hangosan, ahogy készülök, másrészt összeadódik az erőnk, az eszünk az utolsó simításokhoz. És mehetünk is a buszhoz. A buszhoz, ami átvisz ahhoz a ponthoz, ahonnan vissza kell jönnünk. A buszhoz, ami 45 percet száguld velünk. Oda, ahonnan ide vissza kell jönnünk. Futva. Ójaj.

Viszont Visegrád továbbra is csodás, várhatóan az erdő is az lesz, előttekép a csapatról, mert aztán majd úgyis szétszéledünk. Egy dolog fog csak hiányozni: hogy kimarad számomra a Suhanj!-os frissítőpont meglátogatása, de induláskor a gondolataim onnan indulnak. (;

És indulhat a rajt! (: Ha valamit, hát azt nem nagyon szeretem, ha egyből emelkedővel kezdünk... Kapásból rámszáll a minekjöttemhacsaksétálnitudok érzés, el is fáradok rögtön, no meg most is kissé megmorcosodott a vádlim... Az első kb. 6 km-en halálomon voltam... Tudtam, hogy nem adom fel, csak valamiért nagyon nem esett jól. Szerettem volna megfejteni, hogy miért, mert az, hogy emelkedő van, nem tűnt elég indoknak, valami más sem klappolt. Fájt a vádli, sőt, egy darabon a jobb talpam is húzódott, aggódtam is, mert ilyen eddig nem volt, és semmiképp sem akartam sérülést. Szerencsére ez elég hamar elmúlt. Kerestem, miért nem vagyok jól: Ennyire nem esne jól a meleg? Valóban, tegnap ihattam volna sokkal többet. Régen jártam komoly terepen. Túlzásba nem sikerült vinni az alvást megint a héten. Nem találtam meg azt, ami megnyugtató magyarázat lett volna, így egy idő után elengedtem, és próbáltam koncentrálni arra, ami VAN, és úgy csinálni mindent, hogy a lehető legjobb LEGYEN. Figyeltem magam, de akartam is teljesíteni azért ami kifér ezek mellett belőlem.

Haladtam, csodálkoztam, gyönyörködtem, élveztem, mert ezért csinálom, ezért csináljuk. Nem csak futunk (és nem csak sétálunk (: ), hanem magunkba fogadjuk a természetet, eggyé válunk vele, megköszönjük, azoknak, akik ilyen csodás útvonalakat terítenek elénkbe! Mert ez valami hihetetlen!!! Ezen kívül pedig örülünk a fák adta árnyéknak és az erdőt átjáró szélfúvásnak is.

És a domb sem tart örökké, vannak benne vízszintesek, lejtek, meg amúgy is attól erősödünk, ha pár lépés pihenőséta után mégiscsak megpróbálunk a többiek legnagyobb elképedésére és csodálatára, meg a magunk határainak kitolására bele-bele futni azokba az emelkedőkbe. Ilyenkor azért van egy kis belső örömködés a következő sétáig, hogy valami mégis megy. "Ez igen! Jobban, mint a fiúk, ők csak andalognak. .taps.taps.taps.taps.taps........"

Az erdő belsején kívül még egy dolog ejt csodálatba: a kilátások, az erdőn túli további erdők és dombok, hegyek, szántók és rétek, amelyekre egy-egy tetőről vagy résen rálátni. Veszek majd egy olyan szemüveget, amiben beépített fényképezőgép van... Nem, nem állok meg ilyenkor fotózni, mert macera előszedni a telefont, haladnék is, az energiára is szükség van, így csak nyerek erőt a látványból, elraktározom azt a képet, ami mind közül a legtartósabb és a legtöbbet adja: az emlékezetemet. Meg amúgy is legszívesebben a fényképezőm kapnám elő, ami persze ilyenkor nem véletlenül nincs nálam. (;

Tudott volt, hogy az első felmászáson és magaslati hullámvasúton kívül lesz még két hirtelen kaptató, mielőtt a majd' 10 km-es záró lejtőhöz érünk. Féltávnál. Aki ott volt, annak valószínűleg jó alaposan beégett a tudatába (vagy valahova) a Vöröskő. Meg esetleg a Nyerges-hegy. Féltávnál (a hosszúsok pedig jócskán több mint 90 km-rel maguk mögött) egy ilyen függőleges szakasszal találkozni, amin azt érzed, hogy ha ezen a fáradtsági szinten picit vesztesz a figyelmedből és az egyensúlyodból, akkor hanyattesel és visszahullasz, felejthetetlen. Több mint 200 m szintkülönbség, 1 km-en keresztül. Azt hiszem, itt szakadozott szét végképp a mezőny, és itt imádtam legjobban a terepcipőm és a fákat, gyökereket. Itt jelentették ki egyesek, hogy inkább visszatérnek az aszfaltra. Itt mondtuk azt, hogy folyamatosan azt hajtogatjuk ezután, hogy mindjárt vége, hátha jobb lesz. Itt voltak olyanok, akiknek nem kellett 5 lépésenként/négykézlábmászásonként pihenő tüdőfeltöltéseket tartani, csak 6. (: Vörös betűkkel az emlékezetünkben. Túrának is csak piroshoz közelebbi színnel ajánlanám. Felkészítésnek pedig egyetlen, gyökerekkel átszőtt meredek domboldalról készült képet mutatnék hosszan. Egész hosszan.

Azért elérkezett a teteje, és megvolt a jutalom is utána: az egyik kedvenc szakaszom keskenyösvényes, kanyargós, lejtős, fákkal-bokrokkal szegélyezett, bujkálós mivoltában. Volt még egy ilyen szívemnek különösen kedves, hasonló rész, ráadásul ott egészen egyedül maradtam, de szerencsére nem nagyon lehetett eltévedni, így a jelzés figyelése mellett is maradt erő élvezni-csodálni az utat.

A Nyerges-hegy ehhez képest már egy fokkal barátságosabb volt, ott agyban kellett topon lenni: hiába hitted azt egy csomószor, hogy már mindjárt fent vagy, még mindig volt tovább, hiába láttad már az eget magad előtt a fák lombkoronája mögött, valahogy még mindig tudott tovább és tovább emelkedni az út... Ámbátor, ha ez megvan, akkor onnantól már csak ereszkedni kell a célig.

És a hegy után jött is a Skanzen, és alig vártam, hogy az első frissítőpont mintájára itt is kólázhassak, vizezhessek, jegelhessek, és töltekezhessek a crew felénk áradó odafigyeléséből és segítőkészségéből a szurkolásuk mellett. Menet közben valahol 8 körül már elfogyasztottam egy magnéziumot, a Vöröskő utáni pihenőmenetben megebédeltem egy zselét, de mindkettő után azt éreztem, mint ha még kevesebb energiám lenne, mint ha még fáradtabb lennék, pedig pont az ellenkezője volt a cél... Nem értettem, nem is szokott ilyen lenni... Azóta már megfejtettem a nagy biológiai talányt. (: Viszont a kólák istenien estek, a vizekkel egyetemben, annyit ittam a frissítőpontokon és a zsákomból is folyamatosan, amennyit sosem szoktam, de ezt teszi a meleg. Azért a 4 pohárnyi folyadékot az én hasam pláne megérzi, de nem nehezítette szerencsére a dolgom. A Nyerges-hegy előtti életmentő savanyú gumicukrot pedig ezúton is hálásan köszönöm Orsolyának!!! Ezt tuti viszek magammal legközelebb, mostanában a savanyút kívánom közben...

Előzetesen úgy gondoltam, hogy ha idáig megvagyok, innen már nem lesz semmi gond, sőt, inkább arra kell figyelnem, hogy ne hajtsam túl magam a lejtőn, mert 10 km azért mégis csak 10 km. Csak ám nagyon fárasztó volt ez az egész... És fárasztó maradt a vége is, különösen úgy, hogy itt már végig aszfalt volt, Szentendre területén. Néha ebbe is bele kellett sétálni, amit sosem gondoltam volna, de annyira szomjas voltam folyton, hogy az egy-egy kortyolások idejére pár lépés sétára és szusszanásra váltottam. Aztán sikerült is ráraknom egy eltévedéssel párszáz métert pluszban, de észnél voltam, és hamar felfogtam, hogy nincs szalag, így visszafordultam, és meg is lett a helyes irány (naná, hogy a járdás szalagozás után nem látszik, ha az útról a másik irányba le kell fordulni (: ).

Az utolsó szakasz a patak mellett haladt, amit alig bírtam megállni, hogy bele ne másszak. Annyira szívesen belefeküdtem, beleültem, vagy legalább belenyúltam volna, hogy azt a benne pancsikoló fürdőrucis kisgyerekek el sem tudják képzelni! A korona az eseményre: a központba beérve a túristaáradat valami varázslatos volt a helyi szurkolókkal és már beérkezett futókkal! Az utolsó kb. 300 métert tapsviharban, szurkolásban végigfutni nem lehet fülig érő mosoly és mindent átjáró bizsergés nélkül!!! A célban értem el a maximális pulzusszámot, szerintem ez lehetett az oka. (: És valószínűleg ezért nem sikerült 35 másodperccel gyorsabbat futnom a hajrában, hogy 4 órán belül teljesítsek. Beérkezve persze másra sem vágytam, csak egy hatalmas adag kólára, almára és kólára és vízre, és zuhanyra.

Terepfutáson nagyon kevés embert ismerek. Viszont akikkel közben előzgetjük egymást, azok kicsit mind ismerősek lesznek, akikkel váltunk pár szót egy továbbhaladási irányt vagy egy Vöröskő-túlélési taktikát keresve, azok a cél után is jó barátaink maradnak. Imádom ezt az összetartást, imádom, hogy mindenféle előítélet, hosszas mérlegelési folyamat, vagy bárhovatartozás nélkül jóbarátok és bajtársak vagyunk!!! Köszönet a térdemért aggódóknak is, a gumicukroslánynak, a célban gratulálóknak, a domboldalban bátorítóknak, a helyes útra terelőknek, és mindenkinek, mert mind segítettetek benne kicsit, hogy a megfelelő úton haladjunk és ezt végigcsináljuk! Egyetlen ennél jobb dolgot tudok már csak mondani: a barátaink izzadt, fáradt, boldog megölelése a célban, még boldogabbá válva egymás sikerétől és mosolyától, még ha az nem is mindig teljesen őszinte ilyenkor. (:

Valahol huszon környékén jutott eszembe, hogy annó tettem egy olyan fogadalmat, hogy hosszúkat nyáron nem futok, mert nincs értelme belehalni. Erről elfeledkeztem, ezért vállaltam ezt be. Hazafelé a kocsiban még biztos voltam benne (talán), hogy jövőre ennyire balga nem leszek... Most már nem csak ebben nem vagyok biztos. (: De ez egy ilyen műfaj. Főleg, ha az ember elég őrült ahhoz, hogy ne legyen képes visszafogni magát... (((:

Külön köszönet jár Andinak, Anettnek, Cilinek és Sacinak, amiért velem voltak, valamint Edzőbának az előkészítésért, és azért, hogy a dombokat dombokkal öblíthettem le már másnap reggel (és hogy véletlenül sem akar lebeszélni ezekről a hülyeségekről). (:

Nem fogok hazudni: nagyon elfáradtam közben, de utólag természetesen egy hatalmas élmény marad minden nehézségével együtt, és alig várom a következő őrültséget, no meg a következő gulyáslevest. (;