Az ember megy, mert kell. Kell, mert akarja, mert valaminek a része, amit elhatározott, amire készül, amiért küzd, amiért kompromisszumokat köt. És különösen akarja, ha teheti a megszokottól eltérően, ha belvihet és belevisz egy kis izgalmat, mert így külön lendületet tud adni a dolognak, még izgalmasabb, még jobban vágyott lesz a cél, vagyis az oda vezető út. Mert az út még fontosabb! Persze a befutó lesz majd a korona, de királylány nélkül mit ér!

Épp a repülőn ülök már, várom, hogy negyed órán belül felszálljuk, hogy elinduljak haza. Dehogy várom! Maradtam volna még! (: Ha elindulunk, úgyis nagyon hamar elalszom majd, muszáj is lesz pihennem, meg már 11 óra lesz, este, így nem is nagyon lesz más választásom. (Otthon ilyenkor hajnali 5 óra van.)

Naaaaagy tervekkel indultam a hétnek, bár futás szempontjából kicsit talán nagyobbakkal, mint amekkora egy ilyen holyday esetében indokolt lenne, de talán sikerült meglelni az megfelelő egyensúlyt. A futások nem sikerültek olyan parádésan, de a szélsőséges időjáráshoz, a magas hőmérséklethez és az írtó magas páratartalomhoz jó edzések lettek. És volt mellé sok-sok séta, rengeteg kilóméter, főleg, ha még a kocsikázást is hozzáadjuk, így nem hiszem, hogy ez nagy probléma lenne. Megpróbálok eleget pihenni a repülőn is, amennyire ülve lehet, és majd otthon is, hogy a vasárnapi versenyen minden rendben legyen, és akkor megfelelő lesz a világ rendje. (Update: 2 órát sikerült aludnom, bár közben 5 órát léptünk időzóna szinten, szóval nem véletlenül érzem inkább 7 órának (:, viszont a térdem ezt most nagyon nyűgösen bírta, nem bírok én ennyit behajlított lábbal ülni, azért is lett csak ennyi, a 2 órás utat meg szinte végigaludtam, csak a nyakam fájt a fejnehézség miatt.)

Viszont a mai futás és vele együtt a mai nap megér egy külön misét!

Már amikor a szállást foglaltuk, akkor szimpatikus volt a hatalmas park, ami lényegében a sarkával a hotelünket vigyázta, tudtam, hogy itt fogok, itt akarok futni! És tényleg csodálatos volt: hatalmas zöld terület, nyugis, jó levegőjű hegy-domb csodálatos zöldbe öltözve! Lélekben már azzal készülhettem a vasárnapra, hogy pont itt kezdődött egy kordonozott terület: futóverseny is lesz valahol Montrealban is vasárnap, de ez már a vasárnapi bicikliversenyre volt előkészítve: az otthoni kordonozás szelleme megidézve! (:

A napi előírt adag 12 km volt, maratoni tempóban. Reggel mentem, hogy az utolsó napomon maradjon még időnk látnivalókra, ezért csak egy müzliszelet és fél liter víz volt bennem. Amíg bőséges reggelimet elfogyasztottam, csekkoltam az órámat, hogy rendben lesz-e, vagy kell frissíteni.

Mivel kellett, ezért még gyorsan megcsináltam (azaz gyors lett volna, ha nem kellett volna a programot is frissíteni, vagy ha esetleg kivételesen sikerült volna telefonról a hadművelet). Ennek az egésznek aztán az lett az eredménye, hogy hiába tartott legalább 7 percig a parkik a séta, nem sikerült a GPS jelet megtalálnia, ami pedig csak azért probléma, mert ugye anélkül nem tudom a távot. Egy idő után elengedtem a dolgot, és úgy döntöttem, kellemes átmozgató futás lesz, lesz, amennyi lesz, nekiindulok a dombnak, hegynek, és amíg jól esik, addig megyek felfele, majd aztán visszafordulok, legyen mondjuk ez fél-fél óra.

Neki is vágtam, és a tüdőm hamar érezte, hogy ő bizony nincsen hozzászokva ehhez a tiszta oxigénhez, neki ez a pára kicsit sok, még ha induláskor örültem is a szellőnek és a tegnapi eső miatti kicsit kellemesebb időnek. Nem tartott sokáig, így is nagyon meleg volt, és mindezt hegynek felfele futni eléggé próbára tett. Néha ittam kicsit, néha sétáltam, néha megigazítottam azt a nyavalyás övet, amit továbbra is utálok, de azért mentem felfele. Elszánt futók, fel nem adó, kitartó emberkék futottak mellettem, szembe, sőt, egy handbike-os úriember is gurult lefele, szóval mentem én is, ha már lehet, akkor felfele, hátha látok a városból valamit, hátha meglelem azt a jó kis kilátót odafenn. Szóval fel! Hol az úton, hol kerestem-találtam egy kisebb erdei utat, igyekeztem szép helyen, de azért annyira nem trail-esen haladni, hogy tempó is lehessen benne, és most ne alakuljon át hegymászássá a dolog. Az elején megfordult a fejemben, hogy ennyi lesz, vége, de aztán szokás szerint ez szépen alábbhagyott.

És aztán betetőzött! Betetőzött először a tónál, és aztán végérvényesen a hegytetői kilátásban! Mintha kicseréltek volna! Amúgy is tetszik a kanadaiak nyugodtsága, kedvessége, nem volt nehéz sütkéreznem benne, és most is ezért tudtam a kellemes átmozgató futás felé fordulni. Fent pedig nyugalom, béke, boldog harmónia telepedett rám, ahogy a kilátóteraszról letekintettem a városra! Valami csodálatos volt, igaz ez talán közben nem is tudatosult bennem, inkább csak utólag. Vagy amikor megcsippant az órám, hogy mehetünk. (: Már nem is emlékeztem, hogy megint bepróbáltam, hátha meglesz a jel. Meglett, a harmóniával együtt, így már minden teljes lett, úgy éreztem, ez ezzel lett tökéletes, ezért nem volt eddig jelem. Fotóztam, csináltam panorámaképet, a kedvetekkért készítettem szelfit is, hogy lássátok, milyen csoda volt a hátam mögött, mire felérkeztem, feltöltődtem, megköszöntem a városnak ezeket a napokat, felismertem épületeket, láttam a nagyvizet, és bár nem szívesen, de elindultam lefele, hogy legyen ideje a nap többi programjának is rendben.

És mentem, mentem, mint akit kicseréltek! Nem volt meleg, nem volt pára, nem volt túl tiszta oxigén, csak mentem, csak futottam, élvezettel, tempóval, lélekben bíztatva a még felfelé jövőket, örültem, hogy voltam odafenn és láttam amit láttam, integettem a handbike-os úriembernek, aki immáron felfelé tekert, és örült nekem, és repültem és szárnyaltam és éltem! Fittyet hánytam a néha a lábamba vert fájdalomszögekre, mert ezután hirtelen el is múltak, próbáltam megérteni, mi miért van, hogyan tartsam, hogy jó legyen, és közben száguldottam! Lefelé nem kerestem az erdei utakat, nem is tudtam volna bekanyarodni rájuk ekkora sebességgel, de gondoltam megfelelő lesz, ha lezúzok a szerpentinen, az is csupa zöldben kanyarg, és legalább egyenletes. Mint tudjuk a maraton óta, lejtőn lefelé a szar is gurul, eszembe jutva jópárszor elmosolyodtam rajta. (: Kíváncsi vagyok, a tempó milyen lett, a végeredményt tudom egyelőre: 4,57-et futottam 22:41 alatt, azaz átlagban 4:57-es km-ek keletkeztek. Ez szuper, még ha ez a lejtő eredménye is, de azért szuper (és nem 6:30-as tempó, ahogy azt néha közben az óra mutatta, de megbocsátom neki, mert én tudtam, hogy akkor az épp nem igaz).

És leértem. Nem esett jól. A lelkemnek. A testemnek talán ennyi elég volt, ésszel is átgondolva, a hegymenet az elején azért kicsit kivett belőlem (ahogy azt mostanában az első 4-5 km amúgy is szokta anélkül, hogy szólna), de nem henyélést terveztünk délutánra légkondis szobában, így volt még tartalék a napban, ha nem is futással.

De ide minden nap szívesen felfutnék! Napi egyel sokszor nem is elégednék meg! Csodálatos!

Nyújtottam, hazabotorkáltam, örültem (a jel mostmár gyors megtalálásának is), összepakolás után pedig nekivágtunk a napnak. Megnéztünk 10 tavat, erdei kirándultunk, autóztunk sok kilómétert, és még fürödtünk, úsztunk is egy hihetetlenül jólesőt a Lac du Pin Rouge-ban. Fantasztikus volt a víz, a kacsák vigyáztak a cuccainkra, befaltuk a maradék sütinket, és persze csak utána jutott eszembe, hogy kipróbálhattam volna az úszásban is az órámat. Ezennel megkezdve a felkészülés a triatlonra az úszás terén is. ;)))

Egyszóval szuper volt az egész nap, méltó zárása ennek a hétnek, az összes többi szuper napnak!!! És most repülök haza...

Nagyon nagy köszönet érte különösen Huginak!!! szivecske