Nem tudom, írtam-e már ennyire hamar, rögvest az esemény után beszámolót, de most annyira bennem van még minden élmény, hogy nem bírok mást csinálni. (:

Ma véget ért a One Way Ticket Run. Az idei esemény, és a verseny története is, ugyanis Baranyai Máté szervező már előzőleg jelezte: ez lesz az utolsó.

2020-ban ezen az eseményen, az akkor második alkalommal megrendezett One Way Ticket Run-on szerettem bele visszavonhatatlanul ebbe a versenyszámba. Itt fogott meg (szerintem örökre) magának a backyard ultra: futás, Tihany, zöld, tó, futótársak, Kotyogós Kávéterasz. És itt lettem összesen 4-szer női győztes, negyedik győzelmemet tegnap, a búcsúalkalmon szerezve.

Esztergomban küzdöttem, de azt nagyon meg akartam nyerni, azt mondtam magamnak közben, hogy azt megcsinálom, Tihanyban pedig megyek annyit, amennyi jólesik – merthogy azért ez mégiscsak fárasztó szakma. De pár nap alatt elmúlt ez az engedékenységem, lelkesedés váltotta fel: Tihanyban is szeretnék mégis nyerni, a legvégéig elmenni.

Nagyon vártam Tihanyt! Motivált voltam, eltökélt, kicsit könnyebb volt a pakolás is, mert Esztergom után a megmaradt frissítést csak át kellett nézni a hiányok pótlása végett, de lényegében kész volt, a cetliket meg kellett számolni, de úgy ítéltem meg, hogy van elég (esetleg helyszíni kiegészítést kap, ha mégsem), és szállást is tudtam, hova akarok foglalni. Najó, ez utóbbinál volt egy kis gubanc, mert valaki elfoglalta előlünk, nagyon hiányzott is a már megszokott FaDóra, de az alternatíva is megfelelőnek bizonyult végig funkcionálisan.

Vártam azért is, mert ezt minden évben várom, mint a kedvenc nyári táboromat a kedvenc barátaimmal. Vártam azért is, mert tavalyelőtt csak 3 kört mentem, és tavaly elmaradt, így rég volt igazi átéléses Tihanyom. És az, hogy utolsó alkalom, de ismét ott lehetek, és nem csak 3 kört futhatok, hanem rendben vagyok egy rendesre, külön adott még egy kis ünnepi díszt neki.

Tanulóverseny. Ezt a titulust kapta most nálam Tihany. Vágyam volt persze megnyerni, de a VB a fontos októberben, minden annak szolgálatában áll! A csapat azt kapta feladatnak, hogy rúgdossanak el a győzelemig, bármi is van, de persze csak úgy, hogy a VB-t nem veszélyeztetjük. Nem is múlt rajtuk semmi, sőt. <3 Többen kívánták előtte, hogy legyen valaki, akivel, akikkel tudok jó sokat menni, akikkel tudunk egy hosszú-hosszú backyardot futni. Én pedig azt mondtam, hogy messze még az a négy hónap, számomra egy könnyebb hosszú futásnál többet ér, ha ez most még tanít dolgokat (ahogy Esztergom is tette), ha most még helyzetek adódnak, amiket megoldunk – én tanulni akartam még ebből minél többet.

Megkaptam, amiért jöttem, és emiatt egy cseppet sincs hiányérzetem vagy rossz érzésem. Igen, a mai videókat nézegetve a két fiúról hiányzik egy kicsit, hogy én is ott szaladozhattam volna velük még nagyon sokáig, főleg azért, mert tudom, hogy simán bennem volt, képes lettem volna rá, képes lettem volna győzni is (bár az lehet mostanra még nem derült volna ki :D), de hát most ez mégsem így lett. Viszont így csináltuk jól. És ez volt itt akkor a spoiler. (:

Gabival, Flórival és Imivel (külön köszönet, hogy csakmiattam) leutaztunk pénteken, felállítottuk, szinte teljesen berendeztük a rezidenciát, elsétáltunk egy esti pizzáért, és (legalábbis nekem) egy jó alvás következett.

Bár amúgy jól éreztem magamat, volt valami kis fura érzés bennem péntek este. Nem tudtam, micsoda, azt sem tudtam, hogy ez jófura vagy rosszfura, csak valami volt ott hátul... De reggel megérkezve a helyszínre ez már eszembe sem jutott többet, hiszen már ott voltunk, már feladat volt, vagyis ünneplés.

Az első rajtnál olyan sokan voltunk (mivel voltak 1, 3, 6, 15 órás kisbackyard betétszámok is), hogy a karám leghátuljában ért az első "Rajt!". Azt gondoltam, el sem indítom az órám a rajtkapuig: na ezért hiányzik két perc a tevékenységem elejéről. :D Gondoltam ezzel akkor elintéztem minden rosszat most már.

A második rajtról meg majdnem lemaradtunk, a készülődés közben a kimaradt 2 és 1 perces figyelmeztetések helyett a "25 másodperc a rajtig" mondatra pánikszerűen ugrottunk ki a sátorból a karám irányába, még szerencse, hogy csak egy bakugrásnyira "laktunk" a bejárattól... 

Valahogy nem voltam ott. A többiek is látták rajtam, hogy valami nem kerek, idegesebb, összevisszább is vagyok kicsit. De hát megyünk, és igyekszünk jelen lenni, aztán majdcsak minden rendben lesz. Ez nagyjából az 5. kör környékére javult talán, akkor megráztam magam, és azt mondtam, hogy megérkezem. Futottam is egy kicsit tempósabb kört ennek felpörgetésére. Kicsit sikerült is, de továbbra sem egészen.

Beszélgettünk a többiekkel, figyeltem az enyémekre, mentem szépen a saját tempómban – már nem zavar, ha esetleg egyedül megyek, teljesen megtanultam szeretni ezt, nem frusztrál, sőt, kicsit könnyebb is, hogy csak magamat navigálom, nem alakulok át más miatt valamibe, ami lehet, hogy nem szolgálja a sokórámat. Persze ez nem ilyen elhatárolódós gonoszság, egyrészt, ha szüksége volt rá valakinek valamikor, mindig mentem is vele, másrészt meg lehet ebben találni az arany középutat: kicsit megyünk együtt, megbeszéljük, amit meg akartunk, aztán ha érződik, hogy szétcsúszik a tempó, akkor egy "na hajrá" kíséretében folytatjuk tovább a saját útjainkat. És ez mindenkinek így a jó.

Meleg volt, rendesen tűzött a nap, nem nagyon lehetett még ehhez hozzászokni mostanság, voltak kevésbé árnyékos részek, elfelejtettem már itt a sok év kihagyás közben, hogy pontosan milyen ez a pálya, és meglepően nehéznek találtam az emlékeimhez képest (vagy közben egyszerűbb pályákat koptattam rogyásig, mióta utóljára Tihanyban karikáztam...). De hát ilyen ez a popszakma, mindenkinek ugyanazok a körülmények voltak, mi meg tanultuk a feladatmegoldást. (:

Talán a 6-7. óra környékén kezdődött... Lényegében megpecsételődött a versenyem, és az, hogy eddig eljutottam, a segítőimnek, az ő kitartó rúgdosásuknak és a szuperül végzett munkájuknak köszönhető. Beköszöntöttek az urológiai problémáim. Volt már ilyen, úgyhogy ez két dolgot jelentett: egyrészt volt már rá módszer, miként tudjuk megoldani, másrészt ha nem hatna (2 kör gyógyszert engedélyeztem neki), akkor abbahagyom, mert nincs értelme ebbe belemenni.

Első gyógyszer + Bemer terápia 10 óra után. Nem nagyon van hatás. Teafaolaj, második gyógyszer 16, harmadik 17 óránál. Negyedik 21-nél. Mindezt természetesen szigorú orvosi felügyelet mellett, mert pont a háziorvosom volt az éjszakai műszakos. Én pedig nagyon sokáig szenvedtem abban, hogy ezt fejben el bírjam viselni, leginkább el akartam engedni, de nem engedtek – hálás vagyok érte!

Talán valahol az éjszaka leple alatt, de lehet, hogy a napfelkeltével megjött azért a fejem annyira, hogy azt mondjam, hogy a női győzelemig még mindenképp elhajtom magam. Aztán onnan meglátjuk, mi lesz, ha nem lesz jobb, akkor a női győzelem lesz a győzelem. Nem lett könnyebb jó sokáig, és ez természetesen a rendes megérkezésemben sem segített. Egyszer viszont eljött a pillanat, amikor elfogadtam, hogy ez van: elfogadtam, hogy minden szünetben pisilni járok, és közben ordítok a fájdalomtól. Alapesetben kb 3 óránkénti pisiléssel vagyunk elégedettek, meg persze fájdalommentességgel, de a 6-tól a 27. óráig összesen 5 órában nem voltam toi-toi-eltávon (részben már inkább kierőszakoltan nem mentem). Nem tudni még pontosan, mi váltja ezt ki, mi ennek az oka, pedig figyelünk a higiéniára, figyelek arra, hogy alulról ne fázzak. De majd meglesz ennek is a megoldása.

A 24. órára hárman maradtunk lányok. Julcsi már 2 körrel korábban mondta, hogy neki már csak annyi, Évi volt még versenyben, aki szintén kicsit meg volt viselődve, Editkéről pedig addigra már tudtam, hogy innen már nem adja magát (legalábbis a lányok szintjén biztosan nem). Julcsi a 24-essel valóban be is fejezete, Évi megcsinálta a 25-diket, így én a 26. kör teljesítésével női győztes lettem. De nincs olyan, hogy nincs tiszteletkör, így a csapatkának már előtte is azt mondtam, hogy azt még mindenképp megcsinálom, meglátom, abban hogy leszek, és ha nem okés, akkor befejezzük. Ebben már ők sem vitatkoztak.

25. óra: megérkeztem! :D :D :D Igen, ekkor már jó volt, ekkor már megint az volt bennem, hogy én szeretem ezt csinálni! Az első 24 órányi mélyrepülés, holtpont gondolatait inkább nem írom le, de vicces, hogy pont egy nap elcsúszásban voltam a sztoriban. :D Azonban a gondok továbbra is fennáltak, és nem látszottak javulni. :( A második napon ráadásul sokkal jobban égetett a nap, már a megindulásoknál is fájdalmaim voltak, így maradtunk a 27-nél.

A 28. körre elindultam, de a fiúk elé futva a kislépcső előtt visszafordultam, hogy lepacsizzak, elbúcsúzzak, hogy útjukra bocsássam őket a folytatásra. Hang elcsuklik, szem párásodik, meglepett arcok merednek vissza rám, de igen, nekem most ennek itt vége, és nélkülem folytatódik tovább a móka. :( A hirtelen megállás és csoportosulás láttán Máté és az ügyeletes mentős is megijedt, de szerencsére nem volt semmi nagyobb probléma, ami addig ne lett volna, csak Editke visszafordult a célba a 28. kör elején.

Visszafutottam a célba, és ezzel véget ért a versenyem. És véget ért a tihanyi One Way Ticket Run-om. Leborultam, arra a földre, ahol 5 évben összesen 113,5 kört futottam, és ahol most negyedszer lettem női bajnok, és a már megindult érzelmek végképp kitörtek belőlem, miközben akkora tapsot kaptam, mintha világcsúcsot futottam volna. Egyszerre tolult rám ennek a 4 győzelemnek, 5 backyardnak minden emléke, az, amit kaptam ettől a versenytől.

Hiszen ettől vagyok az, aki ma vagyok: Tihanytól lettem a világbajnokságra készülő backyardista, a backyardtól lettem a mostani Ditke.

Feladatot akartam, megkaptam: 24 óra mélyrepülés után visszajönni, 18 órán keresztül fájdalmasan pisilni, ráadásul minden szünetben ennyi plusz időt elhasználni, de mégis menni, az agyamat nagyon nehezen, de kitartó munkával és kitartó segítőkkel mégis átfordítani jó feladat volt. 27 órányi jó feladat, de többnek érződik most így már a túloldalról, mint az októberi 60 óra.

Beillik tesztnek Amerika elé több szempontból is: osztoztam a 3x3-as sátron egy másik futóval, mert odakint is így lesz. Borzasztóan minimális ruhamennyiséggel dolgoztam (bár ezt előzetesen nem terveztem :D), és 25 órát ugyanabban a cipőben töltöttem úgy, hogy le sem vettem a lábamról (a pici kavicsokat pedig olyan jól sikerült terelgetni benne, hogy csak 3+1 kis vizhólyag lett, abból is a fele az utolsó 3 órában).

A menetrend a szokásos 5-ös cirkuláció szerint zajlott, ez most is nagyon szépen működött, a 10. gyors körök is megmaradtak továbbra is, bár az elsőnél Viki figyelmeztetett, hogy valami nem stimmt, hogy én beszélgetek és ugyanott tartok a körön épp, mint ő – köszi Viki!, az 5. körök is jól estek kicsitgyorsként, és egyébként sikerült a szokásos szép egyenletes kanyarokat hozni most is (a pálya nehézsége miatt ez itt most inkább 46-47 perc volt).

Tényleg nincsen hiányérzetem. A női győzelmet elhoztam, megdolgoztam érte, és még ha szerettem is volna a fiúkkal keringőzni a végén, ilyen áron ez nem volt már opció. Kicsit nekem ez már olyan, mintha könnyített kategóriában lennék, ám mint a mellékelt ábra mutatja, nem mindig megy az sem olyan könnyen. De grátisznak a 15. körön második lettem (mire nem jó egy alvós szünet), Robival a páros megmérettetésben másodikok lettünk, és a 24. óra Fight! Baby Fight! betétszámát megnyertem (fun fact: az első FightBaby-t az Eye of the tiger című számra befutva nyertem, most pedig erre a számra rajtoltunk a 27. körben, bár ezt csak utólag megnézve fogtam fel :D).

Női eredményhirdetés

Abszolút eredményhirdetés

Örülök a jó dolgoknak: a gyomromnak, ami most is rendben volt, az izomzatomnak, ami szinte csak egy halk mukkanásnyit hallatta a hangját, a belső combom együttműködésének, ami mostanában gondokat okozott és vár is rá majd egy kis gyógykezelés, és annak is, hogy szinte semmi álmosság nem volt bennem. És annak, hogy tudom, hogy képes lettem volna rá, ha nem vagyok ilyen pisis. :D

De rám még vár Amerika, a világbajnokság, és az elé ezek szerint ez a Tihany volt az odavaló, nosztalgiával, kis elbúcsúzással, tele jóleső beszélgetésekkel, nagyszerű és nagyszerűen teljesítő futótársakkal, és keretes szerkezetként egy 27 körös teljesítéssel, ugyanis az első hivatalos szabályok szerinti BY versenyen is 27 körrel nyertem.

A délutánt (meg a másnap reggelt) a kedvenc Kotyogós Kávéteraszomon töltöttük, a kedvenc Gáborom hozott nekem kettőt is a kedvenc smoothie-mból (bocs, de ilyet csak nekem csinálnak <3), közben drukkoltunk a még versenyben lévő fiúknak, beszélgettünk egy hatalmasat és jót backyardról, pisilésről :D, teljesítményekről, zenéről – egyszóval jól éreztük magunkat a napsütéses Belső-tó partján.

Kiszállásomat követően sem ér véget számomra a verseny (ilyen szempontból jobb, amikor én nyerek, mert ez a teher akkor már nincs rajtam :D): felébredek éjszaka megérezve, mikor száll ki valaki, nem tudok még egy órán keresztük visszaaludni, hogy a következő beérkezést is lássam, és reggel megyünk vissza kicsit kipihenve lendületet önteni a fiúkba még, és izgatottan várni a további beérkezéseket. Nem voltam ott, de mégis ott voltam a fiúkkal a végjátékban: remélem tudtam legalább egy kis plusz erőt vagy segítséget adni még nekik a második nap végére.

Ötvenegynehány órára tippeltem végeredményként, miután kiszálltam. És miután Gyuri bácsi kiszállt, Ádi és Ákos esélyeit gondoltam a legerősebbnek. Végül Ádi győzött: neki álltak most jobban a csillagok, de eltökélt és céltudatos volt, aminek jutalma a győzelem, ahogy Ákosnál is azt gondolom, hogy megvolt a jutalom, hiszen most elment a végsőkig. Gratulálok, fiúk! És köszi, hogy közétek ülhettem kicsit még a végén. (:

Köszönettel tartozom Máténak, aki behozta a backyardot, és 6 ilyen kalandot adott nekünk itthon (amiből én ötön vettem részt) szervezőcsapatával együtt.

Köszönettel és hálával tartozom minden futótársamnak, akivel az 5 alkalom alatt együtt futottunk, azoknak a futóbarátoknak, akiket ettől a versenytől kaptam!

Nem lennék sehol sem, semmi sem a segítőim nélkül, akik ezúttal (szigorú abc-rendben) Erika, Gabi, Flóri, Imi, Moncsi, Noémi és Tibi voltak, Ati és Szabina pedig jó "szobatársaknak" bizonyultak.

Plusz energia az is mindig, hogy a tanítványaim is sikerrel teljesítenek ezeken a versenyeken, ez most sem volt másképp, gratulálok Ati, Flóri, Juliska, Kriszta, Rita, Viki és Zsófi!

Cetlik, szurkolás és mindennapos támogatás nélkül sem érne fabatkát sem ez az egész, ezért is hálás vagyok: a családomnak, barátaimnak, ismerős és ismeretlen szurkolóknak, cetliíróknak (még ha azok most Esztergomból is öröklődtek át). 

És végül, de nem utolsó sorban a szuper stábomnak mondanék köszönetet: az edzésekért és a frissítésért dr. Gál Tibornak és a Runners' Lab-nak, beleértve a csapattársaimat is, a folyamatos lélekkarbantartásért Nellinek, a testkezelésekért pedig Gabinak, Grétinek, Hajninak és Ádámnak.

Köszönöm Tihany, köszönöm One Way Ticket Run! <3 És köszönöm a megtisztelő 1-es rajtszámot! (=

Vágytam vissza Esztergomba, nagyon vártam is, egyrészt azért, mert tavaly nagyon jó volt a hangulat, az egész verseny, másrészt pedig azért, mert maradt még ebben valami, amit most ki kellett javítani.

Két "edzőverseny", vagy inkább felkészülési teszt és tanulmány előzi meg idén a világbajnokságot: Esztergom és Tihany. Arra vágytam, hogy ez egy olyan alkalom legyen, ami után azt tudom mondani, hogy igen, ismét tapasztaltabbak lettünk, sokat tanultunk, amivel megint többek lettünk. Elárulom: így lett. (:

Előző nap már a helyszínen voltunk, felépítettük a bázist, jobb ilyenkor ez az előkészület, utána akár tud egy egész nyugodtat is aludni még az ember már megérkezve, miután a legfontosabbakat megdiskurálta a kezdőcsapattal.

Azon kívül, hogy a melegítőnadrág helyett is egy felsőt sikerült vinnem, reggel minden rendben volt, hajam is már órákkal a rajt előtt befonva, időben megérkeztünk, hogy aztán boldog mosollyal átléphessem a biztonságos univerzumom kapuját, amiben az elkövetkező pár napot tölteni terveztem.

Olyan jóleső fogadtatásban részesültem, olyan szeretettel, örömmel fordult felém mindenki, még autogramot is osztottam, hogy ez jócskán kiegészítette a boldogságom! Hálás vagyok érte!

Aztán pedig egyszercsak elrajtoltunk. (:

Az első pár kört Moncsival futottuk, csacsogtunk, szurkoltunk mindenkinek a fordítóknál, megbeszéltük még az élet és a backyard nagy dolgait, amit eddig nem, és haladtunk szépen ikeröltözetünkben.

Az első pár kör feketében telt: az első kört a szervezők kérésére a teljes mezőny elhunyt futótársunk, a korosztályos csúcstartó Szabó Imi emlékére teljesítette; én pedig kiegészítettem ezt az emlékkört a saját emlékköreimmel: április elején elhunyt keresztapám, Tibcsi bácsi emlékére, Angelika anyukája emlékére, aki ezért nem tudott végül jönni, és a pár nappal korábban eltávozott Fűrész mama emlékére.

De futottam Tami, Angelika és Viktoriia backyardos barátnőimért, Christiane-ért, Sanyiért, Suhanj! pólóban is, és sokat gondoltam az épp Balaton körül keringőző 422-es Petire is.

Mint mindig, jó volt most is a futótársak között, velük együtt futva, beszélgetve. Ezt különösen szeretem ebben a műfajban: a futáson túl közösségi élményt, bajtársiasságot ad, a kökemény versengés pedig csak a végjátékban kap szerepet.

A lábaim viszont úgy gondolták egy idő után, hogy ez a tempó nekem (nekik) nem annyira fekszik, és bár meglepő módon a január óta húzódó lábszárfájdalmam egycsapásra elfelejtette, hogy létezett (és szerencsére azóta se jutott eszébe), a belső combom nekiállt sztrájkolni. A pályán beálltam a saját gyorsabb tempómra, és kicsit átalakult a fókusz a szünetekben: beértem és már vetettem is magam Gabi kezei közé, kentük, masszíroztuk, tekergettük, nyújtottam, páros lábbal forogtam le és fel az ágyra, egy idő után még Bemert is kapott... de elég sokáig tartotta magát. Aztán Tibi javaslatára kicsit befelé forgatva a lábfejem viselhetőre csökkent a fájdalom, de 2 órával előtte épp azt hittem, hogy lépni se fogok már tudni, nemhogy még jó sok kört lefutni. Szerencsére innentől nem volt gond.

Haladtunk szépen az előírások szerint, a 10. köröket már mindenki tudta, hogy gyorsabban futom, de most aludni nem nagyon sikerült ezek után sem, ahhoz túl hangos, zajos volt a rendezvény.

Egyszer éreztem, hogy megüt a nap, amolyan kis spiccesség-érzés volt, de ha ezt az okos futó egyből közli a csapatával, az ügyes csapata egy pillanat alatt ki is húzza ebből, és ismét nincs semmi gond. (:

Telt, múlt az idő, szaporodtak a körök, fogytak a futók, a 24. órát emlékplakettel jutalmaztuk, a 25. óra pedig Szabó Imi emlékére telt.

A lányokkal megismételtük a történelmet: a 2021-es tihanyi dobogót prezentáltuk ismét Évi 3. és Anett 2. helyével. (= Mindezt egy röpke dobogófotóval ünnepeltük, amikor Évi után pár körrel Anett is kiszállt. Reméljük a következő ilyen fotón kevesebb lesz a térdkötözés...

Daraboltam a fejemben a dolgokat, hova jussunk el, mi lesz a következő lépcsőfok. Valahol még pár körrel előtte azt mondtam, hogy 36-ig mindenképp elmegyek, az lesz az esztergomi csúcsom, aztán majd ott meglátjuk, hogy vagyok, de ha bármi gond lesz, azt is megoldjuk megint, ahogy eddig mindent, és megyek tovább. Ez is egy jó érzés, jó tapasztalás volt: elhinnem azt, hogy bármi lesz, megoldjuk, és megyünk tovább, nincs bennem efelől semmi kétség.

A második este környékén pedig jött egy kis hiszti: elkezdtek menni a lábaim, alakult a daráló, de valahogy az érzés nem jött meg hozzá. Elfáradtam, hisztis voltam, és nem tudott motiválni se a fődíj, se a bicikli, se a nagy kupa, se a dicsőség. Kicsit haza akartam menni. Elmeséltem ezt is a csapatnak természetesen. Nem tudom, hogy ha egyedül vagyok, miként folytatódott volna ez a történet, de így megkaptam a lelkifröccsöm, és ugyan a következő körön még nem voltam igazán lelkes, csak mentem, de a menés volt a lényeg, így ezt a nehézséget is legyőztük. Főleg úgy, hogy aztán már bekapcsolt a "megverhetetlenségem" is: tudtam, hogy innen már én győzök, nem hagyok erre esélyt senki másnak. Azt hiszem az is segített ebben, hogy a kör közben végignéztem az embereket, kaptam egy kicsit mélyebb bemutatót az állapotukból: mindenki kissé meg volt éppen rogyva, tehát nekem sem kell már olyan nagyon sokáig kitartanom talán, ez pedig erőt adott.

Tehát megint túllendültünk egy nehézségen, ráadásul innentől már "tánc" volt, bizonyosság volt, és ez a legjobb állapot, mert ez már megingathatatlan. (:

Az éjszakákat most nem szenvedtem meg: csodás fűtést biztosítottak a többiek a sátorban, kialvatlan agyam csak 2-3-4 órás hűvösebb, sötétebb éjszakai órára emlékszik, és ez is megnyugtató, hogy ezt is ilyen jól hoztuk le (tavaly a befejezési csomagban benne volt az éjszakai szenvedéstől tartás is).

A murvás út viszont mintha most nehezebb lett volna. Kicsit későn jöttem rá, hogy át tudom fordítani ezt is jóba, vagy legalábbis megpróbálhatom: azt képzeltem, hogy az a szakasz hosszú, puha szálakból álló perszaszőnyeg, amibe belesüpped a lábam, a szálak simogatják a lábfejem és kényelmes talajon haladok tovább. És működött, tényleg jobb volt így. (: Éljen az agy! (:

Elég hamar megtanuljuk, hogy kivel hol mikor találkozunk menet közben, illetve mely pontokra milyen idővel kell legkésőbb érkezni, hogy még teljesíthető legyen a kör. Gyula és Vili a 40. órát eléggé kicentizve, de meglepő módon 2 perces szünettel behúzták még (ahhoz képest, hogy a két ág találkozásánál milyen későn voltak). Vili itt be is fejezte a harcot, Gyula viszont nekiveselkedett még a 41. körnek is, ezt azonban már nem fejezte be.

Gyuri bácsi csöndesen, szépen megbújva, alázatosan haladt, teljesítette egyik kört a másik után óriási meglepetést okozva ezzel, és persze legnagyobb tiszteletünket is kivívva! A 41. kört megcsinálta, viszont mivel a második helyen volt ezzel, velem már nem jött többet, azt mondta: "veled nem versenyzem".

Nem mondom, hogy ettől nagyon szomorú lettem, hogy már csak egyet mehetek, főleg, hogy ez pont a 42. volt, de ha kellett volna, még az akármennyi kört is teljesítem, ezt tudtam. Ilyen élményem még nem volt: tudva, hogy ez az utolsó kör, ez a győztes menet, mert már egyedül vagyok, még nem futottam.

Nem is én lennék, ha nem játszottam volna még egy kicsit: a 42. kört simán tudtam volna 42 percesre futni, és tökéletesen bennem is volt már, hogy ehhez milyen tempó kell, mikor hol kell lennem. Megígértem Gyuri bácsinak, hogy sietek, de azért nagyon rohanni nem akartam, nem hajtott senki, jó volt ez a 42 perces terv. (: Közben a két fordítónál megálltam elbúcsúzni, pár szót váltani a pontőrökkel, az egyiküknél ki is javítottam a bizonyítványomat, mert elmesélte, hogy tavaly is nekem szurkolt, és nagyon csalódott volt, amikor kiálltam. Itt is micsoda kedvesség! És még gitármuzsika is volt egy előző órában! A cipőfűzőm is kikötődött, csak ebben az egy körben, hogy legyen még valami izgalom, így már elkezdtem újraszámolni, hogy 42-re be tudok-e még futni, de így lett közelebb a 42, szóval ezek kellettek még ehhez. Azt is fontolgattam, hogy megviccelem a rám várókat, és 59 perc végére érek csak be, de ezt azért nem volt mégsem annyira kedvem rizikózni, mert ekkor már érdekelt a győzelem, ezzel nem baltázhatom el. D: De kíváncsi lettem volna az arcokra. D: Az utolsó egyenesnél már láttam, hogy 42 kereken nem lesz meg, de hát egy jó matekos tudja, hogy van ott még 42:42 is. (:

Pár másodperccel korábban értem a célkapuhoz, borzasztóan meghatóan és felspanolóan (erre most nem jut eszembe jobb szó) már messzebbről hallottam, hogy szól a kiezalány <3. Megálltam a kapu előtt, lestem az órát, közben boldog voltam, énekeltem magamban, borzongatott a nóta és a taps a másik oldalról. És 42:42-kor átszaladtam a célon, én lettem a győztes! (Utólag kérésemre az órához képest elcsúszott időmérést is javították, így 42:42 a hivatalos eredmény is már – köszönöm! (: )

Elmondhatatlan öröm, bizsergés, jóleső érzés – talán még kicsit büszke is voltam magamra, és átjárt a felém áradó szeretet és csodálat. Megcsináltam! A rockandroll-nál pedig kitört belőlem az ugrálás, mert ez az érzés volt bennem: kirobbant az erő, az öröm, a siker! Kitörtem, mint az izlandi vulkánok!

Befutóvideó és tánc

Kis pihenő után a vacogó fiúk nagy örömére eredményhirdetés a tavalyi mintára unikornisos takaróban. Könnyű volt felismerni a dobogósokat: takaróba voltak csavarva. (: Gyula és Vili harmadikként, Gyuri bácsi másodikként, én pedig elsőként zártam. Abszolútban, nőiben és korosztályban is. (: Megcsináltam! Tavaly nem, de idén megcsináltam!

A siker is egy csábító tényező, de a backyardban továbbra is azt szeretem, ahogy együtt vagyunk: együtt a futókkal a pályán, együtt a kis csapattal a szünetben a karámban, és aztán ez ismét kezdődik a futókkal, aztán a kiscsapat, és ez a végtelen körforgás, váltogatás biztosítja a napjaink jól eltöltését. Már ha ezt annak lehet nevezni. (:

Egy biztos: vágyom jövőre is Esztergomban lenni április végén. (:

Büszke vagyok a futóimra is, mert mind nagyszerűen helytálltak ebben az egyébként nem könnyű versenyszámban! Gratulálok és köszönöm Nektek!

Hálás vagyok a futókért dolgozó szervezésnek, a rengeteg díjat biztosító szponzorációnak, köszönöm ezt a majdnem két napot Pósa Tibinek, szervezőcsapatának, az én kis csapatomnak: Tibinek, Gabinak, Fruzsinak, Anitának és Flórinak! És köszönöm a felkészítést és a frissítést Tibinek és a Runners' Labnak! És végül, de nem utolsó sorban köszönöm az összes többi futónak és az ő segítőiknek is! Veletek, miattatok ilyen jó ez az esemény, Ti mind a Backyard Ultra Eszergom része vagytok!

Velem vannak és továbbvisznek azok is, akik távolabbról, de elvitathatalanul kapcsolódnak ilyenkor: a családom, a szurkolóim, és a fáradhatatlanul cetliket írók! És nem juthatnék el a versenyre sem, ha nem lenne mögöttem a szakmai háttérország: Tibi, aki Tibi, Nelli, aki folyamatosan egyben tart - összerak, Gréti, aki versenyképes formába hoz, Hajni, aki kezeli az izmaimat, István a testi és lelki kezelésével, és Ádám, aki konzultációival segítette elő az ittlétem.

És még egy kis hab a tortára: az Esztergom Backyard Ultra silver ticket minősítésű verseny, ami annyit tesz, hogy a győztese automatikusan a következő csapatvilágbajnokság válogatott tagja lesz. És ez a cím nem csak vitruális, hanem tartozik hozzá egy kis, ám annál értékesebb díj, egy silver coin. Bár golden coint nem kaptam materializálva, de ennek a silvernek is rettenetesen örülök, nagyszerű gesztus az eredmény elismerésére. És addig is, amíg a világbajnokság coinjáig el nem jutok, ezt nézegethetem, gyakorolhatom a kezemben tartását. (= Köszönöm!

Képek: a kiscsapatom, Török Mónika, Pósa Tibor, Tranger Gyula és a csodafotós Jakabházy Miklós tollából

Videó: Szilágyi Gyula

Szeretem a versenyek eredményét, sikerét megélni az esemény után, kicsit még a digitális világon kívül maradni (ahogy közben is nagyon szeretek antidigitáliskodni), ezért nem az szokott lenni a célvonal átlépése után az első dolgom, hogy a beszámolót csapkodom a billentyűzeten. Most is még egy kis Füredezés és egy alapos déli reggeli, felidézgetés, hosszas telefonos elemezgetése ennek a világnak, az idegpályák sebes információáramlásának élvezése volt porondon, meg aztán csak úgy elszaladtak a napok is, így egész eddig váratott magára az írás. Legközelebb majd már menet közben felveszem, amit meg akarok osztani, és akkor nem kell rá ennyit várni. :D

Rövid verzió: Végtelenül hálás vagyok azért, hogy ezt átélhettem, megélhettem, hogy ez az élmény az enyém lehet!

Hosszabb verzió:

Előzmények

Lett volna egy szeptember közepi tihanyi backyard, de végül nem lett – nekem ez kivételesen jobban is jött ki így, nem terheltem túl magam a VB előtt egy másik ilyen versennyel, és tudtam a felszabadult időt is másra használni. Ráadásul az összepakolás is megkezdődött már így októberre, hiszen Tihanyba elkezdtem készülni, és csak pár nappal a verseny előtt vált feleslegessé a további készülődés.

Az edzések is mentek még tovább, futás és keresztedzés is fért még bőven ebbe az időszakba, és végül kényelmesen el lehetett intézni mindent, a szervezet rendberakását, a fizikális és infrastruktúrális felkészülést, valamint a mentális iránybaállást is. Sosem volt még fontos versenyt megelőzően ennyire nyugodt pár napom – bár ettől azért ideges is tudok lenni, de most igyekeztem megőrizni higgadtságom.

Tihanyt mintha megéreztem volna, hogy nem lesz, a tőlem megszokott alapos és részletes tervezéshez képest szinte semmit sem intéztem. Ide viszont már minden rendben volt és időben összeállt. Köztük a legfontosabb elem: a csapatom. Hogy mihez kezdenék nélkülük, nem tudom. Elengedhetetlen a segítség, amit verseny közben nyújtanak, eszeim, amikor én már nem tudok gondolkodni, és ha ez nem lenne elég, akkor ott van még az is, hogy ők mennyire élvezik ezt az egészet és mennyire hálásak érte, hogy ott lehetnek. Ők! És akkor mit szóljak én?! Én nem tudok elég hálás lenni!

Tervek

Semmi célszám nem volt határozottan a fejemben. Arra vágytam, hogy a biztonságos közegemben lehessek, futhassak körbe-körbe, élvezhessem, hogy nincs más, amivel foglalkozni kell, itt én vagyok, aki a dolgokat kontrollálja, és kikapcsolhatok közben teljesen akár. Arra vágytam, hogy fussak, amíg csak tudok, hogy jól érezzem magam, és mindeközben átélhessem azt, amit annyira szerettem tavalyelőtt is: a csapatmunkát.

Persze, tisztában vagyok vele, mennyi a csúcsom, tisztában vagyok vele, hogy azt jó mindig megdönteni, tisztában vagyok vele, mi a nagy álmom, de azzal is tisztában vagyok, hogy ez ebben a versenyben nem rajtam, vagyis nem csak rajtam múlik. Nekem annyi a dolgom, hogy menjek, menjek, menjek és csak menjek. És vigyem magammal a többieket is. Tartsam magam az ütemtervhez, oldjuk meg, ha valami közbejön, jegyezzünk le mindent, hogy a következő alkalomra megint még okosabbak legyünk, és egyébként pedig élvezzem ezt a jópár órát, amikor egy teljesen másik világban élem a perceket, köröket, napokat.

A szünetek beosztása most is előre szépen eltervezett, felépített volt, maradtunk a jól bevált 5-ös ciklikusságnál, lehetőleg minden szünetben pihenéssel a teendők után. Tempóban továbbra is kb. 48 percre lőttem be magamat, de az esztergomi tapasztalatok miatt annyi csavart tettünk a dologba, hogy minden 10. kör lendületes legyen.

Mindezek pedig természetesen ezúttal is táblázatba foglalva, papírra vetve, szépen megtervezve – aminek menet közben többen is csodájára jártak. (= Nekem ez így pontos, én ezt így szeretem.

2024. október 19. 14 óra – Rajt

A virtuális csapatvilágbajnokság annyit tesz, hogy ugyan nem egy helyen versenyzünk, de egy időben. Minden ország 15 fős csapata (azok, akik az elmúlt 2 év kvalifikációs időszakában a legjobb eredmény érték el és vállalták a részvételt) a saját hazájában, saját pályáján versenyez, időben összehangoltan a világ összes többi induló csapatával. Kis háziverseny is ez egyben, de a csapat eredményét (azt, ami itt igazán számít) a csapattagok által gyűjtött körök összessége adja. És ebből alakul ki a sorrend az országok között. A szabályok pedig a helyszíneken ugyanazok, mint mindig: minden órában rajt, be kell érni az óra vége előtt, oda kell állni a karámba a rajthoz az óra elejére és el is kell rajtolni a dudaszókor, ha egyszer nem állsz már oda vagy nem érsz be, számodra véget ért a verseny. Az utolsó embernek pedig egyel több teljesített köre lehet, mint az assist-nak, azaz annak, aki rajta kívül még legtovább versenyben maradt (vagy maradtak, ha esetleg többen is voltak). Egy kör vagy szabályosan teljesített, vagy nem számít be az eredménybe (akkor sem, ha nem ért vissza időben a futó, akkor sem, ha visszafordult  vagy visszatért, akkor sem, ha nem indult el).

Az amerikai rajtidőhöz igazodva nálunk 14 órakor volt a start Balatonfüreden, így elég volt aznap nekivágni az útnak. Backyardjaink történetében most először fedett helyen volt a bázis, ez az októberi éjszaka hűvössége szempontjából igencsak kedvező volt, nekem legalábbis jólesett nem sátorban vacogásból nekiindulni a köröknek. De kicsit más így is a helyzet, volt így is mire odafigyelni, hogy ne megizzadva, kimelegedve induljunk neki.

A bázis-hotelben szépen libasorban, eredményeink alapján sorrendezve vártak a válogatotti asztalaink, illetve Baranyai Máté csapatkapitány. A 3 lány a sor végén lakott, így mi viszonylag sokat láttunk a többiekből egy-egy indulásnál vagy beérkezésnél (már amikor tudtunk ilyenekre figyelni :D). Berendeztük a kis helyi fészkünket, végtére is ez volt a következő pár napban a mi kis nyitott apartmanunk: asztallal, székkel, konyhával, irodával, ággyal, ruhafogassal, és néha nyújtószőnyeggel.

Nem csak a megelőző napokban, hanem közvetlenül a verseny előtt is nyugodt voltam, el is készültem mindennel időben (igen, a hajam is be volt már fonva az első kör előtt), ettem egy kisadag normális ebédet (palacsintával!), átadtam a tudást a csapatnak, hiszen innentől ők voltak az agy, én pedig a gépezet. Ennek ellenére nagyon sokáig nagyon tiszta maradt a tudatom, tökélesen éberen tudtam követni, hol tartunk, mi következik, mi zajlik körülöttem, és ez szintén megnyugtató érzés volt.

60 óra futás

Nem emlékszem mindenre pontosan, néha sorrendben sem, sok-sok-sok emlék van a fejemben, de nem tudok ezúttal sem körökre bontott beszámolót írni. Nem is gondolom, hogy ez lenne a fontos, fontosabb számomra az, hogy hogyan éltem meg, milyen mozgóképeslapokat raktározok el a versenyről a memóriámban, milyen örömök, tanulságok, tapasztalások értek közben. És hogy miként láttam belülről, miként látom utólag az egész eseményt.

Egyik nagyon pozitív tapasztalás az volt, hogy rettenetesen jó fizikális állapotban voltam. Véletlenül sem rohanva, a sétákat szépen kitalálva majd betartva haladtam, de gyorsabb voltam, mint az eddigi alkalmakkor. Ismerem én már ezt a műfajt, és amúgy is tudom, hogy nem ér itt semmit az ember a rohanással, pár perccel gyorsabb körrel, úgyhogy megnyugtatok mindenkit, nem az egóm hajtott. Dr. Gál Tibor edzései májustól, valamint Hajni és Szibi masszázsai, Annu pilates órái ennyire erőssé tettek, és Gréti ennyire jól összerakott most is. És igen, a szerdai közös edzések is, köszi Barna és többiek! Egyetlen szempontból sajnáltam ezt: nem tudtam Petivel együtt haladni, pedig az nagyon jót szokott tenni. De így is voltak együtthaladások, Gáborral a legtöbb kört végigtáncoltuk (nem pontosan egy ritmusban haladtunk, de egymás körül keringtünk az eltérő taktikánkkal), sokat futottunk együtt a többiekkel is, és megvolt a szembetalálkozások pontos helye is minden körben szépen.

A "sima" körökben 44-47 perceket mentem, az éjszakák belecsúsztak néha 48-51 percbe is. A 10. gyorsabb körök pedig 33-38 perces szaladások voltak. Hiszem, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy ennyire jó állapotban voltam közben: kicsit átrázta, átlazította a lassabb futásokban megrogyott izomzatomat a lendületesebb, kiemeltebb mozgású munka, illetve ezek után a körök után sokkal több időm maradt aludni (és ezek kifejezetten csak alvós körök voltak).

Volt azért így is némi gubanc, meg is ijedtem tőle, hogy egy ilyen fog megállítani, amikor ennyire van kedvem futni... A vállamat már megszoktam, hogy néha beáll, tudom már, hol az a pont, amit ki kell lazítani – ezt hamar el is mulasztottuk. Viszont a csípőhorpaszaim sosem produkáltak még ilyet. :( Alig bírtam elinduláskor megmozdulni, benyilallt, csípőhorpasz, fenék kívülről, el nem tudtam képzelni, mi a fene lelte. De jött Roli, a megmentő, és pár szünet alatt rendberakta, még ha ordítottam is közben. Kiegészítettük a kezelést a helyszínen biztosított Bemer terápiával 2-3 alkalommal, ez is nagyon jót tett! És amit nagybetűkkel felírtam a fejembe, hogy következő alkalommal nem felejthetem el: nyújtás! De balfék vagy Edi!

És amilyen fura az agy működése: azt hittem, hogy ez sokkal később volt, de visszanézve a jegyzeteket kiderült, hogy már az első éjszakára beütött ez, illetve szerencsére túl is voltunk rajta.

A térdemet viszont úgy emlékeztem, hogy hamarább beragasztottam, de az meg később történt. Lényeg a lényeg, hogy azt is időben sikerült jól kezelni, és így nem okozott további gondot, maximum nagyon minimál fájdalmat, de csak érzet volt, hátráltatás nem. Köszi térdek!

Szóval ebből látom, hogy jó formában voltam fizikálisan, meg abból, hogy az 5x. körnél a fiúk nyögvenyelősen kászálódtak ki a székükből, én meg továbbra is pattogtam, ugrándoztam. A mozgásom pedig még a 60. órában is lényegében kifogástalan volt. És a verseny után sem volt különösebb izomlázam.

És mentálisan? Na az zseniálisan sikerült! Erősségem a fejem, de most minden eddiginél erősebb volt. Mindent, ami nem ide való volt, eltettem pihenni, csak a versennyel foglalkoztam, csak a pozitív, erőt adó, lelkesítő dolgokat engedtem be. És ennek köszönhetően annyira volt kedvem futni, mint még soha. Sőt, annyira motiválható voltam, mint még tán soha.

Izgalmas elmejáték ez. Némi matek, némi számmitsztika, némi kitudjami, de ha jól rátalálsz egy fonalra, akkor onnan megy magától minden – legalábbis úgy érzed. 40-nél azt mondtuk, hogy 4 kör a 44, további 4 a 48 óra (ami ugye milyen szép szám), onnan további 4 az egyéni csúcsom megdöntése, vagyis az 52. És ez így szépen a négyesek bűvöletében el is röppent. Majd egyszercsak azon vettem észre magam, hogy a Norbi által a fülembe ültetett bogár motoszkál: olyan gyorsan eltelt a 40 és 50 közötti 10 óra, hogy simán le tudok futni én még 10-et, simán elmegyek 60-ig. Ezt aztán a kör végén el is meséltem a fiúknak, és legnagyobb meglepetésemre nemhogy semmi kétkedést, féltést vagy fáradtságot nem láttam az arcukon, hanem mintha az elejétől kezdve ezt várták volna, talán még egy "navégre" felszabadult örömkiáltás is elhangzott. Aztán futottam még egy kört, és rájöttem közben, hogy simán elmegyek 76-ig is. Igen, ezt akarom! És képes is vagyok rá, megcsinálom ezt a világcsúcsot, az álmomat! A fejemben az volt, hogy csak megyek, csinálom, egyik kört a másik után, és eltelik ez is szépen. És tényleg annyira olyan érzetem volt, hogy darálom a köröket, csak darálom egyiket a másik után, hogy meg is kellett kérdeznem a többieket: én csak hallucinálom, hogy ezt csinálom, hogy ilyen jól vagyok, és csak futok és futok? Vagy valóban így van?

A korábbi csípőfájdalmon kívül két további igazi ijdetség jutott még a versenyre. Az egyik Ákos ijedtsége volt: megrúgta véletlenül a lábfejem, és ez eléggé tartósan ott is maradt velünk. Futás közben nem fájt igazán, gyaloglásnál, illetve pihenéskor kevésbé volt jó, de mentem vele tovább. Nagyon megható volt viszont az az őszinte pánikja, hogy ezen fog múlni a világcsúcsom. Nyugi, nem lett belőle gond, és nem múlt ezen semmi! (: A másik a magam ijedtsége volt, amikor talán kb. az 54 órában egyedül mentem be a karámba. Micsoda?!?! Ne toljatok már ki velem, amikor épp ennyire lelkes vagyok, és még ennyire menni akarok, hogy most itt abba kell hagyjuk! De aztán azért csak jöttek, nem maradtam egyedül, nem lett itt még vége a versenynek.

Azért szeretek backyard világbajnokságra járni, mert a délután/éjszaka közepén egyszercsak megjelennek mindig Zsófiék, Hugiék és mások, meglepetésnek. Köszi most is, hogy jöttetek! Jól jöttetek! (=

Az 55. órától már csak ketten futottunk Szilárddal. Köszönöm a segítőkészséged, köszönöm, hogy megbeszéltük a taktikánkat és a támogatásunkat egymás felé, nagyon jólesett! És haladtunk is szépen, mint a jógyerekek.

Szerintem az 59. rajtunknak a világ a csodájára járt: Szilárd a karámban dőlt le egy picit pihenni még indulás előtt, én pedig a maradék fél percet galamb pózos nyújtásra használtam. Vicces jelenség lehettünk. (:

A 60. kör pedig nekem ismét gyors kör volt. Ezt már előtte megbeszéltük Szilárddal, el is szaladtam most is. A gyors körökön csak a hosszú egyenesben visszafelé találkoztam a többiekkel mindig, az első kis kanyar pont olyan hosszban és útvonalban esett, hogy ott nem kereszteztük egymás útját ilyenkor. Viszont visszafelé is megvolt, hogy a fordító után nagyjából merrefelé kell összefutnunk, azért is, hogy biztosan teljesíthető legyen még a kör. De Szilárd csak nem jött, csak nem jött. Vártam rendületlenül, kémleltem az utat, de semmi. A legutolsó egyenesig, ahol már belátható volt a cél is a platánsoron, még reménykedtem, hogy felbukkan. Itt viszont már nem volt esély. A hotel felé befordulva kérdeztem a többieket, hogy Szilárd merre van, és ők tájékoztattak, hogy már rég bent alszik. A kis első kanyarról visszament a bázisra. Hát így ér véget egy ilyen verseny, és ezt csak ekkor tudod meg.

Futottam is volna még, kicsit fáradt is voltam már az éjszakától, de itt nincsenek ilyen kérdések, itt ennyi a játék. Mert ez a vége, nem lehet egyedül tovább menni már. Maradt bennem még bőven, ennek örülök, és ez erőt ad a továbbiakhoz, minden máson viszont kár szomorkodni. Örülünk, hogy ilyen szuper lett, az érzés is, az eredmény is. És ez a lényeg! (:

Összegzés

Minden backyardom sikerüljön ennyire jól! (:

A csapat eredménye: 658 kör – 4412.548 km

A világbajnokságon a 12. helyet szereztük meg ezzel, megdöntve a két évvel ezelőtti eredményünket (599 kör).

Az én eredményem: 60 kör/óra – 402,36km

A versenyen a legjobb magyar eredmény, a világbajnokságon a 3. legjobb női eredmény. Új magyar női csúcs.

Most először nem saját döntésből álltam meg, hanem mert meg kellett állnom.

Most először győzött magyar backyard versenyen nő. (=

Azzal, hogy megnyertem a világbajnokság helyi versenyét, kvalifikáltam magam a 2025. évi Egyéni Backyard Világbajnokságra – erről álmodtam azóta, hogy megismertem ezt a műfajt. A lehetőség adott, már csak a körülményeket kell megteremteni.

2024-ben ez az 5. legjobb női eredmény. A mindenkori női listán pedig csak a három amerikai hölgy: Megan Eckert (jelenlegi világcsúcs 87 körrel), Jennifer Russo (korábbi világcsúcs 74 körrel), Courtney Dauwalter (korábbi világcsúcsok 67 és 68 körrel), az izlandi Elisa Kristinsdottir (61 kör) és a francia Claire Bannwarth (61 kör) előz meg. Európában tehát enyém a mindenkori harmadik legjobb eredmény.

A magyar női rekordot ezzel ismét megdöntöttem, a korábbi 51 órámat 9 órával javítva. A magyarok között én vagyok a harmadik legjobb eredménnyel rendelkező backyardos Fodor Szilárd (magyar csúcs 64 körrel) és Geszti Péter után (legjobb eredmény 63 kör).

Kihúztam 60 cetlit – és mindben meg tudtam találni az éppen nekem való/kellő aspektust. Mindet hálásan köszönöm! Még maradt jópár, de állítólag Esztergomra már nem lesz elegendő. ;)

Használtam összesen valamennyi ruhadarabot, valamint 4 pár cipőt forgattam a verseny alatt.

Elhasználtam összesen 2 térdnyi tape-et, masszázskrém nem érte egy csepp sem a testemet, a pisztoly dolgozott talán összesen 3 percet, négyszer feküdtem a Bemer-asztalon, és Roli alapos helyrerakásai és a nyújtások bevezetése (ami vicces módon csak Filep Ákos javaslatára érte el ténylegesen az agyamat) után már lényegében nem is kellett hozzányúlni az izomzatomhoz.

Az éjszakák kicsit fárasztóbbak, álmoskásabbak voltak, homályosabb volt a tudatom, de a nappalok felkeltettek mindig. És mostanra már ismerem ezt az érzést, így nem lep meg, mint az első durvább hallucinációk tették. A hónapok óta tartó kávémentességnek köszönhetően 23 óra után fogyasztottam először koffeines gélt (és utána is ritkán), és a csoki meglepően csodákat művelt.

Azt nem számolom meg, mennyi mindent ettem és ittam, de fogyasztottam szépen, szerencsére a gyomrom mindent bevett, semmivel sem volt gond, tökéletesen működött a két és fél nap alatt és utána. Annyira észnél voltam ráadásul, hogy azt is  még fel tudtam mérni, hogy a csapvíz annyira nem jó épp, és kérek inkább palackos vizet helyette. A frissítésem alapját Ethicsport és Allrys sporttáplálék, valamint rendes, "normális" ételek biztosították.

Az alvások is nagyon jól sikerültek, a hosszabb szünetekben (minden 10. kör) rendesen el is tudtam aludni többnyire, akár tizenpercekre is. Ezekből és a rövidebb szundikból is felfrissülten ébredtem. Amikor azt gondoltam, hogy nem alszom, mert hallottam a 3 perces és 2 perces figyelmeztetést, majd miután még mindig nem jött senki kelteni, felkeltem és számonkértem a csapatot, tájékoztattak, hogy még 4 perc van – szóval ilyenkor is mégis elaludtam, és ezt eljátszottam vagy háromszor. (:

Köszönet

Mindenkinek óriási szerepe volt ebben a világbajnokságban! Köszönettel tartozunk Baranyai Máté csapatkapitánynak, külön a verseny végi odafigyeléséért is, a szervező és a staff csapatnak, a kishídnál és a fordítónál strázsáló ellenőröknek, a bázison segédkezőknek. Különös segítség volt többünknek a Bemer csapata, hálásak vagyunk a kedves és hatékony munkáért!

Köszönöm és gratulálok a csapat többi futójának, akik mind odatették magukat, sokan egyéni csúcsot is futva: Szilárdnak, Petinek, Gyulának, Ádámnak, Lacinak, Gábornak, Sanyinak, Ákosnak, Vilinek, Misinek, Robinak, Anettnek, Andrisnak, Edinának, valamint a segítői(n)knek, akik nem csak a saját emberükkel, hanem az egész csapattal foglalkoztak.

Gratulálok az összes ország csapatának, futóinak, hihetetlen eredmények születtek most is, jó volt tudni, hogy velük együtt futunk a világ minden pontján.

Köszönjük minden odalátogató, arrasétáló, vagy otthonról izguló, üzenő szurkolónak a bíztatást, támogatást.

Köszönöm mindenkinek, aki cetlivel vagy üzenettel segítette a futásom sikerét. Minden célba ért, minden hozzátett egy kört, és külön köszönöm a motiválást és hitet, hogy merjek, merhetek nagyot álmodni.

Nem mentem volna semmire Nelli, Gréti, Annu, Szibi, Hajni, Roli és Tibi szakmai hozzájárulása nélkül.

Köszönettel tartozom az Ethicsport frissítésért Tibinek és a Runner's Lab-nak, és a motiváló üzenettel kísért Allrys termékekért Katának és az Allrys-nak.

És végül, de nem utolsó sorban köszönöm a legnagyobb drukkereimnek: a családomnak, hogy most is végig velem voltak, valamint a helyszíni csapatomnak, hogy az elképzelhetőnél is jobban elláttak és jobban odafigyeltek rám: Ákosnak, Anitának, Christianenak, Flórinak, Huginak, Istvánnak, Szilárdnak.

Adatok

A teljes versenytáblázat, mindenféle részadattal, eredménnyel elérhető itt: BYU - WTC 2024

A verseny FB-eseményénél sok-sok videó, kép található, a rajtvideóknak szuper hangulata van, szerintem érdemes megnézni őket a sztorim kiegészítéséül: FB esemény

Kép- és videógaléria

>>> Fotók, videók <<<: a csapatom, valamint az eseményen résztvevő staff "tollából"

Minden mást pedig, amit nem írtam le, bármikor meg lehet tőlem kérdezni (:

Fantasztikus és nagyon nehéz

Remek élmény és szenvedős órák

Aligséta és BedaSzabielőzés

Együtt és egyedül

Semmi hiányérzet és mégis kicsi

.

Ilyen ellentétpárokkal lehetne jellemezni egy Backyardot, különösen az első Esztergom Backyard Ultrán, az enyémet.

.

Fontos, amikor egy szervező figyel arra, hogy minden a futók érdekeit szolgálja, minden a sokáig tartó versenyzés szolgálatában álljon, tudja, mik a tapasztalatok korábbi versenyek alapján, és meghallja a résztvevők igényeit. Persze a szabályokat is be kell maximálisan tartani, ha hiteles eredményeket akarunk, a futók érdeke is, hogy ebből ne engedjük. De erre itt nem is volt szükség.

.

Meghívást kaptam, de úgy sejtem, enélkül is tiszteletem tettem volna: tavasszal, itthon kiemelt versenyem lett az a Backyard, ahol a versenyt megelőzően Pósa Tibivel, szervezői körbevezetéssel ki is próbálhattam a pályát.

.

A téli alapozás nekem most inkább téli pihenő volt, de erre a versenyre a rugalmasságom megtartása mellett szerettem volna már tudatosan készülni. Gál Tibivel átbeszéltük, miként kellene az edzéseket szervezni, köztük heti egy közös résztávozással a Runner's Lab futóival; elolvastam több könyvet és Nellivel is folytattuk üléseinket a mentális felkészülés jegyében. A pihenő után jó volt újra rendszert teremteni a futásaimban, élveztem és tisztességesen jártam az utat a nagy cél felé. Tervszerű, de rugalmas is volt ez egyszerre, épp ahogy nekem aktuálisan kellett.

.

A nagy cél pontos szervezést is igényel: a segítők ráérés szerinti szervezése, összehangolása (hiszen nekik is kell pihenni, hogy bírják mellettem), a frissítés kialakítása, a szükséges felszerelés összepakolása. Utóbbi teljesen én vagyok, de van már hozzá egy szuper listám, amin csak végig kell szántanom bőrönddel a kezemben 😂, a frissítést pedig a tavaly lejegyzeteltek tapasztalatai alapján kicsit átalakítottuk, rendszer természetesen most is volt benne, de a szakértelmet Tibi tette ebbe is. A csapatom most is kiválóan teljesített: szótfogadtak, szótfogadtam, értem dolgoztak, figyelték az igényeim, és sikerre vittük ezt a koalíciót – köszönöm Ákos, Csabi, Hajni, Zsófi, Anita, Tibi, Flóri és táv-Erika! ❤️ És köszi Imibá a jószomszédságot!

.

Millió apró részlet, és még el sem kezdtünk futni! 🙃 De nem is kezdenék el, ha nem kapnám Tőletek a muníciót hozzá, a kedvenc cetlijeimet, a kis szeretet- és emlékbonbonokat, amik minden körre elkísérnek (és most egyszer sem felejtettem el húzni 😉).

.

És végre elkezdtünk futni! Ezt vártam nagyon régóta! Azt, hogy ne kelljen semmivel se foglalkozni, csak futhassak, ez lehessen a kikapcsolódásom, az én kis boldog és biztos-biztonságos világom. Már az első körben kaptam hozzá egy angyalt Christiane személyében, akivel összhangban tudtunk futni, fázni 😉, akivel megbeszéltük az élet nagy dolgait, és akivel a szombatot teljes egészében együtt nyomtuk le (még akkor is, ha esetleg épp nem tökéletesen együtt tettük meg a kört). Szaladtak is az órák, jó volt osztozni rajtuk, jó volt csendben lenni, amikor az volt az igény, és jó volt tudni, hogy nem hagyjuk ott egymást. Köszönöm Christiane! ❤️

Ez volt eddig talán a könnyebb része, de tudtam, hogy örökké nem tart ki. A backyardon nagyon hatásos taktika, ha találsz magadnak egy társat, egy párt, akivel egyezik a dinamika, egyezik a körök lüktetése – akivel kényelmes az együtthaladás, akivel ugyanott vannak a fák* a pályán. (*fák: lásd a 2022-es tihanyi One Way Ticket Run beszámoló).

Christiane ment, az éjszaka jött, és nehéz lett a feladat. Ott éppen azt éreztem, hogy ez az eddigi legnehezebb a backyardjaim során. Nem volt senki, akinek egyezett volna a tempója (pontosabban a dinamikája) velem (vagy nekem vele), így egyedül róttam a köröket, még ha voltak közös, beszélgetős szakaszok is. Erre fogom, hogy egy idő után hisztisen, nyűgösen elkezdtem unni a köröket – pedig csodás erdei pálya, hatalmas, összeboruló fákkal szegélyezve, nagyjából félúton a kiskapu a szurkoló segítőkkel, a másik irányban pedig más ingerekkel tarkított városiasabb rész. A napközbeni szenzációs hivatásos diák szurkolópontok is aludni tértek éjjelre, ők sem dobtak már fel minket a pálya 4-5 pontján rendszeresen. Nyűgös voltam, fszsg-nak tartottam az egészet, az éjszaka nem erre való, a futás nem elég szapora, értelmetlen emberkísérletbe fizettük be magunkat önként. De bármennyire is hisztis voltam, erőtlennek, gyengének éreztem magam, annyi rutin volt már a tudatalattimban, hogy komolyan sosem fordult meg a fejemben, hogy haza kéne menni, mentem gépiesen, mert ezt tanultam meg feltétlen reflexként az eddigi alkalmak alatt, hogy itt bizony futunk egy kört, kerékcsere, üzemanyag, és indulunk újra meg újra meg újra a következőre.

És az éjszaka vacogásai, a sosemelég takaróeszköz, a megmentő meleg tea, a puha unikornistakaró, a szögletes indulások egyszercsak ismét meleg napos körökké változtak – egyik óráról a másikra.

És a nappal és a meleggel együtt az erő, a feltámadás is megjött, Főnixmadár szállt a pályán, tánc váltotta fel a nyafogást, és az akarat, céltudat is visszaerősödött. És ez mennyire jó érzés volt! Ezt várja a nehéz pillanatokban az ultrafutó, ezért verekszi át magát a nyűgön, mert már tudja, már megtanulta, hogy a másik végén ott várja egy másik világ. Ákos azt mondta a szenvedésre, hogy "ezért jöttünk" – én meg azt gondolom, hogy a feltámadásért jöttem. Nem szeretek szenvedni, én nem ezért csinálom, de a feltámadást, a túljutást igenis élvezem!

🎥 Hangulat a feltámadás után

Futottak a fiúk is, lányok is rendíthetetlenül. Voltak régi ismerősök, öreg-BY-motorosok és mit sem sejtő elsőpróbás kiscsikók. Volt, aki konkrét tervvel érkezett, volt, aki tudta, hogy az ide felesleges. Néha elbúcsúztunk valakitől, néha elismerően dicsértük a még mindig pályán lévő újoncokat, néha továbbcsábítottunk; néha továbbnógattak már kiállni vágyókat a segítőik – és milyen jól tették! Büszke vagyok mindenkire, és legyetek Ti is büszkék magatokra és a csapatotokra is azért, amit ott véghezvittetek!

A lányoknál jó ideje már csak hárman voltunk, úgy gondoltam, illendő lenne azért itt minden korábbi nehézség ellenére hoznom a papírformát. Végül Nika 27 kör után állt meg, Edina pedig elárulta, hogy 33 kört szeretne, hiszen ezzel döntené meg a rekordját.

Mi a legjobb egy fáradt ultrafutónak egy másik fáradt ultrafutó társaságában? Hát a feladat! Hihetetlen hatással tud lenni rám, az akaratomra, a hisztimre, a kitartásomra, ha egy ilyen fontos és magasztos feladat bekapcsolja a tyúkanyó- vagy segítőorsi-üzemmódot! Ez kell nekem! És ez hiányzott eddig, egy kis plusz valami, amiért menni kell, mert más tőlem függ (legalábbis úgy érzem, hogy át tudom venni a teher, a felelősség, a siker biztosítékának egy részét). Bevallom kicsit a látható vég is megnyugtatott, de Edinát semmiképp sem hagytam volna megállni, neki még menni kellett, és ha ehhez az kellett, hogy minden egyes kör előtt megszámoljuk, hogy most épp egyszerre csak egyet megyünk, ha ehhez az kellett, hogy menjek vele, amíg a térdem engedi, akkor ezt csináltuk.

A Nika kiállását követő körben volt egy őszinte és mély megijedésem: megfájdult a térdem a plusz tape-től annyira, hogy futni nem, csak sétálni tudtam a minden lépésnél belenyilalló fájdalomtól. Agyam pánikolva megoldást keresett, hiszen épp most értünk egy lépéssel közelebb a kis célhoz, és ha csak sétálok, biztosan nem érek be időben! Patella igazít, tape visszapödör, patella újraigazít, és nagyon odafigyelve, óvatosan próbáltam a futást, ha kellett, most kicsit több sétával. De nem lett végül baj, és a későbbiekben is viselhető, bár konstans mértékű volt a fájdalom, a lassabb futást kevésbé preferálva.

Edinával elindultunk minden körre, volt tánc és bolondozás, Levi és Marci meglepetés-látogatása, a már végzett futóim visszakapcsolódása, és az ismét visszatérő diákszurkolók "én magának szurkolok" erőt és mosolyt adó buzdításai. Szinte már imádtam mindent! Én ezalkalommal új taktikaként minden tizedik kört tempósabban tettem meg, na meg egyszercsak úgy döntöttem, hogy " 'szameg az összes jegesmedve", és innentől nem volt már szinte semmi gond.

Pityegtünk egyet Edinával, mert küzdelmes volt ugyan, de elérte a célját, elégtételt vett a 33. körön bátran és erősen, és erő volt az is, hogy itt a befejezés mellett döntött.

Én kiszaladtam a 34. körre, kicsit már felszabadultabban, a térdeim szinte felváltva éppencsak jelezték, hogy megvannak.

A 34. kör után tartottunk egy röpke eredményhirdetést, igaz, csak ketten, Nika addigra már valószínűleg boldogan pihent harmadik helyezettként.

Nem fejezhetek be Backyardot tiszteletkör nélkül, ez is már a szertartás, a rutin része. Az eredeti terveim szerint nem most kellett volna ennek még eljönnie, de ilyen előzmények, a térdfájdalom, a későbbi terveim és a visszatérő problémám jelen esetben nem túl sikeres kezelése előrehozták ezt a 35. körre. Hiányérzet cseppet sem volt bennem, sőt, öröm és elégedettség uralkodott leginkább rajtam, így nem fájt meghozni ezt az okos döntést. A két legénnyel úgy indultam az utolsó körömre, hogy ezt nekik is elárultam. Abszolút 3. helyen zártam így is (nem mintha ez a backyardban számítana 😅), és túl erősnek látszottak a fiúk a magamban érzett erőhöz képest, 5 kört már nem tudtam volna végigcsinálni az éjszakában. Nincs milettvolnaha se, de nyugodtan tudtam aludni, mert a srácok még pont azt a másfél kört töltötték mindketten a pályán, amíg ott voltunk, így csak reggel jutott tudomásomra a 36 és 37 körös végeredmény.

.

Egy jó versenyt millió toluló élmény zár, benemálló fecsegő, bármennyire is fáradt közben az ember, kérdések, számolgatás és "bizonygatás", hogy ez így elég volt, ez így volt jó.

Egy mégjobb versenyt a következő alkalomra szőtt tervek követnek, meg az óhatatlan kis elégedetlenség, de ha ennek megtaláljuk a helyét, és tudjuk, hogy ez csak a maximalizmus hangja, akkor visszaáll az elégedett és eltökélt rend. 🙂

.

Nem lehetek elég hálás a kis csapatomnak, akik végigcsinálták ezt velem akkor is, amikor épp azt mondogattam, hogy soha többet nem backyardozok, akik telefonon keresztül is próbálták menteni a menthetőt, az edzéstervi tanácsokért és a frissítési terv összeállításáért, a helyért, az összepakolásért, a rámfigyelésért és az engemtámogatásért!

Hálás vagyok az előtte, közben és utána szükséges nyugodt alvást biztosító kedves kis körszobás szállásunkért, akik nagyon kedves módon az értékelésben gratuláltak az eredményhez.

Hálás vagyok Tibinek és a Runner's Labnak minden felszerelésért és frissítésért.

Hálás vagyok a Zergének és Schwartzinak a szuper órámért, amit nem sokkal a verseny előtt cseréltem le, hogy a súly és az akksiidő ne szaporítsa a nehézségeket – tökéletesen bevált mindkét előnyével és minden funkciójával! Egyáltalán nem volt zavaró a kezemen, és egyetlen szünetbeli töltéssel is 26%-on zárta az eseményt féltakarékos beállítással (mert ilyenkor pont az kell nekem).

Hálás vagyok Grétinek és Hajninak, no meg Annu tornáinak, mert úgy összeraktak, hogy nemhogy a derekam nem fájt egy pillanatra sem, de igen mutatós futómozgásom maradt még a végére is, szép tartással.

Hálás vagyok Tibinek és csapatának, nagyszerű, igazán emlékezetes versenyt hoztak össze, ahol minden futó főszereplőnek érezhette magát, mert minden jó és minden értünk volt.

Hálás vagyok a saját futóimmal együtt minden futónak, akikkel nagyszerű hangulatban töltöttük ezt az eseményt, és gratulálok mindenkinek a megtett távhoz, a megszerzett helyezéshez, Gyulának külön is a győzelemhez.

De hálás vagyok az összes támogatónak is, az abc-nek, az étteremnek, a fürdőnek, és különösen a csodás nyereménycipőért és -bicikliért Edinának, az ON-nak és a Neuzer-nek. Mindkét új barátommal igen jóban vagyunk. 😉

Hálás vagyok mindenkinek, aki szurkolt, drukkolt, gondolt rám.

Hálás vagyok a családomnak, akik most is, mint mindig, mellettem álltak és velem voltak végig.

És hálás vagyok a testemnek és elmémnek, hogy ezt végigcsináltuk: a lábaimnak, a fejemnek, a gyomromnak, ami most teljesen jól volt végig, még a nehézségeknek is, mert elengedhetetlen részük van abban, hogy a főnix-élményt átélhessem.

Ismét sokat tanultam, és alig várom, hogy legközelebb ezt a tudást is felhasználhassam minden eddigivel együtt, amik idáig elhoztak – hogy még jobb lehessek!

Fotók: a segítőimtől és az esemény hivatalos fotói közül

Az idei évemnek ez a verseny a csúcspontja. Megtisztelő meghívás, a kedvenc "műsorszámom", neves backyardosok, egy küldöldi mesterverseny, és akkor még azt nem is láttam, milyen csodálatos helyen lesz mindez.

A szervezés nem adta magát olyan nagyon könnyen, de hát a feladatok azért vannak, hogy megoldjuk őket, a nehezebb feladatoktól jobban fejlődünk, mint az egyértelmű megoldásoktól, és végülis lett jó megoldás, úgyhogy nincs ezzel semmi baj, ennek így kellett lennie. (:

Köszönet

Mivel ez azért nem egy szomszédos városba kiruccanás, és nem is egy órás kis szaladásra terveztem, kellett mellém egy segítőcsapat, illetve szükség volt némi segítségre, hogy ez az utazás, ez a megmérettetés megvalósulhasson. Bátor voltam, és ehhez segítséget kértem, hogy a csapatnak ne függjön ezen a megjelenése, és Ficcsivel ügyesen összekreatívkodtunk egy kis bemutatkozó, segítségkérő anyagot. Végtelenül hálás vagyok azért, hogy támogatásotokkal megvalósulhatott az, hogy én aggodalom nélkül csak a futásra tudtam koncentrálni!

Akik nélkül ez nem jöhetett volna létre (és ez most nem a reklám helye, mert annyira önzetlen segítséget kaptam mindenkitől, hogy azt álmomban sem mertem volna gondolni): 

Allrys, D3 Hungary, Hammer Nutrition, Kozma Épületgépészet, Nails by Szilvi, Prospera Kft., Runner's Lab, White-Med Egészségügyi Szolgáltató

Adri és a Hell, Anya, Attila, Bea, Bea, Csabi, Dani, Enikő, Erika, Ficcsi, Flóri, Gabi, István, Julcsi, Juli néni, Kati, Májki, Marci, Marietta, Móni, Nelli, Pista és Olgi, Pista, Rita, Rita, Tibcsi bácsi, Tibi, Viki, Viki, Zsófi, Zsófi

Az összegyűlt támogatásnak köszönhetően fedezni tudtuk az utazási költséget, a kinti szállásköltséget, az étkezési és frissítési költség nagy részét, valamint segítséget kaptam a frissítéshez, a regenerációhoz és felszerléshez is. Nem tudok elég hálás lenni ezekért! <3

Gyors szabályismertető a versenyről és a backyardról

A Backyard Masters - The Race of the Champions meghívásos backyard verseny: olyan futók kapnak meghívást, akik 46+ órás backyard eredménnyel rendelkeznek, vagy valami mással vívták ki a szervező, Alex Holl elismerését. Az idei mezőnyben sokan voltunk olyanok, akik az októberi virtuális csapatvilágbajnokságon országuk legjobb női versenyzői voltunk, hiszen az eseménynek nemtitkolt célja volt az is, hogy kvalifikációt szerezhessen még több nő az idén októberi egyéni világbajnokságra, vagy akár megpróbáljuk a női világcsúcsot megdönteni (ez szerepelt az én terveim között is). Természetesen a hölgyek mellett férfiak is akadtak jócskán, ugyancsak nívós backyard és egyéb eredményekkel, így lettünk előzetesen 46-an, a tényleges résztvevői létszám pedig 34 fő, köztük 12 nő.

A verseny formátuma a backyard szabályai szerinti: a pálya 6706m hosszú, melyre minden óra egészkor rajtolunk (az első rajt szombat reggel 8 órakor volt), ameddig csak bírjuk. A körről vissza kell érni az óra végéig, különben az a kör már nem lesz érvényes, és ha még versenyben szeretne maradni a futó, a következő óra elején el is kell újra indulnia. A rajtok előtt 3, 2 illetve 1 perccel tripla, dupla illetve szimpla sípszó jelzi az időt, a rajtot magát pedig a kolomp megszólalása. Az, hogy milyen sebességgel haladsz, rád van bízva, de ha tovább akarsz még versenyezni, oda kell állnod a következő rajthoz is. A körön külső segítség nem vehető igénybe, a karám (bázis) elhagyása után nincs lehetőség a segítőktől semmit sem elfogadni, mindenféle közös feladatot a kör lefutása utáni pihenőidőben kell megoldani a következő rajtig. A körre vihetünk ki innivalót, ennivalót, de csak amit magunkkal tudunk vinni. A verseny egyfolytában zajlik megszakítás nélkül, nincs éjszakai pihenő, nincs kimaradt óra. A nők és a férfiak egyenlőek, nincs külön női vagy férfi győztes. Egyetlen győztes van: az, aki a legtöbb kört futotta, pontosan eggyel több érvényes körének kell lennie, mint a "másodiknak". Mindenki más pedig DNF (did not finish) státuszú, azaz nem fejezte be a versenyt, hiszen az annyi körből állt, ahányat a győztes futott. (Ha a két utolsó ember ugyanazon körben állt volna ki, vagy az utolsó magányos körről a futó nem ért volna be az óra végéig, akkor nincs győztes, és mindenki DNF jelölésű.)

Felkészülés, előkészületek

Októberben érkezett a meghívás, szóval egyrészt időm is volt átgondolni, hogy szeretnék-e menni (azt hiszem, ez nem tartott nagyon sokáig), illetve mindent előkészíteni, rákészülni is volt bőven lehetőségem. Előtte is volt már két versenyem az idén, mindkettőn próbáltam kicsit erre is hangolódni, edzeni, vagy azzal, hogy csöndben, magamnak menjek, vagy azzal, hogy nem tudom, hol a vége, vagy azzal, hogy sok újraindulás és közbeékelt szünet volt benne.

Megszervezni, kitalálni, átgondolni mindent szintén szépen folyamatosan igyekeztem, hogy minden rendben a helyére kerüljön, ki is tartott ez a folyamat azért egészen az indulásig. :D Az eszközök összekészítésében és az utazás megtervezésében nagy segítségemre volt a csapatom, amiért ezúton is hálás vagyok nekik!

Zsuzsi írta az edzéseket, én igyekeztem rendesen végrehajtani, hiszen mégiscsak ez a fő feladat. Emellett azonban a kiegészítő dolgokra is nagyobb figyelmet fordítottam, ezzel is a versenyre és a legjobb állapotomra akartam felkészülni: Zsófi és Annu tornáival egészítettem ki a futásokat (bár bevallom, ebből sokkal többet kellett volna, ezen majd a jövőben még javítok), futóiskolai edzéseket iktattam be Tibinél, havonta egyszer elmentem Grétihez, hogy rendberakjon, a biztonsági tape-et Szibi most is felrittyentette a vállamra, és a megelőző 2 hétben Hajni, Szibi és Krisz masszírozó kezei is a sikeren dolgoztak. Hosszú idő után vrázslatos versenykörmöm is készült Szilvinek hála. Nagyon köszönöm nekik!

Az én versenyem

Az volt a célom, hogy a saját 43 órás eddigi rekordomat megdöntsem, lehetőleg az élmezőnyben végezzek, és szerettem volna a női világcsúcsra is veszélyt jelenteni.

Annak érdekében, hogy minél tovább talpon bírjak maradni, az volt most a tervem, taktikám, hogy a lehető legkisebb energiabefektetéssel haladok és a szünetekben a lehető legtöbbet pihenek, regenerálódok. Ennek megfelelően kicsit már a megelőző napokban takarékra kapcsoltam, a pályát bejártuk ugyan, de ott is csak pár kedves emberrel ismerkedtünk össze a séta közben, valahogy jobban esett magamnak maradni. Azért a két főnöknek: a helyi szervező Alexnak és az amerikai nagy-nagy főnöknek, Laznak csak illett bemutatkozni (igen, a backyard kitalálója, Lazarus Lake is jelen volt végig a versenyen).

A pálya

A tempót a szokásos módomon alakítottam: vízszintes, lejtős részen kényelmes futás, emelkedőn szigorúan séta. Nem volt egyszerű a pálya, egy kis aszfaltos és egy falatnyi füves részt leszámítva a többi köves volt, folyton figyelni kellett a lábunk alá, hogy biztonságos legyen a haladás. Karakterisztika szempontjából sem volt egyszerű: az első 3,3km ha emelkedett is, csak nagyon szolídan, itt nem nagyon lehetett séta-szakaszokat csinálni, főleg azért, mert utána egy 1,2km hosszú viszonylag meredek és folyamatosan emelkedő rész következett. A körönkénti 110m szintemelkedés nagyrésze itt összpontosult, és ha itt sétálni akart az ember (bár lényegében inkább kénytelen volt), akkor az elejét meg végig kellett futni. Az első és a második részt követő harmadik viszont már szépen tele volt fákkal ;) (a fa értelmezéséért lásd a legutóbbi tihanyi beszámolót), ha odáig eljutottunk, az már egyszerűbb volt a haladás szempontjából. Ha nagyon akarom, egy negyedik szakaszt lehet még megkülönböztetni: hosszú egyenes egy derékszögű törésponttal, mely az elején lejtett, a végén emelkedett, de azt már félig meg is lehetett kocogni, hogy picit hamarabb be lehessen érni.

A körök

Az első rajt videón

A köröket a minél kevesebb felhasznált energia érdekében az elején nem annyira edisen futottam: magányosan, nagyon senkihez nem szólva, senkihez nem alkalmazkodva, kicsit befordulva, magamban. Jól is esett ez, nem is fáradtam nagyon, álmoskás voltam már reggel is, de örültem, hogy nem lettem közben semmivel sem álmoskásabb. (:

Viszont az 5-23. körökben valami nem volt jó. Haza akartam menni, abba akartam hagyni, a nekrológom fogalmaztam, és azt, hogy hogyan fogom ezt tálalni azok felé, akik támogattak. De tudtam, hogy csak menni kell mindig még egy kört, aztán majd lesz valami. Ha haladok, akkor gyűlnek a körök, és abból baj nem lehet.

Az éjszaka is fárasztó volt kicsit, de amikor meglett a 24 óra, kicsit meg is nyugodtam. Az egy egész nap futás azért már csak valami, az annyira már nem szégyenletes. Ezzel szerintem le is tettem egy nagy adag stresszt magamról, megjött a világos ismét, és egészen látványos feltámadást produkáltam szerencsére.

Futottam néha egy-egy kört az előző nap megismert lányokkal, a belga Fannyval, aki tavaly az egyetlen olyan volt, aki a pályán esett ki, az izraeli Tamival, akinek az anyukája magyar, és gyakoroltunk magyar szavakat meg a Csip-csip csókát (erre a mondókára emlékezett Tami régről). (: Egy átbeszélgetett kör után viszont lepattintottam szegény Tamit, mondván, hogy spórolnom kell az energiával – jó volt így csacsogni is, megismerni egymást, jobban is telt az idő, viszont éreztem, hogy jóval több energiát is igényel így a dolog, és messze voltam még a célomtól.

A 26. körben azonban kicsit megváltozott a felállás: a kör elején utólértem egy kis összedolgozó csapatot. Tami és az októberi osztrák bajnok Angelika a fáradt és gyomorproblémával küzdő ukrán Viktoriia-t segítették, hogy végig tudja csinálni a kört. Beálltam hozzájuk, besegítettem, hárman segíteni Viktoriia-t egyénenként kisebb energiát igényel. És vonzott is ez a kis csoport: Tamit már ismertem, Viktoriia nemrég futott le 50 maratont 50 nap alatt az ukrán nőkért, Angelika pedig teljesen Christiane-ra emlékeztetett és nagyon biztosnak is látszott a dolgában. Azt hiszem, ez volt a legjobb döntésem a verseny során! Csoda kis négyes csapat lettünk erre a körre, Viktoriia utána még egy kört lefutott, de ezt is ügyesen behúzta, és Angelika és Tami nagyszerű társaim lettek innentől kezdve. Átéreztem a verseny szlogenét is teljesen: "A strong woman stands up for herself. A stronger woman stands up for everybody else." Ebbe a szellemiségbe Emilia illett bele még nagyon, aki 12 éves létére futott velünk 3 kört, majd 2 teljes napon át (az éjszakát leszámítva) minden órában hatalmas lelkesedéssel szurkolt mindenkinek.

A folytatásban együtt haladtunk a lányokkal, segítettük egymást, beszélgettünk néha, de ha kellett, csöndben voltunk, kicsit megismerkedtünk egymással, a körülményekkel, a kultúrákkal. Kialakult a köröknek egy jól tartható ritmusa, egy biztos lüktetése, ami mindhármunknak megfelelt, és csak mennünk kellett, a trió vitte magát körröl körre, egyenletesen. Néztük az időket, mikor hol járunk, szinte percre pontosan hoztunk minden pontot, sétából futásba, futásból sétába váltottunk, amikor eljött az ideje.

Megtudtuk, ki mit szeretne elérni, mi a célja, és ezek elérését közös célként kezeltük innentől. El nem tudom képzelni, hogy bírtuk ésszel, hogy Taminak 8-tól számoltuk vissza a hátralévő köröket a 40-es izraeli csúcsig. De meglett a 40 kör és az új PB, valamint az új izraeli csúcs. Tamitól érzékeny búcsút véve Angelika-val folytattuk az utat. Az első ilyen kört próbáltam kicsit máshogy felosztani (az első futós szakaszba is sétát, a második sétaszakaszba is futást tenni), hogy kevésbé legyen gyilkos, de egy kör után kiderült, hogy ez sem jó, egyedül is mentem végig végül ezen a körön, úgyhogy a következőn visszaálltam inkább Angelika mellé, jobban örültünk ennek mindketten, hogy nem kellett éjszaka egyedül menni az erdőben. (A pálya nagyrésze erdős volt, én valamiért mégis az emelkedős részt hívtam erdőnek. :D) Angelika szeretett volna 55 kört menni, hogy megdönthesse az aktuális osztrák csúcsot, de miután egy körön belül kétszer majdnem elesett, a biztonságot választva 44 körrel fejezte be a versenyt és állította be az új osztrák női csúcsot. Ladies, igazán hálás vagyok Nektek ezért az élményért!

Innentől pedig egyedül mentem. Nem nagyon volt más, aki hasonlóan futott, mint én, de általában voltak körülöttem. 37 körül már én is kezdtem elhinni, hogy jó leszek, onnan már olyan közel látszott a 40, ahonnan rendben kivitelezhetőnek látszott a 48 – valahogy ezt a 8 órát közelebb éreztem, mint az elején bármelyiket. :D Amikor egyedül maradtam, az éjszakai rész különösen nehéz volt: a séta közben a fejlámpa fényénél a köves útra koncentrálva eléggé befáradtunk mindig, nemhogy egyedül, így talán ez a szakasz volt a legnehezebb. Nehéz volt ébrenmaradni, és már kezdtem házikókat, meg mindenféle alakzatot formáló fákat, kőhalmokat látni, és ez kicsit meg is ijesztett. Próbáltam minél többet kitekinteni, nem a kövek apró monotonitásának rabjává válni, de az utolsó körben talán így is belebóbiskoltam pár másodpercet, ebből Szilárd ébresztett fel. (: Kicsit álomszerűek voltak az utolsó órák már, a pályán futva az tűnt álomnak, hogy a csapattal beszéltem, a pihenőben pedig az nem érződött valóságnak, ami futás közben volt...

Szakaszos céljaim voltak, majdmeglátjukmileszhaodaértünk további tervvel. 44-et szerettem volna a csúcsom megdöntéséért, 45 kör a 300km – pipa, majd pipa. 48-ig mindenképp menni akartam, megtetszett az 50 is, hogy több legyen, mint a tiszta két nap, de 48-nál már azt jeleztem a csapatnak, hogy még 2, aztán vége. A 49. után ellentmondást nem tűrően közölték, hogy még egy körre úgyis kiküldenek, ezen sikerült felhúzni magam, és a bosszankodással jó sok energiát el is vettem magamtól amatőr módon. Beértem az 50. körről is időben, lefeküdtem az ágyra és elkezdtem sírni, hogy én nem megyek már ki. Valahogy sikerült hatni rám még, talán azzal, hogy megígérték, utána már még egyre nem kell mennem, belémdiktálta Tami a shot-ot, és zokogva nekiállhattam az 51. körnek. A srácok felajánlották, hogy fussunk együtt, ha azzal tudnak segíteni, de ez az én harcom volt, ezt nekem kellett végigcsinálni. Próbáltam lassan menni, hogy megmutassam, igenis ki tudom centizni, és engem ugyan nem küldenek ki még egy körre, de ezzel a sokkal lassabbnak érzett tempóval is szinte pontosan ugyanolyan kört tudtam csinálni – ki érti ezt, erről is beértem 55 perc alatt bőven. Az 51. befutásnál Laz mókásan kérdezte, hogy kimegyek-e akkor még egy körre, de amikor mondtam, hogy nem, jóváhagyta, hogy megálljak, így is szép teljesítmény az enyém. Azt hiszem a főnök engedélye az igazi engedély. :D

Amikor beértem a célba, mindenki tapsolt – mint minden egyes körben. De ezúttal nem maradt abba a taps, mintha valami kozmikus tapsforgatagba kerültem volna, először talán nem is egészen értettem. És ott várt a célban a csapatom, és Tami és Angelika és Viktoriia és Fanny, és Alex és Laz és még fogalmam sincs, ki mindenki, de én elkezdtem bőgni, zokogni és a lányok nyakába borultam, mert ezt a harcot, ezt a küzdelmet közösen csináltuk végig! A két és fél napos intenzív nyelvlecke után itt hirtelen visszaestem a minusz 2-es szintre, szerintem már azt sem sikerült kimondani rendesen, hogy I love you, de ennek itt már nem is volt jelentősége, nem volt a szavakra már senkinek szüksége, csak sírtunk és ölelgettük egymást. Hogy közben mikor rajtoltak el mellettem a még versenyben lévők, arra egyáltalán nem is emlékszem.

Az utolsó kör videón

Közös fotó a főnökökkel, Alex-szel és Laz-zal, a lányokkal, egy kis csip-csip csóka Tamival, aztán a csapat valahogy benavigált a kocsiba és hazavitt a szállásra.

A szünetek

Mint mindig, most is elkészült előzetesen az alaposan átgondolt terv, hogy mikor mi legyen a hosszú-hosszú órák során. Az, hogy ezt ilyen alaposan átgondolom, kitalálom, megnyugtat, hogy minden el van tervezve, minden megfelelően a helyén van, és egy hibátlan tervvel indulunk neki. Maga az elv a fogyasztásaimra azonos volt az októberivel: lila/zöld izé felváltva sóval és tissue-val, szénhidrát, "üres" szünet. A teendőt mindig gyorsan a szünet elején elvégeztem (ettem-ittam, pisiltem, öltöztem), majd már a második szünettől kezdődően minden egyes szünetben lefeküdtem és megpróbáltam aludni. Ez a végefelé kicsit borult, amikor rövidültek a szünetek, de azért ott is igyekeztem. Hiába vettem viszont az alvásról szóló oktatókönyvet is felkészülésként, csak a második éjszaka sikerült összesen 2,5 percet aludnom 2 részletben, és akkor is már zagyvaságokat álmodtam.

Az előkészíthetőség érdekében minden kívánságom igyekeztem előző szünetben jelezni már, hogy a csapat össze tudja azt készíteni a nélkülem töltött időben. Így volt ez a ruházattal, cipővel, de leginkább az evéssel.

Próbáltam kicsit tartani a napok ritmikáját azzal, hogy az étkezéseket a normál étkezések szerint fogtam fel: volt reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna, vacsora, éjszakai nasi. (: Nehéz dolog ez, mert nem nagyon lehet tudni előre, mire fogok vágyni, mi fog jólesni, épp ezért inkább több étellel készültem, amiből lehetett válogatni, alapozva persze a korábbi tapasztalatokra. Most a sláger a krumplipüré paradicsomos Allrys-szal, a leves, vagy éppen az áfonyás Allrys Hanutával volt. (: És volt, amit most egyáltalán nem ettem, pedig amúgy imádni szoktam közben (pl. körtét).

A frissítés alappillérei az Ethicsport Pre Gara Endurance és Recupero italai voltak, éjszakára az Energia Rapida+ shotok, i:am izotóniás ital és Mineral tabletták, Hammer Endurolite tabletta és a Tissue Rejuvenator, valamint a raw barok. És minden körben a pályán is megittam kb. 1,5dl vizet.

Nagyon pozitív dolog: a gyomrommal lényegében nem volt semmi gond. (:

Az volt még egy fontos alapelv, hogy ne húzzunk semmit sokáig: ha valami van, azt azonnal kezeljük, ne hagyjuk, hogy eldurvuljon (pl. kavics a cipőben, kidörzsölődés, fájdogáló izmok stb.). A térdem pl. elég hamar elkezdett szúrni, de bevetettük a D3-as csodamasszázspisztolyt (azóta is dolgozik rendületlenül), kenegettük mindenféle krémekkel, majd tape-et is kapott.

A csapatom

Anita, Bálint és Tibi voltak a helyszíni gárda: etettek, itattak, előkészítették a ruhám, masszíroztak, naptejeztek, jegeltek, lemostak, WC-re kísértek, lesték minden kívánságom, és ugrottak, hogy teljesítsék. Mindent megtettek azért, hogy jól sikerüljön ez a verseny, mintha nekik is céljuk lett volna, nem csak nekem. Köszönöm nekik, hogy figyelmesek voltak, odafigyeltek rám, eszem helyett eszem voltak! És hogy minden kör előtt az orrom alá nyomták a cetlis borítékot, hogy kihúzzam a körhöz tartozó üzenetemet, amikkel Ti mindannyian velem lehettetek! Volt, amikor nem passzolt a helyzethez annyira az üzenet, de ettől még nekem jól esett, viszont mindig rácsodálkozom, mennyire megtalálja a fonalat egyszer csak ez a valami, és mennyire betalál minden, akkor, amikor kell.

Semmi mással nem akartam közben foglalkozni, így a netet is kikapcsoltam a telefonomon, a telefont le is tettem, egyedül Krisznek és a családnak üzentem néha (vagy épp kértem ki nem mondott segítséget, hogy ne kelljen már kimennem még egy körre :D). De tudom, hogy mind velem voltatok, utólag visszaolvasni a verseny közbeni drukkolást igen felemelő volt, és megnyugtató volt a tudat, hogy ha akartok, az élő közvetítésen is rám tudtok nézni.

Amit kaptam

Úgy érzem, ez nem csak egy egyszerű futás volt, hanem igazán sokat kaptam tőle.

Kaptam egy pár napos kikapcsolódást, kiszakadást a megszokottból, egy csodás kirándulást egy csodás német kis faluba! Ha más nem tenné, ez is csalogat vissza, beleragyogta magát az a zöld és sárga és rendezett táj az elmémbe, a szívembe.

Kaptam egy pár napos nyelvleckét, benne egy 2 napos igazán intenzívvel. Itthon már az volt a fura, hogy magyarul is értenek. (Az éjszakai fáradt órákban a gondolataim már angolul fogalmazták meg magukat, és angolul akartam megbeszélni a dolgokat is a segítőkkel.)

Kaptam csodás embereket az életembe, akikkel biztos vagyok benne, hogy lesz még közös dolgunk, lesz még barátságunk: Fanny a kedvességével, Viktoriia az ártatlanságával, Tami és Angelika nem szorul magyarázatra szerintem, Amanda pedig mondhatta volna kicsit hamarabb is, hogy akarna velem futni pár kört. (:

És kaptam visszajelzést, hogy meg tudom csinálni, amit akarok, hogy erős vagyok, hogy túl tudok jutni nehézségeken, és hogy valójában azért én szeretek futni, még ha ott örökre el is akartam felejteni a backyardot – már benne van a bugi a lábamban, hogy mikor mehetek legközelebb, hogy mikor futhatok még többet, hogy mikor használhatom fel azokat az új dolgokat, amiket a mostani alkalommal tanultam.

És kaptam rengeteg szeretetet, szurkolást, kedvesebbnél kedvesebb üzenetet Tőletek, elismerő szavakat, gratulációt, és talán ez az egészben a legfontosabb, és büszkévé tesz, hogy én tettelek benneteket büszkévé: a családomat, a barátaimat, az edzőmet, a csapataimat, és akár még eddig ismeretlen embereket is. Köszönöm, hogy végig mellettem álltatok és hittetek bennem! <3

Az eredmény

Azzal a szabállyal vágtunk neki, hogy az egészség a legfontosabb. Ezt szem előtt is tartottuk, talán ezért is  tudtam olyan biztosan, hogy itt megállhatok. Az, hogy a bő 2 nap alatt csak 2,5 percet tudtam aludni, az, hogy azért jócskán meghaladtam az eddigi eredményem, az, hogy az utolsó shot-tól már a hallucinációk sem maradtak el, elégedetté tesznek ennek az eredménynek a birtokában. És közben tudom, hogy fizikailag még ment volna, hogy van még benne jó pár kör, remélhetőleg egyszer majd egy világcsúcs is.

Megdöntöttem a saját eddigi 43 órás rekordomat.

Meghaladtam a 45 órás 300km-t.

Futottam több mint két napon.

Megdöntöttem a magyar női csúcsot (az eddigi 43 órámat), és én vagyok a 4. legjobb magyar ebben a versenyszámban.

Második nőként végeztem ezen a versenyen, összesítésben (ami itt számít) 10. lettem.

A világranglistán pedig az idei második legjobb és a mindenkori 7. legjobb nő vagyok.

Mindezek alátámasztója a DUV-lista, a szűrési szabályok tetszőleges változtatásával.

Utána, avagy amit már nem nagyon szoktunk megmutatni

Nem érzek ürességet, mert jó picit nem a feladatok, teendők kavalkádját rendezgetni a fejemben minden pillanatban – pihenőt kap most az agyam is, nem kell minden másodpercben valamit szervezgetnie. Bevallom, ez most egy elég kellemes állapot. (:

A térdem megsínylette, így felpolcolt lábbal dolgozom még, nem mehetek futni, nem kirándulhatok – még!

A Fight Baby! Fight versenyt a következő hétvégén annyira le kellett mondanom, hogy még csak jelen sem tudtam lenni, segíteni a futóimat, a helyszínen lelkesíteni őket. De ezek benne vannak egy ilyenben, és ha akarok még futni hamarosan, akkor ezt a döntést most meg kellett hozni, és a senekemen kellett maradni.

Egyéb kár pedig most szerencsére nem nagyon keletkezett, a hangom már csak kicsit rekedt, a 4 db vízhólyag a múlté, kidörzsölődés nincs, nem égtem le, izomlázam szinte nem is volt, de ennek lehet a masszázspisztoly és a D3 rehab krém az oka.

Hogyan tovább? Remélem, hogy gyorsan és teljesen felépülök, és az év további részét a tervek szerint tölthetem. És tervezem közben, hogy mikor lesz a következő jó kis backyardos alkalom, ahol megint élvezhetem a véget nem érő futást. :D Mert ugye van még ott, ahonnan ez jött. ;) És remélem akkor is velem lesztek! <3

Fotók: a csapatom által, illetve az esemény Facebook csoportjából

Cetlik az álmomhoz

A legeslegeslegfontosabb tartozéka minden backyardomnak, és egyben a legegyszerűbb módja, hogy támogassatok, velem legyetek: A CETLIK.

Ezek azok az üzenetek, amiket én előre nem látok, de majd a versenyen minden kör elején egyet kihúzok belőle, és azt a körre magammal viszem, hogy velem legyetek, hogy velem legyen az üzenet. Imádom, ahogy a nagy rendező, az univerzum úgy rendezi ezeket pont a kezem alá, ahogy kell, hogy mindig olyan jó üzenetek jönnek olyan jó időben.

Arra kérlek Benneteket, hogy jó szokásunkhoz híven most is írjatok nekem üzeneteket, emlékeket, idézeteket, dalrészleteket, motivációs buzdításokat, vagy akár fejtörőket, amikkel aztán elfuthatunk egészen a világcsúcsig és tovább.

Bárki írhat, bármennyit, a kérés csak annyi, hogy jövő csütörtök (május 18.) reggel 6-ig kerüljenek rögzítésre, hogy még indulás előtt kinyomtathassuk őket.

A cetlik rögzítési helye: ITT.

Most is nagyon várom a közös köröket Veletek, és végtelenül hálás vagyok minden egyes betűért és gondolatért, amit felém küldötök.

Köszönöm!

⭐Támogass az álmom megvalósításában!⭐

Igazán nagy terveket vettem a fejembe, hosszú, sokáig tartó futásra készülök – 2023. május 20-án vár rám a Backyard Masters - The Race of the Champions. ➡️

Talán már tudjátok, hogy az utóbbi években a kedvenc versenyszámom a backyard ultra lett, azaz: óránként elindulni egy 6,7km-es körre, az órából fennmaradó időt regenerációval, táplálkozással, pihenéssel tölteni, majd a következő órában újra elindulni a körre – és tenni ezt minél többször, mert az nyer, aki a legtovább bírja. ♾️

Négy hazai győzelem &&&& után lehetőségem nyílik a világ minden tájáról érkező ultrafutókkal együtt megmérettetni magam a németországi Rettertben. 

Az én célom elsődlegesen minél jobb eredmény elérése (minél több órát a pályán tölteni), de szeretném a női világcsúcsot megdönteni, illetve az élmezőnyben végezni. é

Ha úgy érzed, hogy szívesen beszállnál a megvalósításba, támogatnál egy számodra nélkülözhető összeggel engem és a kísérőcsapatom tagjait, vagy esetleg úgy gondolod, hogy valamilyen termékkel tudnál hozzájárulni a sikerhez, nagy örömmel és hálával fogadom, fogadjuk az adományod. ❤️

Utalást az alábbi alapítványi számlaszámra küldhetsz (melyről cég esetén adóigazolást is kapsz), terméktámogatással pedig keress engem. ‘

Köszönöm a csapatom nevében is, hogy mellettünk állsz és segíted ezt az izgalmas kalandot! Ígérem, hogy a legjobbat adom majd magamból a versenyen! %

Az anyagi támogatás adatai

✅Kedvezményezett:
Adrianus Alapítvány a Falvak Kultúrájáért
(rövidített név: Falvak Kultúrájáért Alapítvány)

✅Bankszámlaszám:
10103104-39629722-00000002

✅Közlemény:
"Fűrész Edit futása"

Bíztass másokat is

Amennyiben van olyan ismerősöd, akitől tudod, hogy szívesen támogatna, nyugodtan továbbítsd neki a felhívást. Ha pedig cégről tudsz olyanról, aki szerinted segítségemre lehetne, jelezd felém, hogy elküldhessem neki a bemutatkozó anyagomat. Ezekért is végtelenül hálás vagyok!

Cégek, kíváncsi emberek számára

Bemutatkozó anyag

 
Ki ne tudná, hogy nekem ez a kedvenc versenyem. Most megint erre vártam, vágytam egy éve, az előző óta.

Készültem, terveztem, rendszereztem a fejemben-lelkemben. Éreztem, hogy már az első két alkalommal és azóta is sokat tanultam: a versenyről, magamról, kettőnkről, egyre jobban tudom, hogy mi ez az egész, mi kell hozzá.

Van már jól bevált listám, van már jól bevált mentális támogatásom, így egyre tudom fejleszteni, tovább tökéletesíteni azokat a tényezőket, amiket nem lehet táblázatban leírni.

De még most is sokat tanultam, most is írtam fel új hasznos tapasztalatokat a hogyan-teljesítsünk-a-lehető-legjobban-a-onewayticketen-listámra. És tudom, hogy mindig is fognak még jönni új dolgok, amikkel eddig nem találkoztam.

Pre

Valahogy előtte nem volt bennem most az a szuperizgalom. Vártam, készültem, listát ellenőriztem, cetli-posztot írtam, de a nagynyüzsgést nem éreztem. Talán annyira koncentráltam a tanítványaimra, hogy nekik is átadjak minden fontos, hasznos infót. Magam pedig már rutinszerűen, jól betanult leckeként csináltam az utolsó heteket. Avagy ki tudja.

Tavaly az amerikai kijutás határaként fellebbent egy 40-es szám. Ez járt a fejemben, mint cél. Aztán már 50-et is csicseregtek a madarak. Igyekeztem erre fókuszálni. És persze arra, hogy én legyek a női győztes – a lányoknál mind többet fussak, és aztán menjek még a fiúkkal is. Azt előre letisztáztuk, hogy ezt lehet: nem kell megállnom, amikor a második helyezett lánynál egy körrel többet mentem.

Bevallom, kicsit nagyobb volt a szám (vagy a szemem), de ha leírom magam, ha nem merek nagyot álmodni, még a lehetőségem sem lett volna meg rá, hogy kivitelezzem.

A kedvenc szállás egy hónappal korábban lefoglalva (mindenkinek köszi, hogy meghagytátok nekünk), bár kis fejtörést okozott, hogyan töltjük fel, de végülis jó volt ez így hárman, még ha Erika gyéren is használta ki a saját szoba előnyeit. (Bocsi, hogy éjfél előtt végeztem...)

A cetlikhez az üzenetek szépen gyűltek, néha ellenőriztem, hogy vajon lesz-e elég körre munícióm, de persze elolvasni nem olvastam el egyet sem előre.

És az indulás előtti 3 napban mindent is összeraktam, el nem hittem, hogy eddig is ennyi mindent vittem. És legközelebb eskü megcsinálom már az "ezeket vittem - ezeket használtam" fotópárost. (:

Eddigre már megjött az idegbaj is, ahogy szokott, de a pakolás már csak ilyen nálam. Reméltem, hogy minden nálam lesz, ami kellhet. (Helyben derült már csak ki, hogy csuklószorító nem került a csomagba, ezt utólag fel kell írnom a listára, mert az izzadságot ugye le kell törölni valamivel. De más nem hiányzott.)

Csütörtök délután felvett minket Erika, Krisz tetriszezett egyet a csomagtartóval, és nekivágtunk a kalandnak visszavonhatatlanul. Koraeste szerencsére a sátrat is fel tudtuk állítani, összeszedtük Flórit egy közös pizza-utolsósimítások vacsira, és örültünk, hogy az esőt pont megúsztuk. Kezdőszett kikészít, és alvás.

The Day

Reggel még zuhanyoztam egyet, készülve arra, hogy most 3 napig nem fogok D:, reggeli, idegeskedés, kapkodásocska, haj befon, Flóritól az egyes rajtszámom megkaparintása, staff-szerkó megszerzése, egy preparátor elfogyasztása (sosem fogom megjegyezni a nevét...), és lényegében el is jött az első visszaszámlálás ideje.

A helyszíni csapat a barátaim most is, ebben a minden évben nagyon várt nyári táborban: Máté, Szilvi, Tomi, Tibi, Tibi, és persze a futóbarátok, akiknek a többségét itt kaptam 2 évvel ezelőtt. Köztük, mellettük már semmi baj nem érhet, minden tökéletes lesz!

A kiscsapatom az idén kicsit változott: Krisz volt a főnök, Zsófi becsatlakozott, amikor már futni nem akart (haha), és Erika is maradt végig, miután letudta a saját részét és kicsit pihent. Voltak még meglepetés-jótevőim, akik egy vagy több körre, kisebb vagy nagyobb feladatokra további segítő kezeket, támogató miliőt biztosítottak, és szombaton egy időre Zsuzsi és a csapat pár embere is jelen voltak.

Én csak futok, az a figyelem és törődés, támogatás viszont, amit ők biztosítanak, lehetővé teszi, hogy nekem tényleg csak futni kelljen, csak arra kelljen figyelnem, meg hogy lenyeljem, amit a számba raknak. Nélkülük ez az egész nem tudna így menni, én pedig nélkülük nem is akarnék menni!

Naptej, só, szénhidrát, fejlámpa, óratöltés – mindennek megvolt a maga eltervezett ideje, de ahol kellett, rögtönöztünk is. És persze egy idő után kicsit elcsúszott a tökéletes rendszer, de ez már csak ilyen. (:

Nem fogok tudni körről körre beszámolni. Van olyan időszak, amire szinte nem is emlékszem. Emlékképek, érzések, foltok vannak meg, jórészük időbélyegző nélkül. Majd egyszer viszek magammal diktafont, és realtime felmondom a történéseket, érzéseket. :P

Az első verseny óta az a taktikám, hogy emelkedőn sétálok, máshol kocogok. Tavaly ugyanez a pálya volt, 27 kör alatt eléggé bevésődött, de most nem jött vissza minden "váltópont". Nem is bánom, mert így nem olyan volt, mintha a 28. körrel kezdtem volna. :D Pár kör ilyenkor mindig a taktikai pontok kitalálása, tökéletesítése, nem volt ez másként most sem. De!

Elég sokan átvették, vagy szintén kitalálták már ezt a taktikát. Nemegyszer kis csoportok is gyűltek körém, megtisztelő volt, hogy engem "követtek", és egy idő után én voltam a karmester, amit aztán szépen végighömpölyögtettünk a bandán. Egész hamar kialakult, és aztán úgy is maradt a séta és futás vezényszavak helyett a FA! Viccesek lehettünk külső szemmel, meg is volt az agydolgoztató része, de hiányzott is, amikor valaki kicsit előrébb gondolkodott: "nem volt itt egy fa?!". Ez a két betű varázsszó, ritmika és kapocs volt közöttünk, és egyben barátok szerzésére is alkalmas volt: a pálya fix inflexiós pontjainál ez a felkiáltás jelezte, ha futásból sétára, vagy sétából futásra kellett váltani. És mi szépen csináltuk is. Fa!

A pihenőkben szépen beosztva, betervezve kaptam a megfelelő utánpótlást, igyekeztem kitalálni, mit kérek, kívánok a következőben. Most már készültem előre hideg mentás málnalevessel, ha esetleg már csak azt bírnám elképzelni, szépen fenn várt a hűtőben, majd sértődöttségében, hogy mégsem volt rá szükség, másnapra megbuggyant. Valamelyik körben eszembe jutott a Kotyogós erdeigyümis smoothie-ja, na abból viszont kértem is rögtön, majd később még egy adagot, 3-3 szünetben el is szopogattam lelkesen. Pláne ha már lelkesen sorbaálltak nekem érte. Tibi a mosolygásos válaszomra, miszerint regeneráció is van-e az étlapon, hozott fincsi és meglepő módon hatásos kikupálót (ennek sem fogom tudni a nevét sosem). Erre aztán közben még 2x igényem is támadt, nagy örömömre, és jótékony hatását is megmutatta, mégnagyobb örömömre. I:am izót ittam azért rendszeresen, álcázva a szénhidrátot ivásnak, de amúgy nem túl combos a kaja-mérleg: a fentieken kívül 3 szeletke kenyér, pár szál ropi, egy tuc keksz, 3 calippo, 3 kávé, és némi körte szerepel, meg persze sótabi.

Nem csak habzsi-dőzsi, hanem lájtos kínzókamra is volt ilyenkor néha: kaptam kis masszázst, ha épp fájni akart volna a combom, ettől szerencsére el is ment gyorsan a kedve. Rázogattuk közös erővel a lábamat, szúrtunk és betadine-oztunk vízhólyagokat, vazelineztük, amit kellett, de szerencsére semmi nem volt vészes, minden hagyta magát szépen kezelni.

Öltözet cseréjére elég gyéren került sor, de azért az is akadt. Tőlem szokatlan módon végig volt rajtam felső, még ha épp csak egy leheletnyi is. Nem, én sem értem, ez hogy történhetett. :D

Az első kb. 50km-t a Törpike cipőben futottam, aki tavaly is szerepet vállalt a győzelemben, de most is volt egy új versenyző (aki majd viheti tovább a stafétát 2023-ra). Éppen nem igazán akadt olyan cipőm a készletben, amiről úgy gondoltam, hogy a tervezett többszáz kilométert kibírja, és még a terepviszonyokhoz is alkalmas. Elkezdtem nézelődni, hogy a tökéletes, de már nem forgalmazott cipő helyett mi lehetne jó alternatíva. Így találtam rá a Craft márkájú, aszfaltra és könnyű terepre egyaránt alkalmas, hosszú távokra is ajánlott cipellőre. Azért nem annyira egyszerű a story, mert itthon összesen 2 helyen kapni, abból is az egyik Pécs. Mázli, hogy a másik meg pont a Nyúlcipőbolt, így többkörös nekirugaszkodásra, Ildi türelmes segítsége mellett sikerült, és végül a jó méretet sikerült az arzenál tagjává tenni. És még tudtam is párat futni benne előtte a héten.

Versenyen ugye semmi újat nem próbálunk ki, főleg nem többszáz kilométerre nem veszünk fel sosemlátott cipőt, de ebben a helyzetben, ezen a versenyen max 7km-t kellett volna végigszenvedni benne, ha nem lett volna jó. És azért volt nálam felmentősereg, ha arra lenne a lábnak szüksége. De szerencsére olyan jól bevált, és olyan jól a lábamra is idomult, hogy a kezdeti sarokfájdalom is elmúlt, és a teljes folytatást tudtam ebben futni. Annyira bevált, hogy remélem a pécsi példány is csak rám vár! ;)

Valamikor másnap reggelre elértem azt az állapotot, hogy minden szünetet szaladós pisivel kellett kezdeni. Bár ennek is megvolt a haszna: elhadartam az igényem, leadtam a vizeznivalóm, és mire visszaértem, már minden készen várt. És ráadásul tuti volt, hogy átmosom magam rendesen. A kizárólag a verseny időtartamára időzített női teendőkkel egyetemben. :P

A legelején, amikor még tanultuk, rajzoltuk a pályát, voltak 39-42 perces köreink, de tudtuk, hogy ezt kicsit jobban vissza kell fogni. Fáradtabb órákban és éjjel 50-52 perc környékére dagadt a menetidő, de békeidőben a 48-50 perces karikákat hoztuk szép stabilan.

Magára az éjszakára nem igazán emlékszem. Valamikor reggel 10 körül (így sakkoztuk ki utólag) Krisz kiadta feladatnak, hogy fussak egy gyors kört. Fussak kis gyorsabb szakaszokat, váltogassak egyet, attól fel is ébredek kicsit. Be is értem 43 percre, meg is leptem vele. - Azt mondtad, fussak egy gyors kört. - De nem ennyire! Viszont tényleg jól felrázott. Annyira, hogy innentől minden körben a végső hosszú lejtős részt ilyen váltogatással futottam: jó volt az agyam ébrentartásának is, az izomzatnak is. Itt nem annyira fix pontok mentén haladtam, hanem közben jelöltem ki magamnak, hol kezdem pörgetni, és hol áll vissza az alapjárat. Játék a játékban. (;

A péntek reggel 10 órás rajt után a másnap, vagyis a 24 óra eltelte óhatatlanul rányomta már az agyi állapotokra is a bélyegét. Néha hisztiztem, hogy álljanak már ki a többiek és menjünk haza/pihenni, de ez talán természetes. Néha felhúztam magam, néha azt sem tudtam, hogy én találtam-e ki csak a dolgokat, amiket érzékelni véltem. Viszont sosem gondoltam arra, hogy megállok. Fáradtam, nyüszögtem, de tettem közben a dolgomat, amiért jöttem. És a "2 perc a rajtig" szlogen úgy hatott rám, mint Pavlov kutyáinak nyálára a csengő: megindultam, mintha nem lenne más lehetőségem. Bár nem is volt, hiszen én nyerni mentem.

Az eddigi évekhez képest most mintha több lenne az üres folt, a cetliket sem mindig fogtam fel. Arra emlékszem, hogy a legelső cetli rögtön az alkonyat (vagy hajnal?) érkezéséről szólt. (: És arra, hogy az utolsó pár körben mennyire odavágó, mennyire tűélesen és kegyetlenül oda kellő üzenetek jöttek. Talán azért, mert itt volt a legnagyobb szükségem még valami pluszra. Ezért is szeretem ezt annyira, mert olyan nagyon tudja mindig, hogy minek kell jönnie. Mindet nem húztam ki, de örülök neki, hogy jutott minden körre, és mindért nagyon hálás vagyok Nektek! Köszönöm! Úgy érzem, hogy e nélkül nem is menne, de nem is szeretném e nélkül csinálni. <3

A fordítónál a másik ilyen hazai rendezvény csapata, a kisvárdai kemény legények voltak. Kemény legények, mert több mint 36 órán keresztül végig ott voltak, talpon voltak, nem mulasztottak el egy kört sem, hogy szurkoljanak mindenkinek, hogy egy idő után vízzel spricceljenek minket, kicsit enyhítve a meleget. Végtelen hála érte nekik!

Amikre még emlékszem közbenről (pff, csodás szó):

• nem akartam borsófőzeléket enni, pedig Tomi kínálta kedvesen, és ráadásul növényi tejből volt,
• kaptam Calippot, mert Niki olyan kis jófej volt, hogy tetetett félre a G8-aknak a Kotyogósban,
• beszélgetések, örömködések, újratalálkozások és megismerkedések,
• segítő szándék, apró segítségek, biztatások, mosolyok, drukkolások, melyek olyan sokat emeltek rajtam apró voltukat meghazudtolva,
• a már nem futók visszatérése, jelenléte,
• Andi és Jocó, meg az unikornis szurkolása,
• a gyerekek ölelő elémszaladása, a közös befutók, a tánc,
• a szuperszónikus karszár Niktől kölcsön,
• ó és a csillámtetkó 8-asom!,
• Viki jégakku-cserélő akciója,
• Erika, Flóri, Robi tekintete a pályán, a depónkban,
• najó, Vince is természetesen,
• Jani, aki kihajtotta magát, én meg aggódtam érte,
• Ádám mozgáselemzése,
• a stresszem majd a felszabadulásom,
• a fiúkkal az utolsó körök,
• a kislétszámú G8-fotó, Nik, Sónika, Christiane,
• Anett, a fecskék, a fecszöld,
• és még millió apróság, ami emlékként a fejemben van, és éppen eszembejut, vagy éppen nem...

Egyedüli indulóként nyerni szerintem semelyik versenyen nem igazi katarzis. Itt viszont mi most nem voltunk egyedül. Nagyon nem! Olyan erős volt idén a mezőny, olyan erős volt minden futó, hogy valójában öröm volt velük egy pályán szaladni. Öröm volt, hogy sokáig lehetett azt csinálni, amiért jöttünk (még ha az agyunk játszotta is néha a hülye kis játékait, még ha fura álmos fáradtság is volt rajtam már első nap közben is néha). Tavaly 27 óra volt a győzelem. Idén pedig még 30 óra fölé is 5 lány jutott! Hihetetlenek! Én szándékosan nem foglalkoztam az idő múlásával, nekem nem ezzel kellett foglalkoznom, de azt azért érzékeltem, mennyire kitartó, milyen régóta pályán van mindenki! Köszönöm, hogy ilyen sokáig jöttetek velem, köszönöm, hogy ilyen sokáig elvittetek!

Az utolsó két körömre már éreztem nagyon a fáradtságot. Nem főleg izomzatilag, hanem álmosság szintjén. A második nap közben is már szédelegtem, kóvályogtam kicsit, el is határoztam, hogy megyek a győzelemért, ameddig menni kell, de még egy éjszakát nem csinálok végig, ha nem muszáj. Nem bírnám. Nem is lenne értelme kockáztatni. Biztonsági játékra váltottam hát a két utolsón: Petivel mentem végig, hogy legyen inkább mellettem valaki. Amúgy is nagyjából egyformákat futottunk, ugyanott váltottunk, noha az emelkedőn ő sétált gyorsabban, a lejtőn pedig én gurultam lendületesebben.

Zsani lett a 3., 32 kör után szállt ki. Szuperül ráérzett a dologra, holott ez volt az első ilyen versenye, és első nap még azt mondta, nem nagyon fekszik neki ez az újraindulósdi. Gratulálok, igazán szépen beletanultál!

Anettel ismét ketten maradtunk. Ahogy tavaly is, ahogy tavaly előtt is. Vágytam kicsit rá, hogy még sokáig járjuk a táncunkat. Viszont az utolsó körében már nagyon későn találkoztunk szembe. Eddigre tudjuk már, a pálya melyik pontján mikor kell lenni, hogy beérjünk, hol találkozhatunk még szembe, hogy a másik is beérjen. Köszönök minden mosolyt is, és idén is nagy voltál!

Az utolsó körömre úgy indultam el, hogy Anett nem volt ott a rajtnál. Tiszteletkört már mindig futok, az a rituálé része. Így ez a kör lett az. Ez lett az, mert az eszemmel elhatároztam, hogy ez lesz az. Ennek kellett lennie.
Tudtam volna még menni, ha kellett volna? Naná! Tudtam volna még menni, ha nem "kell", csak mehetek. Tudtam volna, de nem volt értelme. Máté próbálkozott, hogy hajnali 5-re megdönteném az idei legjobb eredményt a világon. Át is futott az agyamon, számoltam is egyet. De nem. Nem lett volna értelme. Fogok még én ilyet futni, viszont egészségem csak egy van. És sötét árnyékkarima is egy volt már az utolsó körön, hála a beszűkült látásnak, a fáradtságnak, a fejlámpának. Más lett volna a helyzet, ha nem pont az éjszaka jön megint, ezt tudom. De az jött. Én pedig megálltam.

Fin / Win

Amikor befutottam, eredményhirdetés. Himnusz. Éjszaka, a semmi közepén. Magyar bajnok lettem. A második helyezett pedig ott sírt mellettem, így már én is sírtam.

Nyertem. Nyertünk. Mert megint végigcsináltuk, mert meghaladtuk magunkat. Mert győztesek vagyunk. Mind győztesek vagyunk, akik itt most rajthoz álltunk. És én örülök, hogy ennyi győztessel tölthettem együtt ezt a másfél napot! Gratulálok Nektek! Szívből gratulálok!!!

THX

Köszönettel tartozom a versenytársakon kívül a segítőimnek, akik vállalták, hogy akkor is mellettem állnak, ha már vállalhatatlan vagyok – és ezt pontosan, odafigyelve és magukat nem kímélve tették. Nélkületek ez nem valósulhatott volna meg, Krisz, Erika, Zsófi! És köszönöm az összhangot, az együttműködéseteket, biztonságot és nyugalmat adott.

Köszönök minden kedves üzenetet, bíztatást előtte, közben, utána, minden egyes cetlit, minden egyes felém küldött gondolatot! Köszönöm mindenkinek, aki drukkolt, aki helyben legalább egy mosolyt adott vagy bólintott, nem beszélve a Calipporól, a karszárról, a jégről, a szavakról!

Köszönöm a szervezőknek, a helyszíni csapatnak, hogy ismét mindent IS megtettek értünk! El nem tudom képzelni, mennyi munkátok van ebben, mégis még hosszú órák után is kedvesek és mosolygósak vagytok velünk!
Köszönöm a felkészítést, az összes edzést és tanácsot Zsuzsinak, az edzőmnek, a példaképemnek, akitől még ezzel a jó sok kilométerrel is fényévekre vagyok.

Köszönöm, hogy az idén is ott lehettem! És köszönöm, hogy ilyen kemény fejem van hozzá! (: Továbbra is ez a kedvenc, szívemcsücske versenyem, és ez már szerintem nem is változik. <3

Nem ér véget igazán a versenyem, amíg Peti a pályán van még – de muszáj volt aludnom, és tudtam, hogy van is rá időm, mert a fiúk talpon lesznek még egy darabig. Mindenféle gond nélkül, fájdalommentesen, megébredések nélkül aludtam 8 órát, és ismét szívesen visszaálltam volna, teljesen készen voltam rá. (: Amikor csak lehetett, a szünetekben mentünk Petinek segíteni, drukkolni, valahogyan kis erőt adni, hogy kétség se férhessen ahhoz, hogy megy tovább. Szilárddal nagyon nagy csatát vívtak, és örülök, hogy ott lehettem, hogy Renivel együtt izgulhattam, kicsit neki is erőt adhattam, és örülök, hogy az idén végre együtt lehettünk bajnokok! Gratulálok, Bajnok! Köszönöm, hogy ismerhetlek Benneteket!

Találkozunk a következőn, és haladunk tovább az álmaink felé, mert arra visz az utunk!

Sajtó & Média

Fotóalbum (TillasFotó, Szeibert Fotó, Erika Fotó, Robi Fotó, Kecskés Fotó, Noémi Fotó): 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Videók:

Az utolsó rajt és az utolsó befutó (Robi videói)

Utólag pótolt miniinterjú Szilágyi Gyulával

Egy pályakör Szilágyi Gyula kameráján keresztül

Szilágyi Gyula videója - benne 14:35-től eredményhirdetések

Cikkek:

Csupasport - Geszti Péter a bajnok

Csupasport - Fűrész Edit a címvédő

Veszprém Online 1. cikk

Veszprém Online 2. cikk

Hazai, vagyis Gyarmati Hírek

Kisvárdai összefoglaló

Az eredmény(ek), és némi kis statisztika

36 óra, 36 kör, 241,416km, női 1. hely, összesített 4. hely - ismét címvédés, a harmadik győzelem, magyar bajnoki cím

A IV. Riska One Way Ticket Run eredményei

Idei Backyard Ultra női eredmények: én jelenleg a 7-8-9. helyen állok

Mindenkori Backyard Ultra női eredmények: itt a 22-27. helyen osztozunk

Szabad egy körre? �

Ismét eltelt egy év, és ismét közeledik a legkedvencebb versenyem, így újra táncba hívlak Benneteket!

Nem csak azért szeretem ezt a versenyt, mert azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek – futhatok, barátokkal, jó sokat, hanem azért is, mert olyan jó összekapcsolódni Veletek az univerzumon keresztül, és olyan jól csináljuk, olyan jól csináljátok! �

Idén is vágyom ezt az élményt, így cukibociszemekkel kérlek, hogy írjatok nekem üzeneteket, dalszövegeket, idézeteket, feladványokat, megtanulandó reakcióegyenleteket, bármit, ami eszetekbe jut és nekem külditek, hogy elvihessem azokat egy-egy körre magammal – mindig azt, ami pontosan oda passzol, mert a sors keze tudom, hogy most is irányítani fogja az enyémet, amikor a körök elején véletlenszerűen kihúzom a számomra addig titkos cetlik közül azt, amelyik a legtökéletesebb társam lesz arra a 6706 méterre.

Bátran lássatok el agyi munícióval, mert futni szeretnék, futni és futni. Veletek! ❤️

Az üzeneteket csütörtök délig lehet rögzíteni, utána mennek a nyomdába, hiszen pénteken 10-kor már kezdődik is a tánc. �

Jaj de várom már!!! ❤️

Az üzeneteket itt tudjátok rögzíteni: Körüzenetek - OWTR No.3

Emitt pedig a facebook-eseményhez tudtok csatlakozni: Ditke a One Way Ticket Run-on - Harmadik tánc

Nagyon vártam, nagyon készültem, végül nagyon más lett. Bánni nem bánom, mert biztosan megvolt ennek az oka, ahogy a haszna is, csak ha ember tervez, Covid végez, akkor ez van. Lehetett volna ennél sokkal jobban is pórul járni, úgyhogy inkább örülök annak, hogy ez az egész így volt. Na de a ködösítés helyett valamelyest világosabban... Aki pedig csak a képekre kíváncsi, az kövesse a linkeket, mert most amögött vannak a képek, de egy egész képeskönyv rejtőzik szinte mindegyikben.

Elő-előjáték

2020-ról áthozott nevezésemet az idénre váltottam be, gondoltuk, ez viszonylag egyszerűen megoldható, legyen ez a két elhalasztott maraton közül a még kérdéses évben. Mártáék vártak minket, de azért tervezés-tervezés, mit-hogyan-lehet/kell-csinálni, egyeztetés volt bőven. De készültünk, hogy megyünk, kint leszünk pár napot, inkább utána, mint előtte, és örülünk neki.

Előjáték

Anglia szigorú, lehet, hogy be vagy oltva, de azért kell teszt is, a repüléshez is. Na innentől teljesen más a történet, mint ahogy azt előre a fejemben megírtam, Ákos ugyanis a reggeli teszten, indulás előtt 2 órával pozitív lett. A mázli az, hogy én negatív lettem és bajom sem volt, de azért így 2 órával indulás előtt felborítani fenekestül a szépen eltervezett menetrendet, nekem egyedül kimenni, egyedül utazni nem a legnagyobb vágyam volt. Sőt.

Erőpróba volt ez nekem, amit darabolási játékkal terelgettem a sikeres kivitelezés útján: a soron következő kis feladaton túl nem nagyon látott az agyam. Reptérre ki, becsekkol és csomagot felad, átvilágításon átjut, repülőre felszáll, repül, repülőről leszáll, buszt megkeres, Golders Greenben leszáll, Márta által összeszed...

Délután utaztam, de olyan szerencsésen gyorsan kijutottam a reptérről, hogy hamarabbi busszal is el tudtam menni, ami szintén gyors volt, így még zárás előtt este el tudtunk menni a rajtszámot felvenni. Elsőre sokk volt az utazás, Márta diktálta a tempót, én meg csak lestem, hogy mivan, mert kapásból kitalálni nem sikerült, hogy mi a logika. (: Egyik metró jó, de a másik nem, pedig ugyanott megy, ugyanúgy néz ki, 3 szintes az állomás... jááááj, mi lesz ebből! Aztán azért a kezdeti sokk és a sok kérdés után és alapján sikerült megérteni a rendszert, és a gugli is jól segített, így nem lett baj az utazásból a későbbiekben, csak mindig nagyon figyeltem.

A szombati napra sok terv nem volt: részemről egy kis átmozgatás és sok-sok pihenés, felkészülés a maratonra, London részéről pedig eső, eső és eső, így a cipőm eltöltött pár órát a szárítóban (mert ugye ha csak egy futócipőt viszel...).

Összekészítettem a holmimat, legyártottam a karszalagomat, kitaláltam a frissítésemet, elemeztem az odajutási lehetőséget, és próbáltam pihenni, lélekben rákészülni. Jó formában vagyok, ezért jöttem, ezt akartam, erre készültem, és a 3:19-hez kellő 4:42-es átlag nem is olyan ijesztő, de a lényeg, hogy élvezzem, és fussam azt, ami épp bennem van. Átolvastam mégegyszer a drukkoló üzeneteket.

Képek az utazásról és az első másfél napról, rajtszámfelvétellel, átmozgatással: London Baby - Előjáték

A maraton napja

Reggel ügyesen felkeltem, izgultam persze, egy kis hasmenés, meg nagylány is lettem, és már mehettem is le reggelizni. Fontos, hogy maratonra indulva ne hagyjátok ki az utolsó lépcsőfokot!!! Ha mégis, akkor jó, ha nem estek el, csak kicsit meg kell tartani magatokat a puha szőnyegen, és akkor nem lesz olyan nagy a baj.

Kértem egy szemeteszsákot még szoknyának Mártától, megcsináltam a szendvicset, mert elég koránra kellett mennem, kaptam egy kávét is, és indulhattam. Rögvest a metróra felszálláskor kissé bepánikoltam, mert nem láttam kiírva, hogy merre kell mennem, de szerencsére jött pont egy srác és segített, melyik az én "vonatom". Aztán szépen sorban szállingóztak fel futók is. Nem lehetett a teljes utazásra rábízni magam random futókra, mert 4 külön helyszínről rajtoltunk, nem mindenkinek ugyanarra az állomásra, ugyanarra a területre kellett mennie. A vonatnál csináltam is egy kis vargabetűt, de topon voltak a dolgozók és kapásból tudták, hova kell küldeniük.

A rajtzónák előtti területen már jócskán gyülekeztünk, kivetítőn nézhettük, ahogy elrajtolnak az elitek és a handbike-osok, és még 3x lehetett hasmenésünk a millió wc-nek hála. Az utolsó azért már úgy sikerült, hogy a saját 1. hullámos rajtomba pont nem engedtek már be, de mehettem nyugodtan a második hullámmal. (És ha a várakozási időben megírtam volna a beszámolóm, ahogy Ákos javasolta, sokkal hamarabb elkészült volna. :D)

Kényelmesen, de nem túl lazán indultam, élveztem, odafigyeltem, magamba szívtam a London Marathont, és fejben követtem a sokszor átnézett útvonalat, hogy merre tarthatunk. Élveztem a futást, néztem a betűket, gondoltam Rátok, és gyorsan teltek a mérföldek. Véletlen lenne, hogy a maraton pont annyi mérföld, ahány betűs az angol abc? (:

Féltáv környékén megint bejelzett a pocak, hogy ki szeretne adni valamit (és nem egy könyvet), a következő wc-t meg is tekintettem, de nem történt 3 perc ottartózkodás alatt semmi, így közöltem, hogy lejárt az ideje és megyünk tovább, nem érdekel a hisztije. Innentől viszont nagyon fájt a hasam, nem is a kinemadott dolgok miatt, azok teljesen megszűntek jelezni, hanem a csajos része, az viszont annyira, mint még tán soha, a maraton második felét úgy szenvedtem, mint a kutya.

Szerettem volna egy jót futni, viszont itt átgondoltam mindent, sikerült megbeszélnem magammal, hogy ez most már mindegy, csak fussam végig, csak menjek végig, lassítsak, ha kell, és mivel csak úgy bírtam, lassítottam, de igyekeztem azért nem csak toporogni, hanem haladni azzal a tempóval, amivel ment. Büszke vagyok viszont rá, hogy bármennyire is ez volt néha a gondolatom, nem álltam meg egyszer sem, nem sétáltam egy lépést sem, haladtam szépen, és még előzgettem folyamatosan az embereket.

A frissítés majdnem jó lett úgy, ahogy elterveztem, bár egy kicsit előbbre kellett hozni, mert kezdtem éhes lenni, és az egyik zselétől majdnem elkezdtem köhögni, mert kicsit becukrosodva megkaparta a torkon, de végül minden jó volt, hányinger nem lett, ahogy szokása mostanában, eléhezés nem volt, szépen vettem a vizeket, tudtam, mikor lesznek, igazítottam szabályosan időzítve mindent. Mondjuk azért nem baj, ha az embernek így fáj a hasa, mert nem marad ideje emellett arra, hogy még hányingere is legyen. (:

Próbáltam a nevezetességeket keresni, az útvonalat követni, nem minden lett meg, de kivételesen örültem, hogy nem volt kint ismerős, és nem kellett a tömeget pásztáznom folyamatosan, hogy vajon hol van, vajon ezt az embert, vagy ezt, esetleg ezt ismerem-e – erre most nem lett volna ebben a stresszhalomban agyam, épp elég "dolgom" volt így is. De élveztem a tömeget, az út kétoldalán folyamatosan álló és szurkoló embereket, a jelmezek láttán boldogan visítozó kisgyerekeket, a párhuzamos szakaszon a többi futó látványát! És a végére még egy kis hajrára is maradt energia, ott már odaadtam neki, ami még maradt, hogy legalább a végének legyen értelme.

Nem az sikerült, amit akartam, de nem is voltam messze tőle. Előzetesen 3:30-on belülit szerettem volna – a felkészülés, bár jó formába hozott, nem célozta annyira egy maratoni PB lefutását. Ha leszámítom a 3 perc wc-t (tényleg annyi volt, megnéztem), akkor ez meg is van. De az igazi cél az volt, hogy lefussam, hogy beérjek a célba, hogy megszerezzem a második csillagomat, és ezt maradéktalanul teljesítettem. Maradt bennem kis hiányérzet, de azóta az is már rendben van.

Márta a célba kijött elém, a célnál ugyan nem látott, pedig nagyon praktikusan (és természetesen véletlenül) pont egy könnyen felismerhető unikornissal egyszerre futottam be, de a megbeszélt pontra utána igyekeztünk mindketten. Végül nem ott lett a találka, mert az valami hihetetlen messze volt, és megvártam inkább a színház előtt, hátamon a zsákommal, benne az érmekkel (igen, benne, ez egy volt a kontaktcsökkentő intézkedések közül), és lábaimban és szívemben egy London Marathonnal. Virág helyett Ákos gintonicot küldetett nekem :D, de végül itthon lett virág is belőle. Már megérte! (:

Fotózkodtunk, hazacsörögtünk a metrón a fóliaruhában és nyakban az érmekkel, és megpróbáltam összeszedni és erősíteni magamban, hogy azért és miért is jó volt ez. Mert végtére is jó volt ez. Bár tény, hogy Márta sokkal büszkébb volt rám, mint én magamra. :D De izomlázam nekem volt jobban. (: A végére megfájdult ugyanis kicsit mindkét lábam, az egyik azért, mert már előtte sem volt százas, a másik meg a reggeli lépcsős incidens miatt, de örülök, hogy csak ekkora gondot okoztak, és nem nagyobbat. Csípő is rendesen viselkedett, vízhólyag, dörzsi sem nehezített menet közben, és az idő is jó meleg volt, teljesen esőmentesen.

Délutánra felszabadultam, a feladat, vagyis A FELADAT, a kirándulás kötött része ezzel teljesítve, innentől már minden ajándék és hab a tortán.

Képek a maraton napjáról (bocs, hogy csak ennyi, futottam :D): London Baby - Marathon day

Hivatalos maratoni fotók, egyelőre vízjelesen, a nevemre vagy a rajtszámomra keresve - MarathonFoto

Városnézés

Izgalmasabb a városnézés, ha az ember nem egyedül csinálja, de én így is lenyomtam 3 szép kört a további 3 napban. Előre eltervezett kört mentem nagyjából, amikor nem tértem át más útra, de a nevezetességeket meglestem, magammal voltam, sétáltam, rácsodálkoztam, fotóztam, telefonos társaságot hívtam, hogy legalább az legyen, meg bejelentkezzek, hogy nem vesztem el. Az idő végig szép volt, mázlisan egyszer áztam csak egy kicsit, egy 3 perces hirtelen felhőszakadás volt az összes "londonság", azon kívül szépen sütött a nap, jó idő volt, estére hűlt le maximum a levegő. Jót sétáltam, jót gondolkoztam, számot vetettem sokmindennel, megfejtettem az élet nagy dolgait, átgondoltam mindent – nemcsak a séta közben, hanem az egész kirándulás alatt. Mártával is jókat beszélgettünk, kandalló mellett filmeztünk, megittunk egy pohár bort – így lett kerek minden.

Körbefutottam a környék parkjait is, amiben sikerült egy járhatatlan út miatt viszont alaposan eltévelyedni, de ez is így volt élvezetes, és külön izgi sima talpú zoomfly-ban sáros terepen szaladni. :D

1. napi nagy városnéző séta:

• Útvonal
• Képek

2. napi parkfutás és közepes városnéző séta:

• Útvonal
• Képek

Utójáték

A hazautazás napján még tettem a környéken egy kis sétát, mert arrafelé nem is jártam előtte. Ebédeltem egy jót, aztán hazamentem, hogy Márta lesétáljon velem a reptéri buszhoz, elköszönjünk és feltegyen rá. Elindultam hazafelé, ismét lebontott kisfeladatok, csak visszafelé. Eggyel könnyebb volt, mert egyszer már végigcsináltam, és ennek a végén már az otthon várt. És Ákos. Másnapra már sokkal jobban is lett, sőt, a tesztje is sokkal negatívabb lett, így az a kaland is véget ért a londoni kalanddal szinte egyszerre.

Feladat volt ez nekem, de biztosan szükségem is volt rá. Örültem is neki, meg nem is, természetesen nézőpont kérdése. De sikeresen abszolváltam, kijutottam, lefutottam, kint voltam, hazajutottam. Dióhéjban ennyi a lényeg, a többi pedig bennem van.

London Baby - Utójáték