Nem meséltem még életem első százasáról...

Baranyai Mátétól kaptam egy VIP meghívást a július első hétvégéjén rendezett Mamma Montana nevű futóverseny 100km-es távjára. Rettentően meghatódtam, kicsit megijedtem, de hatalmas megtiszteltetésnek és jó kis feladatnak éreztem, így nem nagyon vacilláltam.

Sokminden volt előtte, nem is akartam semmi egetrengetőt ezen a versenyen azon kívül, hogy teljesítsem életem első 100km-es egyben futását. Igen, ez teljesen más. Volt előtte One Way Ticket, meg egy vizsga, így amikor már ezek alól "felszabadultam", akkor kezdődött...

...a bringás kísérő keresése: Ákos nem ért rá, Tibike végül inkább az egész mezőnyt vezette, Hajni és Zsuzsi viszont a kocsi 4 kerekén osztozva akár két bringás is lehettek volna – tökéletesen megfelelt ez a változat, de már készültem fejben az egyedül teljesítésre is.

...az útvonal és a körülmények feltérképezése: Balatonfüredről indultunk (végül, az eredeti Tihanyi rajt helyett), és Várpalotára futottunk be, így ennek megfelelően kellett szállást keresni, illetve ennek megfelelően alakult a Sanyosz által csak tevének nevezett szintrajz. De ha ez van, ez van. Sok a sík is, és csak két brutál emelkedő van. :D (Jah!)

...az ízlelgetése a dolognak, az érzéseim, megérzéseim feldolgozása: azt éreztem, hogy nem lesz semmi gond, biztos, hogy megcsinálom, bár előtte megforgatta magát a fejemben az a gondolat is, hogy váltok valami kisebb távra. De ha 100, akkor 100, ez volt most a feladat, ennek kellett lennie, és örülök, hogy nem hagytam magamnak magamat. És a megérzés is jó volt, hogy minden menni fog, megcsinálom, kérdés sincsen.

A péntek délutáni leutazást követően bevásároltunk, elfoglaltuk a szállást, megbeszéltük a taktikát, és talán Zsuzsi ekkor még nem hitte el egészen, hogy én tényleg nem tudom előre megtervezni a kajámat, bármennyire is szeretné(m). :D De legalább lefektettünk alapköveket, amikhez én is igyekeztem tartani magam közben. A hajnali 4 órás rajt a kicsit elhúzódott lefekvésnek köszönhetően 3 óra alvás után ért bennünket, de szerencsére ez egyikünk esetében sem volt épp probléma, még én is egész ügyesen fel tudtam kelni, különösebb fizikai tünet nélkül.

Olyan jó a zsizsegése egy ilyen rajtnak, olyan jó újra látni a futótársakat, az meg külön mázli volt, hogy a mosdó tágas és kivilágított volt, mert csak ott láttuk tényleg egymást. :D Rajt még pirkadat előtt, de már színeződött az ég alja, a bátrabbak nem is vettek fejlámpát, a félősebbek pedig az első 10-es környékén már le is adhatták. Utána pedig eléggé szétszéledtünk már.

Részleteket nem fogok tudni megint nagyon írni, de az tán mindegy is, mikor cseréltem pólót, vagy mikor hajítottam le magamról az övtáskát (azt hiszem ez utóbbi egy tizest bírt kb :D). Azt viszont megörökítem, hogy jó taktikának bizonyult a hivatalos frissítőkhöz telepíteni a mi frissítőnket is: nem volt eltévedés, se futó, se kísérő részéről, nem kellett extrán agyalni, és a kettő még szépen ki is egészítette egymást. Egy idő után pl. áttértem a Hammer-hordós bo... izé.. .vízre, mert az általunk vitt ásványvíztől mintha fájt volna a hasam... Jó volt, mert nem számolgattam a kilométereket, nem pánikoltam be tőle, hogy még 90km hátravan, egyszerre mindig csak egy szakaszt akartam megfutni.

Az első 50km-t nagyon élveztem, nem akartam nagyon rohanni, mert minek, de túl lassan se tudok futni. Élveztem a napfelkeltét, a futást, terveztem, mi lesz a menü a frissítőnél, agyaltam rajta, hogyan hallgassak zenét, de végül ezt elengedtem, mert túl bonyolult lett volna, és addigra már nem is igényeltem idegen hangokat a fejembe egyáltalán. Azért megérkezett a meleg is, de tudtam, hogy Várpalotától nem csak a szint, de a terep is megváltozik, ide cipőcserét terveztünk, én pedig változást vártam a változó viszonyoktól. Hát lett is, de nem annyira pozitív irányban. (: Mintha elfogytam volna, nem fejben annyira, inkább testben, ez csak annyiban húzta maga után a fejemet, hogy mégannyira se akartam meghalni, és nem akartam mindenáron második lenni. :D Igen, nagyon sokáig szépen biztosan második voltam, tökéletesen megfelelt, sőt. (: Aztán ott lett egy hegy, meg ez az elfogyás kicsit, de mentem, mentem, csak nem annyira lelkesen és tempósan, nem annyira fitten. 50-60 között volt talán a legnehezebb, itt még a vizem is rettenetesen gyorsan megcsappant, és nyilvánvaló volt, hogy azon a szakaszon nem lesz utánpótlás, így ettől kicsit bepánikolva az órám km-csippanásaihoz igazítottam (értsd: engedélyeztem magamnak) egy-egy korty vizet. Lehet, hogy ez a pánik is rásegített a fáradásra.

Volt egy olyan frissítőpont, ahova kocsival nem nagyon lehetett eljutni, így erre megbeszéltük már előző este, hogy akár Zsuzsi elkísér futva, a körülötte lévő két szakaszt mobil frissítőpontként bringás kísérés helyett futó kísérőként megcsinálja velem. Jól is jött ez nagyon, mert szükség volt egy kis külső erőre, a lelket tartani bennem, kicsit terelni a figyelmem, aztán meg hajcsárkodni. Az egyik emelkedőn a 4. lány (ekkor már 3. voltam, de az is jó volt nekem teljesen, hisz az is dobogó, meg ugye a fene se akar meghalni, meg még sok van) eljött mellettünk. Nem igazán tudom, hogy hogyan, de párszáz méteren belül vissza is előztük, elkezdtünk futni, pedig szerintem emelkedő volt azon a szakaszon, és azokon már végképp készen voltam. Innentől viszont Zsuzsi nem hagyott nyugtot, hajtott, hogy menjünk, biztos legyen a 3. helyem, itt már ne csússzak vissza, ügyes kis emelkedő- és lejtőfutó taktikát mutatott, és szerintem kicsit átváltottunk robotüzemmódba. Menni kellett, mert amennyire tudtam, menni akartam már én is, ha már eddig eljutottam. Nem meghalva, de magamat és a helyemet megtartva.

A két szakasz után Zsuzsit leadtam, a noszogatást vittem magammal, és vártam az utolsó részt, mert tudtam, hogy onnan már semmi bajom nem lehet, hiszen lejtő van, amit én annyira szeretek. Jelzem, volt benne azért néha kis emelkedő, de akkorra időzítettem az evés-ivást, illetve amennyit csak tudtam, legalább szakaszolva, ott is futottam. A lejtő elején azt állította a kedves csapat, hogy pár perccel van előttem a második leány – utólag kiderült, hogy kicsit azért lefelé kerekítettek, de én sem hajtottam a második helyet már, amikor egy hosszú belátható szakaszon hírét sem láttam a hölgynek. Mögülem viszont nem léphet el senki!

Kaptam egy jótanácsot a befutó szakaszhoz: Várpalotára visszaérve a nyilakat, ne a tracket figyeljem, és csak a tornyot kövessem, az a vár, ahol már a célba érkezem. Megtaláltam én azt a tornyot, viszont olyan hihetetlenül messzinek tűnt, pedig már elvileg nem sok lehetett hátra, hogy itt volt még egy kis lelki megfáradás, de jött szembe egy mentőangyal: egy futó, aki a futógatyáját nem cserélte le ahhoz képest, ami pár perccel korábban volt rajta, de felülre fehér szépenvasalt inget vett. Jól lehülyéztem magamban, hogy ennek meg mi értelme így.... majd kiderült, hogy ez az angyal nem is az a futó, aki kicsivel előttem volt, hanem Levi jött elém, hogy befusson velem az utolsó párszáz méteren. (: Bocsi, hogy ekkorra már csöndes antiszoc voltam leginkább, de nagyon vártam már a végét, hogy lefekhessek a fűbe és alhassak egy órát. De megadtad azt a végső löketet, ami még kellett ahhoz, hogy be tudjak futni kevésbé megtörve a célba.

A célban örömködés, szalagátvevés, megint fogalmamsincsrólamizajlikkörülöttem (ezt még gyakorolnom kell, hogy ilyenkor ne kapcsoljam ki teljesen az agyam), majdnem megfullasztottam magam az első korty izóval (mert Levi ám azzal is készült, nagyon tudja, hogy megy ez ;)), és beterelgettek a várudvarba, hogy lehessen fotózkodni meg eredményhirdetést tartani.

És mi nem volt a célterületen? Hát persze, hogy fű, volt helyette egy egész macskaköves várudvar, de olyan taps fogadott az éppen ott ücsörgő "kollégáktól", hogy a fűbenfekvést el is felejtettem, és nekik is elmondtam, hogy ezért érdemes volt végigcsinálni ezt az egészet! Meg persze amúgy is, de ez olyan koronázása volt a futásnak, hogy na! <3

Fotózkodtunk, eredményhirdettünk, megpróbáltam enni, de nem igazán ment :D (ahogy közben sem zabáltam fel megint mindent...), kicsit pihegtünk, aztán szépen lassan elindultunk haza... Ezúton is nagyon gratulálok Szvetlanának és Krisztának, megtisztelő Veletek egy dobogón állni! (:

Szerettem volna titkon 10 óra körül futni, de nem volt benne kényszer, és a szint miatt, meg az ismeretlen miatt ott volt más időeredmény esélye is, meg nem is ez volt a lényeg. Úgy érzem, hogy ez az 1151 méter szintet tartalmazó 100km (amiből kb 800 került a második felébe, nagyjából két nagy emelkedőbe koncentrálva) 11 óra 5 perc alatt megelégedettségre adhat okot. És megcsináltam, ráadásul még harmadik is lettem, a végén megküzdve ezért a helyezésemért, úgyhogy felkerülhet a dicsőségfalra. Sőt, jelenleg ez az eredmény a világ nőinek idei 100km-es eredményei között pontosan a 100.!

Minden jó így, jövőre is megyek!!! Sokat tanultam már, sokkal jobb voltam, mint korábban, de most is sok mindent megtapasztaltam, és megcsinálom én ezt mégjobban! ;)

És remélem, hogy a csapatom sem bánta meg: Máté, hogy meghívott, Sanyosz, hogy elengedett-felkészített, Hajni és Zsuzsi, hogy végigverettek velem és mindenben segítettek, Levi, hogy befutott velem fehér ingben a célba, Kriszta és Tibike, hogy a célban köszöntöttek, a futótársak, hogy együtt futottak (többé-kevésbé) velem, a verseny személyzete, hogy ismét mindent remekbe szabtak és mindenkinek a segítségére voltak, és mindazok, akik távolról drukkoltak nekem. Egyedül talán Ákos bánta meg, de ő is csak azt, hogy nem tudott ott lenni.

Köszönöm, remek volt ez a Mamma Mia, még ha az élvezetes eleje után a második fele meg is rágott kicsit – így volt tökéletes.

Előszósz

Röviden: nagyon-nagyon szuper volt!!!

Hosszabban pedig csak ennyire tudom röviden, de hát azért jöttetek, hogy olvassatok, és azt várta már mindenki, hogy megszülessen ez az élménybeszámoló, nem? ;)

Bevallom, kicsit eltettem, mert volt egy nagyon fontos, határidős dolgom még előtte, attól nem akartam még ezzel sem elvenni az időt, bármennyire is jó lett volna a gondolatokat papírra vetni. De ami késik... (:

Invokáció

Nagyon vártam ezt az eseményt, nagyon nagy, elszánt tervekkel indultam útnak. Gyűjtögettem, fogalmazgattam magamnak azokat a mondatokat, amik tökéletesen azt jelentik, amit meg akarok valósítani, hogy az univerzumnak véletlenül se legyen semmi kétsége se, hogy mi a cél. A célom az volt, hogy egy körrel fussak többet, mint mindenki más, hogy akkor álljak meg, amikor azt mondják, hogy már nem kell többet futnom, mert nyertem, hogy akkor hagyjam abba, amikor már futottam egy kört egyedül is. Aztán előtte szerdán úgy döntöttem, hogy 50 körre készülök, és legföljebb kellemes meglepetés lesz, ha kevesebbet kell futni. :D

Kicsit tudtam, mire vagyok képes, vagyis azt tudtam, amit tavaly megcsináltam, amit tavaly átéltem, és az külön jó taktikának bizonyult fejben, hogy nem számolgattam a köröket (csak amikor a cetliket be kellett sorszámozni), mert így nem hőköltem vissza sosem attól, hogy úristen-már-milyen-sokat-futottunk-én-ennyit-nem-is-tudtam-hogy-bírok, és tényleg csak az járt a fejemben, hogy ha más is van még (a lányok közül) a pályán, akkor nekem is kell még menni. Vagyis inkább "csak" az, hogy minden órában elindulok egy jót futni. Nem hazudom azt, hogy egy idő után, főleg amikor fogyatkozni kezdtünk, nem volt bennem az, hogy lassan elkezdhetnénk befejezni, de ez után (is) észrevétlenül gyűltek tovább a körök, nem is tudom, hova lett közben az idő. (: Tudtam, de sejteni nem sejtettem, mi lesz az idei móka, hogyan bírjuk a karikázást.

Előzetesen felmértem a résztvevői terepet, volt, akit nem ismertem, volt, akit ismertem, kicsit még esetleg tartottam is tőle, hogy kelleni fog az erőm miatta, de a verseny előtt egészséges időtávban már nem foglalkoztam egyáltalán azzal, ki lesz ott, vajon ki mit tud, ki mit akar, ki mit fog. Ez is jó taktika volt, nem stresszeltem rá, csak a saját feladatom, csak az "én" volt a fontos. Meg örültem annak, hogy viszontlátok sokmindenkit, akit tavaly ilyenkor "kaptam". <3

Legeslegfőbb célom viszont az volt, hogy a tavalyihoz hasonló jó érzésekkel és örömmel a tarsolyomban jöjjek haza, gyűjtsem az élményeket, a pozitív energiát, és mosollyal az arcomon hagyjam el majd a helyszínt, amikor eljön az ideje. Ebben pedig nem volt semmi hiba. (:

1. fejezet - megérkezés

Történelmi pillanat: nem buktam ki a pakolástól, és egészen jól és gyorsan is sikerült. (: Ilyenkor mindent IS összepakolok, amire a legkisebb esélyt is látom, hogy kellhet, de ezért jó, hogy listát írok, mert ilyenkor a korábbiakat fel tudom használni, fejben pakolhatok bármikor, és a végére már csak a fizikai megvalósítás marad.

Bármennyire is optimalizálok mindent, sosem volt még olyan, hogy indulás előtt 2 órát malmoztam volna a szabadon maradt időben, de épp ezért rászámolok mindig a tervekre. Tresó ugyan picit várt az indulásra, de legalább egy kávét kapott (volna, ha kér). Aztán pedig ügyesen befértünk a kocsiba, hotdogoztunk a benzinkúton, és Andrisnak köszönhetően még a nagydugót is kikerültük.

A tavalyi kedvenc versenyemre visszatérni gondoltam, hogy nem lesz rossz érzés. Tudtam azt is, hogy milyen jófej a szervezőcsapat, mert az egy év alatt (leginkább tavaly) voltam több versenyen is már náluk, illetve a helyszínt adó Kotyogós kávéteraszt és csapatát is imádjuk. Na de ami ténylegesen fogadott, arra eszembe sem jutott gondolni: olyan őszinte szeretet, olyan kedvesség, olyan öröm fogadott, amit elmondani nem tudok! A világ legboldogabb emberének éreztem magam, fülig ért a szám, kicsattant a lelkem, és nem celeb voltam, hanem egy igazán szeretett személy. Szerintem ott kicsit el is vesztem, kicsit meg is nyertem, kicsit már meg is volt az, amiért jöttem.

Nem a legkönnyebb feladat ebben az állapotban a feladatra koncentrálni, de azért csak felállt a sátor - a barátságos, zöld, kedves helyet választottuk, a nagy sajt mellett. (: Jó helyen volt, kedves helyen volt, bevált. ;) Kicsit más volt a rendszer, mint tavaly, most külön start és cél volt, a kettő közé fért be a sátortábor, ahol eléggé népesek voltak már a kis átmeneti lakok, de jó szomszédságban, kedves fogadtatásban így sem volt hiány. Tresó pedig inkább a "forgalmasabb" helyet választotta, de pihenni talán ott tudott jobban, mert csak a rajtnál volt forgalmasabb, szünetben kevésbé.

A kötelező körök: haj befon (az első körök végére azt éreztem, hogy muszáj újraalkotnom, mert olyan szoros lett, hogy széthúzza a buksim, de végül szerencsére elég volt a csatot kivenni-visszatenni - az élet nagy gondjai :D), ruházat felölt, cetlik előkészít, pisi, első cetli húz és...

2. fejezet - a verseny

... és szinte még meg sem érkeztünk teljesen fejben, máris menni kell az első rajtra, máris visszaszámlálás, máris az első köre annak, amiért jöttünk, ami mostantól sokáig, de előzetesen ki tudja meddig tart. Bizsergető!

Nem emlékszem minden körre külön. Szerintem nem is tudnék 27 körre visszaemlékezni, lennének "lyukas" etapok benne. Pedig annyi emlékem van, hogy elég lenne 50-re is simán, de összefolynak, egybeolvadnak azok az emlékek, amiket nem tudok konkrétan kötni valamihez. Arra nyilván emlékszem, hogy milyen volt a 26. körről beérni és milyen volt a 27-re elindulni, de hogy mikor cseréltem ki a nadrágom pl., vagy mikor öltöztem át felül, arról fogalmam sincs. (Jó, most nem mondok igazat, mert a nadrágcsere tudom, hogy akkor volt, amikor Elemér letette a lantot... Ennek ellenére... (: )

Bár minden kör ugyanolyan volt, mindig ugyanúgy indultam el, mindig ugyanúgy érkeztem be, és kb. mindig ugyanolyat futottam, egyáltalán nem unatkoztam. Nem volt bennem sose mármegint, eztmárunásigismerem, nem kívántam a pokolba egyetlen szakaszt sem az úton. Inkább örültem, hogy megint ott lehetek, tudtam, mi következik, mi van utána, mi vár rám, és meg kellett tervezni hozzá mindig azt is, ami nem fix volt, hanem az én kezemben volt. Kitaláltam, mit ennék, mit innék, kell-e só/szénhidrát/fehérje/bármi, aminek eljött megint az ideje, fogok-e pisilni, vagy majd a következő szünetben, esetleg a következő körben, cserélek-e ruhát, kell-e valami nagyobb feladatos az utána következő szünetre, amit jó lenne előre jelentenem a team-nek.

És ott voltak a kis cetlik, az üzenetek, amikre bármikor tudtam gondolni közben, a feladat, amit meg kellett fejtenem, az osztások, amiket el kellett végeznem (Májki: nem prím, 17-tel osztható ;)), amikor bénamód elfelejtettem cetlit húzni, akkor pedig Tresó illetve Roli megmentettek, ilyenkor a szóbeli "cetliket" memorizáltam, hogy le tudjam őket jegyezni majd a kör végén.

Ami pedig egyik körben sem maradt ki: a beszélgetések, az együttfutások csöndben vagy csacsogva, az emelkedős séták, a miértfutunkemelkedőn, amikor elpofáztam a sétábaváltást, mert annyira nem arra figyeltem. (: Fogócskáztunk Robival, amíg fel nem adta (így bocsi, de én győztem (: ), hajráztunk a szembefutós szakaszon és csekkoltuk, hogy mindenkivel ott találkoztunk-e, ahol szoktunk (hülyeség volt ez a "hajrá", mert senki nem sietett sehova, sőt, de hát ha egyszer nincs rá jobb szó.... na majd alkotunk legközelebbre valamit). Valamikortól a fordítós frissítőpontos vízvétel is beékelődött a fix körprogramba, onnan pedig már csak egy kicsi volt minden körből hátra, ráadául sok lejtővel. Az éjszakai vakoskodás után visszatért napközbenre a táj csodálása, és én jól elszórakoztam azzal is, hogy elemeztem a csoportdinamikát futás-séta viszonylatban az útvonal függvényében. Nekem is, de az idén mintha mégtöbbeknek az volt a taktika, hogy ha emelkedő, akkor séta. A borászat mellett sík volt az út, így ott szerencsére minden körben megkérdezhette a vicces italozó, hogy ki a fogó. (:

Egyik körben a kisfiával telefonált egyik társunk épp, aki érdeklődött, hogy ő fog-e nyerni, miközben én pont elfutottam mellettük. Azt hiszem valamit beleszóltam a dologba, hogy apa ügyesen fut, szurkoljon neki, erre apa azt mondta, hogy nézd, ez a néni nyert tavaly, úgyhogy akkor lehet, hogy épp ő a második. (: Másik körben Edina állapította meg, hogy jobban nézek ki, mint tavaly. Volt olyan karika, amikor Ficcsi és Zsófi futottak szembe egy kanyart, hogy pacsizhassunk egyet, vagy épp Tresó szabadított fel, hogy nem haragszik, mert lett így is söre, hogy én elfelejtettem megrendelni neki, mikor beértem (de egy vagy két körrel később kiállt). Antal illetve Atesz rendíthetetlenül, megszámlálhatatlan körön keresztül bíztatták az egész mezőnyt, dícsérték a futásom vagy épp a sétám. Avagy a célba befutva egymás után szaladt felém két gyerek, tárt karokkal, örvendezve, és megölelgettek izzadtságom ellenére. Na ezek, meg a többi apróbb-nagyobb élmény volt az, ami újra és újra hozzárakott plusz köröket, de legalábbis plusz métereket, kilométereket a lábamhoz, méginkább a szívemhez. <3

És nincs ilyen futás szünetek nélkül: szünetek nélkül, amikor szusszansz egyet, de csak akkorát, hogy mindjárt megint menni tudj, megoldd, amit kitaláltál, hogy ebben a szünetben meg kell oldani, megedd-megidd azt, amit kértél és adtak, elmondd, mire van szükséged, megsimogasd Somát, legyen egy kis talpmasszázs, meg combgyömösz, mert azért a fordító utáni nagylejtő-nagyemelkedő-nagylejtő kicsit így kompaktan csak megdolgoztat. A Meru Guard nagyon jól bírta, egyszer kellett csak ennyi idő alatt újrakenni, és a Help meg a SOS mindig fájdalom nélkül engedett a következő körre. És közben ne felejtsd el kimutatni, mennyire hálás vagy a csapatnak, mert hogy hálás vagy, az nem kétséges, de fontos, hogy tudják is (bár ahogy ismerem őket, szerintem tudják – remélem). Különösen, amikor Ákos, Ficcsi, Bazsika és Soma mellé megérkezik még Zsófi is a két gyerekkel, és olyan szépen összehangoltam dolgoznak "rajtad" és érted, hogy alig győzöd kapkodni a fejed, és nem bírsz eléggé betelni vele, hogy ilyen emberek vesznek körbe. <3

És hogy egyébként hogy éltem meg? Másmilyen volt, mint tavaly, mert más volt a cél, és már bennem volt a tavalyi nagyon sokat számító tapasztalat. Tudtam, hogy milyen ez, tudtam, hogy hogy bírom, meddig tudok biztosan eljutni, hogyan lehet továbbmenni egyik kör után a másikra, meg a harmadikra, meg a sokadikra. Tudtam azt is, miért érkeztem, és azt is, hogy milyen az, amikor "baj" van. Tavaly hiszti volt, fejben elfáradtam, mert azt hittem, hogy lehet olyat. (: De ennek köszönhetően most már abban is biztos voltam, hogy ha hiszti lenne, akkor egyrészt kirugdosnak, másrészt ki fogok menni, és megint hamarosan minden rendben lesz, sőt. Valamikor 21 körül jött egy kis gödröcske: már kevesen voltunk lányok, már túl voltunk 20 órán, és éppen mindenki azt mondta, hogy még megy, még nem hagyja abba. Elbeszélgettem magammal, tisztáztam, mi a helyzet, megbeszéltük, hogy nincs semmi baj, simán tudok még futni mégegyet, meg mégegyet, meg... Mindig csak egy kört kell, utána mindig van egy kis pihi, amiben minden megint újra rózsás lesz. Kis gödör volt, a kör maradék részén el is intéztem magammal. Hiszti még nem is volt, megvan még az az ütőkártya is. És aztán megint megjött az, amivel tavaly is mindenkit sokkoltam: a tánc. D: Egyszer majd valakivel kideríttetem, mi ez, de a lényeg, hogy átkapcsolok fejben, táncikálni kezdek, mert ennyire felpörgök, és közben a korábbi eltökéltségem és kedvem még megsokszorozódik (mintha lenne még hova :D), és megállíthatatlan leszek, és közben fel vagyok pörögve rendesen (nyugi Sanyosz, ez ilyenkor nem éget felesleges kalóriát, inkább teremt, mintha egy dinamó lenne (: ).

A videóhoz kattints a képre

Amikor már csak hárman maradtunk, kicsit Évinek és Anettnek is szúrósabb lett a tekintete, szerintem az enyém is, de ugye én nem rejtettem véka alá korábban sem, hogy mi a tervem, és ennek megfelelően mentem is buldózerként, de vidám, mosolygós, jókedvű buldózerként előre. Kicsit mintha tüskésebb lett volna a hangulat, annak ellenére, hogy szurkoltunk egymásnak, trécseltünk még most is - érdekes volt ezt is megtapasztalni.

Évi a 25. körre való elindulásból visszafordult, ezt a többiektől tudtam meg (eddigre már nem hátulról gyaloglósan rajtoltam, hanem elsősorosan, kocogva), úgyhogy Anettel ismét ketten maradtunk. A körökben a fordulónál mértem fel mindig a helyzetet, hogy hogy állnak még a lányok, a rajtoknál sosem néztem körbe, ki indult el, mennyien vagyunk még. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy néha utolsó rajtoló voltam, gyorsan még a 3-2-1 alatt vizet töltöttem, Csipi be is vezette a rajtoltatás után, hogy rámkérdezett, elindultam-e. Hiányzott is volna már, ha nem ellenőrzött volna. (:

Anettel ketten maradtunk, de mindketten jól voltunk. Lehet ilyenkor nézegetni, ki hogy van, lehet úgy vélni, hogy meg tudunk állapítani valamit a másikról, de a lényeg, hogy magunkkal legyünk elfoglalva. Már csak azért is, mert akármit vélünk képzelni a másikról, lehet, hogy hirtelen elkezd táncolni. :D 25. kör sima. 26. körben Anett nagyon sokára jött szembe... Már aggódtam, de azért meglett. Meglett, és azt mondta, hogy ezt még befejezi, megcsinálja, de nem fog beérni időben és gratulál. Leteremtettem, hogy azonnal szedje a lábait, mert elfenekelem, és nekem itt kint ne gratuláljon, majd ott, ha úgy lesz. És nem, ez nem döntött még el semmit. Ezután következett egy kis "Simonyizás" (így neveztem el): hangosan beszélgettem magammal, hogy menjek, csináljam meg szépen, mert azért jöttem, Anett sem csúszott még ki semmiből, én sem értem még be, nincs ennek még vége, menjek, és fussam le a kört szépen.

Befutottam, és csöndben leültem, nem mondtam semmit, nem csináltam úgy, mint aki nyert (najó, elég keveset ettem, talán inkább csak ittam), és vártam az óra végét, de méginkább Anettet, mert tavaly is beért 59 percre, és mert hittem benne. Ati jött már szembe pár helyen a körön, de én a célban vártam Anettet. De Anett nem jött. A rajt viszont közeledett, én pedig felálltam, hogy megyek. Megyek akkor is, ha bezárult az óra, mert előtte a 27-es szám megjelent a fejemben (szerintem elszámoltam valamit korábban), és ez volt a 27. óra. És mert volt még kedvem menni, és mert már mindig fogok még egy tiszteletkört menni. Sokáig nem kellett nógatni, sőt, a mégtovábbi folytatásért se nagyon kellett volna ennél jobban, de azért annyira nem akartam meggyilkolni justforfun a talpam, hogy nem beírt eredményért még sokat futkorásszak. Maradt még bennem bőven, de ezeket a köröket elteszem jövőre pluszba. ;)

És eddigre már Anett is bent volt, és kicsit megérkezett a megérkeztem-hangulat is. Nem volt még teljesen kész minden, mert a fiúk még futottak, de mi végeztünk. Anett, nyugtass meg, hogy megölelgettelek, mert őszintén szólva nem emlékszem. Annyi felől és annyiféle inger jött hirtelen és egyszerre és folyamatosan, hogy itt elveszett az uralmam magam felett, és csak reakcióra futotta (talán), szegény Ákost például nem is értem el jó sokáig – ne haragudj! Fogalmam sincs, mi történt ebben az időszakban, fáradt is voltam már azért ennyi ébrenlét után agyban, koncentrálni is nehéz volt, meg pörögtek is az események, végetért a jóvilág, hogy csak kimegyek futni egy kicsit, nyugiban. (: A cuccomat a többiek eddigre már nagyrészt összepakolták (aszitték nem futok még vagy 10 kört :D), várt az eredményhirdetéshez az istállós trikóm, de az eredményhirdetésre kicsit mi is vártunk, valamikor a következő etap közben került rá sor, viszont hálistennek a teljes női dobogó jelen volt, hiánytalan kupaosztás tudott megvalósulni. (: Itt már nem volt harci tekintet, örültünk egymásnak a lányokkal, megkaptuk szép sorban a masszázsunkat is, és büszkék voltunk a többiek teljesítményére. Ezúton is köszönöm nekik is, és mindenki másnak is, hogy ilyen jó kis versenyt kanyarintottunk együtt ebből az eseményből – igazán nagyszerű élmény volt!!! <3

Bepakoltunk a kocsiba, elkocsiztunk a szállásra, küzdöttünk az ébrenmaradásért (én biztosan), és bemásztam egy kád vízbe egy Ákostól kapott pohárka rozéval James Bondozni kicsit. Mondjuk szerintem ő sosem csukott szemmel próbált nembecsúszni a víz alá. :D

3. fejezet - még mindig verseny

Nehezen és nyugtalanul aludtam éjjel azt a pár órát, amit sikerült. Az izmaimat éreztem, forduláskor mindig megébredtem a fájdalomra, hülyeségeket álmodtam összevissza, persze meleg is volt, és reggel 8-kor már nem bírtam az idegeimmel, hogy mi lehet a fiúkkal, futnak-e még vajon. A telefonomat már az első rajt előtt teljesen letettem, utána se kapcsoltam be, sőt, szinte egész hétvégén offline voltam (imádatos volt, fogok még ilyeneket csinálni ;) ), viszont reggel muszáj voltam ránézni, hogy mi a helyzet. A fiúk még futottak, épp hallottam is az ablakból egy rajtot, mire kicsit magamhoz tértem és mondtam Ákosnak is, hogy még Peti és Zoli szaladoznak, nemsoká megint rajt, ki is pattantunk az ágyból és a következő startra lent is voltunk. Nem aludtam sokat, nem aludtam jól, de nem bírtam ki, hogy nem vagyok ott, majdnem annyira szorítottam még, mint a saját teljesítésemért. (: Peti annyira szuper volt tavaly is, és annyira elszánt volt most, meg annyira szimpatikus emberileg, hozzáállásilag, kitartásilag, hogy az egész napot a karámban töltöttük – kisebb megszakításokkal, de minden szünetben ott voltunk, drukkoltunk, lelkesítettünk, erőt közvetítettünk. Megoldottuk a szuperfinom reggelit a Kotyogósban – futásidőben, körbesétáltuk a tavat – futásidőben, interjút adtam – futásidőben, de a szünetekben mindig ott voltunk. Zoliról tudjuk, hogy nagyon ügyes, de mi Petire tettük le a voksunkat ezen a napon. Estefelé elmentünk vacsizni a szállásra, így kicsit magára hagytuk hősünket, vagyis őt is és végtelenül kitartó Renijét is, és mikor indultunk már vissza, jött a hír, hogy vége. :( Az egyik körben elaludt, és jobbnak látta befejezni. Peti, rettenetesen büszkék vagyunk Rád, felnézünk arra a hatalmas teljesítményre, amit véghez vittél!!!  És ha még azt is elárulom, hogy 14 órán keresztül ketten!!! köröztek Zolival, szerintem mindenki mégjobban felnéz rá! 52 óra lett a teljes verseny hossza. Gratulálok a címvédéshez, Zoli!

Érzelgősködtünk kicsit, szomorkodtunk kicsit, örömködtünk kicsit, hogy ilyen szuper volt minden, hogy Peti mellett most már Renit is megismertük, hogy ilyen klassz volt ez a "pár" óra, az egész verseny, érzékeny búcsút vettünk mindenkitől, és felmentünk a szállásra. Megiszogattunk (végre) némi rozéfröccsöt, és egy szó sem esett a versenyről (de, csak arról :D). És megpróbáltunk nyugodtan aludni, immáron nekem is kicsit jobban sikerült.

A hétfő is még szabi volt, így kényelmes készülődéssel, Kotyogós reggeli kávéval és smoothie-val búcsúztunk Tihanytól egy kis időre.

Outvokáció

Biztos, hogy jövőre is ott leszünk! Szerintem én ezt a versenyt most már soha többet nem hagyom ki! (: Menet közben úgy éreztem, jó lesz jövőre, ha majd csak élményig futok, elvégre most már a címem is megvédtem, szóval meg is tehetném, de ismerem magamat, nem ringatok hiú álmokat. D: Ott leszek, bármi is lesz, mert nem veszítette el a kedvenc versenyem címet most sem, bármennyire is eszement az egész koncepciója, és bármennyire is durva az, ami itt végbemegy – tegye fel a kezét, aki azt gondolja, hogy nem vagyok eszement – naugye. :D Szépen lefogytam, csodásan feltöltöttem magam, alaposan kikapcsoltam, egy másik világba kalauzoltam magam, és így a sportedzői vizsgám tanulási véghajrája is könnyebben ment utána (végül szerencsére nem kellett a tételeket vinnem a körök közbeni szórakoztatásra, mert sok csodás üzenetet kaptam <3). Nagyobb visszhangja is lett a mostani alkalomnak, mint tavaly, és azért az sem mindegy, hogy sikerült megvédenem a bajnoki címemet. Ehhez persze elengedhetetlenek voltak a futótársak, hiszen nélkülük nem lehetett volna ilyen jó hangulatban és eddig eljutni – köszönöm Nektek és gratulálok mindenkinek a többnyire az előzetes elvárásokat meghaladó teljesítményhez! A frissítőcsapatomon pedig nem szeretnék változtatni, ha elvállalnak jövőre is: mindent tudnak, mindent jól csinálnak, mindent tolerálnak, szuperül kalauzolnak – végtelenül hálás vagyok Nektek! <3 Hálás vagyok azoknak is, akik közelről, távolról, virtuálisan, valóságosan, gondolatban, akárhogyan, mindenhogyan szurkoltak nekem, ezzel az erővel lettem az, aki lettem. És azzal az erővel, amit Sanyosz épített belém a felkészüléssel: tudom, hogy elsőre nem tetszett, de köszi, hogy most már elfogadod, elismered és támogatod, hogy én ezt szeretem. (: Hálás vagyok Szilvinek és Mikinek, akik megleptek menet közben egy éremmel annak ellenére, hogy azt Thomasnak ajánlottam, ajándékoztam. És végül, de nem utolsósorban köszönöm a szervezőknek, a közreműködőknek, a crew-nak, a Kotyogósnak, mindenkinek, hogy ezt a kalandot adjátok nekünk, halandó embereknek!!!

Utószósz

Már a nagy nap közeledtével egyre inkább azt éreztem, olyan ez, mint a legszuperebb nyári tábor: egy évet vártál arra, hogy most újra találkozz azokkal, akikkel tavaly annyira jól érezted magadat, akiket azóta (szinte) nem is láttál, de olyan, mintha tegnap váltatok volna el. Mégis, alig bírod már kivárni, hogy ismét eljöjjön ennek a boldog együtt töltött időnek a pillanata. És valóban ilyen volt akkor is, amikor betoppantál Tihanyba... De ezt már tudjátok. (: Igyekeztem a többi részét is megosztani veletek, ha valami mégis kimaradt volna, az kizárólag véletlen lehet, mert annyi minden történt ebben a 27+x órában. De nem felejtek el belőle semmit. <3

Melléklet

Köridők, amik így magukban mindent még nem mondanak el, mert volt amikor mosdószünet is volt közben, volt, amikor kicsit siettem, mert valami feladat volt, de szép mintázatnak azért jók, főleg matekosoknak (: (14-nél lehetett valami mérési anomália, mert az sem volt ennyivel hosszabb, mint a többi)

Fotóalbum

A képek forrása az esemény fb oldala, valamint a megjelent cikkek. (Lehet, hogy azért szeretem ilyenkor jobban a rólam készült képeket, mert az pont a másik szemszöget mutatja meg, amit én nem láttam... amit meg láttam, azt nem tudja a fotó visszaadni.)

További hivatkozások:

• Veszprém Online cikk
• Csupasport cikk
• Runners World cikk
• Index cikk
• DUV statisztika - az idei női backyard ultra lista
• Saját Facebook eseményem a verseny közben készült fotókkal, videókkal
• Sok-sok fotó és videó, amivel majdnem át lehet élni utólag is az egészet

Idén is lesz One Way Ticket Run, és idén is ott leszek. Sőt, szeretném, hogy Ti is ott legyetek!!!

Ismerem magamat: egy hét múlva ilyenkor már tűkön fogok ülni. (:

Rettenetesen fogom várni nem csak a futást (na persze azt is), hanem a kis üzenetek megjelenését: minden órához húzok majd egyet becsukott szemmel, és érzem, hogy most is csuda jókat fogok együtt futni veletek egy-egy körben. 
Ehhez már csak annyi kell, hogy írjátok meg ezeket az üzeneteket, jókívánságokat, bármiket, egyet vagy akár többet, amiket én addig nem, de ott majd annál inkább megismerek.

Jól bevált módszeren ne változtass – tavaly annyira bevált, hogy idén is ezt a csodálatos módszert szeretném használni, azt a csodálatos élményt szeretném átélni.

Köszönöm, hogy velem lesztek most is! <3

Itt tudjátok üzeneteiteket a sors és az univerzum kezére bízni: One Way Ticket Ditke Run 2021 - Körüzenetek

Cseppet sem volt szokványos az év, cseppet sem lesz szokványos ez az összesítő sem. Érlelődött bennem sokáig, szinte minden nap hozzákerült egy kis darabka, de nem volt miért elsietni, szépen lassan kerekedett ki az egész, elvégre attól még 365 napról van szó, hogy ilyen lett 2020. Mert nekem cseppet sem volt unalmas, de azt sem állítom, hogy erre számítottam január 1-jén.

Sok-sok tervem volt, szép nagyok, amikhez a kicsiket is igazítottam – a köztes utakat egy-egy nagyobb állomáshoz. Aztán pedig fokozatosan borult minden, vagy majdnem minden. Nem estem kétségbe, mert szerencsére se a munkámat, se az egészségemet nem érintette, a családom is rendben volt, bár nem egy barátom nyögte (és még mindig nyögi) ennek a változásnak a terhét. De nem is tudtam volna mit tenni, ha kétségbeesek, akkor kétségbe lettem volna esve, de semmi más nem változik emiatt – csak én, az erőm, az egészségem, a reménykedésem-hitem, hogy rendben leszünk. Próbáltam lehetőségeket, és nem katasztrófát látni, de ezt ne érzéketlenségnek vegyétek. Nagyobb hasznot hajtottam magamnak (és meggyőződésem, hogy másoknak is) azzal, hogy nem begörnyedtem sírni a sarki fotelbe, hanem kerestem, hogy tudok profitálni ebből, mit tudok mégis megfogni ebben a sok megszorításban. Vagy éppen hogyan tudok másoknak segíteni.

Kaptam is 2020-tól (nem is kell mindig annyira nagyon nézni, hogy ilyet is lássunk bele), és volt is, amit elvett tőlem. Ezzel az egyensúllyal megbékéltem, és igyekszem jó diák lenni, hogy a megtanultak megmaradjanak a fejemben, ne felejtsek el mindent. Hálás vagyok, hogy ez az év is a miénk lehetett, hogy éltünk, túléltünk 2020-ban.

A 2020-as éremnek is két oldala van, hiszen kaptam dolgokat, de elmúltak mások, és nem feltétlenül az utóbbi a rossz mindig. (:

 
Kaptam leckéket, az ösztöneim igazolását, további ismereteket magamról, a képességeimről, az erősségeimről, és kaptam tanulási lehetőséget is, úgyhogy egy szavam sem lehet ezzel az éves mérleggel kapcsolatban.

Volt változatlanság is az évben, ami legalább biztos központot jelentett: a cipőim, a színes gatyáim, a városi és hegyi futások, az edzőim, a Sanyoszistálló, a bringás kísérőm, a frissítőm, a karácsonyi szaloncukor-osztás, a Meru, a jótékonyság és az, hogy szeretek futni, és igénylem a mozgást. És persze a lelkes szurkolóim családon innen és túl!

Azon kívül, hogy fura volt, nekem nagyon gyorsan el is ment ez az év. Mint egy időutazás, mintha kimaradt volna valami, egy pár hónap. Mi sem mutatja ezt jobban, minthogy a csíkjaim azonosak a 2020. január 1-jei és a 2021. január 1-jei aktuális állapotokat mutatva. De majd 2021-ben! (;

És hogy ne hazudtoljam meg magam, egy kis statisztika, inkább a saját magam szórakoztatására és az emlékezet végett, semmiképp sem dicsekvési vagy nyomasztási célzattal, mert nem vagyunk egyformák, én én vagyok, Te pedig Te, és ez így van a lehető legjobban. (:

• Összes km:
  • Futás: 3566km
  • Bringa: 390km
• Összes idő:
  • Futás: 336 óra
  • Bringa: 22 óra
  • Torna (mindenmás): 130 óra
• Futás: 300km felett 7 hónap, de 200km alatt is volt egy hónap
• A “legdurvább” hónap: futásban a leghosszabb június és a legrövidebb augusztus, torna szerint a 30 órás április.
• És
  • végigmentem 5 instant körön,
  • részt vettem 2 virtuális eseményen, és
  • megtisztelt 9 verseny, amin részt vehettem.

Egyben lefutott leghosszabb távom 80,45km-re emelkedett, egy napon belül lefutott távom pedig 148km-re duzzadt. Ezekkel egyidőben a 76-os lett a kedvenc rajtszámom.

Pár cikk és nem túl sok beszámoló született, de igyekszem még majd pótolni, magamnak is jó visszaolvasni ezeket az élményeket.

Van, amit nem vállalnék be 2021-ben, ha nincs 2020, van, amitől visszatart a 2020-as tapasztalat, de mindenképp szeretném 2021-et is a maga teljességében megélni, nem a “mindenáron”, hanem a “legmaradandóbbélmény” jegyében. Mindeközben pedig szeretnék megmaradni magam, és továbbra is én lenni:

Ditke/Tvedi

Bestnine helyett pedig legyen most racenine, ha már a véletlen pont így hozta:

Egy ideje futok már néha ultratávokat (azaz maratonnál hosszabbat). Egészen pontosan 2018-ban futottam az első 6 órás versenyt, ami úgy igazán ultra volt: nem megszakításokkal, szakaszosan, hanem egyhuzamban futottam sokat, egészen szenzációsan 70km-t a Suhanj!6-on.

Azóta futottam még két Suhanj!6-ot, futottam UltraBalatont trióban és kétszer párosban (na itt volt szakaszolás, de összességében jó sok kilométer jött össze), és tavaly pihenőkkel, de kicsi pihenőkkel 148km-t köröztem a tihanyi Belső-tó körül, és 80km-re tornáztam fel a leghosszabb (egyben) lefutott távomat. Mindezek mellett a felkészülés során is felbukkant több maratonnál hosszabb táv. Néha-néha.

Azt mondanám, hogy ezekkel az alkalmanként ultratávokkal (amik a nagy ultrások szerint még nem is igazán ultrák D:) az előkészítő évfolyamokat tapostam, még csak kóstolgattam, milyen is az, amikor az ember órákon keresztül csak rakosgatja egymás után a bal meg a jobb meg a bal meg a jobb lábacskáit.

Most viszont elérkezett az idő, hogy első osztályos legyek. Az idei évre már komolyabb, tudatosabb, de mindenképpen összehangolt ultraterveim vannak. Terveim, aztán majd meglátjuk, Mr. Covid mit enged meg belőle...

Nagyvonalakban az idéi év minden hónapjára jut egy ultra: verseny, vagy annak hiányában valami instant, vagy saját móka. Már amennyire ez móka. :D De én élvezni szoktam, és a jövőben is ez a célom, még ha ez egyrészt hihetetlen, másrészt nagy valószínűséggel nem is 100%-ig igaz. :D

Ésszel: nem az a terv, hogy minden hónap első hétvégéjén körbefutom a Balatont (sőt, ez egyik hónapban sem terv), hanem hogy legyen havonta, lehetőleg jó eloszlásban, a távokat is összehangolva (ahol lehet válogatni) egy-egy hosszabb távú megmérettetés. Nem teljes még a "tucat", de messze is még az évvége, és az idei év sem ígérkezik eddig megboríthatatlanul tervezhetőbbnek, mint a tavalyi. De azért bízom benne, hogy most is ügyesen megoldjuk.

A 2021-es ultrakalendár-terv:

1. Január: Vérmókus-kör ✓
2. Január: Kötetlen50 (de ezt beszámolom a rövid februárhoz, úgyis január 31-én volt) ✓
3. Március: Runnabe Round (ami ugyan km-ben nem ultra, de ultraszintesnek nyugodtan lehet nevezni)
4. Április: UKKO 50km
5. Május: UB párosban
6. Június: One Way Ticket Run
7. Július: Mamma Montana
8. Augusztus: még kérdéses
9. Szeptember: Szőlőskör
10. Október: maraton; BUFF 6h
11. November: még tervezés alatt
12. December: szintén, de valami biztosan lesz
13. és valamikor felbukkan még remélhetőleg egy Black Hole is... ;)

Még egy ponton látszik, hogy ultrább lesz 2021: ugyan még csak márciust írunk, de eddig minden (azaz kettő :D) hónap bőven 300km felettire sikerült. Lehet, hogy ez másnak kétszer ennyi, azt is tudom, hogy valakinek már a 300 is brutális mennyiségnek tűnik. Én eddig 300 felett ritkaságszámbamenően futottam, most pedig észrevétlenül bőven meghaladom. És gyanítom, a március is hasonló lesz. De a fokozatosság híve vagyok, és nem akarok hirtelen havi 6-700km-t futni, mert nem attól leszek jobb.

Szeretném, ha sikerülne az idén megvalósítani terveket, egészségesen végigcsinálni az évet, motiváltnak maradni és lefutni azt a sok-sok kilométert, ami bennem van. Kérdés, hogy Sanyosz meddig bír ilyen nagy számokat írni az edzésnaplómba, nem fájdul-e meg a keze a nagy számoktól, és nem fárad-e el a szeme a távolsággal arányos hosszúságú naplóbejegyzéseimtől. D: Remélem egy darabig még bírja ő is, Ákos is a bringán, a család és a barátok is a szurkolást, no meg a lelkesedésem és a testem is. Mert az a Balaton azért csak ott van... ;)

Egy maraton nem a startpisztoly eldördülésekor kezdődik. Inkább akkor, amikor eldöntöd, hogy elindulsz rajta, hogy lefutod.

Egy maratonnak része az is, ahogy szárnyalsz, ahogy összeomlasz, ahogy újraépülsz a felkészülés alatt. És ezeket szinte mindig én is végigjárom - végigjártam most is, talán minden eddiginél szélsőségesebben, mert szerettem volna, ha ez jól sikerül.

Nem apróztuk el: a francia riviéra kiváló helyszín mind maratonra, mint a köré épített baráti lakókocsis kirándulásra. Élesen elvált ebben a kirándulásban a premaratoni és a posztmaratoni szakasz - a fiúk csak hülyén néztek a lányokra, hogy miért nem isznak meg este egy sört, miért nem zabálnak óriásiakat. (Na de utána!)

Mindig nagyon készülök a nagy versenyeimre, a maratonok ilyenek, nem csak testben, hanem lélekben, és a rajtam múló körülmények tekintetében is szeretem odatenni magam. Már bevált szokásom, hogy az útravalóm része a felszerelésemen kívül az a sok-sok jókívánság, szurkolás, közös emlék, amit a barátaimtól gyűjtök be, hogy a táv során szépen adagolva megújuló energiával töltsenek fel. Ezekből most is csodás csokor alakult!

De a legfontosabb szakasz a maratonozásban vitathatatlanul maga a 42,195km. Ezen az sem változtathat, ha az ember lánya hajnalban többször ébred különböző hangerejű esőkopogásra, és az sem, ha még az induláskor is úgy tűnik, hogy a napfényes napok után pont ezen a délelőttön érkezik az az eső, ami már a rajtba igyekvéskor zokniig áztatja az összes futót.

Annyira jól sikerült az égi frissítés, hogy a rajtot is eltolták egy fél órával, bár ez csuromvizesen már mindegy. De amikor átléped elindulva a startvonalat, akkor mintha repülnél, mintha egy másik dimenzióba kerülnél.

Nekem legalábbis ezen a maratonon pontosan ez az érzésem volt: könnyedén, kényelmesen, a vártnál is jobb tempóban és jobban esően úgy éreztem, suhanok, és nevettem, és szakadt az eső, és nem érdekelt, hogy pocsolyába lépek, mert már indulás előtt tele volt a cipőm, és úgysem volt esélyem kikerülni a vizet. Tartottam magam ahhoz, amit elhatároztam: jól érzem magam közben, nem stresszelek, futok tisztességgel, de élvezem a maratoni hosszú tengerpartot. Azaz megpróbálom megélni a flow-t (ami inkább swim volt ez esetben).

Minden tökéletes volt, élveztem a futótársak jelenlétét, tiszteltem azokat a szurkolókat, akik esernyő alá bújva csak miattunk kint álltak az út szélén, és habzsoltam az energiát a betárazott közeli és távoli szurkolás-bonbonokból.

Természetesen a frissítőpontokból is felkészültem, így tudtam, hogy van egy visszafordítós frissítő pont, éppen ahol szükségem volt rá. Soha ne próbáljátok ki, hogy 3km-rel a frissítő előtt elkezditek elrágni a sótabit, hogy minél előbb feloldódjon. Fájni fog még 2 nap múlva is a nyelvetek, ha benézitek a távolságot. (:

Ennek a pályának a különlegessége a riviérán kívül, hogy az első fele tükörsík terepen halad. Cserébe a második félmaraton hullámvasút, még ha a jobbik fajtából is, de azért pár emelkedő múlva már kicsit vártam, hogy ne legyen több. De hát futni érkeztem, és ha az emelkedőn nem is hajtom ki magam, a lejtőn bőven lehet pótolni. Szerencsére az eső is elállt időközben, a nap is kisütött néha, úgyhogy az emelkedőkért cserébe legalább az idő szebb lett.

Útközben a riviéra sétányai, sziklás oldalú autóutak, téglafallal és hegyoldallal és pálmafákkal szegélyezett, a partot követő kanyargós utak simultak a lábunk alá, és mindvégig ott hullámzott, kéklett balkézre a végtelen tenger, tekintetünket el nem engedve. Csak ezért is megérte volna ott lenni!

A célhoz közeledve mindig igyekszem kihasználni, ami még hátravan, hiszen nemsokára vége. Lehet még a tartalékokat begyújtani, az iramfutókkal megpróbálni tartani a tempót, vagy inkább a saját tempóval szépen haladni.

És aztán diadalittasan befutni a célba, megérkezni Nizzából Cannes-ba, ahol kicsit elpityeredni sem szégyen, ha az ember tudja, hogy óriásit sikerült futnia, mind idő tekintetében, mind élményben. Meg sem néztem az órámat, hogy pontosan mennyi lett, amíg kalandosan meg nem találtuk egymást a csapat többi tagjával. De amikor megnéztem, akkor én voltam éppen a legboldogabb ember! Mert győztem, mert legyőztem önmagamat, mert a völgyek ellenére a csúcsra érkezett meg a kívánt időpontra a maratoni görbe.

Hivatalos időm viszont nem volt, a rendszer szerint még órák múlva is futottam, de ez már csak a formaság. Csak egy szám. Vagyis inkább három, mert ennyi változaton keresztül értünk el a végső hivatalos eredményhez, a 3:15:10-es PB-hez.

Sok volt a kacskaringó ebben a maratonban, voltak bakik, volt próbára tevő időjárás, de úgy volt tökéletes, ahogy volt! A futás élményéért voltam ott, és a futás élménye makulátlan, sőt, ragyogó volt! Nem véletlen, hogy a mai napig ennyire szívesen emlékszem vissza erre az útra, és arra a sok támogatásra, amit kaptam, mind a barátaimtól, mind Sanyosztól.

Jutalomjáték volt ezek után még pár nap kirándulás a környéken, felszabadultan, mert már lefutottuk, amiért addig izgultunk és sokmindent feladtunk, de kicsattanóan is, mert jó érzés és siker koronázta az igyekvésünket.

És hogy mikor van vége egy maratonnak? Soha. Innentől ez már mindig ott lesz, mindig bennem lesz, mindig a részem lesz, a munkába és az emlékeimbe is beépül, kristálytisztán újra tudom élni az összes részletet.

Néhány részletet pedig Veletek is megoszt az alábbi galéria:

Ez volt az a verseny, aminél nem tudtam, mire számíthatok. Mégis ez volt az a verseny, amit olyan izgatottan vártam, mint a kisgyerek a karácsonyt. Pont ezért: nem tudtam, mi lesz, de kíváncsi voltam. 

7,2 km. Minden órában. Rajt óránként, és ha befejezted  a 7km-t, akkor pihenhetsz, egyetlen feladatod a következő rajthoz odaállni. Legalábbis ameddig akarod.

Tavaly is magaménak éreztem már ezt az őrültséget, idén sem hagyott hidegen, de... Ha erre elmegy az ember (lánya), akkor nem 1-2 körre tervez, hanem minél többre. Azonban ha épp nemsokkal előtte Balatont kerül párban, és nemsokkal utána 6 órát futkározik, akkor mégsem a legjobb ötlet.

Ekkor jön a korona, és eltolja az UB-t, virtualizálja a Suhanj!6-ot (legalábbis átmenetileg), meg ekkor jön Hajnalka tudatni a világgal, hogy szerinte ez nekem való verseny (ismer?), és ha ez nem lenne elég, jön Máté, hogy kedvesen meginvitáljon. És kétséges-e még bárki számára, hogy mi lett ennek a jövés-menésnek a vége? Hát persze, hogy életem egyik legfantasztikusabb élménye! 

A csapatból Greg is indult, úgyhogy már előre együtt készültünk, terveztünk, latolgattunk, listát írtunk. Sőt, Livivel olyan kedvesek voltak, hogy felajánlották az előző napi leutazást és a szántódi megalvást. Ezúton is hálás köszönetem érte!

A verseny napján igyekeztem még eleget pihenni, gyógytorna, ebédeltünk egy jót, aztán kicsit elbénázva a kompindulást áthajókáztunk Tihanyba. Nem is baj, hogy kicsit vártunk, mert közben elkészítettem legalább a szokásos győztes frizurám.

Helyszín, fokozódó izgalom, ismerős és ismeretlen arcok. 76-os rajtszám. Ezzel nem nagyon tudtam mit kezdeni, a 13-asig jutottam vele, slusszpassz. De átvételkor Szilvi közölte, hogy a 76os a nyerő, a legjobb, győztes rajtszámom van. Máskor is így legyen igazad! (=

Sátorhely, Eszterrel egyeztetés, a bázis elkészítése, a csodaasztal felállítása (hálásan köszönöm Adri és Ati!), a cuccok behordása. Megérkezett a csapat is végre, mi pedig felkaptuk a harci gúnyát és bezsíroztuk a szükséges testrészeinket.

És eldördült az első rajt. Mivel egy maraton során sem szoktam emlékezni mindig pontosan, mikor mi történt (nem is értem, egyesek hogy tudnak km-bontású részletekről beszámolni), itt végképp összefolynak a dolgok. Pláne, hogy igyekeztem mindig az aktuálisra figyelni. Így jobb, ha általánosságban mesélek, de mellékelek egy kis timeline-t is, meg az analitikus (és a magam) kedvéért számokat, amiknek inkább a tendenciája, mintsem a patikamérleges összehasonlítása érdekes. 

A taktika, terv az volt, hogy szépen nyugisan megyünk Greggel, amíg csak bírjuk. Ha időben vagyunk, odaállunk a rajthoz és elindulunk, futás közben úgyis jobb lesz, a pihenőben meg visszavonul minden hiszti, ami a pályán előjött esetleg, azaz egyetlen megengedett módja az abbahagyásnak, ha nem érünk be időben (no meg persze ha gond lenne). 

Az első 6 kör/óra gond nélkül zajlott, kényelmesen mentünk, vissza-visszafogva a lovakat, hogy ne használjunk el a kelleténél több energiát. A térdem hamar kapott egy tapaszt, utána jól is viselkedett teljesen. Tapasztaltuk, hogy túl hátulról nem jó indulnunk, mert nem kényelmes olyan lassan futnunk, úgyhogy általában az első harmad környékén szedtük a lábunk. (Egyszer elsőként értünk be, meg is lepődött mindenki, de ez az, ami ugye itt cseppet sem számít, nincs jelentősége.)

Gregnek viszont nagyon sajnálatos módon sérülés miatt ki kellett állnia, de ilyenkor az okos döntés a legnehezebb döntés. Ez pedig jó döntés volt. :(

Innentől tehát egyedül maradtam - vagyis dehogy egyedül! Ott voltak a futótársak, és ott volt a csodás csapatom! Ficcsi isteni limonádét "főzött" (szerintem ez valami varázsfőzet lehet nekem ilyenkor), elém tették, kezembe adták, amit szemem-szám megkívánt, faggattak, hogy mire vágyom, masszíroztak, betakargattak, és ha másodpercenként kérdeztem, akkor is higgadtan tájékoztattak, mennyi idő van még hátra a következő rajtig. 

A többiekkel pedig annyira jó volt együtt futni! Volt, akit nem nagyon láttam közben, de voltak fix emberek, akikkel együtt futottunk többet-kevesebbet, beszélgettünk, viccelődtünk vagy éppen csak csöndben követtük vagy elengedtük egymást - megnyugtató biztonságot jelentettek minden egyes körben. Osztoztunk irigység nélkül a fejlámpák fényében, hol adtam, hol kaptam az iránymutatást, és biztattuk egymást el nem fogyó lelkesedéssel.

Az 5. órában elkezdett esni az eső. Semmi baj, szeretem, hűt, a pólót leveszem, hogy ne tapadjon rám. Semmi baj, de azért a földutakon, erdei szakaszokon növekedett a sár és szaporodtak a pocsolyák. Szerencsére csak egy órácskát esett, de ez alatt létrejött egy kedves pocsolya-labirintusos szakasz (ha ezt elérted visszafele, már csak 1km volt a kör végéig hátra), és az elég meredek emelkedő-lejtő alkalmassá vált léc nélküli műlesiklásra. 2 óra. Ennyi volt, amikor ez nehezítés volt, a csúszdát kiszikkasztottuk hamar, a pocsolyák között pedig gyorsan megtanultunk, hogy kell elhelyeznünk kecses futó-tánclépéseinket.  

Higgadtan, nem hajszolva, nem pánikolva futottam: ízlelgettem-nevelgettem a kihúzott cetlik üzeneteit a fejemben, haladtam az ismerős úton, és élveztem a futást. Számontartottam, hol járok (a cetliket számozni kellett mindig), számolgattam a kilométereket is néha - de egyszerre mindig csak egy kört kellett futni, arra figyeltem, arra koncentráltam, azt élveztem.

Menet közben szépen mindig kitaláltam-kiszámoltam, mire van szükségem illetve igényem, aztán ezt a szünetekben rendre meg is kaptam. Körök között vagy volt pisi, vagy nem (de Zsolti mindig ott állt az életmentő nedves törlőkendőkkel), meg egy kis eszemiszomdínomdánom, néha még hengerke is. Összesítve nem igazán toltam túl a fogyasztást: 3 zselé, egy fél zacskó tucc-keksz, egy szeletke sajtos-kolbászos kenyér, egy alma, két kókuszgolyó, 2 darabka banán, pár kanál a vacsi-levesből, fél üveg ISO, talán 5-6 sótabi, egy korty narancslé, némi cola, 2 gyümölcspüré és mérhetetlen mennyiségű limonádé. Asszemennyi.

És hogy hogy jutottam el 20,5 óráig? Szépen lassan, lépésenként. Azt gondoltam, 8 kör azért simán kell, hogy menjen. 10 kör annyi, amennyi a leghosszabb egyéni távom volt eddig. A rajtszámom 7+6-ja miatt gondoltam a 13 kör legyen mondjuk egy cél. Na de ha már annyi, akkor azt 2 körrel megtoldva meg 100km fölött leszek, az milyen jó lenne. Jó, legyen 16, az szép kerek szám, kockáéknál. Valahogy eddigre kellően el is fáradtam, inkább fejben mint testben, és ezt meg is beszéltem magammal. A lányok nagyon jól bírták, 100km-ig a többség el is jött, és aki maradt még egy körre, azon sem látszott a fáradás. Én meg kicsit már fáradtam, úgyhogy kiokoskodtam, hogy odaállok a rajthoz, és ha nem indul el senki, én azt az egy kört még lefutom, de ha mennek, had menjenek, és harcoljanak már ők. Szerencsére ezt elmeséltem a többieknek is, Ákos pedig végrehajtotta a nagyon fontos feladatát: okos volt, amikor én már nem. Kizavart a pályára, mondván semmi bajom nincs, fizikai fájdalom semmi, itt vagyok a rajtnál időben, úgyhogy húzzak kifelé, max ha nem érek be, nem érek be. Na innen jött aztán az, amit meg végképp nem hittem: már a kör felénél azt mondtam, hogy én olyan jól vagyok, hogy addig megyek most már, amíg meg nem nyerem (ezt a Füred Tv-nek is gyorsan lenyilatkoztam), ők meg kérdezzenek meg valaki okost, hogy kell engem felturbozni energiával, mert én bizony megyek tovább.

Megfutom a koromat, vagyis a 18-at. Még vagyunk, de már csak hárman, ez már a dobogó. Szeretem a 19-et, mint kedvenc számomat, jó lesz, Anettel közösen indultunk a körre, össze-összecsapódtunk egy-egy szakaszra. Ez után a kör után még hatalmas táncolásba is kezdtem, amíg vártuk Anettet befutni és a következő rajtot (csoda, hogy az eü-személyzet nem kapcsolt le...). Jó, legyen 20, az se csúnya, ki tudja, meddig szaladozunk még Anettel - elindult (elindították őt is), még ha nem is akart már jönni. De megyünk, és én faszául vagyok, úgyhogy pláne megyek, mert addig megyek, amíg meg nem nyerem. Legyen akkor nyerő 21! Beérve a 20. körről már hallottam valamit, hogy a női győztes... meg taps..., de nem fogtam fel/nem foglalkoztam vele, merthogy Anettet meg kell még várni. De Eszter odajött, és elmesélte, hogy nem kell kimennem még egy körre, mert Anett félkörnél kiállt. Úgyhogy már kerestem is, ő meg sántikálva jött is - egymás nyakába borultunk, és én bőgtem, örömömben, mert kicsit már vártam, hogy vége legyen, és mert ez a bőgés már egy pár kör óta bennem volt és kikívánkozott. Olyat vittem véghez és úgy, amit és ahogy magam sem gondoltam volna!

Megölelgettem Anett után mindenkit, aki a kezem ügyébe akadt, megköszöntem a támogatást a jelenlévőknek, nekiálltam a gyümisalimnak egy újabb tánc közben, és hirtelen lecelebrálódott az eredményhirdetés is, hogy még a fiúk következő rajtja elé beférjünk. Máté azt mondta, kimehetek még futni, és bármennyire is vártam, hogy vége legyen, annyira fel voltam pörögve, hogy nem kellett kétszer mondani. Ficcsi és Hajni Betti operatőrködése mellett kijöttek még velem egy kanyar tiszteletkörre, ez volt az én jutalomjátékom, amikor még szurkolhattam a fiúknak, és amikor fogadhattam a gratulációikat, Csipitől még egy megtisztelő elismerő ölelést is kaptam. Nagyon lassan ment már, de nagyon jó volt! 

Visszaérve már nem akartam többet menni, igazából ment volna még, fel voltam rá készülve, hogy kell esetleg pár kört még Anettel futni, de elfogyott a cél, a segítők is már fáradtak, én már így is túlszárnyaltam magam, úgyhogy itt abbahagytuk mostanra. Majd legközelebb. Beszéltünk egyet edzőbával telefonon, kaptam egy kis masszázst, táborbontás, és a várva várt fröcsike előtt még egy interjú a Kotyogósban. Aztán véget ért a történet helyszíni része a búcsúzások után. De az e körüli gondolatok, az örömködés, a büszkeség még jódarabig megmaradt.

És hogy mit éreztem közben? Örömöt, hogy futhatok, hogy ennyire jó a hangulat, élveztem, hogy nincs semmi bajom, csak természetesen kicsit fáradok. Valamikor a combom elkezdett fájni, gyorsan felkaptam a kompressziós nacit, ettől jobb nem, de legalább rosszabb se lett. Viszont a csípőm fájdalmát teljesen kihagytuk, örök hálám Gréti tornáinak! És a feltámadás felpörgető erejét éreztem, az eltökéltség és a cél felé történő kitartó menetelés erejét. A szeretetet és az elismerést a többiek (futók és támogatók) részéről, és azt, hogy itt elsősorban futótársak és nem ellenfelek voltunk. És csodálatot afelett, hogy honnan volt ennyi erő bennem, mitől bírtam ennyire jól fejben és testben is. És hogy mekkora ereje tud lenni egy szépen kialakított és pontosan betartott szabályrendszernek - megvoltak a helyek a pályán, ahol sétából futásba (pl. lejtőn), vagy futásból sétába (emelkedőnél) váltottam. Szép egyenletes 45-50 perces köröket hoztam még óra nélkül is (mert az a töltések ellenére a 14. órában lemerült), és szinte izgulni se kellett miatta, hogy beférek-e az órába.

Csodálatos élményben volt részem, amire visszagondolva még napokig képes voltam sírvafakadni. Ebben az élményben viszont nem lett volna részem nélkületek: (szigorú ABC-sorrendben) Anett, Attila, Ákos, Bazsika, cetliírók, a családom, Eszter, Ficcsi, futótársak, Greg, Hajni, helyben szurkolók, Livi, Máté, Petra, Sanyosz, a Sanyoszistalló, a szervezőstáb, távolról szurkolók, a TeamUnicorn, Zsolti.

Timeline - azaz így kaptam az univerzumtól a körök elején a dobozkából kihúzott üzeneteiteket. Minden a lehető legjobbkor jött, akkor, amikor jönnie kellett, köszönöm Nektek! 

Cikkek, riportok, interjúk:

További képek, videók, információk, miegymás: RunDevu fb oldal és One Way Ticket Run fb oldal

Füred TV adás

Eredményhirdetés

Tiszteletkör videó

Verseny végi riport Magyar Norbival

Veszprém online cikk

Veszprém online cikk egy versenyzőtárs tollából

Meru riport

Runners World riport Ficcsivel

Az előzetes tervek alapján egy örömtelien sűrű április-májust mutatott a versenynaptár. Aztán jött a korona... Most a versenynaptár ezen része tátongóan, kongóan üres. Túl üres. Ha erre az aspektusra koncentrálok, akkor fájdalmasan üres. Másik aspektus szerint viszont megkönnyebbülést hoz ez az üresség. Szentimentális vagyok-e? Szerintem most nem – racionális vagyok és elfogadó.

Nagyon vártam ezt az évet, nagyon elszánt, motivált és izgatott voltam, csupa brilliáns tervvel. Akartam Londonban futni egy maratont, párosban Enikővel kimaxolni az UB-t, és nagyon vártam, hogyan tudok (fejben) helytállni ott, amiről semmit sem tudok. Most pedig se London, se Black Hole, se UB – a két előbbit ugyanazon napon, utóbbit a szülinapomon helyezték "elhalasztva" állapotba.

El is keseredhetnék akár, de nem jutnék vele előbbre, sőt. Ez most egy ilyen helyzet, amiben egyrészt okosnak kell lennünk, másrészt meg kell látnunk a jó oldalait, a benne rejlő lehetőségeket, mert ezekkel fogjuk tudni átvészelni, ezekkel fogunk tudni akár pozitívan kijönni belőle, ha végre vége lesz. Miközben persze odafigyelünk arra, hogy betartsuk azt, ami a közös érdeket, és nem az egyéni önzőséget szolgálja.

Dyna szokta maratonhoz hasonlítani ezt a szitut: hosszú, nehéz, várjuk a végét, de küzdünk és megcsináljuk. Kicsit azért Black Hole-os is az én olvasatomban, mivel pont ugyanúgy nem tudunk semmi biztosat – meddig tart, hogy alakul, milyen lesz. Nem állítom, hogy ne élveztem volna sokkal jobban a BH bármilyen szívatását ehhez képest. (:

A versenyek miatt egyik szemem sír, mert nagyon készültem – lélekben is át kellett állítani magam erre az új verzióra, de mivel tudom, hogy ez az ésszerű és szükséges döntés most a szervezők részéről, ezért elfogadom. Bizonyos értelemben vártam is a lemondásokat, így nem kellett a saját lelkiismeretemmel tovább viaskodnom: most az a helyes döntés, ha elmegyek, vagy az a helyes döntés, ha nem megyek el? A helyes: nem megyek, nem megyünk. Most. Majd amikor eljön az ideje. A felkészülés mindig egy feszült időszak: akarjuk, jól akarjuk, a legjobban akarjuk csinálni, és ez feszített tempót, mindennapokat eredményez. Ezt feloldotta nekünk a vírus: kaptunk egy csomó időt, amikor örömfutásokkal, elnyújtott időtartamban, rugalmasabb edzéstervvel készülhetünk, testben és lélekben. Nem kell megszakadnunk, túlfeszítenünk a húrt, és magunkban is jobban helyére tudjuk rakni, mit szeretnénk elérni, hogyan tudunk a cél felé haladni, mentálisan is tréningezhetünk a nagy nap(ok)ra.

Nekem még ki is kell találnom, hogy építem újra a versenynaptáram, ugyanis az eddig elmaradt versenyek már kaptak új időpontot, de ahogy sejteni lehetett, nem volt szempont, hogy nekem a legjobb legyen és engem maximálisan figyelembe vegyenek. (: De ráérek még kitalálni.

Amíg lehet, addig sokkal lazább keretekkel, de igyekszem kimenni futni, bringázni. Csak úgy sétálni inkább nem, a futással elég időt töltök kinn, és többet nem tartanék ildomosnak. Amíg még lehetett, a Sanyoszistállóval, illetve főleg a TeamUnicornnal igyekeztünk minél többet együtt futni, elmondhatatlanul jó érzés volt minden nap tölteni együtt egy kis időt. <3 Mostanra sem változott a helyzet nagyon: továbbra is motiváljuk egymást, küldjük át a  futós képeket, megbeszéljük, mikor indulunk és együtt futunk - lélekben. Sosem (najó, azért de) hittem, hogy akkor, amikor már elhatároztam, hogy nem akarok aznap futni, mégis rá lehet venni egy virtuális együttfutásra. (: Tényleg olyan majdnemugyanolyan, főleg, hogy megtaláljuk, megalkotjuk a kis kapcsokat, meglepiket magunknak, egymásnak. Közben teljesen más, és nagyon várom, hogy ismét szabadon élvezhessük, hogy együtt futunk... Addig pedig Ákossal megyünk, futva-bringázva, még a szervezés is egyszerűbb, mert már a kaputól indulunk, és tuti a kapuig fog tartani az edzés. És örülünk annak is, hogy az időjárás is partner ebben.

Mivel sehova nem megyünk ezen kívül, és én már 2 hete itthonról dolgozom szerencsére, olyan érzés, mintha rengeteg energiám maradna. Nincs állandó naptárlesegetés, rohanás, hogy a betervezett programok egyikétől másikának adjam magam. Élvezem ezt a kis lassulást, lenyugvást. Bár dolgozni pont ugyanolyan rendesen dolgozunk, mint előtte, sőt, én néha kicsit rendesebben is, a szellemi terhelés mellett kell a felszabadító fizikai is. Egyrészt határt kell szabnom magamnak a munkára, hogy a lelkesedés ne dolgoztasson késő estig. Másrészt attól, hogy már ilyen sportossá vált az életem, vágyom is a mozgást, a fizikai tevékenységet, és lelkesen látogatom (vagy realtime, vagy utólag) az online edzéseket, sokszinűen összeválogatva.

Nem túl nagy a lakás, de itt is lehet szerencsére sokmindent csinálni: átmozgatni, ugrálni, jógázni, nyújtani, erősíteni mindig lesz hely, és épp idő is. Eszköz is alig kell, de azért bevásároltam egy-két hiányterméket a homegym sarkomhoz. (: A futásokat könnyebben követem (tán a nagyobb rutin is segít, meg lényegében minden nap futok, az egy pihinapot könnyebb számon tartani), ezek az online edzések egyelőre még hullámzóan vannak jelen. Hol megcsinálok kettőt-hármat is egy nap, hol kimarad két-három nap. Kitaláltam, hogy csinálok egy heti naptárat, feljegyzést magamnak, hogy valamelyest egyenletesebben tudjam ezeket beütemezni, mert a napok összefolyásában ezek is összefolynak kicsit. De nagyon élvezem, és nagyon jól esnek! Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy válogasson magának olyanokat, amiket szívesen csinál és jól érzi magát benne – ezek most kulcsszavak.

Azon kívül, hogy cseppet sem érzem, hogy vesztettem volna a fittségemből (de nem is várom el magamtól, hogy ugyanolyan maximumon teljesítsek/tudjak teljesíteni – szerintem edzőbá sem), egyébként is egészségesebbnek érzem magam. Figyelek a magam módján az étkezésre, de így, hogy még az elkészítése is az én kezemben van, és nem a szemközti étterem etet az ebédszünetben, mintha jobban bírná a pocakom, nem nyavalyog annyit. Köszi neki érte. (: Ahogy azért is, hogy meglepő módon mértéket tart. :P

Nem érzem, hogy unatkoznék (bár az se lenne rossz :D), és mivel tudok itthonról dolgozni, ez valószínűleg nem nagyon fog bekövetkezni, mégis látom azt, hogy kényelmesebben van idő azokra a dolgokra, amik most még szerepet játszhatnak. Rejt még magában további lehetőségeket az időbeosztásom gatyába rázása, de erre is sor kerülhet fokozatosan. És mivel az agyamnak nem kell száguldozni folyamatosan a minden és a többi minden között, ezért rengeteget tanulok és fejlődök fejben is, ami extra haszon. De remélem legalább két kirakó elkészül ez alatt az idő alatt, mert az ilyen szempontból nekem 2-in-1. (:

Törekszem arra, hogy ésszerűen, de a józan eszemet megtartva éljek ezekben a napokban, dolgozzak egészséges mennyiséget (és ne többet :P), sportoljak kint és bent, amennyit és ahogy élvezem, és meglássam és kihasználjam mindazokat a lehetőségeket, amik az otthonmaradásban rejlenek. Tudom, hogy messze nem tökéletes, ahogy csinálom (a nap továbbra is csak 24 óra, és nem szerettem ki az alvásból), de minden nap próbálok pici szeletkéket biztosítani ebből, és előre tekintve élni az életet. Amíg így lehet, addig így. Utána pedig úgy, hogy velem legyen, amit most megtanulok.

Ez az év kicsit más, de kicsit ugyanolyan is. Lesz "megszokott", de lesz rendhagyó is. Eddig nem árultam el, hogy hova szeretném kitűzni a befektetett munka siker-zászlaját - aki velem szeretne tartani idén is, az viszont most figyeljen izgatottan, mert fény derül mindenre.

1️⃣ És végre eljött az ideje, hogy erről is írjak - ha tudnék róla mit írni. (: Ugyanis nem tudok róla szinte semmit, csak halovány támpontokat, összezavaró utalásokat, bizonytalan tényezőket és szemkerekítő korlátozásokat. De pont ez adja az izgalmas, hívogató és visszautasíthatatlan báját és vonzerejét. Aztán majd utólag elmesélem, mi is volt ez. De az biztos, hogy jó szokatlan, és szokatlanul jó lesz. ** Black Hole Ultra Running Race, kihívás elfogadva ** 2020.04.04.
		2️⃣ Tavaszi maraton angol nyelvterületen - lehet, hogy ez az új hobbim? Vagy csak így alakul, és egyelőre tartja magát a rendszer. Ráadásul ez is egy "darabka", úgyhogy év végén felező bulit is tarthatok. Szerveztem magam mellé két világklasszis futót, hogy könnyebb legyen követni ezt a maratonomat, meg legyen benne nekem is plusz kihívás. Good girls goes to heaven, marathon girls goes to... ** London Marathon, oh yeah! ** 2020.04.26.
3️⃣ Voltam a csúcson, és nem akartam többet, de aztán meggyőztek. Örülök, mert újra hihetetlen élménnyel, és újra a csúcsra kerültem. De nem akartam többet. Aztán mégis. Megint meggyőztek. Tudom, hogy megint hihetetlen lesz, és megint nem állunk meg a csúcsig. A SETE összes lába pörögni fog, akár @Csoma Enikő lábai, akár az enyémek. Csak két kislány. Csak egy kör. ** UltraBalaton, kösd fel a gatyád! ** 2020.05.15.
		4️⃣ Nem szeretek a nyári melegben hosszút futni, főleg gyorsan. Túlságosan igénybe veszi a szervezetem, és az már nem éri meg annyira, mint amennyire nem esik jól. De! A kis padavanom megtalálta a megoldást: az Alpokban hűvös van nyáron. Elkísérem? Futok én is, ha már ott vagyok? Minden kiderül! ;) ** Gletscher Marathon, készülj! ** 2020.07.05.
5️⃣ Anno álmodni sem mertem volna olyan eredményről, amit végül összeszaladgáltam - biztos vagyok benne, hogy a bensőséges légkör és a kék erő támogatott. Néha ugyan elszámolja magát az ember, de ebből még többet lehet tanulni, és még több erőt lehet meríteni. Sőt, újra és mégjobban lehet teljesíteni! Ez a célom a már-már hagyománnyá váló suhangyalkodásommal karöltve, az éjszakai 6 óra most is visszavár. ** Suhanj!6, triplázunk! ** 2020.07.26.
		6️⃣ Álmom, hogy összegyűjtsem egy olyan sorozat minden darabkáját, ami igazán világszintű és egyedülálló a maga nemében. Nem jár külön dicsőséggel, mégis különleges. Egy darabka már megvan, és mivel tavaly ügyes maratonokat futottam (és a koromat is jól választottam meg), ezért kvalifikációval be tudtam kerülni egy következő darabka eseményére. Nagyon izgalmas utazás lesz, és nem csak nekem. (; ** Chicago Marathon, jövünk! ** 2020.10.11.

2019.

Kicsit olyan volt, mint a többi, kicsit más volt, mint a többi. Jó volt, szerettem, tanultam is belőle sokat, és maradt is még benne (vagyis azt már, ami maradt, továbbviszem a következőre).

Amit megtanultam:

• tényleg nagyon jól tudom koncentrálni az erőmet oda, ahova szeretném, 
• bárhonnan fel tudok állni, még nagyon mély gödörből is,
• kell, hogy legyen alapos tervem egy versenyre (amilyen nekem szokott lenni),
• szükség van a pihenésre és nagyon jót tesz a futókámnak is,
• emberből vagyok én is, és bár brutálisan tudok küzdeni, szét is tudok esni és kell a segítség,
• nekem nem posztmaratoni, hanem premaratoni stresszem van,
• ha kicsit elengedem a görcsös teljesítménykényszert, és az élvezetre koncentrálok, hegyeket tudok megmozgatni (magamban), 
• csak a futás nem elég, testemnek-lelkemnek egyaránt kell a mellé elvégzett plusz,
• bizonyos dolgokban továbbra sem vagyok elég kitartó, de a cél felé megállíthatatlanul tudok előretörni, 
• agyonversenyzés helyett sokkal célravezetőbb fontos mérföldkövekre építeni és koncentrálni,
• együtt futni olyan lélekemelő, hogy majdnem pihenőértékű. 

Amit nem tanultam meg:

• emelkedőn futni, 
• kockás hasat csinálni magamnak, 
• rendesen étkezni, de igyekszem jó úton haladni,
• normálisan aludni (ez egy óriási feladat és egy alaposabb ötletelést igényelne),
• kicsit kitartóbbnak lenni és a saját ötleteimet hosszútávon fenntartani,
• a beszámolókkal nem elmaradni,
• mindig mindenhova időben odaérni és semmit nem elodázni,
• magamat a pontos helyén értékelni.

A négyesfogat, és egyben ezekre is vagyok a legbüszkébb:

1 - Diamond Valley Lake Marathon - Női 1. hely (március 2.)

Szuper élmény volt, bár az időjárás nem a napos, hanem inkább az esős oldalát mutatta, de így is egy szépséges tavat körbefutva sikerült megnyerni az aranyos családias, cseppet sem sík és aszfaltos maratont. (:

2 - UltraBalaton párosban - Férfi páros 3. Hely (május 11-12.)

Fantasztikus élmény és izgalmas kihívás volt, nagyon jólszervezett csapat voltunk, és a nem számított kis végjáték ellenére is nemes versengésben szereztük meg a férfi párosok között vegyes csapatként a harmadik helyet, szerintem mi voltunk a legboldogabbak a dobogón!

3 - Suhanj!6 - Női 2. hely (július 21.) >>>

Nagyon készültem rá, csak épp nem eléggé, mert nem találtam ki, hogyan fogom futni fejben. Ez kicsit meg is bosszulta magát, de közben óriási élményt is adott az, hogy mégis fel tudtam állni a gödörből, nem is akárhogyan, úgyhogy teljesen pozitívan és elégedetten, örömmel gondolok erre, és a második helyre.

4 - Nice-Cannes Marathon - PB és kategória 4. hely (november 3.)

Alapos megborulás volt előtte, ennek köszönhetően olyan jól elengedtem végül a stresszt, hogy egy szárnyalós csodás maratont futottam, amiben még az esőt és a második rész hullámzását is szerettem. Egy óriási PB-vel és fantasztikus élménnyel futottam be a 4. helyen.

Éves mérleg:

• 261 nap sporttal
• 2880+ km futva
• 263+ km bringázva
• 47 egyéb edzés 
• 24 verseny (ebből 1 DNF), kb. 518km
• 10 dobogós helyezés
• 1 maratoni PB
• 2 alkalom guide-olás
• 1 instantkör (Rókás-kör) 
• legalább 3 magára várató beszámoló
• majdnem teljesen kész 2020-as versenynaptár
• Sanyosz, Fanni, Zsófi
• Szibi, Gréti
• Sanyoszistálló, TeamUnicorn, Hegyvidék, Meru
• sok közös km, sok kedves szó, sok kedves mosoly, sok támogatás, sok kedves ember
• tervek, álmok, célok

 

2020?

Lesz, okosabb leszek (remélem :D), vannak tervek, vannak álmok, vannak célok, fogadalom pedig csak annyi, hogy csinálom, amit és ahogy szeretek, és jól érzem magam benne. (: A többi meg majd úgyis jön, ahogy jönnie kell.