Aki "suhanjozik", annak nem ismeretlen a Suhanj!6. Aki elvetemült, annak szintén nem. Hát most már nekünk sem! (:

Joggal merül fel a kérdés, miért is ne lehetne kipróbálni egy 6 órás éjszakai versenyt? Éjszaka futni jó, főleg a nyári melegben, mert akkor olyankor a legjobb, 6 órát futni... hát egyedül nem, de csapatban szuper lehet! Miután ezt elhatároztuk, majdnem meghiúsult a dolog: Bendivel szerettünk volna futni, de Bendinek akkor apás hete volt. Ha nem, hát nem, akkor majd önkénteskedünk, az is jó dolog.

Aztán úgy fordult a kocka, hogy mégis lesz csapat, mégis kipróbáljuk ezt a hatost váltóban: négyen futunk Bendi nélkül, de Bendiért, lélekben vele, a három leányzó mellett ott lesz egy férfiember védelmezni a csajokat, és nemmellesleg örömködni a társaságukon. (: A Benditák csapata így már jó előre elkezdte a lelki felkészülést közösen, és a fizikait is mindenki maga-maga. Elkészült a csapatlogó, kitaláltuk a taktikát, megálmodtuk a teljesítményünket, összeszedtük, mit nem szabad otthonhagyni, és ki mit hoz magával. A kóla végül lemaradt, de szerintem nem is hiányzott.

És eljött a nagy nap! Akarom mondani a nagy éjszaka napja! Egész napi talponlevéssel nem jó nekivágni egy olyan éjszakának, ami deklaráltan legalább hajnali 6-ig tart, és folyamatos erőnlétet igényel. Ezért jó lett volna aludni még egy kicsit napközben, legalább egy kis szundi még délutánra  becsúszhatott volna, de nekem nem így lett. Sűrű hét előzte meg a hétvégét, így volt némi alváshiány, de ez hétvégére annyira tetőfokára hágott, hogy egy idő- és energiaigényesebb program lemondásával kellett és sikerült nyugalmasabb, pihenősebb megelőző napot csinálni, így végül megvolt azért a rákészülés.

Ritkán esek nagyon szét, most majdhogynem okom se nagyon volt rá (vagy legalábbis már jótékonyan nem emlékszem), de a csillagok együttállásának köszönhetően kuriózumként sikerült atomjaimra hullani. Nagyon. Órákat mászkáltam valamiért, amit még szerettem volna, de aztán nem sikerült, ezzel az idő is elment és az eredménye sem lett meg, majdnem a logóinkat is elfelejtettem, és az atomizálódás lehetséges kihatása az estére annyira megrémített, hogy a baj csak fokozódott. Ez nem én vagyok, és a csapatom is számít rám, és nem eshetek ki, és nem gyengülhetek el, és én vagyok a cséká, és... Szerencsére megmentésemre sietett egy idegen: az út mellett várakozva addig nem engedte el a valaha énvolt atomköteget továbbhömpölyögni, amíg nem kanyarítottam összerakott arcocskámmal egy visszamosolyt számára. (: Köszönöm neki, ez volt az, ami visszahozott a földre, és a darabkáimat megmágnesezte, hogy ismét énné állhassanak össze. Köszönöm! (:

Ha már pihenés nem lett, legalább összepakoltam, megfőztem a fincsi vacsimat, hogy majd a kocsiban megehessem (bocsi Feri (: ), aztán amikor eljött az idő, akkor irány, vár a csapat, és onnantól, hogy mind az autóban ülünk, kezdetét is veszi a "fan"! (:

Hiszem, hogy egy-egy ilyen eseménynél fényéveket emel a későbbieken a közös utazás, pláne, ha amúgy addig lényegében ismeretlen emberek gyűlnek össze, így mire megérkezünk, már jókedvű, összetartó csapat vagyunk, és így vágunk neki egyként, közösen, azonosan – ebben az esetben – az éjszakának.

Időben érkeztünk, rajtszám, chip felvéve, majd tombolát is veszünk később (nem is akárhogy!), és akklimatizálódunk. Eddigre már kialakult a pontos terv, a sorrend: optimálisan nem túl hosszú, de azért nem is túlságosan gyakran váltó részeket tervezünk, fejenként két kört, a kitalált sorrendben váltva. Picit azért számolgatjuk, mennyi lehet így a vége, de nem ez a fontos, nem ezért jöttünk. .nemsirunkhanemnyerunk – egészen jó kis freudi jelmondat lett ebből (:

A hangulat megalapozására és megfelelő felfokozására igyekeztünk dokumentálni a Suhanj!6 folyamatot: készült kép ruhában (nem, ruha nélkül nem P;), célfelszerelésben, rajtszámmal, rajtszám nélkül, vakuval, anélkül, a rajt/cél kapujában, előtte, közben, utána... Utolsó simítások a taktikánkon, a rajtszám összeszerelése, a fejlámpák megokoskodása, egymás buzdítása, fejben átgondolás, és...!

Mire éjfélt üt az óra, már mindenki a rajtnál toporzékol, tiszteletünket adjuk, túl vagyunk a verseny előtti (t)eendőkön, és már kellőképpen izgulunk. Mondjuk én az egész napomat így éltem meg, mint valami kisiskolás az első vizsga előtt, annyira izgultam. Nem tudom, miért is, de izgultam. (:

Aztán eldördül a rajtpisztoly. Én kezdek. 2 kört kell mennem, ebben egyeztünk meg, így 4 km-enként váltjuk egymást. Nem elfutni az elejét, bemelegedni rendesen, megismerni a pályát, felmérni, hogy ez milyen lesz, mert ilyenben sosem volt még részem. A 4 km nem sok, erőmből ki kell, hogy teljen, és mivel 3 embernyi pihenőm van, nem tartok annyira a következőtől sem, de azért mégiscsak először okosan – az agy ezt mondja, de azért nézzük meg majd, a test miként gondolja.

Nekiindultam tempósan, de nem hadarva, jó volt a többiek között, velük együtt futni, viszont a lábak nem így érezték. Nem tettem bele többet, mint amennyit bírtam, de fájt az istenadta...

Váltás, utánam Hajni következett. Ő rögvest véletlenül 2 helyett 3 kört ment, de szerencsére bírta, ügyes volt, és addigra a chip átadását is praktikusan kidolgoztuk. Hajnit Feri, őt pedig Anita váltotta, szépen faltuk a köröket, kilométereket, ahogy az el volt tervezve.

Volt kis versengés, ki mennyi idő alatt teljesíti a 2 körét, de ez már csak olyan kis önhergelés volt, a fontos a teljesítés és a jó hangulat volt. Két etap között mindenki evett, ivott, pisilt, kinek mi kellett éppen, tartottuk a váltási (sor)rendet, szurkoltunk a pályán levőnek, figyeltük, mikor jön a következő váltás, és én igyekeztem a lábamból elmulasztani a fájdalmat – szerencsére már a második szakaszomra sikeresen.

Nem négy futó futkározott egymás után, hanem folyamatosan egy csapat volt a pályán: minden váltásnál ott voltunk, minden cserénél figyeltük, mikor aktuális, számoltunk, készültünk, egymást bíztattuk, erősítettük és ébren tartottuk. És nekem az egészben ez tetszett a legjobban!

Meg az tetszett a legjobban, hogy nem csak a csapat volt a csapat, hanem minden futó szurkolt mindenkinek, a rövid köröknek és a fordítóknak köszönhetően sok baráti találkozó, lelkesítő kiabálás, integetés, buzdítás adódott! Szuper nagycsaládi hangulat volt, és szinte nem is lehetett érezni a fáradtságot! Erre is jó volt, hogy ilyen gyorsan pörgettük: nem volt idő elálmosodni, hanem folyamatosan észnél és topon kellett lenni, futhattunk azokkal, akikkel előző körben is, de mégis volt idő az izmoknak kicsit megpihenni.

És ennek meg is lett a hatása: olyan tempókat mentem folyamatosan, amilyeneket mostanában nem sikerült. Tetszettek ezek a kicsi egységek, köztük megpihenéssel, kellően meg tudtam nyomni a futást és elég idő maradt visszaépülni, hogy a következő kör is így menjen. Jó lett a taktika! Olyan iramokat produkáltam, amin csak csodálkoztam, majd ezek után még jobban mentem!

A vége felé azért már nagyobb koncentrációt igényelt a futás is, az ébrenmaradás is, de a napfelkelte újult erővel töltött meg minket! A csodás látvány, a Duna, a part, végre megszabadulhattunk a lámpáktól – külön erőt adott még a végére. Közeledett a 6 óra, amikoris meg kellett állni, és a közben rendszeresen érkező eredmények alapján nagyon szépen teljesítettünk, óránként 1 helyet ide-oda táncoltunk, és nagyon irányba vettük a 60-at. Elkezdett a kisördög motoszkálni (és a bundáskenyér illata terjengeni), megpróbáltuk a végét úgy ügyeskedni, hogy meglehessen az a szép kerek. Nem sok hijja lett.

A végét pedig együtt futottuk: fizikailag is mind a négyen a pályára léptünk, és egy könnyed levezetéssel búcsúztunk az éjszakától és a 208-as rózsaszín lufinktól. Egy könnyed levezetéssel, sok elismerő pillantással és szóval egymás felé, a többiek felé, mert amit itt mindenki teljesített, az igazán embertpróbáló és a határokon túlmenő volt. De szuper volt, és ettől (is) volt szuper! Na meg a bundáskenyértől és a teától! (:

Grátiszként én még nyertem a tombolán egy Mátra Trail nevezést is – nincs mese, ki kell mennem ismét terepre. (:

Kifáradt, de jól szolgáló lábainkat búcsúzóul és jutalmul belevittük a jó hűvös Dunába, kicsit lehiggadhattak benne, majd bevágtuk magunkat az autóba, és bár nem olyan élénken, mint odafele, de szerencsésen hazaértünk, hogy aztán belevessük a jól megérdemelt pihenésre magunkat az ágyba. De jól is esett! (:

Elértük, amiért jöttünk: vidáman, elszántan és jótékonyan futottunk 58,719 km-t, hetedikek lettünk, nagyon jól éreztük magunkat. És szerintem jövőre is ott leszünk. Köszönöm, Benditák! Gratulálok mindenkinek!

... és még most is fáradtnak érzem magam, pedig aludtam 12 órát...

A sport nem csak arról szól, hogy csináljuk, hogy futunk, hogy edzünk, és még nem is csak arról, hogy ehhez kapcsolódóan tudatosabban élünk, egészségesen és célzottan étkezünk, eleget pihenünk. Arról is szól, hogy mások sportjának is részesei vagyunk, amennyire csak tudjuk, segítjük őket a céljuk elérésében, azon az úton, amin éppen mennek a vágyaik felé. Szerintem.

Mennek: úsznak, bicikliznek vagy éppen futnak. A hétvégén került megrendezésre ugyanis az IronMan Budapest 70.3. Kicsit beszippantott ez a világ: járkálunk mindenfelé futni, és már az önkénteskedés is egyre nagyobb szerepet kap. Aki régen triatlonozott, és elkezdte fontolgatni az újrakezdést, annak pedig különösen nem visszariasztó, hanem inkább motiváló, ha bekapcsolódhat egy neves triatlonverseny beteljesülésébe. Így tehát nem volt sokáig kérdés, hogy ott a helyem az önkéntesek csapatában, és már az első pillanattól tudtam, hogy nem fogom megbánni, sőt, egyre inkább így lett.

El nem tudom képzelni, mennyi munkája lehetett ebben a szervezőknek, és Rékának, aki összefogta, összerázta a csapatot olyan formába, hogy mindig legyen mindenhol elég ember, minden fontos feladat ellátásra kerüljön, hogy a versenyzőknek csak saját magukra kelljen figyelni.

Mivel pénteken volt az IronKids, a legkisebbek kedvcsináló futása, ezért már aznap délután kimentem megismerkedni a tereppel, fotózgatni a piciket, olvadozni tőlük. Végigszurkoltam egy eredményhirdetést és egy tombolát is. Csaba már depózott, így oda is elkukkantottam, és meglestem pár pontpontpontdrága és csudaszép bringát. Ilyenem egyelőre nem lesz, de a szemem nyugodtan legeltethetem. (:

A már akkor is szuper hangulatot a sok eltökélt versenyzővel a másnap csak tovább fokozta. Éppen a 70.3 úszórajtjának idejében érkeztem, hogy felvegyem a szép zöld csomagom, és várjam a rám váró izgalmas feladatokat. A Neumann frissítő volt a főhadiszállásom a hétvégére, így az utolsó versenyszám, a futás során tudtam csodálni a kitartást, küzdést, erőt, akaratot és felkészültséget.

Nem kis munka felálllítani egy frissítőállomást, de úgyhiszem, ha a csapatnak tényleg az a célja, hogy segítsen, minden rendben legyen, akkor pont olyan gyorsan meg lehet ezt ugrani, ahogy mi is tettük. Mindennek megvolt szépen a helye, elrendezése, táblája, majd a felelőse, hogy ha megérkeznek a futók... És ekkor jön igazán a feladat! Ugyebár a futás nem arról szól, hogy megállunk iszogatni, eszegetni a frissítőpontnál, de mégiscsak kell az utánpótlás, hogy ne legyen baj. Tehát te nagyon észnél vagy, nagyon odafigyelsz, nagyon kiabálod, hogy mivel is tudsz szolgálni, akár még futsz is vele kicsit, hogy megfelelően el tudja venni. És közben nem csak kínálsz, hanem az elhasznált poharakat, szivacsokat, banánhéjakat is összeszeded. Amíg bírod... Mert aztán ahogy egyre többen kerülnek a pályára, egyre többen futják egyszerre 1-2-3-4. körüket, egyre lehetetlenebb, hogy még tökéletes rendet is tarts. Kőmíves Kelemenné-hangulat: mire összeszeded egy szakaszon az eldobált szemetet, addigra indulhatsz újra, mert ismét megtelt a placc. Neverending story. Azért néha muszáj kicsit ritkítani rajta, de elsődleges, hogy a futók mindent megkapjanak.

Nagyon meleg volt, nagyon-nagyon meleg volt, így még erősebb a kihívás, és még jobban oda kell figyelni. Nem véletlenül lett sztár a locsolócsöves "zuhanykapu", nem véletlenül volt néha mégis egy kis megállás, egy kis mosás, hogy lehűljenek, míg újra vissza nem érnek.

Szurkolni persze kötelező, bátorítani, lelkesíteni és ünnepelni mindenkit, akár fiú, akár lány, akár fiatal, akár idősebb, akár hazánkfia, akár Péter, akár vendég, akár az első, akár a kétszáztizenhatodik. És nem is tudsz másképp tenni, mert meg kell hajolnod az előtt, amit ők éppen véghezvisznek! Mert véghezviszik, végigcsinálják és jogos büszkeséggel futnak be a célba!

Külön meghajtom a fejem az előtt, aki talpi szalagszakadással is végigcsinálta még az utolsó 5 km-t is, és ha annyit tudtunk segíteni, hogy bekísértük az utolsó párszázon a célba, tartottuk benne a lelket és éreztük azt az elszántságot, amivel még így is végigcsinálta, hát ennyit segítettünk. Kicsit mindannyian őrültek vagyunk...

És mit kapsz te ezért cserébe? Köszönetet, tapsot, dicséretet – a versenyzőktől! És mekkora feltöltődés neked is ez: tudni, hogy valóban segítetted, és valóban jót tettél vele, hozzásegítetted ahhoz, hogy a célját elérje, hogy átfusson a finishline-on, hogy (ismét) ironman-né váljon! És ő tapsol meg téged, és ő mond köszönetet, amikor utoljára érinti a frissítőpontot, és te ettől még jobban felnézel rá, mert nem átall erre energiát áldozni, és visszaadni kicsit abból, amit kapott.

Külön libabőrös élmény, hogy a legkitartóbbal, aki legtovább volt a pályán, közösen befutottunk, bekísértük az utolsó 200 méteren, és tudta, hogy nincs egyedül, hogy most már biztosan megcsinálja!!!

A szombati egésznapos talponfrissítés után pedig estére még egy óriási élmény: BeFitRun éremosztás! Felemelő a célbaérkezők, különösképpen az ismerősök nyakába akasztani az érmet büszkén rájuk, hogy teljesítették a távot. És öröm látni a szemükben, a mosolyukban, hogy megkoronázza a dologot, hogy az érmet nem egy idegentől kapják!

Fotó: ironmanbudapest.hu

Persze az éjszakai futóversenynek éjszaka van vége, ahhoz pedig közel a másnap korareggel, de az úszásnál is kell segíteni, aludni meg ráérünk majd vasárnap este. ;)

Egyelőre az úszástól tartok a legjobban a triatlonon belül, az az, ami jóval technikásabb, és jóval kevésbé művelem mostanában. Persze, hogy örültem, hogy vasárnap reggel az úszóknál kezdhettem! Ráadásul a vízben: vizibicós terelőként, az eltévedt vizibáránykák visszairányításával. Izgi feladat volt, és közben megállapíthattam, hogy továbbra is van bennem egy kis félsz, de végülis tudok én úszni, meg hát még meg is tanulhatok. A vasarnapi 5i50 az előző napi távnak a fele, de itt már több a nem profi versenyző, így széthúzódott a mezőny már az úszásnál. Azért mi megvártunk mindenkit rendesen, amíg még belefértek a szintidőbe.

A bicikli az idén kimaradt, de azt nem is piskóta frissíteni, száguldoznak és végképp nincs megállás, ráadásul süvít alattuk egy drótszamár is: idén elég, hogy ebbe a két etapba belekóstam így elsőre.

Ez a nap talán egy kicsit kevésbé volt perzselő, legalábbis én úgy éreztem, kevesebben is voltak, így könnyebb volt a pályát a frissítőállomásnál tisztán tartani. Részidős voltam a Neumann-on: úszásból érkeztem, de kicsit korábban távoztam, hogy a saját futásomra fel tudjak készülni nyugodtan. Ettől függetlenül ismét nagyon jó érzés volt, újra szurkoltunk azoknak az elvetemülteknek, akik mindkét napot bevállalták, és extrán kajabáltunk, ha az előző napi frissítőtársunk megjelent a pályán! (:

Ezek után már csak hab a tortán, hogy elérkezett az én futásom: a kétnapi állást, a viszonylag kevés alvást, a sok munkát, talponlevést éreztem azért, de csak 6 km következett – az IronGirl. A kétnapi munkában szerzett ismerősök közül is sokan indultak, Kincső is észrevett a tömegben, mikor Blankához beállt a rajtzónába, Rékát is szerencsésen megtaláltuk, de a rengeteg vascsaj között azért most nagyon sok volt az ismeretlen arc, nagy örömömre! Mindig örülök, ha valaki szintén nekikezd a futásnak, vagy éppen csak megpróbálkozik egy ilyen eseménnyel, így melengette ez is a lelkemet. Ahogy az is, ahogy a kétnapi munkatársak régi jóbarátként köszöntöttek és bíztattak! (:

Úgy terveztem, hogy futok egy tempósat, rövidebb a táv, így az össz erőmennyiségemet mindenképp jobban tudom koncentrálni. Ennek megfelelően 5-5:30-as zónát állítottam be magamnak, hogy Tomi jelezhesse, jól haladunk-e. Tetszett a rajtoltatás, kicsit szeparálta a tömeget, a rajtcsomagon belül sikerült ráadásul a második embernek lennem, és meglepetésre Julcsival indulni (:, így végig úgy mehettem, ahogy én akartam, nem kellett sem a rajtnál lassan indítani, sem a szlalomversenyt megnyerni. Tempósan, de önuralommal indultam, nem akartam elfutni, de akartam a határaimat feszegetni, úgy, hogy bírjam végig, és ne fájjon jobban a lábam, mert jövő hétvégén még vár rám egy 6 órás váltó is például. Jólesett megnyomni, bár éreztem, hogy ez egy tizesen már nem menne. Futottam Éva-anyukámmal is pár métert, de bennem volt a lendület, így rohamoztam előre. 2 km-nél volt a frissítő és fordító, mindenképpen kellett inni, és gondoltam nem lacafacázok, lendülettel teszem a vizet a számba (miután kikerültem a többieket és elvágtáztam az önkéntesek és az asztal között), meg is lett az eredménye, mert még az orromba is jutott. Szerencsére nem volt gond, így mehetett tovább az 5:12-14 körüli tempó, amit nagy örömömre addig is tartani tudtam. Kecsegtetett, hogy már csak vissza kell jutni oda, ahonnan indultunk. ;) Azért nem egészen így lett, mert a végén belefért egy másfél kilométeres kanyar, hogy mi is a nagyok finishline-jára érjünk vissza és az ironman-es befutókapun fussunk át a piros szőnyegen. Ez annyira nem esett jól a lelkemnek, de nem nyafogtam, menni kellett tovább, tartani, ahogy mentem, és aztán a végére szokás szerint belefért még egy kis gyorsítás is. 28:09 a hivatalos eredmény, ez 5:12-es átlagot jelent, amire nagyon büszke vagyok, mert mostanában nem nagyon sikerült 5:30 alattit futni huzamosan, ez pedig egy végig így tartott tempó volt. Valóban elindultam egy mostani határ felé, de tudom már azt is, hogy meg tudom csinálni, és tudom még tovább javítani! Köszönöm mindenkinek a szurkolást!!!

És tényleg felemelő ismerőstől érmet kapni a nyakba! (: Jól esett a végén a fűbe feküdni, lábra állni már nem annyira, sőt, de a hazafelé útba beépített majdnem két órás séta segítségemre volt a konfortérzet visszaszerzésében.

Jópár dologgal indít ez az izgalmas és tartalmas hétvége tovább. Fantasztikus élmény a pálya széléről is végigélni egy IronMan-t, és részese lenni egy ilyen eseménynek, egy ilyen feladatnak – nem ez volt az utolsó ilyen! (; Erősödik bennem az ironman-né válás vágya, elhatározása, már tervezgetem az edzéseket, a felkészülést a fejemben, hogy hogy legyen. Erősíteni akarok a futásomon: ezt a tempót bírni hosszabb távon, illetve rövidebb távokon még erősebb iramot diktálni.

Megyek tovább előre! Köszönöm, hogy támogattok benne, és köszönöm, hogy átélhet(t)em azt is, milyen támogatni!

Gratulálok minden teljesítőnek! Még nagyon sok ilyen napsütéses, vidám és élményekben gazdag hétvégét mindenkinek!!! Az én lábaimba a két nap alatt 36100+27219 lépés került.

De mindeközben mindenki vigyázzon nagyon magára, és csak ésszel szabad mindezt, különösen ilyenkor nagyon figyelve mindenre!

RIP Radoslav Okrucký

Kedves Naplóm!

...ja, nem, ez nem az a hely most. (:

"Mit műveltél már megint?" – hangzott el a kérdés ma délután, így leírom inkább, mert mitműveltünk.

A máshol futás mellett a másik izgalmas dolog, úgy gondolom, az éjszaka futás. Az idén már volt egy ilyen, és lesz is mégegy, de a legfrissebb, a középső a tegnapi Night Run 2016. Budapest egy csodálatos város éjszaka, imádom a fényeit, a kivilágított épületeit, hidait, ezek összképeit, így ez egy igazán jól kitalált verseny. Most még a Várkert Bazár, mint rajtközpont is meg volt alaposan fényfestve, szerintem igen impozánsan, tetszetősen. Egyszóval gyönyörű minden, érdemes a része lenni!

Mint azt már a minap írtam, eléggé be voltam rezelve a mostani kevés futás miatt ettől a félmaratontól. Be voltam rezelve még reggel is, és egy kicsit még a rajt előtt is. Viszont tartanom kellett magam és fel kellett pörögnöm, mert egy csapat része voltam: életemben először futókocsival futottam egy versenyen, ráadásul soha még ilyen hosszan. De miért ne lett volna így, ha már volt rá lehetőség? Ha valami, akkor ez a verseny pont nem verseny, hanem élmény, még akkor is, ha tavaly itt éppen aktuális csúcsot futottam. Most ezzel kellett debütálni.

A napi rákészülés az esti rajtnak köszönhetően baba-üzemmódban telt: felkeltem, ettem, aludtam, ettem, ismét aludtam, megint kicsit ettem, és indulás.

A rajt előtt összegyűlt a csapat, Márk már nagyon fel volt dobva, le nem lehetett törölni a vigyort az arcáról, mi a lányokkal kicsit még aggodalmaskodtunk, de megbeszéltük a haditervet. A zene lassacskán meghozta a pörgést is nekem, így a rajtra alakult a kellő hangulat. A kőpapírolló döntött: én kezdek. A víz már ekkor szakadt rólunk, és ez a későbbiekben sem nagyon lett másképpen.

Ugyebár a Várkert Bazárból egyenesen a várba vezet az út, hova máshova, és mint minden rendes Budai várba, ide is macskakő vezet fel. Na ez azért nem olyan egyszerű feladat, így amikor tényleg úgy gondolta az út, hogy márpedig ő most akkor makacs macskakövesen emelkedik, besegítettek a lányok, és hárman próbáltuk kordában tartani a folyton balra vágyó, és a köveken és azok hiányán néha irányt módosító kocsit. Annak ellenére, vagy épp annak köszönhetően, hogy zötyögtünk, hogy nem lehetett túl kényelmes a kocsiban, hogy felfelé kellett menni, hogy előzgettük az embereket, nagyon jó hangulat kerekedett! Olyan nincs, hogy ha egy út felfelé megy, akkor ne kelljen lejönni a várból, így aztán a lefelé út meg egyenesen bulis lett: kajabálásokkal próbáltunk utat teremteni magunknak, és hagytuk, hogy a gravitáció játékai legyünk: suhantunk, míg el nem értük a vízszintest.

A már sima és balatonparti talajon (igen, mi a Balatonnál voltunk, azt mondták! (: ) visszatértünk a megbeszéltekhez: ügyesen váltogattuk egymást, a másik kettő pedig a terelésben jeleskedett. 1 km, 2 km, frissítőpont – szépen megvolt a váltások rendje.

Azért a vár után nem volt ez egy egyszerű menet – nekem legalábbis nem úgy tetszett, és szorított a topom, a hátam, a tüdőm, patakzott a víz, de leküzdöttem. Hatalmas löketet adott viszont, amikor megérkezett a rövidebb távok okozta szembeforgalom, akkor bekapcsolódott bennem az adrenalintöltet. A rakparti terep nem volt már olyan csupaizgalom, de ennek a futótömeg volt a szépsége, és klasszisokkal jobb volt így, mint tavaly egyedül.

A lányok nagyon jól bírták, már csak miattuk is muszáj volt mennem, de igyekeztem tartani az iramot, akármilyen poszton is, és szerintem nagyon jó kis csapatot alkottunk, néha együtt suhanva a többiekkel is, és a nehézségek ellenére volt bőven móka, vicces ötletelés és kocsiiránykorrekció. Márk, azaz a Főnök is nagyon élvezte a futamot (vagy ha más nem, eléggé úgy csinált, de szerintem nem színészkedett), és megállapítottuk, hogy mi vagyunk a pindúr pandúrok, vagy Charlie angyalai (persze Charlie-val), avagy a Szőke, a Fűrész és az Okos. (:

Azon túl, hogy engem így utólag átgondolva pláne lenyűgöz, hogy mennyire csapat, és nem három futó csajszi voltunk, lenyűgözött az is, hogy közben mennyi tapsot, biztatást kaptunk. Vajon azért (is), mert három futó csajszi voltunk Márk mellett? ;) Hogy még izgibb legyen, egy időre saját biciklis Kitt-ünk is lett (eddigre már megszületett a Night Riders), természetesen anya személyében, aki szintén nagyon élvezte az egészet.

Nem volt mindig őszinte a mosolyunk, de okosan beosztottuk szerintem, mindig volt, aki bírta (néha túlságosan is, ugye Kata? (: ), és a megfelelő távolságú és jól megérdemelt frissítéseken (és jófej csokigyűjtésen) kívül nem kényszerültünk megállásra, csak igyekeztünk élvezni és falni a kilómétereket, még akkor is, ha már kicsit szerettük volna, hogy a cél elérkezzen.

És aztán elérkezett!!! Lefutottuk, és nem értékeltük az adott körülmények mellett olyan rossznak a 2:16:29-es teljesítményünket! Én a magam részéről megittam legalább egy liter hideg kólát a végén, olyan jól esett, aztán mivel eddigre igencsak másnap lett, mindenki szépen hazament. A késői rajt hátránya, hogy az éjszakai busz még akkor sem jár, ha amúgy jár, de az előnye egy csodás jutalomséta még az éjszakai Budán-Pestben, és ha a telefon normálisan működött volna az izzadt kezek között, akkor záróakkordként nem csak a lámpaoltás utáni hidat tudtam volna megörökíteni – de azért így is szép lett.

Köszönöm Andi, Kata és Márk, hogy együtt futhattunk, és köszönöm, hogy ilyen jó csapat voltunk! Remélem, lesz még legközelebb, amikor kicsit felkészültebben én is még jobb lehetek! ;) Bár tudjátok, az én koromban... (:

És hogy a végére fáztunk-e? P: Gratulálok mindenkinek,aki teljesítette a vállalt távot ebben a melegben!!!

Ha tegnap írom meg végül ezt a posztot, ahogy terveztem, teljesen másképp szólna. De ma írom, és ennek örülök is.

Két hete nem futottam, nem is sportoltam szinte semmit, a szó klasszikus értelmében biztos nem. Pakoltam, dekoráltam, sétáltam, de futás, erősítés nem volt. Kicsit pihentem, lazítottam, de megéreztem. Megbeszéltem magammal, hogy a múlt hét még pihenés (úgysem tudtam volna edzeni), de aztán kezdődik a felkészülés a maratonra, beékelve a többi versenyt.

Hirtelen felismerés: szombaton félmaratont kell futni - te jó ég! Akkor ahhoz a héten azért kéne egy közepeset és egy kisebbet futni, hogy legalább annyi legyen előtte, főleg, hogy nem egyedül futom - ez mondjuk tök jó lesz benne, debütál a nemegyedülfutás.

Tegnap már előre féltem tőle, hogy hogy fogok tudni délután futni. Mintha elfelejtettem volna, hogy hogy is kell azt. Kifelé menet a szigetre azon gondolkodtam, futó vagyok én egyáltalán? Mert most nagyon nem úgy érzem magam... De muszáj.... Nagyjából ez motoszkált bennem:

De menni kell, egyszer vissza kell térni, mert a lelkem mélyén tudom, hogy ez most csak a leeresztés következménye, még akkor is, ha amúgy épp nem is érzem magam szupermaratonistának. Bevállaltam, megcsinálom, felkészülök, nem kell a hiszti, aztán majd ha kész, akkor úgyis tél lesz, új év kezdődik, és eldöntöm, mi lesz a célkitűzés 2017-ben. Éppen nem éreztem az erőt magamban ahhoz a rengeteg tervhez, amit kitűztem a jövő évre, de messze is van még az.

Ha kb. egy tizest szeretnék, akkor az 3 darab Suhanj! körrel abszolválható. Az első indult nagyon kényelmes lassú tempóban, Blanka és Laura társaságában. Aztán kis pihenő után csak elindultam egy másodikra egyedül, és mivel nem volt, aki visszafogjon, ezért kicsit abba belehúztam, persze nem teljesen szándékosan. Annyira jól sikerült, hogy a felére ki is purcantam, de azért lelkiismeretesen végigfutottam, talán nem is volt olyan rossz a második fele sem 5:40 környékén mozogva. Ma megnéztem: nem csoda, hogy elfáradtam, mert külön erőlködés nélkül a kipurcanás előtti utolsó km-t 5:06-tal futottam. Hát hüle vagyok én? Hova rohanok ennyire? (: Na azért ez után a kör után is szaladtam még egyet, szintén egyedül, már kicsit okosabban és fáradtabban, az 5:40-et alulról szagolgatva. És közben az járt a fejemben, hogy hogy fogok én így lefutni szombaton 21 km-t??? És hogy nem hiszem, hogy a maratonokat csak úgy halmozni fogom egymásra, de ezért talán nem haragszik meg senki sem. És hogy azért elég meleg van.

Ami miatt pedig jó, hogy nem tegnap írtam: itt megállt volna a történet. Ma viszont már érzem magamban az erő ébredését, akarom csinálni, tudom, hogy menni fog, csak vissza kell rázódnom, csak meg kell végre csinálni azt az edzéstervet, csak futni kell még holnap egy kényelmes 5 km-t, csak el kell menni csontkovácshoz, csak futni kell egy szuper éjszakai félmaratont várral, és ismét helyén lesz Editke és az ő futókedve és lelkesedése.

Ki lehet hagyni két hetet, rá lehet készülni a nagy etapra, de TILOS PÁNIKBA ESNI!!!

És ha ezt hamarabb tudom, tudhattam volna, hogy lehetségesen éppen csak ez a "baj" :) :

Van még egy adósságom. És mivel megígértem, és nem is csak én vagyok érintett, ezért igenis törlesztek! (: Ezúttal kicsit rendhagyó formában, mert ha minden jól megy, még videó(cska) is lesz, bár nem olyanra sikerült, mint hittem. Sebaj, majd gyakorlom, beszereztem egy még tesztelés előtt álló kiskamerát saját magamnak is. (:

Egyre inkább kedvet kaptam ahhoz, hogy sokfelé fussak: félmaratont már tudunk futni, a pestieket lassan fejből megcsináljuk (:, lassan túl kevés lesz az éves négy félmaraton a félmaratonmániában. És egyébként is nem sokkal jobb nem a városi szmogban, hanem csodás tájakon, új vidékeken, fák és dombok között futni?! Hát szerintem de! Egyre inkább de! A jó levegő nem kérdés, a természetet mindig is szerettük, a Tihanyi Félsziget partja és belső tava mentén pipacsos és kezdődő levendulavirágzás között szaladni szintén nem a rossz dolgok közé tartozik, a dombok pedig erősítenek, javítják az ember (lányának) futását. Mindemellé beígérnek egy szépséges levendulás-szivecskés érmet. Na, kinek van még kedve ellentmondani? Ugye, hogy ugye!

A történethez hozzátartozik még egy előzetes szál: a Coca-cola női testébresztő futáson a nagy melegben végképp elegem lett a telefon cipeléséből, a két rövidebb távon még elvoltunk, de aztán azt mondtam, hogy ennyi, a tizesre nem viszem magammal, mert nehéz is, bele is izzadok, szorít is, egyszóval nem esik jól viselni. Elkezdtem ennek okán kutakodni órák után, amik követik, merre járok, és azért tudnak még némi információval szolgálni (pl. sebességet is mérnek :P és még úszhatok is benne), és ismét Garmin háza táján járt a szemem, nanáhogyalegdrágábbatnéztemki! :) Kellett hozzá még egy nap, mire leesett, hogy azámhazám, de telefon nélkül hogy lesz zene a futáshoz?! Egyedül futva azért szeretek zenélni, mint tudjuk, a zene 15%-kal képes növelni a futóteljesítményt is, szóval ez így mégsem olyan klafa... Még aznap este küldte a zuniverzum fészbukon a megoldást: a TomTom lett a TF egyik fő támogatója, ráadásul lehet a futóórákat tesztelni aznap, és ráadásul akár fülessel is!!! Utánanézve kiderült, hogy végre van egy olyan óra, ami nemcsakhogy multisport, nemcsakhogy pulzusmérős, nemcsakhogy GPS-es, hanem még képes zenét is szolgáltatni a maga kis bluetooth-os fülesén keresztül! Meg ne kérdezze senki, hogy szerelem volt-e első látásra! (Igen!)

Tesztelésre ugyan nem választattam ki, de... erről kicsit később.

Szóval Tihanyi Félmaraton, menjünk, mert nagyon szép, mert az első alkalommal is szép volt annak, aki volt! Kicsit zsúfolt lett már eddigre a program, pluszminusz 2 hétvége is valami sporteseménnyel telt, de hát valami laza tempóban csak végig tudjuk futni az élmény kedvéért! A Hajni-Bendi páros is jön, Dávid-Csaba is suhan, Blanka is párosozik a papájával, meg közben már mi is neveztünk, és még a rajtcsomagunk is megvan. (Sokk: a rajtcsomag tartalmazta azt a bizonyos szépséges érmet is... Ennyi erővel akár a Kékes Csúcsfutásra is elmehetünk, ennek az érme már úgyis nálunk, és akkor az sem marad ki az azonos nap miatt... Na
 jó, de, kimaradt.)

Ez volt az a nagyon esős időszak, és útközben is sikerült jól belemennünk egy alapos zuhiba, de legalább nem volt mellé rossz idő, és nem lett 40 fok, csak maximum párás levegő. Közben Csaba már betegség miatt visszamondta, és benevezett főszurkolóként az óriási kereplőjével. A terv szerint Szántódon leraktuk a járgányt, összeszedtük magunkat és átkompoztunk Tihanyba, csodálatos balatoni kilátással. Így volt parkolóhely, egyből a rajtnál lyukadtunk ki, és Tihanyban már eszembe is jutott, hogy az egyedi rajtszámom a kocsiban maradt, mert korábban kimászott a csomagból megmutatni magát... Szívás... Szerencsére elég korán érkeztünk, gondoltuk gyorsan órázunk egyet, hátha le lehet csapni még egy tesztelésre, és utána visszamegyek érte. Egy kis chip-kalamajka is volt, de az gyorsan megoldódott. Az óránál viszont viszonylag hosszú időt kellett várakozni, közben én már arra jutottam, hogy veszek is majd egyet, és eme okos gondolat után rájöttem, hogy akkor viszont teljesen feleslegesen várok a tesztelésre, mert egyből meg is vehetem és mehetek is vele. Van egy szuper jófej barátom, aki közben a szuper hőség ellenére bevállalta, hogy visszakompozik a rajtszámomért, és ezt igyekeztem egy jó kis lángossal pluszban is honorálni neki a végén.

Mázlim volt, mert kedvezmény is volt, egy meglepi füles is előkerült, és olyan jófejek voltak a TomTom-osok, hogy állítom, hogy azóta is beleszámít ez is, hogy annyira megszerettem! Ezúton is köszönöm Nekik Tomit! (:

Lehet futási zónát állítani az órán, trénerkedhet nekem a futás közben, a dombokra való tekintettel ezt 5:30-6:00 közé lőttük be. Meglett a csapat többi része is közben, Bendi kölcsön is kapta a másik órám, hogy mérje a saját szuper teljesítményüket. (;

A rajt csúszott, jó 20 percet, de én ilyenen nem idegeskedek, az élmény kedvéért voltam ott. Azért jó lett volna, ha előre tudjuk, hogy csúszik és mennyit, de részletkérdés. Elvileg tempó szerinti rajtzónák voltak hirdetve, biztos a másik szemüvegem volt rajtam, amivel nem láttam őket, de ez sem lényeges. Tomi beüzemelve, a zene is megy a fülemben, és tényleg hallom közben szépen a külvilágot is. (:

Fel voltam vértezve, a szó szoros értelmében: magamra applikáltam Gabi kameráját mellényként, hogy a csodaszép látványból megörökíthessek útközben, ilyet úgysem csináltam még. Hát végül nem is annyira sikerült, de majd legközelebb. (: Elindultunk! Nagyjából pár perc múlva nyakunkba szakadt az eső, megfürdetett alaposan, tartósan. Igazából még jól is esett, felfrissített, a levegőt is kicsit frissebbé varázsolta, és szerencsére nem lett elviselhetetlen pára. Tomi mondta a fülembe folyamatosan, hogy jó vagyok-e, gyorsítsak vagy lassítsak-e, és annak ellenére, hogy a gyári dizsimuzsikát szolgáltatta, egészen jól esett és jó tempót diktált a ritmus is.

Azért egy idő után elállt, a dombok, lejtők viszont maradtak. Igyekeztem tartani a tempót, sík terepen azért ez a sebesség simán megy, így jó lenne itt is teljesíteni, ha már ennyire pontosan tudom Tominak köszönhetően, hogy mennyivel is megyek. Szerencsére eléggé sikerült a sávon belül maradnom, igaz, a dombon felfelé néha kicsit lassultam, de igyekeztem minél jobban megnyomni, ha épp éreztem erőt magamban. De cserébe voltak lejtők is. Lejtőn ugye azt az utasítást kapja az ember, hogy ne fussa el, meg amúgy is vigyázni kell a térdre, mert a lefelét tán még kevésbé szereti, mint a felfelét. Nem esett jól visszafogni magamat, nem szerette a térdem sem, így egy idő után inkább kipróbáltam, hogy mi van akkor, ha elengedem magam, és gurulok lefelé, átadom magam a gravitációnak. Mivel azért az eséstől félek, meg mégiscsak vizes volt az út, ezért azért folyamatosan észnél voltam, extrán koncentráltam, de jó érzés volt száguldani lefelé, így maradt ez a taktika. (: Természetesen az emelkedők kompenzációja megvolt ilyenkor: a tervezettnél gyorsabbá váltunk a gravitációval összefogva.

Az első nagyobb betonos kör után a belső tó körül volt egy kisebb, izgalmasan földutas kör még. Nagyon szép volt ez is, pipacsok akadtak bőven, levendulát én még kevésbé láttam. Földút, tehát az eső jótékonyan hat rá: plusz kilókkal a cipőnkön futottuk ezt a részt, lehetne hívni akár vádlierősítésnek. Csacsival is találkoztunk ezen a szakaszon, nem futott utánunk, de nagyon tisztelettudóan nem is próbálta ki a patáit rajtunk. (:

Jól esett a sok-sok szurkoló az út szélén, biztonságot adott, hogy minden kereszteződésben állt egy szervező, aki nem engedte, hogy eltévedjünk, és még az autóktól is viszonylag el voltunk választva. A befutónál igazán jó kis bulihangulat alakult ki, ott azért többen összegyűltek, és az óriáskereplős magasember is csinálta rendesen a fesztivált. (:

Összességében én jól éreztem magam, elértem a célomat, mindkettőt, a végén megköszöntem Tomit, és megnéztük a 2 órán belüli teljesítményt, amit első közös utunkon produkáltunk együtt. Nem volt félmaraton, de jó volt az idő, szép volt a táj, jó volt a hangulat, jól esett az eső is, és a végén, bár picit nehézkesen leülve, de megehettük a jutalomlángosunkat, hogy aztán visszakompozva az eredeti oldalra, hazaérjünk a beszerzett levendulaszörp társaságában.

És akkor a hangulat kedvéért egy kisvideó, aki ennél hosszabbat szeretne látni, az külön kérhet. (: (Nem találtam magamról egyetlen képet sem az esemény fotói között, így ennyivel kell beérni...)

--> Dupla élménybeszámoló

--> Élménybeszámoló

--> Élménybeszámoló

Úgy éreztem, mégis csak szükséges, hogy néha írjak a futásokról, főleg, ha valami inspiráló élménnyel tudok szolgálni, nem utolsó sorban engem is feltöltenek a visszajelzések, így Szandi javaslatán felbuzdulva ezt erre a felületre helyezem, hadd mutassa meg, mire képes!

Látogassátok sok szeretettel! (:

Tvedi