Az év egyik legjobban várt eseménye a siófoki szezonzáró. Bár ez is BSI-s verseny, mégis a Balaton és a kicsit más körülmények és lehetőségek miatt teljesen más a hangulata. Családiasabb, nyugisabb, amolyan mókás-izgalmas befejező futás, általában még és már kellemes időjárással, és valamiért legtöbbeknek egyéni csúcs futására alkalmas Balaton parti pályával.

Anyával már negyedik éve megszokás, hogy ilyenkor megjutalmazzuk magunkat az egész éves futásért-szurkolásért egy wellness-hétvégével, vagy legalábbis egy éjszakát a verseny előtt/után ott alszunk. Kényelmesebb is így, meg egy kis kikapcs nekünk is jár. (: Az idén ezt felturbóztuk: az egész család el tudott jönni egy majdnem teljes hétvégére! Jupiii!

Pénteken érkeztünk, amolyan Fűrész-módra természetesen nem akkor indultunk és érkeztünk, amikorra először terveztük, de azért meglett Siófok. A szállásunk befoglalása után nekem még dukált a verseny előtti utolsó laza szaladgálás, így egyesek városi sétával, én pedig kutyamód odavissza futkározva lestük meg a másnapi rajthelyszínt. Annyira csodásan meleg idő volt, hogy a pulcsimat kénytelen voltam levenni, és egy szál topban is kellemes futóidőben szaladoztam.

Ez után pedig máris egy jó kis éjszakai feladat: vacsorát keríteni. A késői nekiindulás a téli Siófokon nem annyira kedvez a könnyű vacsoratalálásnak, de végülis harmadik kísérletre sikerült becserkésznünk egy egész finom pizzázót, ahol még ki is szolgáltak. Éjfélkor pizzázni. Nem, nem vagyunk normálisak. Csak éhesek voltunk, aztán meg álmosak.

Az volt a szerencse, hogy csak 12:30-kor volt rajt, és ez azért mindenképp a kezére játszik a sokáig aludni szerető, éjszaka még pizzázó futóknak, köztük nekem is. (: Reggel ugyan a reggeli ébresztett, és nem magamtól keltem, de egészen az eltervezett időpontban sikerült becsengetnie. Csak nem tartalmazott tojásrántottát, amit pedig minden verseny előtti étkezésem szokott. ):

Összekészülés, átgondolás, az edzőbácsi öltözési tanácsainak kikérése, örömködés az esőmentes jóidőn, a futás közben és után szükséges eszközök belogisztikázása megfelelő zsebekbe és táskákba, és indulhat a mandula!

Túl sokkal a rajt előtt nem értünk oda, de a bemelegítés még kényelmesen befért a rajtfotók elé, aztán meg már szóltak is az indítódudák. A harmadik hullámmal indultam végül, annak egészen az elejéről, de amíg el nem vonult a tömeg, addig csak egy mókás sárgafekete kéz voltam, amely idétlenül – ahogy szokott – kiintegetett néha a tömegből.

A rajt pillanatában rögtön megfogalmaztam egy tanulságot: érdemes a rajt előtt !nemsokkal! újraindítani az órán a futniakarok üzemmódot, különben pont abban a pillanatban gondolja úgy, hogy mégsem-akarsz-futni-csak-úgyfelejtetted, amikor el akarod indítani. (: Mókás volt, de szerencsére annyira gyorsan megtalálta a GPS-jelet, hogy két lépéssel a rajt után már minden mérhető is volt. Yesss! (Az előző esti futásról nincs bizonyítékom, mert még GPS-frissítés előtt álltunk, és nem volt elég 40 perc a jel megtalálásához, de korábbi tanulság alapján a frissítés a verseny előtt természetesen rendben megtörtént.)

Könnyedén, de tempósan akartam menni, az elejét ugye nekem nem szabad elfutni, de ha az kényelmes, akkor utána általában már jó vagyok. A beállított céltempó 4:45-5:15 volt, próbáltam azért az egyéni csúcsra koncentrálni, de megbeszéltem magammal már, hogy nem fakadok sírva, ha nem lesz az, csak fussak egy tisztességeset. Éreztem magamban az erőt, hogy szépen végigcsináljam, mostanában ezzel nem volt gond, de a szerdai térdhajlati fájdalom miatt lerövidített edzés azért óvatosságra és odafigyelésre intett, még ha az előző esti kocogásnál nem is volt gond. Tudtam, hogy ha nem lesz semmi gubanc, akkor hozok egy szép stabil időt, de azért ezt megpróbáltam a PB (personal best – személyes legjobb) felé terelgetni. De legfőképpen jól akartam érezni magam.

Ezt a pályát már eléggé ismerem, tudom, hol milyen kanyarok vannak, milyen terep következik, nagyjából hol tartok a távban, és ez utóbbiban a kétkörös kialakítás is segít pluszban. Az elején, a városi részen kell nem elfutnom, és ha végigérek ezen a szurkolókkal pettyezett szakaszon, akkor utána már túl leszek a bemelegítő etapon, és beállíthatom a tempóm.

Jól is indult az eleje, előzgettem is egyenletesen, tartottam is a picivel 5 fölötti tempót. Szeretem Tomiban, az órámban, hogy bár aktuális sebességnek végig 5:1x-eket látok, a kilóméter összegzésénél 5:05 körüli már az érték. (; A benti útról kikanyarodtunk a partra, itt csodás a kilátás mindig, a Balaton teljesen nyugodt volt, köd nem takarta a látványt, és a parti részen a szurkolók is szívesebben végzik feladatukat. Egyedül az nehezebb egy picit, amikor a kissé nyomvonalas, egyenetlen füves részen kell előzgetni, ott nagyon figyelni kell a lépésre, volt is most, aki bátrabb volt a kelleténél, és majdnem fürdés lett belőle. Nekem szerencsére nem volt gond, és nem is álltak ezen a részen pocsolyák. A végén meg még egy frissítő is várt, ahol pár sétalépés közben iszogattam és nekivetkeztem a családi szurkolópontnál, mert eddigre már elég meleget begyűjtött a karom.

Jól mentem, elfutottam a szállásunk előtt is nagy örömmel, szurkoltak az erkélyekről, és csak előztem az embereket, miközben már lassan a féltáv közeledett. Azért okosan, lazán kellett venni a dolgot, mert ez azt is jelenti, hogy a fele még hátravan.

A féltávnál 53:37-nél voltam, ez nem lesz feltétlenül egyéni csúcs, de szerettem volna a második kört is kb. ilyenre. Éreztem, hogy megindult a fáradás, ezért a félidőhöz amúgy is betervezett magnéziumot lenyomtam, Marci futott velem ügyesen ezidőalatt, szegényhez nem akartam lelassítani, de még egy kis vízzel is kiszolgált a hős edzőm és még a sálam is leadtam! (: Megtisztelő, hogy velem futotta idei összes óvatos futását!

A második körben nehezebbnek éreztem a lábaimat, kissé a légzés is nehezebben ment néha, lassabbnak éreztem a tempót, szenvedősebbnek, az óra is inkább 5:20-30 környéki aktuális értékeket mutatott, de utólagosan az eredményeken ez mégsem annyira látszik szerencsére. Az utolsó frissítőnél pár lépéses sétavíz megint, itt a banánt benéztem, de semmiképp nem akartam visszamenni érte, tudtam, hogy nemsoká jön megint a parti családi frissítő, így előreordítottam néhányakat megijesztve, hogy egy kis banánt kérek. (: Ezúttal anya volt a hős együttfutó, és két harapás banánnal pótoltam menetközben, lassan elfogyasztva, de jól esett.

Nagyon sajnáltam, hogy előtte Zolival nem sikerült találkozni, senkit sem láttam, akiről tudtam, hogy szintén ekkor fut, nem futottam el senki mellett, akit ismertem volna, ezért egy kicsit hiány-kedvem volt, de magamra figyeltem, nem hagytam ezt eluralkodni. A teljes család ott volt, szurkolt, az első körben Trashow is rámkiabált, hogy nem unom-e még, és tudtam, hogy ott vannak valahol a többiek is, Zoli szurkoló csapata is, még ha nem is találkozom össze velük.

Az utolsó kb. 5 km-en ismeretlen Gréti azt a tanácsot kapta, hogy innen már lelki erővel csinálja meg, a hátralévő távon együtt is mentünk már, hol ő ment előttem egy-két lépéssel, hol többnyire én húztam őt, ellenőrizve néha, hogy megvan-e még. (: Éreztem, hogy ő is fárad, és nekem is nehezek lettek a lábaim, de menni kellett, mert menni kellett, ezt a kicsit a végén már megcsináljuk. De ez volt a legnehezebb. Nem akartam őt sem cserbenhagyni, én is menni akartam, hogy az eltervezett idő közelében legyek, így hajtottam, emelgettem a lábaim, néha magas sarokemeléssel lódítottam pár hosszabb, lendületesebb lépéssel. Úgy éreztem magam, mintha kb. 4:30-cal futnék, de Tomi inkább 5:30-at mutatott aktuálisnak, ami azért szerencsére leginkább 5:05 körüli volt valójában.

Nagyon sokat dobott a hangulatomon, hogy a végére Esztert és Szücsit is beértem, úgy méginkább, hogy tudtam, hogy ők korábbi hullámmal indultak (mert tudtam, hogy nem velem). Szücsi a múltkor alaposan megvert, de most ez azt jelentette, hogy kb. 3 percet rávertem, muhaha. D: Jó volt végre a futáson kívül szurkolni, biztatni valakit, jóbarátot, és ugye még Grétivel is be kellett futnunk a célba. A legvégére egy utólért srác is bekapcsolódott ebbe, a véghajránál nem hagyta magát, de azért én sem. Ahogy szoktam, a legvégét alaposan megnyomtam, ráadásul az utolsó km-em lett az egyik leggyorsabb, mindössze annyi okosságot tettem bele, hogy ne bújjak el a srác mögé a befutófotón, aki mindig akkor kezdett plusz gyorsításba, amikor a sarkára értem. (: De legalább Árpi bácsinak integettem egyet a célbalépéskor. ;)

Nem fájt közben semmim, nem rakoncátlankodott a lábam, nem volt melegem, nem szúrt az oldalam, és a végeredmény azt mutatja, hogy szép egyenletes, ráadásul gyors tempóban haladtam. 5:10 fölé csak a frissítéseknél csúsztam, a második kör pontosan 30 másodperccel lett hosszabb az elsőnél, és egy 5:07-es átlagú jóérzésű félmaratont tudhatok a markomban, aminél tudom, hogy fogok futni még jobbat! Ezzel pedig a kategóriámban 10., a lányok között 43. lettem. És sikerült a csodaszép új cipőmben az eltervezett attrakció!

Utána sem találkoztam senkivel, Eszterrel, Szücsivel gratuláltunk, külön jól esett, hogy Szücsi mennyiszer elmondta, hogy büszke rám (nem is értem, miért, de örülök neki! (: ).

Nyújtás, fotó, halacskás játszó halacska nélkül, családi bohókafotók, és megvan!

A hivatalos eredmény 1:47:45. Továbbra sem tudom, hogy ténylegesen milyen táv is volt a Halloween21, de tudom, hogy elvileg mi fért abba a tempóba, ahogy akkor mentem. És mivel ez viszont tényleg annyi volt, amennyi, ezért megszavaztuk egyéni félmaratoni csúcsnak, és ebben megnyugodtam. Szerettem volna 1:45-öt, de ráér még, futhatom még ezután is, és most jó lesz ez is hivatalosnak, nincs bennem semmi negatív emiatt.

Forraltboroztunk egyet hazafelé, a már előző este kinézett, de azóta kicsit széttúrtabb levélkupacba jóóól belehuppantam, és hazamentünk egy kicsit lelazulni fürdőzéssel, szaunával. Estére rendeltünk pizzát, társasoztunk, és mindenféle csúcsot, szurkolást, aszfaltos szezonzárást, na meg szüli- és névnapokat megünnepeltünk a finom kis kaktuszlikőrrel.

A szombati nemtalálkozásokat pedig kárpótolta a vasárnap: mindenkinek tudtunk szurkolni, mindenkit lefotózgattam, ittunk még egy forraltbort, mindenkit alaposan megölelgettem és jól megnéztem az örömöt az arcán, és hazamentünk összekészülni, hogy lezárhassuk a hétvégét. Teljesen más érzés volt szurkolni, és a vasárnapi futókat hatalmas tisztelettel néztem: büszke voltam rájuk, mindenkire, hogy ekkora teljesítményre, ilyen kitartásra képesek!!! És sosem szurkoltam még ennyi Andinak egy hétvége alatt. (:

Vasárnapra lelki nyugalom lett úrrá rajtam: valamit megcsináltam, valamit befejeztem (nem a maga végérvényességében, csak elkészültem vele), a sok munkának meglett a gyümölcse, és boldogan lehetek nyugodt, nyugodtan lehetek boldog.

Nincs vége az évnek, de síkon-aszfalton komoly futás az idén már nem lesz, a jövő elébe pedig nagy tervekkel megyek, mert tudom, hogy van bennem, tudom, hogy meg tudom csinálni, és tudom, hogy még ennél is többre vagyok képes. És már kezdem tudni az utat is hozzá.

És különösen jó volt, hogy ehhez az egész családom ott lehetett velem, először az újkori futási történelmemben, de remélem, hogy nem utoljára! Köszönöm nektek, és mindenkinek köszönöm, aki hisz bennem!

Van, amikor az embernek szüksége van csak úgy mókából, mókásan futni egyet. Ilyenek az év végi mikulásfutások, ilyenek a különböző vicces jelmezes futások, és ilyen többek között a halloween futás is.

Még február végén vettünk részt a földalatti futáson, amire a helyszín izgalma miatt Robit is sikerült elcsábítani. Ennek a sorozatnak egy másik állomása volt a mostani, szintén (részben) földalatti futás.

Mivel a Dreher sörgyár egykori pincerendszerében futni nem mindennapi dolog, és igen izgalmas hangulata van a helyszín és a díszítés adta különlegesség nyomán ennek a rohangálásnak, ezért a kisördög mindenképpen felírta a listára ezt a rendezvényt is. És a töprengések után nem kellett más, csak megnézni a tavalyi kisvideót ahhoz, hogy az elvetemült ember máris benevezzen, természetesen egy félmaratonra, mert az úgy dukál. Ennek a hétvégének ez volt a versenye, még ha inkább buliként készültem is rá, még ha egy picit jobban is izgatott a "Mibe öltözzek?" kérdés előtte. Végülis lefutni le tudom, és itt amúgy is a móka a lényeg, a hangulat, a halloween és a pincerendszer, ahol úgysem lehet száguldani.

Még szinte délben sem volt meg a döntés, hogy fekete legyek csontvázként, vagy fehérben legyek múmia, bár ez utóbbi volt az első beöltözős ötletem, és valamiért kicsit jobban is tetszett. Utólag már tudom azt is, hogy miért futott a többség inkább feketében, és azt is, hogy ha az ember unique akar lenni, akkor egy esti futásra inkább a fehér ruhát öltse. (:

Szóval nekiindultunk az 5 órási rajtnak végül a fehér öltözéket választva, majd a rajtszám felvétele után összeeszkábáltuk a fáslizott múmiát, és elkészült a sminkje is, villogó fülbevalók közepette. Úgy gondoltam, ez megfelelő alkalom lesz, hogy a sötétbe ismét fölvegyem az amúgy csak ünnepnapokon viselt színesen villogó fülesemet. Vonzottam is vele a tekinteteket bőségesen. (:

A rajt kicsit csúszott, de hát ez nem vérre megy (vagyis azért volt vér bőven), nem sértődünk meg érte, meg kellett várni a többieket, és ezt időben meg is tudtuk, így a karjaimat is még parancsra felvettem, végülis nem volt olyan nagy nyári meleg... Utóbb kiderült, hogy de, még lent is, így ezeket aztán szépen levetkőztem menet közben.

Gulyásékkal bandázva indultunk végül el, szépen kényelmesen a végéről, gondoltam megyek velük egy könnyed mókás menetet. Az első emelkedő végéig bírtam is, a tetőn még próbáltam elég lassan menni, hogy Zoliék beérjenek, de végül a lejtőn elszaladt velem a ló, a gravitációra bíztam magam, hadd dolgozzon, és elhagytam a zenélő egységet. Mivel hátulról indultunk, ezért lendületben szépen lehetett előzgetni az embereket, engem pedig ez mindig is inspirált. Bár az elején még szidtam magam, hogy ezt ekkora távval bevállaltam, az első 1-2 kilométerben nem éreztem a tökéletes lelki békémet, az inspiráció hatására és a bemelegítő kilométereket követően beálltam egy kellemes, de haladós tempóra, és abban igyekeztem kényelmesen utazni.

Jó sokat kanyarogtunk a felszínen, de aztán jöhetett a pince. Sejtettem, hogy az útvonal a februárihoz hasonló lesz: hol sötétebb, hol kivilágítottabb, mindenféle ijesztgetős-halloweenes látványelemmel, mécsesekkel, kanyargókkal, tocsogókkal, egyszóval jó kis labirintikus-helovínes. Itt eszembe jutott, hogy már év elején sem láttam a sötétben, és elég bátortalanul, bizonytalan léptekkel futottam, kicsit talán szidtam is magam, de végülis nálam is és a többieknél is volt fejlámpa, és mintha most összességében világosabbnak hatott volna a földalatti pályaszakasz.

Az alagútból kiérve már besötétedett, a második kört már szürkület után kezdtem meg. Magamban megkértem valakit, hogy legközelebb ne engedjen ilyen versenyre nevezni, mert szürkületi vaksággal társulva elég neccesnek éreztem... Azonban elővettem a bátor énem, elvégre egy kör már megvolt, a pályát már megismerhettem, és lámpácskámat szükség esetén rázkódásából a földre irányítva segítettem előre magamat. Meglepődtem egy-két szakaszon, mintha arra az első körben nem jártam volna, de futottak előttem is, a szervezők is mutatták az utat, így csak jó felé mehettem. És közben folyamatosan beértem, előztem az embereket.

Az első kör tapasztalata alapján vártam a lenti részt, valahogy különösen jól esett, sokkal jobb volt, mint a kinti szakasz, és mivel elolvastam előtte az intelmeket, miszerint a pincerendszer sötét és keskeny és amúgyis, ezért természetesen csak biztonságosan előztem odalenn, és inkább csak megközelítettem például egy-egy fordítónál a befogni kívánt célszemélyt, majd aztán az egyenesben előztem. "Faltam" az embereket, tempósan, alkalmanként hosszabbakat lépve haladtam, és megelőztem Amerika Kapitányt is. (: Közben pedig élveztem a lenti friss levegőt, dicsértem a díszleteket, és nem ijedtem meg az ijesztgető önkéntesektől. A kedvenceim a neonruhás zsonglőrök voltak!

Mindig az alagút elején és végén várt a szurkolócsapat. A teljes távon kétszer frissítettem egy kicsit (bár a beígért rumos tea elmaradt (: ), így futottam jólesően, de nem sétatempóban. És elkezdtem számolgatni, hány lány lehet előttem, vajon hányadik lehetek. A fiúk ilyenkor nem vetélytársak persze, így volt, akit elengedtem, ha nagyon sietett, de le is nyomtam jónéhányat, köztük azt is, aki kifejezetten díjazta, hogy fehérben futok előtte, mert legalább látja, merre menjen. És akkor ott voltak még a váltósok, akik szintén külön kategória, de őket nem volt annyira könnyű megkülönböztetni, mint a fiúkat. Mivel körös verseny, így csak azt érzékeltem, hogy haladok előre a mezőnyben, de nem volt rá sok esély, hogy megszámoljam, pontosan hol is állok, főleg, hogy nem is voltunk sokan.

Az utolsó körnek is jólesően vágtam neki, már csak ez van, ennek is igazából az eleje nehezebb, mert az alagúttól meg már nagyon élveztem és ment könnyen, így nem engedtem el magam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az emelkedő nem volt az utolsó körben nehezebb, de a lejtőn nekiengedtem magam. Annyira sikerült a pincében már mindenkit beelőznöm magam előtt, hogy egyszercsak egyedül lettem, és olyan érzésem volt, mintha már csak én lennék a pályán, mintha utolsó lennék, de a kanyargós labirintusban azért olyan Scooby Doo-san láttam egy-egy futót keresztbe suhanni egy másik alagútrészletben. Néha abban sem voltam biztos, hogy akikkel egyszercsak szemben találtam magam, ők valójában előttem vagy mögöttem voltak, de ez nem is volt érdekes, mentem előre, és már legalább az éppen aktuális részét ismertem a pályának harmadszori nekifutásra.

Ahogy felsejlett bennem már félidőben, hátha tényleg esetleg neadjisten véletlenül csak 2-3-4 lány van előttem, már nem akartam hagyni legyőzni magamat. Az alagút végefelé a korábban jól otthagyott Amerika Kapitány ismét felbukkant szembefutva, ezzel nekem löketet adva, hogy kicsit belehúzzak, nehogy beérjen a fináléban, ha már eddig nem adtam a kiharcolt pozíciómat. (Ő azért volt veszélyes, mert Amerika Kapitány létére lány volt, és mivel végig láttam, még csak nem is váltócsapatos volt.)

Harmadszor is magam mögött tudva az alagutat, a denevérektől, pókoktól és ijesztegető fiúktól-lányoktól elbúcsúzva már csak a finis volt hátra: egy viszonylag rövid felszíni szakasz, ami így utóljára még rövidebbnek tetszett.

És a célban a szpíker hangja: "Fűrész Edit. Ő a harmadik lány, nem? Úgy látszik, Editnek muszáj lesz megvárnia az eredményhirdetést." El sem hiszem, megcsináltam!!! Jó volt a megérzés közben, jó volt a küzdelem, Amerika Kapitány is megérkezett utánam, de mivel én a legvégéről rajtoltam, idő alapján sem verhetett meg. Harmadik lettem! Azért várjuk ki a végét, hogy a negyedik és a majdnemharmadik hely után íme a tényleges harmadik! És ráadásul olyan idővel, amit nem hittem el: 1:47:31-et mutatott a kezemen az óra!!! Spekuláltunk, számoltunk, okoskodtunk, és kaptam a dicséretet az óraműpontosságú köreimért, és izgatottan vártunk.

Terveztem Siófokra a félmaratonon csúcsot dönteni, és nagyot álmodtam, mert az 1:49-et tűztem ki. Erre futok most egy laza 1:47-et... Nem vagyok benne biztos, hogy megvolt a pálya 21 km, állítólag annyi volt, az alagútban viszont nem mért az órám. De nincsen kizárva. Viszont most újra kell gondolnom a siófoki terveimet, és tényleg nem hiszem el magamat, hogy ennyire könnyeden, egy emelkedős, kanyargós alagutas pályán, ahol azért nem lehetett rohamtempóban haladni, ilyet produkáltam. De talán ez nem is lényeg.

Viszont jött az eredményhirdetés: miután Gulyásék is befutottak, meg a mezőny nagyrésze, valóban engem szólítottak a dobogó harmadik fokára, valóban kaptam egy bronzérmet és egy oklevelet. És a dobogóról tapsolhattam a legkitartóbb félmaratonistának.

Megcsináltam! Bár nem is volt tervben, de ha már belelendültem, lendületesen futottam, és meglett az eredménye a futamnak.

Jól éreztem magam, örültem ennek a jutalomnak, örültem a szurkolásnak, a közös eredményhirdetésnek, és most dolgozom azon, hogy elhiggyem, hogy képes vagyok erre... És készülök a következőre.

Fotók: BBU, Gulyásék, Andris

Az egész a Suhanj!6-on kezdődött: ahogy szoktam, nyertem a tombolán, mert szerettem volna, ezúttal egy Nyúlcipő Trail nevezést. (; A Mátrát választottam. És akkor így már el kell mennem egy trailre. Ráadásul a maraton után egy héttel.

A maratonig nem nagyon foglalkoztam ezzel a gondolattal, azon túl, hogy azért tudtam, hogy ott van, benne volt a naptárban, de a maraton volt a főcél, addig mással nem kellett törődni, amíg azt le nem futottam. Aztán lefutottam, így már ez volt a következő feladat.

Tavasszal a maraton után nagyon nehéz volt újra futni, kicsit megfáradtam valószínűleg a készüléstől, így nehezemre esett újra rávenni magam, hogy rendesen edzés legyen, ne csak olyan látszat, vagy épp az se. Most viszont tele vagyok energiával, legszívesebben folyton mennék, akarom csinálni, várom a következő kihívást, még jobban fel akarok készülni, még jobb akarok lenni, és még nagyobb dolgokat akarok véghezvinni! Magam miatt.

Két nap pihenő került végül a maraton utánra, szükség is volt még rá, hogy az izmaim helyreálljanak, de aztán szerdán és pénteken máris volt a trail előtt egy-egy egész jól sikerült futás, nem esett nehezemre.

Mindenképpen egy laza, könnyed, teljesen az élményre és a jóérzésre koncentráló és támaszkodó futást szerettem volna vasárnapra. Szerettem volna a csodás erdőben felfutni a Kékes tetejére, csak magáért az élményért. Ez az érzés, a várakozás az idő előrehaladtával egyre jobban hatalmába kerített, és egyre jobban vártam. Izgalmasnak, bár nem egyszerűnek ígérkezett a feladat. Nem féltem a teljesítéstől, eddig minden sikerült, a Kékest is megmásztam már, bár az aszfaltos és a hegyi út nem összehasonlítható. Kihívás, én pedig örömmel állok elébe!

Tervezgettem a ruházatot, milyen vastagságú kell, kamásli beszerezve, botra vajon szükség lesz-e, jótanácsok a terepet jól ismerő drága futóbarátomtól, Zolitól, ruházat újratervezése, aggódás, hogy esni fog (plusz egy száraz öltözet bekészítendő), az ígért hőmérséklet és időjárás felfogása (nem is lesz olyan hideg!), ruházat ismételt újratervezése... Végül minden összepakolva.

Reggel sikerült elaludni (éljenek a lemerülő és a totálisan lenémított telefonok), de a tervezetthez képest 39 perccel később kelni még jól is esett, pont ennyi alvás pluszban tökéletes volt, és még az időbe is sikerült beleférni, szinte akkor indulni, amikor terveztük.

Kellemes kocsikázás, megérkezés, kocsibanöltözés, rajtszámfelvétel és pohárvásárlás után pedig még a Kékes nagymesterével is sikerült személyesen találkozni! Köszönöm, Zoli! (:

Bemelegítés, hátizsák a hátamon, mosoly és vidámság az arcomon a szuper idő okán, 10, 9, 8... és indulhat a mandula!

Tudtam, hogy az eleje még kicsit aszfalt lesz, ki kellett érni Mátrafüredről, de jó kis bemelegítő volt szinte vízszintes talajon. Aztán már úgysem lesz többet ilyen, mert vár a folyamatos emelkedő.

Nagyon szép időben, nagyon szép tájon futottunk, csodálatos az erdő, szinte már sajnálnivaló, hogy futni kell, és nem lehet elbóklászni, sétálgatni, megállni rácsodálkozni a szépségre, fotózgatni, mélyeket szippantani a friss levegőből.

Azért nem rohantam annyira, nem sikerült mindenhol, bár előzetesen nem erre a tempóra számítottam, de élménynek kellett lennie, nem küzdelemnek, de igyekeztem azért nemfutva is mindig jó tempót diktálni. Ahogy anyukám mondta okosan: ez most mindenképpen csúcsidő lesz ezen a távon. ;)

Valamilyen fura oknál fogva fájt (húzódott?, görcsölt?, már nem is tudom) a lábam boka és vádli között, ahol eddig nem szokott, és nem nagyon tudtam vele mit kezdeni, így lenyomtam egy magnéziumot kis lassítást mellett, hátha rendbetesz. Nagyjából 4,5 km-től már jól voltam, onnantól nem fájt semmi sem, még a térdem sem szerencsére. A tiszta oxigén ismét megdolgoztatta kicsit a tüdőm, szépen próbáltam lélegezni, és megbeszéltem magammal, hogy az oxigén jó, nem olyan nagy baj, hogy ezt kell belélegezni. (:

A tereppel nem volt semmi gond, szeretek is a köveken, fatörzseken ugrándozni, szeretem, hogy itt nem csak menni kell előre, hanem az agy is dolgozik, tervezni kell a lépéseket, útvonalakat. Na meg figyelni is kellett a jelzésekre és a szalagokra (világosban azért ez jobban megy D:). Ami viszont nem egy megszokott dolog mostanában számomra, az az emelkedő. Erre edzeni kell, ezt egy kicsit többet kell gyakorolni, hogy jobban menjen. Igyekeztem zergemód szökkengetni felfele, hogy utólagosan kapott nevemhez már előzetesen hű legyek, de azért egy valódi négylábúnak úgy hiszem ez még jobban megy. Még. (:

Fák, bokrok, kövek, levelek, utak, kereszteződések, ködfoltok, beszűrődő napsütés – megannyi szépség, gyönyörű színek, csönd (bár a madárkákat és a bogarakat már hiányoltam), ambrózia a szemnek, a testnek és a léleknek!

Előzködtem, előzködtek, előzködtem, a kisfiú egyszer olyan jól megindult előttem, hogy magával rántott a tempója, és onnantól nem is adtam alább.

Volt két nagyon izgi tyúklétra is (na, ezt nem az én méretemre tervezték, az én tyúklábaim nem elég hosszúak hozzá (: ), a kettő között megálltam ezt a csodás napos-színes-ködös látványt lefotózni, bár a kép messze nem adja vissza a valóságot. A másodiknál pedig azzal a jó hírrel fogadtak a jópofa önkéntesek, hogy a negyedik lány vagyok, 3-4 perccel van előttem az előző! Hát ez szuper, hátha beérem! Aztán konstatáltam, hogy ez másfél kilométer alatt ilyen terepen valószínűleg nem lesz egyszerű, de hát megyek előre, kicsit jobban hajtok, aztán hátha, de mindenképpen lesz ami lesz! Ellenőrzőpont, itt már én érdeklődtem, hogy hogy állok, de nem nagyon voltak felkészülve erre a kérdésre.

Közeledett a ködhatár, beértem két korábban nem is látott fiatalembert, elkezdődött a szerpentin kanyarjainak levágása (hiába próbáltam felidézni a térképet, hányszor kéne átmenni még az úton), majd kibukkantam a már ismerős parkolóban: innentől már tudtam, mennyi és milyen szakasz vár rám, és hiába volt ez egy sípálya, még egy durva emelkedő a cél előtt, itt már biztosan, bátran és boldogan mentem, és a ködből kiszóló szurkoló is csak segített ebben.

Megcsináltam! Negyedik lettem! Érem a nyakamba, kicsit megpihenhetek (Máris vége?  De hát én még úgy mennék!), fotó a csúcskővel, és beálltam fotósnak, hogy másoknak is legyen csúcskőfotója. A kilátás odafentről csodá..... akarom mondani ködös... És lassacskán elindulunk lefele, mert vár még egy jó kis gulyásleves.

Még be sem fejeztük igazán, már arról gondolkodunk, hogy jövünk legközelebb is, futunk még erdőben, hol lesz még ilyen.

"Jutalomfalat" még a végére: valóban negyedik lettem, hivatalos idő 1:11:03 (odafönt a nagy izgalomban elfelejtettem leállítani az órámat), és még majdnem a harmadik hely is meglett, mert az előttem befutó hölgynek valami gubanc volt a dugókájával – persze ilyen harmadik hely nem kell, ez az ő érdeme, de azért nekem ez már egy "majdnem". (: És nagyon jól éreztem magam, és az dolgozott bennem, hogy ha egy picit gyorsabban mentem volna, ha egy picit több emelkedőt futottam volna előtte... De majd legközelebb! ;)

Ha az erdő csodája és a futás öröme nem lenne elég, rengeteg energiát és további motivációt ad az, hogy mindezzel jó példát mutatok másoknak, és ezt ki is fejezik. Sosem gondoltam, hogy én példakép lehetnék bárkinek, hogy bárki így gondolna rám, de nagyon jól esik annak lenni, megható, megtisztelő, és nem akarok csalódást okozni! Magamnak se. (:

Utólag kiderült, hogy ez volt az első Mátra Trail, és ezzel tettem is egy fogadalmat: mindegyiken ott leszek!

Végtelen boldogság és energia tölt el azóta is, és várom, hogy mikor lesz 2017. szeptember 4., amikor a következőre nevezhetek, és várom a további erdős alkalmakat, és boldog vagyok, hogy ennek az élménynek részese lehettem! És keresem, várom, hogy merre mehetek, hol futhatok, mit csinálhatok még!

Mindenki irány terepre, felírom Nektek receptre! (;

"A terepfutás az utazás élménye, illatok, tájak, színek. Amikor a saját lábaim olyan csodálatos helyekre visznek, ahová a világ legmodernebb terepjárója sem képes eljutni."

Kicsit ez most valamiért nehezen megy, nehezen akaródzik elkezdeni írni ezt a beszámolót... Valamiért... Azt hiszem, sejtem, miért, de pont ezért is szeretném megörökíteni.

Márciusban megvolt a szülinapi első, aminek felkészülése során megígértem anyának, hogy az idén nem futok több maratont... Ne higgyetek nekem... Visszakerestem, hogy egészen hiteles legyek: április 25-én neveztem a Spar maratonra. Biztosan bennem volt, hogy tudok jobbat, bennem volt, hogy ezt azért nem elég egyszer megtenni, bennem volt, hogy Árpi bácsi azt mondta, ősszel ideje az eredményen javítani, és benne volt, hogy ha benevezek, akkor az már onnan egy biztos pont.

Időben kitaláltam, és igyekeztem időben elkezdeni rá a felkészülést is, hogy ne egy rohammenet, ne egy besűrített, túlhajszolt készülés legyen ezúttal. Szerettem volna, ha kicsit elnyújtottabb tud lenni a rávezetés, ha nem egyből 60-as hetekkel kezdek, mégis megvan a végére az az edzésmennyiség, amivel bátran bevállalhatom a maratont.

És ez lett a július 18-tól október 9-ig tartó időszak, a 12 hetes felkészülés, minden héten versennyel, a Balaton körbetekerésével, Kanadával, és egy olyan céltudatos és pontosan betartott edzéstervvel, ami biztonságot és önbizalmat adott ahhoz, hogy ezt a maratont megcsináljam, jól megcsináljam. Izgalmas, de nem kíméletes edzéstervet állítottunk össze hozzá az edzőbácsival. ;)

Kitűztem egy célt magamnak: mindenképpen javítani szerettem volna a márciusi időn, egy 4 óra körüli végeredményt álmodtam, és ez a felkészülés alatti futások tapasztalatai alapján vállalható is volt. Babonásan nem árultam el senkinek, hogy mennyit tervezek pontosan, de egy ideje már kitűztem magamnak a teljesen pontos célidőt, és ezt napjában többször mantráztam is, mivel beépítettem a jelszavamba. (: Az utolsó 2 hétben viszont elkezdtem majdnem elrontani, és 3-assal akartam kezdeni 4-es helyett, most már tudom, hogy azért, mert simán az is meglett volna. És meg is lesz legközelebb! (;

Tudatos volt a készülés, tudatos volt mellé a táplálkozás, tudatos volt a masszázs, a manikűr, tudatosan igyekeztem aludni is, ami szeptember végén valamiért nagyon nem jött össze, de aztán összekaptam magam, futottam egy szuper (2:54:05), majd egy még sokkal szuperebb és megállásmentes (2:42:29) 30 km-t anya frissítő segítségével, remekeltem magamhoz képest a versenyeken, szereztem egy 4. helyet, és éreztem, hogy gyorsulok, erősödök, és érik a gyümölcse ennek a tudatosságnak és kitartásnak. És ezt nagyon élveztem, és csak még több erőt adott.

Most nem fájdult meg úgy a lábam, ahogy tavasszal, most máshogy fájdult meg, de sikerült kikúrálni, és optimistán vághattam neki a maratonnak. Kicsit vártam is, hogy túl legyünk már rajta, és ez a nagyon feszes ütem kicsit lazulhasson, kicsit vártam, hogy végre megláthassam, mire jutottam az út alatt, és kicsit nem is vártam, mert az azt jelenti, hogy véget ért valami.

Aztán szerdán jött a hír. Elaludt. Örökre. Itt szétestem. Minden értelmét vesztette. Nem hittem el, mert nem hihettem el. És megépítettem egy falat magam köré, ami meg kellett, hogy védjen a maratonig attól, ami következhetett volna. Mert most már érte, vele akartam futni. Értelme veszett sokmindennek, de így tudtam találni neki értelmet. Hiszen vártuk, hogy erősebb legyen, és futhassunk majd együtt. Így futottunk együtt. Egy maratont. És szükségem is volt rá közben, kellett, hogy velem legyen!

Szombaton igyekeztem helyszíni ráhangolódással és tésztapartyval teljesíteni az aznapra kiírt spirit gym adagot, együtt lenni és 400 métert együtt futni a többiekkel, Melindát jól megölelgetni, ahogy megígértem, és este anyával összeállítottuk a frissítési-találkozási tervet, meg a rajtszámfelhelyezési rendszert. Aggodalmasan erőteljes agymunka volt, még nem láttam, hogy valóban meg fogom-e tudni jegyezni, hogy mikor hol lesz az ott és akkor. De tökéletes terv és előkészület volt, nem csúszhatott hiba a gépezetbe.

És eljött a nap.

Időközben szerveztünk egy MackóBandát is az én indulószakaszommal, amiből végül két szakasz lett, így jó kis csapatfotóval indult a nap a rajtszámosztás után, no meg persze némi egymásbíztatással, hiszen ma mind ügyesek leszünk, mind ahányan futunk! Bemelegítés, előtte rajtszámszoknya-készítés és gyors vetkőzés, mert csodás napra ébredtünk és nagyon-nagyon szép idő volt, a "rajtnálodadomakabátom" értelmetlenné vált, és nem volt kérdéses a sapka használata. Sikerült is kicsit lepirulni megint, októberben másodszor.

Beállni a rajthoz nem volt egyszerű. Azt hittem, a zónában vagyok már, de hamarosan kiderült, hogy 5 sornyi ember várakozik még a zónán kívül, mert nem férünk be. A szakaszos rajt adott rá végül lehetőséget, hogy becsorogjunk a kordonok közé, de hát úgyis a kaputól fontos a dolog, főleg, ha még le is lehet pacsizni Árpi bácsival a rajtvonal előtt. ;) Ebben a nagy kavalkádban még Andrist is sikerült megtalálni, így plusz löketet is kapott a rajt. ;) Egy darabig együtt mentünk, de nekem elég hamar lassú lett a tempó, így elléptem.

Általában szükségem van 5-6 km-re, amikor szinte hisztizek, hogy én ezt most abbahagyom, mert nem bírom, meg amúgy is, mi a csudának csinálom ezt és társai, de ez most kimaradt. Annyira kimaradt, annyira jól indultam, hogy egyetlen méter sem telt így, a gondolat sem fordult meg a fejemben, minden lépést élveztem. Mentem szépen, egyenletesen, és igyekeztem tartani a belőtt tempót. Tudtam, hogyan szeretnék haladni, mi kell a 4:04-emhez, de néha ennél kicsit gyorsabban esett jól, és ha már jól esik, miért ne mennék. Nem szaladtam el, nem rohantam, csak ahogy lazának éreztem. És nagyon szépen sikerült mennem, többnyire a beállított zóna alsó határán, de mégis könnyen.

Féltem, hogy a rakpart, az emelkedők, az egyenesek megkínoznak, féltem, hogy elunom, féltem, hogy belefáradok, de nem így lett, mentem, és jól esett. Az alagút előtt szerencsére lepacsizhattam Bendiékkel is, így pár lépést velük is futhattam. Köszönet érte, és köszönet a biztatásért!!!

Egyszercsak utolért Andris is, és mivel sikerült kényelmesen egy tempót mennünk, kicsit bandáztunk. (: Nem akartam senkivel futni, mert nem akartam sem az ő, sem a saját tempómat módosítani, de ez jól esett. És büszke voltam, hogy a 4:15-ös iramfutók mögül indulva utolértem a 4:00-s iramfutókat, mert ez már jelent valamit. ;) (Egyszer majdnem a 3:45-ösök is megvoltak. P; )

Az első szakasz végén ügyesen leváltottam magamat, még az sem zavart, hogy jó sokáig a kezemben vittem az 1-es rajtszámomat. Andris közben egy frissítésnél elhagyott. Aztán közeledett a második váltópont, ahol tudtam, hogy megszabadulok néhány papírtól, mert Macifül következik a stafétában.

Tudtam, hogy 21 környékén Csaba feliratát kell keresnem, mert megint nem semmi módon szurkol (:, de hiába meregettem a szemem, nem leltem. ): Azért Csaba a Lánchídnál meglett, és ezt el is panaszoltam neki. Lassan, de alakul ez a dolog, egyszer csak látni fogom, amit kell! (:

Féltáv, azaz 21,1 km, félmaraton. Az órámra néztem: 1:53:xx. Egy maraton közben félmaratoni csúcsot futottam. El voltam képedve!!! Most már tudom, hogy meg tudom csinálni a kitűzött 1:49-et is! És még jó, hogy nem 1:54-et tűztem ki új félmaratoni legjobbnak, mert most megszívattam volna magam cseppet. (((:

A váltónál Tündinek átadtam a papírokat ;), ügyesen megtalált elveszettségemben, és nekiiramodott én meg tovább. Valahol ekkortájt ettem először egy kis banánt, ami egészen jót tett, feltöltött. A frissítőpontokat végig megfelelő tudatossággal sikerült látogatnom és kihasználnom, ennek külön örülök.

És még mindig jól voltam, sőt, egyre jobban voltam, mert nem csökkent a lelkesedés, nem csökkent a tempó, nem csökkent az erő!!! Hihetetlen energiával töltött el! Egy-egy kedves gondolat erejéig mindig megforgattam a fejemben azokat, akik segítettek az úton, akik mellettem álltak, állnak, akiket szeretek, akiknek örökbe adtam ismét kilométereket. Együtt minden könnyebb, ezért is adom vissza, amit kaptam Tőletek!

Egy-egy anyás frissítésnél – amit szintén nagyon gyorsan sikerült mindig abszolválni – leelőztek ugyan páran, de mindig örömmel tértem vissza a helyemre és lépdeltem még inkább előre. Valamelyik híd alatt megtaláltam Szücsit is, Trashow is rámkiabált, Andival is találkoztam korábban, Csabával és Katicával pacsiztam rendszeresen, így ezekből is mind-mind erőt merítettem, miközben adni is igyekeztem a futótársaknak.

29-nél már másodszor rántott a hasamon egy kicsit a görcs, így beiktattam egy pisilést. Toitoi-használati utasítás: tartod magad combból, és úgy tekeredsz, hogy lehetőleg ne verd szét semmidet a doboz falában. És ez futás közben fáj, nagyon fáj, és kétlábas görcsöt eredményez. Ezen még dolgozni kell... Maga a könnyítés jó volt, kellett, de ami utána következett, nem volt lányregény. A combom viszonylag ritkán is fáj, nemhogy görcsbeáll teljesen. Az eredmény kicsit hosszabb pauza, anyával a továbbiak megbeszélése, még egy rajtszám leadása (hihetetlenül csökkent a súlyom, 4 helyett egyet vinni már észre sem vettem (: ), Réka szurkolásával kísérve pedig fájdalmas újraindulás.

A maraton állítólag 35-nél kezdődik... Én most úgy éreztem, hogy ez nem ennyire végzetes (tavasszal pont 35-től volt a legjobb, onnantól tudtam, hogy megcsinálom), de nem semmi 12 várt még rám a folytatásban, ha a lábammal nem lesz valami... És nem lett, illetve lett: maradt a görcs, a fájdalom, alig bírtam emelni őket, mintha nem is az enyémek lettek volna, de nem adtam fel, erőt véve magamon ráztam, emeltem a térdem-sarkam, hogy kicsit javuljon a helyzet. Nem romlott. Nehéz volt, a 33-as frissítő is fájdalmas elindulással telt, de Eszter szurkolása megintcsak erővel töltött el. És vissza akartam előzni a pipiléskor lehagyó Suhanj! lánykülönítményét is, akiket ha egyszer utólértem, mégegyszer megtehetem, meg kell tennem. (;

Érezhetően lassult a tempó, már a zóna teteje és nem az alja volt a mozgástér, de nem álltam meg. A Fővámtól kicsit soknak tetszett eljutni a Lehelig gondolatban, de rájöttem, hogy egészen toronyiránt megyünk, azért következik olyan hamar. És ott vár anya, az utolsó pont. Szintén kicsit nagyobb megálló, egy szerencsétlen térdszétmenős srácot útba is igazítottunk, és jöhetett a folytatás. Sikerült úgy megnyújtanom a lábaim, hogy a vége már nem lett annyira szenvedős.

Sőt, miután anya a Dózsán jött mellettem (bár dumcsizni nem nagyon tudtam vele, nem is értem, miért), a Városliget már egész kellemesen ment, és sikerült ismét picit rákapcsolni, visszatért a zóna közepe. Sokhoz nem éreztem erőt magamban, és még azért volt hátra, "tiszteldatávot", és végig akartam csinálni erővel, nem tönkretéve a befejezést. NégyesMackó Tibit jó volt látni egy szembefutásnál, hogy már mindjárt végez, és beér a csapat. Az agyam játékát kinevettem, erre tényleg abbahagyta a vicceskedést (jó taktika, próbáljátok ki ;) ), meglett mindenki, akit be akartam még fogni a cél előtt, és az utolsó frissítést már ki is hagyhattam (ezt már előtte nap is halottnakacsók jelzővel láttam el). Innen már minden meglesz!

Ahogy szoktam, pici sprint a célegyenesben, hogy én legyek elöl a fotón, hogy ne takarjanak el, meg amúgyis. És megvan a második.

Megcsináltuk Andi, megcsináltuk, végigmentünk, megcsináltam Érted, Veled!!!

Könnyek... Érem, befutócsomag... MackóBanda.

És akkor vége lett, kijött minden, amit addig elfojtottam, mert el kellett, hogy fojtsam, de most már nem kell. Életemben először nekiálltam zokogni a célban, de nem azért, mert megcsináltam. Tudtam, hogy megcsinálom. Érte sírtam, és mert velem lehetett.

Zárófotó, vissza a többiekhez, megkeresni mindenkit. És megnézni az időmet: 4:04:20. Ezt akartam. Pont azt csináltam, amit akartam. És sírtam anyának is és megkongathattam a harangot.

Örültem, hogy mint egy kis hőst ünnepeltek a többiek, pedig mit tettem? Lefutottam egy maratont, akárcsak ők. De ez a szeretet szintén megremegtette érzékeny kis szívemet. Annyi ölelést, szurkolást, üzenetet, érdeklődést, gratulációt és elismerést kaptam előtte és utána, mint még soha, és még mindig nem érem fel ésszel!

Köszönöm Nektek, hogy velem voltatok, hogy támogattatok, hogy engedtetek, hogy hittetek bennem és hogy szerettek!!!

Köszönöm anyának, hogy még mindig nem unta meg és még mindig lelkes! És hogy profi! ;)

És köszönöm Andi, hogy együtt futottunk!

Fentebb a maraton, és ami munkában, teljesítésben mögötte van, és mindehhez ilyen volt a hangulat, és úgy futottam fel a Nyugati felüljárón, ahogy 2:52-nél látható:

Volt egy üres hétvégém még, amire nem volt verseny a maraton előtt. Kaptam is meghívást egyre, jóbarátok is mentek, a helyszín is szimpatikus volt, és tudtunk választani az edzéstervbe illeszthető távot. Nem, nincs több kérdés. (:

Igencsak kellemes társaságban utazhattam, még az is izgi volt, hogy ki kellett menni korareggel "New Yorkba" (tudtátok, hogy fővárosunkban is vannak számozott utcák? (: ), így kényelmesen és kellemesen érkeztünk meg reggel Dunaharasztiba Bea, Edit és a gyerkőcök társaságában.

Megtisztelő felkérésem is akadt: beállhattam segíteni a TomTom órákat kipróbálni vágyóknak. Végre élőben is dolgozhattam az önjelölt fészbukos helpdesk vállalásom mellett. És segíthettem azoknak, akik először találkoztak az órával, mint anno én Tihanyban.

Ez ugye azt jelenti, hogy nem mászkálsz nagyon a verseny előtt, elfoglalod még az agyad is, és a bemelegítés egy része is a sátorba szorul. Mivel ennek most tétje nem volt, csak jól akartam érezni magam 14 km-en, de azért futni rendesen, ezért nem volt belőle különösebb probléma, ami a ráhangolódásból hiányzott, azt a pluszt megadta az önkéntes szolgálat öröme.

Aztán jöhetett a feladat: 14 km-t lefutni. A rajt előtt sikerült beállni Andris mellé, aki naívan azt hitte, hogy én is az ő tempójában megyek. Vicces. (: Azért az elején megpróbáltam: (majdnem) 5 percre levittük az első 3 kilométert, ami neki ugyan bemelegedés, nekem viszont halál volt. Meg is lett az eredmény, bemelegedtem én is: az első frissítőnél neki kellett állnom vetkőzni, őt pedig továbbengedtem. Ebből kerekedett egy kis lenyugvás, egy kis szétesés (minden biztostűt 3-szor leejtettem, miközben a pólóról a topra igyekeztem áttenni a rajtszámot, és egy a végén nem is lett meg). Ittam, kicsit sétálgattam, mert a vádlimban az izmok kicsit lázadoztak, hiába az indulás előtt elfogyasztott magnézium... Azért újra nekilódultam, mire sikerült megint összekapni magam. Nem mondom, hogy nagyon kipihentem ez idő alatt magam, mert nemsokára megint úgy gondoltam, hogy belesétálok... Nem jól tettem, ismét elindulni annyira fájdalmas volt a vádlimnak, hogy kizártam, hogy én még egyszer megállok a táv vége előtt. És így is lett. Meg lenyomtam a második magnéziumot.

Doppingolt, hogy a vetkőzős megállóm során megelőző embereket visszaelőzhettem, előzgetve mindig is tudtam kicsit gyorsabb lenni magamnál. Így visszagyorsultam egy viszonylag normális tempóra, nagyobb sebességnél a lábam is kevésbé nyafogott, 5:30 körül imbolyogva sikerült a folytatást teljesíteni. Második kör, frissítő, elhatározásomhoz híven nem álltam meg, ennek megint orrbavíz lett a vége, de még majdnem jól is esett.

Aztán megtörtént, ami néha meg szokott: beállt mögém valaki húzatni magát, ezáltal engem tolt. Jó két-három kilométeren keresztül így mentünk, lassacskán mellém is zárkózott, megbeszéltük a fontos dolgokat (14 km, ezt már simán megcsináljuk). Jól esett, hogy ez pont kijött így a végére: jócskán megnövelte a tempót a közös futás, és amikor én már ebben elfáradtam volna, akkor ő húzott engem, és jófej módon nem engedett lemaradni. A legvégére elengedtem, benne nagyobb hajrá maradt, mint bennem, de azért nekem is becsúszott 5 perc alá az utolsó leggyorsabb kilométerem. A jófejséget megörökítve még közös fotót is kaptunk. (:

A teljes távra tekintve jól esett, bár utána fájt, egy darabig terminátorként léteztem, de Bea megmentett egy kis masszázzsal.

És a tények, mert ilyen alapos eredményt kaptunk az időméréssel:

• összidő 1:20:04
• 1. kör: 43:01 (6:09-es átlag) (az az 5 perc...)
• 2. kör: 37:02 (5:18-as átlag)
• összes induló között 25/74
• lányok között 7/32
• kategóriámban 4/15

Konklúzió: akkor is meleg van, ha a sátorban nem érzed annak... De nem baj, ha elveszik egy biztostű... És nem tudhatjuk, mi lett volna, ha (nem pihenek ilyen sokat közben)... Akkor is így bírtam volna? A negyedik hely már a dobogó széle. ;)

Lesz még ebből azértis valahol valamilyen dobogó, mert a folyamat itt nem áll meg!!!

És ha leesik a kisautó, Edi felveszi, legalább megvan a hazaút tematikája. ;)

Örülök, hogy egy viszonylag népes Suhanj!-csapat vett részt a versenyen. Öröm Veletek futni, jó tudni, hogy Ti is ott vagytok! (:

Szintén öröm az egyre több ismerős, akikkel örülünk egymás sikerének, elbeszélgetünk a verseny élményeiről, jótanácsokkal látjuk el egymást és várjuk a következő találkozást, ahol ismét szurkolhatunk a másik jó teljesítményének!

És tetszik ezeknek a kisebb versenyeknek a családias, barátias hangulata, a szurkolók, szervezők, önkéntesek odaadása és lelkesedése, ahogy segítenek minket, futókat. Köszönjük szépen!!!

Ezt csak azért osztom meg, mert büszke vagyok rá, hogy milyen szép és egyenletes tempóban sikerült végigcsinálni a 30 km-t (meg mert dolgoztam vele, hogy összerakjam a teljeset (: ).

Ez a revans a WizzAir után! De keményen! (;

És hogy miért is fáradt el a végére az agyam? Azt hiszem, hogy becsavarodtam (:, íme:

Köszönet a szuperprofi kísérő- és frissítőcsapatnak, az én fáradhatatlan biciklis ironanyukámnak! (:

Nem sikerülhet mindig minden. Ezt néha könnyebben, néha nehezebben fogadjuk el. Néha akkor éppen ott nehéz megérteni, még ha tudjuk is, hogy miként vezettek a körülmények az adott következményhez. És bármennyire is próbáljuk elhessegetni, a milettvolnaha kisördöge folyamatosan kérdéseket suttog a fülünkbe...

Nagyon lelkes voltam, hogy Kanadában készülhetek a félmaratonra, a félmaratonra, ami valamiért különösen fontosnak tetszett, amin meg akartam mutatni, hogy mennyit fejlődtem, amin nagyon jól akartam menni (ha már Kanadában készültem P:), és amin a tesóm első félmaratonját futja. Ez a lelkesedés igyekezett nem apadni a nem tervszerűen sikerült kanadai futások alkalmával sem, és igyekeztem hazafelé is lélekben a wizzair-re jönni, számbavenni a még addig fontos dolgokat, összepakolni magam agyban.

A repülőn nagyon fájt a lábam, szinte végig nagyon rosszul érezte magát a térdem. Igyekeztem aludni, ehhez még egy filmet is betettem, de ellenkező hatást értem el vele. 2 órát sikerült összesen a hosszú szakaszon félálomban szenvednem, a térdem még ekkor is folyton felébresztett. A rövid szakaszon már lényegében a felszállás előtt bóbiskoltam, így itt is lett nagyjából 2 óra. Bőven kevés egy teljes éjszakára.

Gondoltam majd hazaérve alszom, de nem sikeredett, annyira nem, hogy végül hajnali egykor kerültem ágyba. Ennek oka volt persze az is, hogy még ki kellett mosnom a Kanadában felkészített sportfelszerelésem, az, hogy el kellett mennem a rajtszámokért Gabihoz, akiről kiderült eddigre, hogy lázas, így nem lesz első félmaratonos másnap ))):, és oka volt az is, hogy valamiért már megint nem tudtam aludni. És közben nem éreztem azt a szokásos sztresszt, azt a megszokott, már-már jól bevált izgalmat sem, amit verseny előtti este szoktam. Mintha nem is lett volna másnap verseny... Ezen picit elkezdtem gondolkodni, de aztán minden csúnya gondolatot elhajtottam magam mellől, mert miért ne lenne!

Éjszaka nem sikerült aludni, de bezzeg reggel igen. Emiatt, meg a közlekedés könnyű felboríthatósága miatt kis kapkodás, a Suhanj! sátor elbújt, így nehezen találtam meg, nem volt olyan magnézium, amilyet akartam, mert még azt is venni kellett, jaj de, mégis, csak nem találtam meg elsőre, na mindegy, anya tábor miatt nem jött ki, így pont ekkor hívott... szóval volt egy jó kis haddelhadd. Soká tettem le a cuccom, épp elég soká ahhoz, hogy a futás előtti rutinfeladatok kapkodva végződjenek el, de végül nem maradt ki semmi sem. A reggeli kedvem kicsit megdobta azért a "Tudtad, hogy te vagy kirakva a Spuriban?" kérdés, így hát úgy indultam a rajtpozíciómba, hogy magamat még megnéztem: életnagyságban ott szaladtam a tavalyi siófoki mezben. (:

Eddigre már elég összeszedettnek, elég fittnek éreztem magam, megérkezett az erő érzése, bátran vágtam neki a napnak. Egyedül, anya és Gabi nélkül, de már felpörögve, bátran.

Azonban ez nem sokáig tartott. Kb. 2-3 km még jól ment, aztán valami elszakadt... Folyamatosan engedtem el a tervezett időmet, belesétáltam, ismét nekiiramodtam, próbáltam ezek után azt a taktikát választani, hogy legalább amikor megy, akkor menjek jó gyorsan. Idegesített a rajtszámtartó, idegesített a kezemben a kulacs (ezt Csabának valamikor útközben szerencsére ki is tudtam passzolni, sokat javított a helyzeten).

Nyögvenyelősen ment, nagyon meleg volt, folyamatosan locsoltam magam, folyamatosan ittam, és nagyjából félidőben már nem csak az időeredményt engedtem el, hanem mindent: bevánszorgok, ha az kell, nem adom fel, de nem érdekel az idő - és innentől valóban nem is figyeltem, talán életemben először erre.

Andi bíztatása jól esett, igyekeztem viszonozni, az eü-s biciklist is megnyugtattam, hogy már helyére raktam a térdem, viszont innentől lényegében kiesett minden, és frissítésről frissítésre éltem.

Előző nap hazaérve nagyon boldog voltam, hogy tudok turistaként nézni Pestre, élt bennem a vágy, hogy a városra rácsodálkozva fussak másnap. Elveszett. Túlélésre játszottam.

A végét szerettem volna kicsit összeszedettebben, kicsit tempósabban, legalább az utolsó 3 km-en, de nem ment, nagyjából másfélbe sikerült beleállni még a végére. Akkor is egyszer úgy leöntöttem magam, hogy a pólóm szinte fojtóan rám tapadt, így még kénytelenül egy sztriptízt is produkáltam.

Az eredmény: megvan a félmaraton, az idő most inkább ne legyen lényeg, utáltam közben az egészet, se jó élmény, se fotó, többet nincs rajtszámtartó és nincs kulacs. De megcsináltam, ebben a melegben. És meglepően voltak felváltva jobb kilométerek is a második félidőben is.

És a tanulság?z is lehet jó, ha nem veszik el a mánia őszi állomása, ha a tesóddal akarod futni az első félmaratonját, ha találkozol a barátaiddal, a Suhanj!-családdal, ha utána fényképezkedsz a Spuri új reklámarcával, ha Thomas életében először odajön hozzád és megölel, ha itthon vagy...

Az is lehet jó, ha inkább maradsz még egy hétvégét Montrealban a hugoddal, ha nem utazol félmaraton előtt 12 órát behajlított térddel (amikor egy mozit is alig bírsz végigülni), ha alszol rendesen, és ha inkább menőn futsz egy montreáli félmaratont vasárnap, ha már épp aznap rendeznek egyet...

Én most az elsőt választottam. És tanulok belőle, nem keseredek el. Ezért is lett most a körítés jóval terjedelmesebb, mint maga a verseny-mese.

Az ember megy, mert kell. Kell, mert akarja, mert valaminek a része, amit elhatározott, amire készül, amiért küzd, amiért kompromisszumokat köt. És különösen akarja, ha teheti a megszokottól eltérően, ha belvihet és belevisz egy kis izgalmat, mert így külön lendületet tud adni a dolognak, még izgalmasabb, még jobban vágyott lesz a cél, vagyis az oda vezető út. Mert az út még fontosabb! Persze a befutó lesz majd a korona, de királylány nélkül mit ér!

Épp a repülőn ülök már, várom, hogy negyed órán belül felszálljuk, hogy elinduljak haza. Dehogy várom! Maradtam volna még! (: Ha elindulunk, úgyis nagyon hamar elalszom majd, muszáj is lesz pihennem, meg már 11 óra lesz, este, így nem is nagyon lesz más választásom. (Otthon ilyenkor hajnali 5 óra van.)

Naaaaagy tervekkel indultam a hétnek, bár futás szempontjából kicsit talán nagyobbakkal, mint amekkora egy ilyen holyday esetében indokolt lenne, de talán sikerült meglelni az megfelelő egyensúlyt. A futások nem sikerültek olyan parádésan, de a szélsőséges időjáráshoz, a magas hőmérséklethez és az írtó magas páratartalomhoz jó edzések lettek. És volt mellé sok-sok séta, rengeteg kilóméter, főleg, ha még a kocsikázást is hozzáadjuk, így nem hiszem, hogy ez nagy probléma lenne. Megpróbálok eleget pihenni a repülőn is, amennyire ülve lehet, és majd otthon is, hogy a vasárnapi versenyen minden rendben legyen, és akkor megfelelő lesz a világ rendje. (Update: 2 órát sikerült aludnom, bár közben 5 órát léptünk időzóna szinten, szóval nem véletlenül érzem inkább 7 órának (:, viszont a térdem ezt most nagyon nyűgösen bírta, nem bírok én ennyit behajlított lábbal ülni, azért is lett csak ennyi, a 2 órás utat meg szinte végigaludtam, csak a nyakam fájt a fejnehézség miatt.)

Viszont a mai futás és vele együtt a mai nap megér egy külön misét!

Már amikor a szállást foglaltuk, akkor szimpatikus volt a hatalmas park, ami lényegében a sarkával a hotelünket vigyázta, tudtam, hogy itt fogok, itt akarok futni! És tényleg csodálatos volt: hatalmas zöld terület, nyugis, jó levegőjű hegy-domb csodálatos zöldbe öltözve! Lélekben már azzal készülhettem a vasárnapra, hogy pont itt kezdődött egy kordonozott terület: futóverseny is lesz valahol Montrealban is vasárnap, de ez már a vasárnapi bicikliversenyre volt előkészítve: az otthoni kordonozás szelleme megidézve! (:

A napi előírt adag 12 km volt, maratoni tempóban. Reggel mentem, hogy az utolsó napomon maradjon még időnk látnivalókra, ezért csak egy müzliszelet és fél liter víz volt bennem. Amíg bőséges reggelimet elfogyasztottam, csekkoltam az órámat, hogy rendben lesz-e, vagy kell frissíteni.

Mivel kellett, ezért még gyorsan megcsináltam (azaz gyors lett volna, ha nem kellett volna a programot is frissíteni, vagy ha esetleg kivételesen sikerült volna telefonról a hadművelet). Ennek az egésznek aztán az lett az eredménye, hogy hiába tartott legalább 7 percig a parkik a séta, nem sikerült a GPS jelet megtalálnia, ami pedig csak azért probléma, mert ugye anélkül nem tudom a távot. Egy idő után elengedtem a dolgot, és úgy döntöttem, kellemes átmozgató futás lesz, lesz, amennyi lesz, nekiindulok a dombnak, hegynek, és amíg jól esik, addig megyek felfele, majd aztán visszafordulok, legyen mondjuk ez fél-fél óra.

Neki is vágtam, és a tüdőm hamar érezte, hogy ő bizony nincsen hozzászokva ehhez a tiszta oxigénhez, neki ez a pára kicsit sok, még ha induláskor örültem is a szellőnek és a tegnapi eső miatti kicsit kellemesebb időnek. Nem tartott sokáig, így is nagyon meleg volt, és mindezt hegynek felfele futni eléggé próbára tett. Néha ittam kicsit, néha sétáltam, néha megigazítottam azt a nyavalyás övet, amit továbbra is utálok, de azért mentem felfele. Elszánt futók, fel nem adó, kitartó emberkék futottak mellettem, szembe, sőt, egy handbike-os úriember is gurult lefele, szóval mentem én is, ha már lehet, akkor felfele, hátha látok a városból valamit, hátha meglelem azt a jó kis kilátót odafenn. Szóval fel! Hol az úton, hol kerestem-találtam egy kisebb erdei utat, igyekeztem szép helyen, de azért annyira nem trail-esen haladni, hogy tempó is lehessen benne, és most ne alakuljon át hegymászássá a dolog. Az elején megfordult a fejemben, hogy ennyi lesz, vége, de aztán szokás szerint ez szépen alábbhagyott.

És aztán betetőzött! Betetőzött először a tónál, és aztán végérvényesen a hegytetői kilátásban! Mintha kicseréltek volna! Amúgy is tetszik a kanadaiak nyugodtsága, kedvessége, nem volt nehéz sütkéreznem benne, és most is ezért tudtam a kellemes átmozgató futás felé fordulni. Fent pedig nyugalom, béke, boldog harmónia telepedett rám, ahogy a kilátóteraszról letekintettem a városra! Valami csodálatos volt, igaz ez talán közben nem is tudatosult bennem, inkább csak utólag. Vagy amikor megcsippant az órám, hogy mehetünk. (: Már nem is emlékeztem, hogy megint bepróbáltam, hátha meglesz a jel. Meglett, a harmóniával együtt, így már minden teljes lett, úgy éreztem, ez ezzel lett tökéletes, ezért nem volt eddig jelem. Fotóztam, csináltam panorámaképet, a kedvetekkért készítettem szelfit is, hogy lássátok, milyen csoda volt a hátam mögött, mire felérkeztem, feltöltődtem, megköszöntem a városnak ezeket a napokat, felismertem épületeket, láttam a nagyvizet, és bár nem szívesen, de elindultam lefele, hogy legyen ideje a nap többi programjának is rendben.

És mentem, mentem, mint akit kicseréltek! Nem volt meleg, nem volt pára, nem volt túl tiszta oxigén, csak mentem, csak futottam, élvezettel, tempóval, lélekben bíztatva a még felfelé jövőket, örültem, hogy voltam odafenn és láttam amit láttam, integettem a handbike-os úriembernek, aki immáron felfelé tekert, és örült nekem, és repültem és szárnyaltam és éltem! Fittyet hánytam a néha a lábamba vert fájdalomszögekre, mert ezután hirtelen el is múltak, próbáltam megérteni, mi miért van, hogyan tartsam, hogy jó legyen, és közben száguldottam! Lefelé nem kerestem az erdei utakat, nem is tudtam volna bekanyarodni rájuk ekkora sebességgel, de gondoltam megfelelő lesz, ha lezúzok a szerpentinen, az is csupa zöldben kanyarg, és legalább egyenletes. Mint tudjuk a maraton óta, lejtőn lefelé a szar is gurul, eszembe jutva jópárszor elmosolyodtam rajta. (: Kíváncsi vagyok, a tempó milyen lett, a végeredményt tudom egyelőre: 4,57-et futottam 22:41 alatt, azaz átlagban 4:57-es km-ek keletkeztek. Ez szuper, még ha ez a lejtő eredménye is, de azért szuper (és nem 6:30-as tempó, ahogy azt néha közben az óra mutatta, de megbocsátom neki, mert én tudtam, hogy akkor az épp nem igaz).

És leértem. Nem esett jól. A lelkemnek. A testemnek talán ennyi elég volt, ésszel is átgondolva, a hegymenet az elején azért kicsit kivett belőlem (ahogy azt mostanában az első 4-5 km amúgy is szokta anélkül, hogy szólna), de nem henyélést terveztünk délutánra légkondis szobában, így volt még tartalék a napban, ha nem is futással.

De ide minden nap szívesen felfutnék! Napi egyel sokszor nem is elégednék meg! Csodálatos!

Nyújtottam, hazabotorkáltam, örültem (a jel mostmár gyors megtalálásának is), összepakolás után pedig nekivágtunk a napnak. Megnéztünk 10 tavat, erdei kirándultunk, autóztunk sok kilómétert, és még fürödtünk, úsztunk is egy hihetetlenül jólesőt a Lac du Pin Rouge-ban. Fantasztikus volt a víz, a kacsák vigyáztak a cuccainkra, befaltuk a maradék sütinket, és persze csak utána jutott eszembe, hogy kipróbálhattam volna az úszásban is az órámat. Ezennel megkezdve a felkészülés a triatlonra az úszás terén is. ;)))

Egyszóval szuper volt az egész nap, méltó zárása ennek a hétnek, az összes többi szuper napnak!!! És most repülök haza...

Nagyon nagy köszönet érte különösen Huginak!!! szivecske

Vannak dolgok az ember életében, amiket nagyon vár, amire nagyon készül. Így volt ez az idei reptéri futással, amire már jó előre készültünk. Nem volt minden tökéletesen zökkenőmentes, de mivel tudtuk, mit akarunk és igyekeztünk arra fókuszálni, ezért a végeredmény pontosan az lett, amit szerettünk volna. (: Vagy még annál is jobb! ;)

Immár negyedik éve került megrendezésre a bud:runway run nevezetű esemény, amely az idén is a bevételével a Suhanj! alapítványt támogatta, és így az is kézenfekvő volt, hogy a suhanjosok is ott lesznek. Mivel korábban vagy alkalom nem volt rá, vagy a távjaink nem egyeztek, így ezt a versenyt végre Bendivel terveztük közösen teljesíteni, ügyesen bevállalósan a 10 km-es távon. Lélekben nagyon készültünk rá, amikor tudtunk, edzésen is, sokat beszélgettünk is arról, hogyan, miként lesz a verseny, mint fogunk futni, mire kell egyáltalán ilyenkor figyelni.

Közvetlenül a verseny előtt egy darabig nem tudtunk találkozni sajnos, de ez van, ha nyár van: az ember nyaral, úszótáborba jár, de a cél végig ott lebeg a szeme előtt! És amikor eljön az ideje, akkor ez tölti már ki minden gondolatát.

Reggel jó korán kellett érkeznünk, de hangolódni, fotózkodni, a pályára kijutni, a többiekkel csevegni és egymás hangulatát fokozni megfelelő időt kell hagyni. (: Kék póló, piros póló - előbb egyikben, majd másikban díszelegtünk, fotózkodtunk, egy kis pogi, egy kis tea, némi kencefice, hogy minden rendben legyen, mindeközben az erőnk mérlegelése, hogy elég lesz-e a 10 km-re, mert mindenképpen ez a cél.

Nálam az utazás és a heti aludni nem bírás miatt volt egy kis para, de már előző este azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy a múltkor is tök jól ment, amikor előtte szét voltam esve... Azért nem szeretném ezt rendszeresíteni. (: És most nem is én voltam a fontos: Bendi az, aki a tempót diktálja.

Izgalmas pillanatok következnek, elindulunk ki a pályára: az ideiglenesen miattunk lezárt 1-es terminálra, ahol a kifutópályán fogunk futni. Meleg van, a rajtig még van idő, de teszünk néhány bemelegítő kört (még repülni is megtanultam), itt is beállunk egy (pár) Suhanj!-fotóra, és már nagyon várjuk, hogy indulhassunk!

A Rajt! Bendivel elindulunk a már annyira várt versenyen! Nem szaladunk el az elején, nem is tudnánk, mert előttünk is futnak, de aztán a kisember hamar nem bírja, és belekezdünk az előzésbe. Igyekszem tartani egy adott tempót, azonban ő a főnök. Nekem is kell bírnom vele, de előzetesen az egy órát tűztük ki magunknak, hogy annyi idő alatt emésszük fel a 10 km-t. Szépen tempósan megyünk, viszonylag egyenletesen. Bendinek néha azért törölköznie kell, néha kicsit megpihen, ilyenkor besegítek, ingadozás leginkább emiatt látszik a tempónkban. (: Az elején talán kicsit nehezebben fogynak a kilométerek (ezen nem csodálkozunk már, ez így szokott lenni), de beállunk a tempónkra, figyelünk egymásra, és teljesen összehangolódva már falja az aszfaltot és a távot a kis csapat! A fordítónál természetesen frissítünk, ami azt jelenti, hogy Bendi ledönt két pohár vizet, míg én iszom 2 kortyot, de ez pont elég a folytatásra, és indulunk is vissza.

Az első kör 29:19 lett, ha így tudjuk tartani végig magunkat, akkor meglesz az egy óra! A második körre is ráfordulunk, Bendi fáradhatatlan, én is már bemelegedtem, így csak a tűző nap izzaszt meg minket egy kicsit, de megy minden simán, haladunk előre rendíthetetlen! Ismét fordító, frissítés, és már indulunk is vissza a célba.

Nem csak arra maradt erő, hogy fussunk, hanem arra is, hogy szurkoljunk a többieknek, hogy a hős fogadhassa és viszonozhassa a többiek elismerő szavait, és hogy ez a dicséretben fürdőzés plusz adrenalinnal és lendülettel ruházza fel őt! Büszkék voltunk magunkra, hogy így bírtuk, és büszkék voltunk a többiekre, akik szintén nagyszerűen futottak! És én külön büszke voltam Bendire, aki odafigyelt rám is, és néha megérdeklődte, hogy bírom-e. Mertem volna azt mondani, hogy nem? (:

Jómagam szeretem a végét egy kicsit megnyomni mindig, az utolsó erőforrásokat beletenni, ha már egyszer megmaradtak, és megpróbáltam most Bendit is erre ösztönözni, vevő volt az ötletre. De ha nem lett volna, akkor is így lett: Csomósék majdnem utolértek minket, amiből a végére egy jó kis versengés lett, mert ugye ezt az előzést nem hagyhattuk! (: Így meglett a véghajrá is ügyesen, izgalmasan, erős célegyenessel és a befutásnál boldog mosollyal.

És 59:00-s idővel! Megcsináltuk! Bendi teljesítette 4. versenyét, élete első 10 km-esét, 9 évesen!!! Nagyon büszke vagyok rá, és köszönöm, hogy vele futhattam, és örülök, hogy ilyen jól sikerült bemelegítenünk a futóműveket! A képekért és a supportért pedig köszönet Hajninak! Gratulálok mindenkinek!!!