Ezen a hétvégén nem az én versenyzésemé volt a főszerep. Ott voltam én is, de "csak" váltót futottam, ami azt jelenti (és azért "csak"), hogy 7,5 km-rel le is tudtam a versenytávom. Ez persze élvezetes és egyben tanulságos volt, de ennél sokkal fontosabb fókusza volt a hétvégének.

Szombaton 6-12-24 órás futóverseny volt Velencén. És igen, sok-sok "nemnormális" futó, de így szeretjük őket. Én ellenálltam a kísértésnek, hogy hirtelen még benevezzek, de nekem ez a jövő zenéje. Azonban azért kötöttem ki a helyszínen, hogy egy futó 6 óráját segítsem-felügyeljem. Ez is egy élmény: a másik jobbkezének, tiszta tudatának, józan ítélőképességének és plusz kezeinek lenni.

És vagyok már annyira elvetemült futó, hogy nem csak egy ismerős van egy ilyen eseményen (ezért is csábultam el majdnem egy kis közös szaladásra). De ha már nem szaladunk együtt, akkor nekik is leszek egy kicsit a külső hangjuk, igyekszem egy kis plusz energiát adni úgy, ahogy én tudok ilyenkor: odafigyelek, bíztatok, szurkolok, szükség esetén jótanácsokat osztok.

Ezek után vasárnap elmegyek váltózni mindenkit meglepve azzal, hogy nem félmaratonozok. De hát lehet nemet mondani egy ilyen kedves csapatnak és invitálásnak? Főleg, ha amúgy nem is készültem ezen a napon félmaratonozni. De azért előtte, utána ott vagyok, mint mindenki más, mert úgy érzem, hogy ott a helyem, hogy oda tartozom, hogy látnom kell, hogy mindenki rendben elindult és beérkezett, hogy mindenkihez legyen egy jó szavam, vagy épp beszéljünk egy fontos témáról.

És hogy miért jó nekem mindez? Mert jó! Mert kapok cserébe köszönetet a mosolyokért, a szurkolásért, mert meghallgathatok élménybeszámolókat, mert rámkiabálnak futás közben ismerős hangok, mert láthatok olyanokat éremmel a nyakukban, akik most álltak először rajthoz, mert kapok ölelést csak azért, mert én is ott vagyok, mert nem győzök ugrálni egyik közös fotóról a másikra.

Feltölt, boldoggá tesz és mosolyra késztet, hogy ennyi futástól boldog arcot látok, hogy adhatok egy kis erőt a dologhoz, hogy kedvet csinálhatok hozzá, hogy (még ezen túl is) kinyílik egymás felé a lelkünk. Még akkor is, ha így meglehetősen nehezen jutok el végre a jutalomsörömhöz. (:

Köszönöm Nektek!!!

Odafelé az autóban épp megbeszéltük, hogy nem nagyon írok mostanában... Mert nem nagyon akaródzik ki semmi. Mondjuk a július kicsit pihenősebb is volt, fogjuk erre, hogy a billentyűk is kaptak egy kis kimenőt.

Vannak viszont olyan események, amik visszahozzák a kis kopogókba a bizsergést, zizegést. Ilyen volt a Suhanj!6 élménye is.

Nem, nem kellett még most a teljes hatórás nekem, arra nem vagyok még kész, de úgy alakultak a dolgok, hogy csapatcsökkenés miatt egész sokat lehettem a pályán. Így okoslányosan sok is volt meg nem is.

A tavaly már jól bevált és összeszokott Benditák csapata idén Anitát sajnos nélkülözni volt kénytelen, de most nagy örömünkre tudott hozzánk csatlakozni Bendi. Hajnira és Ferire vigyázni kellett, Bendi futott mindenkivel 2-3 kört, és a jól kitalált versenytaktikának köszönhetően a Bendi és a Benditák megcsinálta azt, amiért jött: 60,678 km-t futkosott össze éjszaka a gáton.

2 km-es pályán körözgetni végeláthatatlan' nem olyan jó. Éjszaka az ember semmit nem lát, szemébe süt a szembejövők fejlámpája, a sajátja meg zavarja. Alvás helyett sportolni kell, futni, róni a köröket. Esetleg az eső is elered. Úgy látszik, ezek itt kioltották, pozitívvá fordították egymást, mert egyáltalán nem volt nyűglődés ez az éjszakai karikázós, sőt! A rövid pálya a kétsávos úton biztosította, hogy sose légy egyedül, mindig legyen, aki fut a közeledben. A fejlámpáktól leköltözött a csillagos ég Szigetmonostor aszfaltjára, és meg is világította az utat, meg túlragyogta a futókat. Az éjszaka izgalmas kihívás, és legalább nincs olyan nagyon meleg, nincs forgalom, és aki kialudta magát napközben, annak nincs semmi más dolga, csak gyűjteni a kosárba. Azért hideg sem volt, épp ezért a kis eső frissítő volt az ég részéről, és egész szolídan csinálta.

Tényleg szuper érzés az, hogy egyszerre futhatsz mindenkivel, szurkolhatsz sok-sok körön keresztül, oda is, vissza is az ismerősöknek, az ismeretleneknek, és különösen a csapattársaknak, jó, hogy egy-egy váltással egyszerre kerülsz pályára más futókkal, és így kicsit mehettek együtt, jó a fordítókban üdvözölni és üdvözölve lenni, és jó egymásért izgulni és egymást segíteni pörgős váltogatásban a csapattársakkal.

És ez bizsergeti meg a kis kopogósokat, ez ébreszti fel zizegve szunyókálásukból a billentyűket, mert bár nem lehet visszaadni az érzést, mégis jó lenne másokat is rávenni, hogy egyszer próbálják ki, mert ez olyan, ami mindenkinek az életébe kell: 6 óra (és a körítés) olyanokkal, akikkel máskor leginkább csak a rajtban és a célban találkozol, 6 óra egymással, de mégis ugyanazért és legfőképp magunkért harcolva, 6 óra a kedvenc közös tevékenységünkben, de mégis a komfortzónán kívül eltöltve. 6 óra egyszerre minden jelen lévő futóval és önkéntessel.

Jövőre is Suhanj!6. 6 órában. (; Remélem sokakkal!

Sok minden van bennem... És ez most nem egy szokásos elmentem-lefutottam-szupervolt beszámoló lesz. Már csak azért sem, mert a futás eléggé kifárasztott. P; Viszont szuper dolgok azért történnek! ;)

Azért futok, mert szeretem, mert élvezem. Azért futok ennyit, mert... mert csak, meg mert most ennyit kell. (: Alapvetően magamért csinálom, ha ez nem lenne, nem is lennék képes erre. Én vagyok, rám erőltetni nem kell, mert csinálom anélkül is. DE! Az alapvetésen túl olyan apró kis segédenergiákat kapok, amiket hozzávetőlegesen atomrobbanásnyi erővel tudok beépíteni magamba, és mint egy dinamóban, öngerjesztővé válik a folyamat.

Történt a múlt hétvégén, hogy ultrafutónak néztek (igen megtisztelő!), hogy Lubics Szilvihez hasonlítottak (még megtisztelőbb, bár messze vagyok én tőle!), történt, hogy úgy örültek nekem, mintha lottónyereményt kézbesítettem volna és példaképnek tartanak. Megesett a héten, hogy egyik reggel sikeresen futva mentem munkába, és összetalálkoztam kedvenc Csillámmal, amitől mintha kicserélték volna a lábaimat.

Meg volt egy ma, egy 0625, amiről az agyam egy aprócska szeglete a reggeli esőt meghallva ébredéskor úgy gondolta, hogy akár alvásra is lehetne cserélni – de szerencsére gyorsan elhallgatott és nem is szólalt meg többet. (:

Erre valahogy most annyira nem voltam a véghajrában rápörögve, talán azért, mert egész pihenősre-nyugisra sikerült az elmúlt pár nap, talán mert meleg van, talán mert kicsit meglégkondifáztam, vagy talán ezek mind együtt. De nem muszáj mindig maximumot hozni, néha lehet kényelmesen is, élvezettel menni, mára is ez volt a terv.

Egészen az indulásig, aztán más lett belőle: hév, meg hangulat, meg energia. Meg egy nagyon fárasztó, de egész jónak mondható futam. Egy abszolút második, egy korcsoportos első női hely. Mellesleg.

Mégsem a futás nehézségeire emlékszem leginkább a mai napról, annál inkább a sok szívből jövő és szívnek küldött mosolyra, arra, hogy név szerint nekem szurkoltok, hogy kifejezitek elismeréseteket, hogy engem kérdeztek, tőlem kértek tanácsot, hogy imádjátok az éjszakai brownie-mat, hogy a kedvenc futóm már-már az egekig magasztalja a futómozgásom, hogy ujjongtok, amikor meg kell jelennem a dobogón, hogy "cukikám", hogy tudjátok/követitek, ki vagyok/voltam/leszek, hogy "imádomeztacsajtpedigcsakmatalálkoztunk", hogy gratuláltok, hogy edzőbá szerint fasza vagyok, tényleg, hogy ma találkoztunk, és hogy mind ugyanazt szeretjük: a futást és a boldogságot! (No meg a share-t!! (: )

És ez ad nekem a sajátom mellé még egy adag elementáris erőt: ha csinálom, nem csak magamnak csinálom, hanem Nektek is, és amit visszakapok Tőletek, azt a sajátomba ismét visszateszem.

Igen, nekem is szükségem van a külső megerősítésre, mint mindenkinek. Gyarló emberi lény vagyok én is, evvan. De a mozgásom például nem látom kívülről, kevésbé hízom, és az íze is finomabb, ha a süti felét Ti eszitek meg, és futni is jobb, ha van kivel! (: Amíg pedig működik a belső motivációm is, addig úgy érzem, nem baj, ha egy részét a dolgoknak "Miattatok" csinálom. Ezek után pedig részletkérdés, ha nem ez volt életem legkönnyedebb 53 perce... (:

Már nem emlékszem, mi ütött be, de nálam ez ugye lassan már szokványos, szóval nem is biztos, hogy számít, mikor és miért döntöttem úgy, hogy én ezt megpróbálom. Talán ennek az újkeletű terepszerelemnek az egyik gyermeke ez a dolog. Sőt, elég valószínű. Meg még az is valószínű, hogy ez is egy olyan verseny volt, ahol tavaly frissítettem, és elkapott a hangulat. (: Lényeg a lényeg, hogy beneveztem. Kisebb nem volt, annyira nagylegény meg még nem vagyok, így lett a Visegrád, azaz 29 km színtiszta élvezet.

Mivel mostanság azért elég sok a futás, a Mecsek trail is már a hátam mögött és a lábaimban benne van, terepezés is akad érezhető mennyiségben, ezért nem pánikoltam már ideje korán. Éppen csak nem sokkal az esemény közeledte előtt. Na jó, akkor se nagyon, mert azért már ügyes vagyok és bátor, meg megtanultam én már azt jól, hogy pánikkal nem lesz semmi sem könnyebb, ellenben nehezebb, szóval inkább vártam, hogy milyen lesz.

Kedvencem, hogy a rajtszámon szerepel a szintrajz. Ezt csak egy dolog árnyékolta be: elfelejtettem bepakolni imádott rajtszámtartó gatyagumim, azonban a fényesség is meglett: véletlenül mégis benne volt a már jól összeszokott szatyortartalomban vendégművészként. (: Persze ez a szinteken mit sem változtat, az emelkedőkön mit sem csökkent, de legalább boldoggá tesz. (:

Jó kis csapatba szerveződtünk össze 3+2 szuper csaj személyében, profimód összekészülve, és nekem mentálisan igen erős támogatást ad, hogy egyrészt ilyenkor beszélhetek hangosan, ahogy készülök, másrészt összeadódik az erőnk, az eszünk az utolsó simításokhoz. És mehetünk is a buszhoz. A buszhoz, ami átvisz ahhoz a ponthoz, ahonnan vissza kell jönnünk. A buszhoz, ami 45 percet száguld velünk. Oda, ahonnan ide vissza kell jönnünk. Futva. Ójaj.

Viszont Visegrád továbbra is csodás, várhatóan az erdő is az lesz, előttekép a csapatról, mert aztán majd úgyis szétszéledünk. Egy dolog fog csak hiányozni: hogy kimarad számomra a Suhanj!-os frissítőpont meglátogatása, de induláskor a gondolataim onnan indulnak. (;

És indulhat a rajt! (: Ha valamit, hát azt nem nagyon szeretem, ha egyből emelkedővel kezdünk... Kapásból rámszáll a minekjöttemhacsaksétálnitudok érzés, el is fáradok rögtön, no meg most is kissé megmorcosodott a vádlim... Az első kb. 6 km-en halálomon voltam... Tudtam, hogy nem adom fel, csak valamiért nagyon nem esett jól. Szerettem volna megfejteni, hogy miért, mert az, hogy emelkedő van, nem tűnt elég indoknak, valami más sem klappolt. Fájt a vádli, sőt, egy darabon a jobb talpam is húzódott, aggódtam is, mert ilyen eddig nem volt, és semmiképp sem akartam sérülést. Szerencsére ez elég hamar elmúlt. Kerestem, miért nem vagyok jól: Ennyire nem esne jól a meleg? Valóban, tegnap ihattam volna sokkal többet. Régen jártam komoly terepen. Túlzásba nem sikerült vinni az alvást megint a héten. Nem találtam meg azt, ami megnyugtató magyarázat lett volna, így egy idő után elengedtem, és próbáltam koncentrálni arra, ami VAN, és úgy csinálni mindent, hogy a lehető legjobb LEGYEN. Figyeltem magam, de akartam is teljesíteni azért ami kifér ezek mellett belőlem.

Haladtam, csodálkoztam, gyönyörködtem, élveztem, mert ezért csinálom, ezért csináljuk. Nem csak futunk (és nem csak sétálunk (: ), hanem magunkba fogadjuk a természetet, eggyé válunk vele, megköszönjük, azoknak, akik ilyen csodás útvonalakat terítenek elénkbe! Mert ez valami hihetetlen!!! Ezen kívül pedig örülünk a fák adta árnyéknak és az erdőt átjáró szélfúvásnak is.

És a domb sem tart örökké, vannak benne vízszintesek, lejtek, meg amúgy is attól erősödünk, ha pár lépés pihenőséta után mégiscsak megpróbálunk a többiek legnagyobb elképedésére és csodálatára, meg a magunk határainak kitolására bele-bele futni azokba az emelkedőkbe. Ilyenkor azért van egy kis belső örömködés a következő sétáig, hogy valami mégis megy. "Ez igen! Jobban, mint a fiúk, ők csak andalognak. .taps.taps.taps.taps.taps........"

Az erdő belsején kívül még egy dolog ejt csodálatba: a kilátások, az erdőn túli további erdők és dombok, hegyek, szántók és rétek, amelyekre egy-egy tetőről vagy résen rálátni. Veszek majd egy olyan szemüveget, amiben beépített fényképezőgép van... Nem, nem állok meg ilyenkor fotózni, mert macera előszedni a telefont, haladnék is, az energiára is szükség van, így csak nyerek erőt a látványból, elraktározom azt a képet, ami mind közül a legtartósabb és a legtöbbet adja: az emlékezetemet. Meg amúgy is legszívesebben a fényképezőm kapnám elő, ami persze ilyenkor nem véletlenül nincs nálam. (;

Tudott volt, hogy az első felmászáson és magaslati hullámvasúton kívül lesz még két hirtelen kaptató, mielőtt a majd' 10 km-es záró lejtőhöz érünk. Féltávnál. Aki ott volt, annak valószínűleg jó alaposan beégett a tudatába (vagy valahova) a Vöröskő. Meg esetleg a Nyerges-hegy. Féltávnál (a hosszúsok pedig jócskán több mint 90 km-rel maguk mögött) egy ilyen függőleges szakasszal találkozni, amin azt érzed, hogy ha ezen a fáradtsági szinten picit vesztesz a figyelmedből és az egyensúlyodból, akkor hanyattesel és visszahullasz, felejthetetlen. Több mint 200 m szintkülönbség, 1 km-en keresztül. Azt hiszem, itt szakadozott szét végképp a mezőny, és itt imádtam legjobban a terepcipőm és a fákat, gyökereket. Itt jelentették ki egyesek, hogy inkább visszatérnek az aszfaltra. Itt mondtuk azt, hogy folyamatosan azt hajtogatjuk ezután, hogy mindjárt vége, hátha jobb lesz. Itt voltak olyanok, akiknek nem kellett 5 lépésenként/négykézlábmászásonként pihenő tüdőfeltöltéseket tartani, csak 6. (: Vörös betűkkel az emlékezetünkben. Túrának is csak piroshoz közelebbi színnel ajánlanám. Felkészítésnek pedig egyetlen, gyökerekkel átszőtt meredek domboldalról készült képet mutatnék hosszan. Egész hosszan.

Azért elérkezett a teteje, és megvolt a jutalom is utána: az egyik kedvenc szakaszom keskenyösvényes, kanyargós, lejtős, fákkal-bokrokkal szegélyezett, bujkálós mivoltában. Volt még egy ilyen szívemnek különösen kedves, hasonló rész, ráadásul ott egészen egyedül maradtam, de szerencsére nem nagyon lehetett eltévedni, így a jelzés figyelése mellett is maradt erő élvezni-csodálni az utat.

A Nyerges-hegy ehhez képest már egy fokkal barátságosabb volt, ott agyban kellett topon lenni: hiába hitted azt egy csomószor, hogy már mindjárt fent vagy, még mindig volt tovább, hiába láttad már az eget magad előtt a fák lombkoronája mögött, valahogy még mindig tudott tovább és tovább emelkedni az út... Ámbátor, ha ez megvan, akkor onnantól már csak ereszkedni kell a célig.

És a hegy után jött is a Skanzen, és alig vártam, hogy az első frissítőpont mintájára itt is kólázhassak, vizezhessek, jegelhessek, és töltekezhessek a crew felénk áradó odafigyeléséből és segítőkészségéből a szurkolásuk mellett. Menet közben valahol 8 körül már elfogyasztottam egy magnéziumot, a Vöröskő utáni pihenőmenetben megebédeltem egy zselét, de mindkettő után azt éreztem, mint ha még kevesebb energiám lenne, mint ha még fáradtabb lennék, pedig pont az ellenkezője volt a cél... Nem értettem, nem is szokott ilyen lenni... Azóta már megfejtettem a nagy biológiai talányt. (: Viszont a kólák istenien estek, a vizekkel egyetemben, annyit ittam a frissítőpontokon és a zsákomból is folyamatosan, amennyit sosem szoktam, de ezt teszi a meleg. Azért a 4 pohárnyi folyadékot az én hasam pláne megérzi, de nem nehezítette szerencsére a dolgom. A Nyerges-hegy előtti életmentő savanyú gumicukrot pedig ezúton is hálásan köszönöm Orsolyának!!! Ezt tuti viszek magammal legközelebb, mostanában a savanyút kívánom közben...

Előzetesen úgy gondoltam, hogy ha idáig megvagyok, innen már nem lesz semmi gond, sőt, inkább arra kell figyelnem, hogy ne hajtsam túl magam a lejtőn, mert 10 km azért mégis csak 10 km. Csak ám nagyon fárasztó volt ez az egész... És fárasztó maradt a vége is, különösen úgy, hogy itt már végig aszfalt volt, Szentendre területén. Néha ebbe is bele kellett sétálni, amit sosem gondoltam volna, de annyira szomjas voltam folyton, hogy az egy-egy kortyolások idejére pár lépés sétára és szusszanásra váltottam. Aztán sikerült is ráraknom egy eltévedéssel párszáz métert pluszban, de észnél voltam, és hamar felfogtam, hogy nincs szalag, így visszafordultam, és meg is lett a helyes irány (naná, hogy a járdás szalagozás után nem látszik, ha az útról a másik irányba le kell fordulni (: ).

Az utolsó szakasz a patak mellett haladt, amit alig bírtam megállni, hogy bele ne másszak. Annyira szívesen belefeküdtem, beleültem, vagy legalább belenyúltam volna, hogy azt a benne pancsikoló fürdőrucis kisgyerekek el sem tudják képzelni! A korona az eseményre: a központba beérve a túristaáradat valami varázslatos volt a helyi szurkolókkal és már beérkezett futókkal! Az utolsó kb. 300 métert tapsviharban, szurkolásban végigfutni nem lehet fülig érő mosoly és mindent átjáró bizsergés nélkül!!! A célban értem el a maximális pulzusszámot, szerintem ez lehetett az oka. (: És valószínűleg ezért nem sikerült 35 másodperccel gyorsabbat futnom a hajrában, hogy 4 órán belül teljesítsek. Beérkezve persze másra sem vágytam, csak egy hatalmas adag kólára, almára és kólára és vízre, és zuhanyra.

Terepfutáson nagyon kevés embert ismerek. Viszont akikkel közben előzgetjük egymást, azok kicsit mind ismerősek lesznek, akikkel váltunk pár szót egy továbbhaladási irányt vagy egy Vöröskő-túlélési taktikát keresve, azok a cél után is jó barátaink maradnak. Imádom ezt az összetartást, imádom, hogy mindenféle előítélet, hosszas mérlegelési folyamat, vagy bárhovatartozás nélkül jóbarátok és bajtársak vagyunk!!! Köszönet a térdemért aggódóknak is, a gumicukroslánynak, a célban gratulálóknak, a domboldalban bátorítóknak, a helyes útra terelőknek, és mindenkinek, mert mind segítettetek benne kicsit, hogy a megfelelő úton haladjunk és ezt végigcsináljuk! Egyetlen ennél jobb dolgot tudok már csak mondani: a barátaink izzadt, fáradt, boldog megölelése a célban, még boldogabbá válva egymás sikerétől és mosolyától, még ha az nem is mindig teljesen őszinte ilyenkor. (:

Valahol huszon környékén jutott eszembe, hogy annó tettem egy olyan fogadalmat, hogy hosszúkat nyáron nem futok, mert nincs értelme belehalni. Erről elfeledkeztem, ezért vállaltam ezt be. Hazafelé a kocsiban még biztos voltam benne (talán), hogy jövőre ennyire balga nem leszek... Most már nem csak ebben nem vagyok biztos. (: De ez egy ilyen műfaj. Főleg, ha az ember elég őrült ahhoz, hogy ne legyen képes visszafogni magát... (((:

Külön köszönet jár Andinak, Anettnek, Cilinek és Sacinak, amiért velem voltak, valamint Edzőbának az előkészítésért, és azért, hogy a dombokat dombokkal öblíthettem le már másnap reggel (és hogy véletlenül sem akar lebeszélni ezekről a hülyeségekről). (:

Nem fogok hazudni: nagyon elfáradtam közben, de utólag természetesen egy hatalmas élmény marad minden nehézségével együtt, és alig várom a következő őrültséget, no meg a következő gulyáslevest. (;

Valahogy most kicsit nehezen jön ki belőlem. Mert jól érzi magát bennem, nagyon jól érzi magát. Mégis megpróbálom, mert már tapasztalatból tudom, hogy sokminden, bár néha apróságok, ami ilyenkor még bennem van, kicsit halványul az idő múlásával, viszont később újraolvasva a leírtakat visszatér minden, és jó rá emlékezni, jó a maga teljességében újraélni. (:

Terv ez az UB már régóta, ám a családi csapatot nem sikerült még összetrombitálni, és mivel tavaly már kétkeréken megjártuk a nagytavat, ideje volt kétlábon is tiszteletem tenni körülötte. Ahhoz, hogy ez ennyire mozgassa a fantáziámat, elég volt egyetlen éjszakát átfrissíteni tavaly, innentől nem volt kétséges, hogy ez a hétvége ennek lesz szentelve, és az első szimpi alkalmat meg kell ragadni. Azaz várni kell nagyon izgatottan, Szandi mikor írja ki, hogy na most jött el az UB-zás ideje. ;)

220 km nem piskóta, nem gyerekjáték és nem is kis teljesítmény, így a saját bőrömön ízlelés után mindenkinek azt javaslom, hogy ha ekkora fába vágja a fejszéjét (én mondjuk maradtam a fűrésznél, nem tudom, ez befolyásol-e valamit (: ), akkor mindezt a móka kedvéért, a legapróbb teljesítménykényszer nélkül, de a legnagyobb élvezettel tegye. Továbbra sem gondolom másképp: nem választottam volna más első UB-élményt magamnak, csakis ezt, ahol 183%-ban az élvezet kedvéért és jókedvűen vettünk részt.

Nem, nincs titok: a Suhanj! csapatát erősítettem, mert tudtam, hogy itt jó helyen leszek. Az előzetes tervezés alapján ugyan "csak" 26,7 km-t kaptam, de Zoli egyrészt megnyugtatott, hogy vállalhatok akár többet, meg lesz ez még több úgyis, másrészt a véghajrában szinte kétnaponta növekedett szépen a távom. (: Az UB előestéjén kerek 58 km-re készülve mozgattunk át még Bendivel, de sejtettem, hogy úgysem ennyi lesz az ennyi.

Alapesetben a két handbike-os fiatalemberhez voltam védőangyalként kirendelve, de kaptam éjszakai Ancsis-futókocsis szakaszt is, meg Andrissal is tervben volt egy romantikus-kettesben. No meg a Varga Pincészet. És volt, amikor egész nagy csapatra terveztünk. Nem mondom, hogy nem tartottam kicsit tőle, de azt se mondanám, hogy igen. Életem leghosszabb 24 órán belüli távja előtt álltam, de álltam elébe, mert ez volt a feladat, ebben kellett tevékenyen részt vennem. És én részt vettem.

Nem csak futásilag, hanem agyban is munka (volt) ez: hova menjünk, hogy menjünk, kipakol, bepakol, összeszerel, megbeszél, odafigyel, csapatotnyomonkövet, számol, tervez, készül, koncentrál.

A logisztikát szerintem sikeresen abszolváltuk, ehhez jól jött a sok autó, jól jött, hogy én szinte ugyanazzal a csapattal kocsikáztam végig, és jól jött, hogy Hajni top teljesítménnyel volt a sofőrünk. (: A kétszázhuszonharmadik kipakolásra már szerintem csukott szemmel is ment volna a mindentkiszed-handbikeszétszed-handbikebetesz-mindentvisszatesz, vagy épp ennek a fordítottja, így lehet, hogy a "Körbepakoltam a Balatont" címért is versenybe szállhatunk jövőre. (;

Nem szeretnék részletesen beszámolni a szakaszokról, mert bár mindennek megvolt a maga izgalma, érdekessége (Tördemic megint nem maradt story-mentes), nekem egyben az egész egy komplex és komplett, összefonódott élmény! Az az élmény, hogy egy ekkora csapat egymásra odafigyelve, egymást maximálisan támogatva, ráadásul nem is egyedül, hanem a suhancokkal együtt mennyire flottul körbevette a Balatont! Nem pánikoltunk semmin, nem volt morgás, ha valaki később vagy előbb ért a váltóponthoz, egymásért voltunk, és azért, hogy megrajzoljuk a Balatont körbekerítő suhanjkék vonalat!

A fiúk nagyon ügyesek voltak, az emelkedőket is egész jól bírták már a végére, elhitték, hogy meg tudják csinálni, és aztán meg is csinálták (ugye, azok a jó kis vízszintes szakaszok Badacsonynál, Balázs és Bendi (;), nem ettek meg, amikor huszonnyolcadszorra azt mondtam, hogy innen már tényleg vízszintes, de cserébe a lejtőn futtattak velem 3:48-at. (((:

Éjszaka is állták a sarat, és olyan szépen csendben, rendben és észrevétlenül suhantunk át az alvó városkákon, hogy csak a lámpáink mutatták, hogy arra járunk. Itt nagyon élveztem, hogy 3 kisfiam van, és velük szelem át a sötétséget: Bazsi, Bendi és Andris mellett ráadásul két nagyobb gyerek is tekert ezen a szakaszon a csapatban.

Ancsi nagyon élvezte, hogy kalandosra sikerült az éjszakázás: kereket cseréltünk, meglátogattuk néha a susnyást, szegénykét folyamatosan pakolásztam vissza az útra, és még a fővilágosító is ő volt. Mindezt egy jó kis keszthelyi lampionparádéval és tüzijátékkal indítottuk, mert nem kispályázunk! (; Az árokról pedig majd személyesen mesélünk, akit érdekel. D:

Andrissal és Zolival is nyertünk egy etapot, és mivel a kislegény a vihar hevében elpilledt reggelre, így egy saját tempósabb 5-öst is bezsebelhettem, versenyezve az autókkal. (:

Az éjszakai vihar kicsit átrendezte az előzetes terveket azért, a végére lett több átalakulás is, de nem estünk kétségbe, a csapat szuper futói rendületlenül haladtak, nem ijedve meg esőtől, széltől sem, amiért hatalmas tiszteletem jár újfent mindenkinek!!!

A legvége pedig: a PindúrPandúrok mókázás közben összetalálkoztak és fotózkodtak egy nagy emberrel, majd összegyűlt a teljes banda, mindenki beszállt a kör végére mégegyszer, hogy közösen zárjuk be azt a kék vonalat, aminek rajzolását cirka 27 órával előtte elkezdtünk. Ez pedig jó végszó a munkás, de szuperül teljesített nap végére!!! Vagyis az elejére, mert eddigre újra reggel lett. (:

Akik pedig ki nem maradhatnak: Lajos és Tibi, két biciklis kísérőnk, akik a teljes távot végig velünk tekerték, folyamatosan ugrásra készen, ha bármi kellett, és minden méteren segítve és vigyázva a Suhanj!-csapatot! No persze a fotós, aki lencsevégre kapott ízelítőül néhány vidám pillanatot, és ha kellett, a kerékcserében is jeleskedett. (:

Hogy mit adott nekem ez az egész? Fergeteges pár napot, örömet, még erősebb kapcsolatokat, és hatalmas erőt meg további őrültséget. Mindezt 60,1 km-ben. Külön öröm volt, hogy nagyon sokmindenkivel sikerült összefutni akár előtte a tésztapartyn, akár véletlenül útközben.

Mit nem adott? Alvást. Na azt nem adott. De annyira nem is hiányzott, volt az első etap után egy viszonylag nagyobb pihenő, talán 2*10 percre el is szuszókáltam a parton a srácok szaladgálása közepette, és éjszaka is sikerült egy szűk órát aludni a kocsiban a vihar alatt (szerencsére nekem vihart sem adott, ezt mázlistán megúsztam).

És hogy mi lesz ennek a jövője? A 60 km több mint a negyede... De van ennek a tónak harmada, fele is, sőt, 220 km-e... (:

Mindenkinek bátran ajánlom, de elsőre mindenképpen így élvezze, ahogy mi is élveztük az egészet, Aligától Aligáig. Szívből jövő köszönetem és tisztelem mindazoknak, akik ehhez a csodához bármivel hozzájárultak.

Ami pedig még nálam is többet tud mondani, és enélkül nem lenne teljes a beszámolóm: a képek hiánytalanul megtekinthetők a fészbukon, és én nem akarok kihagyni egyet sem, így itt érhetők el: UltraBalaton képek a Suhanj! csapatáról - köszönet érte Figurának!

Valamint mozgóképes beszámoló 1,5 mp hírnévvel egyenesen az UltraBalaton oldaláról.

Akad az úgy néha, hogy az ember már azzal az érzéssel kel fel, hogy minden szuperül rendben van. És ez az érzés néha a felkelésen túl is kitart. De ha ezen túl még el is hiszed, hogy szuperül rendben vagy, akkor tényleg szuperül rendben vagy!

Volt egyszer egy CEP, amiről tavaly valamilyen oknál fogva lemaradtam, így idén már szerettem volna ott lenni. Ehhez mondjuk az is kellett, hogy "elintézzem" a Kékest – ezúton is elnézést kérek mindenkitől, hogy ehhez ekkora hó kellett. ): Szerettem volna én csúcsrafutni, Nellikével is izgatottan várom az első együttfutásunkat, de ez így valóban kényelmesebb hétvége lett ebben a formában.

Egyrészt "nálad nem lehet tudni", másrészt meg így a Kékes nélkül "egye fene", de azért nem úgy indultam neki, hogy megnyerem. Nem volt bennem akarás, nem volt bennem erre terv, csak rendben voltam és jót akartam futni – megfelelőt, ügyeset, rendeset, magamat odatéve.

Előzetesen tudtam, hogy Móni is jön (őt tudtam csak hova rakni gyors áttekintéssel a rajtlistából), tudtam, hogy ő nálam jóval gyorsabb, de aznap már nem jutott eszembe, hogy keressem, valóban ott van-e, így nem is tűnt fel, hogy nincsen. Magammal foglalkoztam, a fontos és a főszereplő én voltam.

Mit csinál az, aki érzi magában, bár nem hirdeti az erőt, a harmóniát, az aznapi összhangot? Ügyesen bemelegít, még ha az erős szélben majdnem meg is akar fagyni, örömtelin beszélget az ismerősökkel, és teljes nyugalomban készül a rajtra, megtalálva azt a pozíciót, ahonnan megfelelően indulhat.

El is indultam szépen a tömeggel, lendületesen, hogy ne érje szó a ház elejét, majd kb. 500 méter után azt láttam az órámon, hogy 4:46 körüli tempóval nyargalok. Nyargalok, de úgy, hogy kellemesnek, kényelmesnek érzem, úgyhogy villámgyorsan a nemistudokilyetfutni megrettenés helyett megbeszéltem magammal, hogy olyan lazán, jólesően megyek, mint egy könnyű 5:30-as tempónál. Az agy csodákra képest – innentől ezzel treníroztam magam, aminek eredményeként sikerült is tartani ezt a bőven-bőven 5 alatti szintet. A 7 km-esekkel futottam együtt, de ez ezek után már tudatos volt és szándékos.

Emellé az időjárás áprilisi kedvében volt elég erőteljesen: a szél lankadatlanul fújt, természetesen folyamatosan szembe, és nem kímélve erejét, hol sütött a nap annyira, hogy kicsit neki akartam vetkőzni, hol pedig hirtelen esőbe váltottunk, és örültem, hogy mégsem vetkeztem nem sokkal előtte. Eláztunk, megszáradtunk, meleg volt, fáztunk pár kilométerenként váltogatva, és a szél kérte a folyamatos ellentartást.

A frissítőpontokat kihasználtam (különösen a RNR pont töltött el örömmel az italon kívül), a bemagyarázotttan "5:30"-as laza tempót tartottam, és még egy dolgot mantráztam magamban amellett, hogy okosan fussak: első vagyok. Lesegettem a többiek rajtszámát, hogy ki tartozik még az én távomhoz, de nem felejtettem el közben, hogy magamért megyek.

Mivel nem szokásom még ilyen sebességgel futkározni hosszabb távon, különösen szembeszélben, ezért az első kör végére érzett már némi fáradás, de elnyomtam, nem hallgattam rá, és mentem még egy kört, fejben elölről kezdve, mintha addig mi sem történt volna.

Megdolgoztam ezért a 14 kilométerért, de sikerült két szinte teljesen egyforma kört futni (11 mp különbséggel), sikerült magamból egy aktuálisan maximumom felülit kihozni, rajt-cél győzelmet aratni magam felett. Sikerült áttörnöm egy gátat, ami leginkább az agyamban létezett, és most már papírom is van róla, hogy elhihetem: képest vagyok durva dolgokra. (:

A végkimenetel pedig: soha ilyen kimerült nem voltam még a célban, de elnézhető, mert nettó 1:04:42-es idővel a lányok között másodiknak, korcsoportomban pedig – dobpergés!! – elsőnek értem célba!!! A pasik közül is csak 8-an előztek meg, de leginkább arra vagyok büszke, hogy ezt véghezvittem, és 4:42-es átlaggal eljuttattam magam a kerítés túloldalára, és most már kinevetve semmissé tehetem azt a falat, amit én magamnak képeztem.

Megdolgoztam érte előtte, megdolgoztam érte közben, és dolgozom keményen továbbra is! Ugye, Edzőbá? (;

E helyütt kérnék elnézést Tresótól, amiért a jól kitalált 2 kör – 1:11-et nem sikerült tartanom a 2111-es rajtszámommal. (:

És mindez nem jöhetett volna létre, ha nincs két csodás csajszi: Timi és Anett, akik útitársukul fogadtak oda-, illetve visszafele. Hatalmas köszönetem érte, és örülök, hogy keresztezték életeink egymást! (: Gratulálok a Ti ügyes teljesítésetekhez is!!!

Akinek pedig az én beszámolóm nem elég, az megtekinthet "nyomtatásban", más által említve -itt-. (;

Update: Eredményhirdetős képek most már vannak, úgyhogy frissítésként íme pár, ha már egyszer... (:

Fotó: Kiss László

És ami még ennél is szuperebb: a Streamsportnak hála az eredményhirdetésem videója is elérhető a facebookon.

Úgy alakult, hogy a tavasz kicsit átalakult: helyet cserélt a maraton és a mániazáró félmaraton. Mert ennyit simán megér, nem? ;) A pesti helyszín helyett a tavaly már bizonyított Balatonpart lett a félmaraton-mánia záróhelyszíne, az Öböl Félmaratonnal.

Jó kis futócsapat verődött össze a leutazásra, és a Keszthelyig tartó út vidám (futó)sztorizásban telt, megannyi móka és kacagás közepette! (: Jó kis ráhangolódás ez a versenyre.

Jó időt ígértek, előtte nap is nagy meleg volt, de azért nem esett túl jól megérkezve nekivetkőzni, picit fáztunk. Aztán győzött az ész, meg az előzetes tervek, okos döntés volt, hogy nem hagytuk befolyásolni magunkat az aktuális időjárással, és aligruhában vágtunk neki a távnak. ;)

A csapat felkészült volt, elrendeztünk mindent szépen, megosztottuk ismereteinket a pályáról már útközben, így nem volt más hátra, mint előre. A többiek pedig szurkolhattak a képernyők előtt.

Az áldásos felkészülésnek és Sanyosz munkájának köszönhetően 1:45-ös célidőt terveztem, de mivel elég keveset sikerült aludni, és amúgy sem ez a főverseny, így ezt nem mindenáron akartam kivitelezni. Dolgozzam meg, de azért okosan, a lényeg, hogy legyen meg.

Ez a rajt nem zajlott olyan fegyelmezetten, mint a tavalyi maratoni: a névsorolvasás a mezőny széthúzását szolgálja, de nem tűnt logikusnak mindenhol a felolvasási sorrend (vagy valami titkos logika volt benne, ami kívülállók elől rejtve maradt (: ). Igazából nem is volt jelentősége, mert chip-es mérés volt, így mi is indultunk egyszercsak együtt a fiúkkal. Nagyjából egy tempót terveztünk, de elég hamar otthagytak, ami nem volt baj, mert így a magam ura voltam teljesen, és a nehézkes indulással nem hátráltattam senkit.

Nehéz lábakkal, de tempósan mentem, ugyan mire várjunk?! Több ismerőssel összefutni útközben tök jó: nem mintha egyedül érezném magam ilyenkor, de jó érzés, hogy ők is ott vannak, akár épp megelőznek, akár épp én előzöm őket, akár megyünk együtt egy darabon.

Frissítőnél megállás, lábak lerázása, itt még nem volt akkora a gond. Nelli és Laci is jött ügyesen, aztán Petitől is kaptam futva egy erőt adó ölelést – köszönöm!, Gyurit pedig jó volt beérni, mert együtt szaladtunk egy szakaszt.

10 km-nél viszont már nem voltam boldog. Fájtak a lábak, a térdeim be voltak dagadva, így kicsit visszakapcsoltam: nem akarom magam kicsinálni a maraton előtt, csak úgy megyek, ahogy bírom, ennek nincs tétje. Bár az eleje nagyon jó tempóban ment, itt kicsit visszavettem. 3,5 nagyon nehéz kilométer következett. Öröm az ürömben, hogy még ezek a km-ek sem csúsztak 5:10-en kívülre.

A Bece-hegy frissítője volt a következő, a térkép szerint az egyetlen komoly emelkedő a végső felfutáson kívül. De nem volt vészes, nem kell aggódni, a kilátás viszont továbbra is csodálatos innen. (: És ami mégjobb: megihattam valami varázsitalt (amire először azt reméltem, hogy víz, de kivételesen iso-nak is jó volt), vagy a két falat banán tett csodát, esetleg a hosszabb megálló volt hasznos, de innentől helyreállt a rend, és sikerült már könnyebben továbbmenni, extra fájdalom nélkül.

15 km: valaki bekapcsolta a rakétákat – megint. Találkoztam már ezzel a jelenséggel máskor is, és valami hihetetlen érzés, amikor egyszercsak elkezdesz úgy száguldani, és olyan könnyedén futni, mintha nem is lenne még semmi a lábadban, ráadásul csúcsformában van... A 4:50-et kóstolgatta a tempóm, repültem, elszáguldottam mindenki mellett (és az ő szemükben is az őszinte elismerő csodálkozás tükröződött), és jól éreztem magam!!! Felszabadultam, és reménykedtem egy 1:47-es eredményben a végére. Egy kedves bácsit megelőztömben mentálisan magammal rántottam: egymást erősítettük egy szakaszon. Az utolsó frissítőt a vége előtt 2-3 km-rel ki is hagytam, szükségem sem volt rá, és megállni sem akartam, hogy ne zökkenjek ki a tempóból. Most már hajtottam magam, vagyis inkább engedtem azt az energiát dolgozni, ami hajtott előre – és nagyon élveztem.

A várat meglátva aggódtam, hogy nem fogom érezni a közeledését, de szerencsére nem tolt ki velem. Viszont a kanyarból nem lehetett látni a célt, csak a kis narancssárga pöttyöket, egyre magasabbra futni. Oké, tudom, hogy kell majd a végén felfelé szaladni még egy kicsit, de hova futnak már ezek az emberek! Egy emelkedős szakasz, és még nincs vége, még egy emelkedős szakasz az üdvösségig (ha nem üt el közben az autós, aki nem bírja értelmezni a rendező megállítási szándéka mellett az én futásra utaló magatartásomat sem). Majdnem belesétáltam... Már szinte egyhelyben lépegettem, kezdtek nyüszögni a combjaim, de végül én nyertem!!! Én nyertem, és felértem, és végigcsináltam belesétálás nélkül, az egészet (a három frissítős megállás más tészta). Ez a végső kapaszkodás hosszú volt, úgyhogy az 1:47 nem jött be, de 1:49:31 lett, ami végülis ennyi pauzával egészen emberséges. Meg vagyok elégedve.

Ismét kaptam elismerő szavakat a végén a jó tempómért (kiegészítve a korábbi csodálkozó tekinteteket), a kedves bácsi bevallotta, hogy már az eleje óta figyelemmel kísért, amíg el nem akadtam az egyik frissítőnél, és persze ott volt a sok ismerős és ismeretlen, aki szintén teljesítette ezt a csodaszép idős, de eléggé szeles felest.

Az eredmény pedig (bár nem ez a lényeg, ez csak simogatja még egy kicsit a lelket): abszolút 93. hely, női 14. hely, és kategóriámban 3. hely!!! (Összesen 554-en teljesítették ezt a távot.) (: Na meg persze az élmény és a két szép érem.

Kis pihenés után megjutalmaztuk magunkat egy fagyival (harmadszorra csak sikerült végre megkóstolnom a méltán híres szigligeti kézműves fagyit), felöltöztünk, amennyire tudtunk, mert egyhelyben és kissé beborulva a szél kellemetlenül hűvössé tette a levegőt, és szurkoltunk a teljes napot teljesítőknek, elismeréssel adóztunk hihetetlen teljesítésüknek.

Hazafelé pedig a kiscsapat megpróbált sétálni még kicsit a balatonfenyvesi óriáskikötőben, és vidáman, de jogosan kicsit fáradtabban telt a hazaút is. Nemnormális futókhoz méltóan máris nemnormális terveket szövögetve: meg kellene hódítani a Kékest egy hónap múlva... (:

Csodás nap volt ez is, teljesen más hangulattal, mint egy pesti befutónál, sok-sok vidámsággal, szuper mázlis futóidővel, kissé lepirulva, és kellemesen kifáradva. Öröm megismerni új embereket, és feltöltő érzés az a nyitottság és odafigyelés, ami kivétel nélkül jellemez minket. Grátisz élmény, hogy ismerős tájon jártunk, és felidézhettem a tavalyi bringás körünket, régi jóbarátként köszöntve az útvonalat.

És külön boldogság volt, hogy az itthon először látható online közvetítésben olyan sokan és lelkesen követték a kis figurámat és szurkoltak nekem a távolból! Millió köszönet érte!!!

Szeretem a futókat! Szeretek futó lenni! És szeretem feszegetni a határaimat, meg elérni a céljaimat!

Ha az embernek szülinapja van, érdemes azt megünnepelnie, és aznap szuper jól éreznie magát.

Ha az ember rocker és futó, hatalmas boldogság, ha van egy rákkendró' futóverseny a szülinapján.

Ha az ember futó barátai szintén részt vesznek a szülinapján a futóversenyen, az maga a boldogság!!! (:

Régóta a tervben, illetve a naptárban pihent a második RNR futásom, és nem kételkedtem benne, hogy ez is szuper lesz. A sok-sok jelentkező jóbaráttal együtt készülődni felemelő érzés volt, és kiegészítette az izgalmakat, hogy részt vállaltam én is a versenyhez való hozzájárulásban. Jólvanna, megláttam, és annyira kínálkozott, szinte könyörgött, hogy a nyelv piros legyen, hogy kifestettem 250 érmet a verseny reggelére. Hiányozni fognak, de jó helyre kerültek. ;) Köszönöm a pár darabos besegítőknek az együttszínezést! (:

Olyan szépeket futottam a héten, hogy bizakodva vágtam neki, és egy szuperjót akartam futni, bár tudtam, hogy mindenképp élvezni fogom a napot, mert a kékségben nincs is más lehetőség, főleg szülinaposan. (: Mivel ez azért nem sík volt, 1:20-on belülre igényeltem magam. Az elmúlt 2 hétvégén nem volt verseny (vagyis 2 hete az edzéssel "letudott" virtuálfutás), így már hiányzott is, pörögtem is, hogy megint emberek között futhatok.

Háromautós konvojban utaztunk Vérteskozma térerőmentes falujába, megérkezve azonban nem várt és annyira nem is preferált hideg szél fogadott. Szép időnek ígérkezett, de a szél.... Kényelmesen, időben ott voltunk, a segítőkészségnek és rugalmasságnak köszönhetően mindenkinek ügyesen lett nevezése, rajtszáma, és várhattuk, hogy indulhassunk.

Részemről én majdmegfagytam... A kedves Szél úr elégé fitogtatta erejét, nem akaródzott levenni a kabátot, forogtak a fogaskerekek, hogy hogy is legyen az öltözködés, és közben egyre jobban lefagyott a lábfejem... A szokásos lehető-legkésőbbi-versenymegelőző-pisilés most szerencsére nem csúszott a rajt utánra, de azért a dzsekimet, táskámat lehajítva ugrottam be a rajtba. A nagy sietségben a rajtnál jutott már eszembe, hogy zsepit nem vettem magamhoz, de a 19-es és a 149-es rajtszámú versenyzőnek hála kettővel is bélelhettem a nadrágomat – ezúton is köszönöm. Indulás előtt még egy szerencse-tökkelütést is kaptam a szomszéd sráctól, ami valóban hatásosnak bizonyult – ezért is hálával tartozom.

Villámgyorsan ellőtt rajt, és mehetünk is. Lejtővel indulunk, ami szuper (most még), de elfutnom nem szabad, azonban annyira le voltak fagyva a lábfejeim, hogy attól féltem, eltörnek, letörnek. (: De legalább nem fájtak, mert szinte nem éreztem őket, és úgy mentem már az elejétől, mint a rákkendró'! (: Tanulmányoztam előtte a pályát, így tudtam, mire számítsak: nagylejtő, kisemelkedő, kislejtő, majd vissza: kisemelkedő, kislejtő, nagyemelkedő. Jegyzeteltem közben fejben, hogy tudjam, mi lesz vissza, hova tartalékoljak, hogy nyerhetek majd erőt.

Mentem kényelmesen, az elejétől szokatlan módon nagyon jól esett, és jócskán 5 percesek alatt sikerült tartanom magamat, belehalás-veszély nélkül. Kanyarogtunk, emelkedtünk, lejtettünk, utolértem sokmindenkit, elhaladtam Gábor mellett is, köszönve, majd aztán jól nem hagyta lerázni magát, és jött velem. Ez különösen jól esett: az előzgetésen kívül az tud még külön energiával vinni előre, ha valakit húz(hat)ok. Jó volt hallani ugyanazt a légzést, lépéseket a hátam mögött, biztonságot és feladatot adott, hogy menjek szépen előre. Ráadásul olyan emberek mellett mentem el, akikről azt gondoltam, hogy utol sem érem őket, szóval a motiváltsággal nem volt gond.

Ha ez nem lenne elég: csodás idő volt, aszfalton, de erdőben vezetett az utunk, fákkal szegélyezve, a csöndbe és a napsütésbe burkolózva haladhattunk. Hogy néha a szélnek ellen kellett tartani, hogy legyen egy kis plusz edzés is? Naés!? Amikor hirtelen elállt, akkor meg meg kellett próbálni nem hasraesni. A lényeg az volt, hogy magunkba szívjuk a tágas természet feltöltő csöndjét, miközben a kedvenc hobbinknak hódolunk.

És mindezt nem egyedül. Amikor elérkezett a szembefutók ideje, csekkoltam a mezőnyt, hogy hol is állok, és mosolyogva szurkolt egymásnak a két oldal, mert erre mindig jut erő! ;) Számoltam egy lányt, meg magam előtt láttam mégegyet, akit a fordítónál meg is előztem. Nagyonfaszavagyok!!! A többiek nem tudom hova tűntek, mert a rajt után nem így érzékeltem a helyzetet. A fordulóban benyomott 1 korty víz viszont nem tetszett a torkomnak, kicsit ki is zökkentett, de nagyon nem engedtem, és magamban ordítottam hátra Gábornak, hogy meg ne álljunk, toljon be a szülinapomon a dobogóra, ha már így áll a helyzet! Aztán egyszer szemben egy kedves lány örömmel jelezte, hogy harmadik vagyok. Örültem (főleg az ő lelkesedésének és kedvességének is), ugyanakkor kicsit, de nem nagyon pánikba estem: az egyik hölgyet nem láttam szemben, de sebaj, ez is dobogó még. Aztán meglett az elbújt kisasszony, sőt, egy kanyarban könnyen meg is előztem, így színesgatyás volt a második. Mentünk, néha azért ellenőriztem, hogy jön-e bosszút állni a megelőzött, de szerencsére nem tette. Ettől még menni kellett, nincs megállás, főként, hogy magamnak futok, és nem azért, hogy ő ne érjen utol. Az emelkedőket is megfutottam, egész jól is estek, a lejtőn lefelé meg ugye a sz@r is gurul, mint már nagyon jól tudjuk. És Gábor is hallatszott mögöttem.

Odafelé feljegyzetem magamban, hogy az utolsó nagy szint előtt lesz még valami kis emelkedő... Meg közben azért az is ment a fejemben, hogy a záró 5 km végig emelkedő lesz. Na ez utóbbi volt igaz, az előbbit a manók átépítették, mire visszaértünk. ): Kezdtem kicsit fáradni, belül sikoltva vártam a kicsit pihenős lejtőt, szugeráltam magam, hogy lazán futok, és a combom teljesen fájdalommentes. Nem jött semmi pici lejtő, hogy pihenjek pár lépést... Aztán beértük a fejbevágós barátomat, és hárman haladtunk együtt. Olyan bizsergető érzés volt, mert mintha néma szövetséget kötöttünk volna: húzzuk, nem hagyjuk el egymást, nem akar senki lemaradni, és beszélni sem fogunk, mert arra már nincs erő, de az elmék támogatnak. Gábor másféllel a vége előtt ellépett, így maradtunk ketten, és mivel fáradtunk, és a vége is közelgett, ezért itt már bele kellett rakni egy kis buzdítást verbálisan is. Meg be akartunk érni 1:15-ön belül, ha már így alakult... Én kiabálni akartam volna magamon könnyítendő, helyette inkább csak a párosunkat bíztattam, meg a távot, hogy fogyjon már el. És a lejtő továbbra sem jelent meg.

Visszaértünk a parkolóhoz, már csak a túristaházhoz kell felmenni, ezaz. Végre mindjárt vége. De azért még ez a párszáz méter megdolgoztatott. Hányingerem lett, ami sosem szokott lenni, rengeteg vizet akartam inni a célban, és kicsit idegesített Andris lelkesítő beszéde is, de nem volt erőm csendre inteni. A kedves út közepén sétáló futóknak pedig üzenem, hogy következő alkalomra szerepet cserélünk, és én fogom nekik megmozdulás nélkül a futóutat elállva mondani, hogy már nem sok van... Khm...

Utolsó kis emelkedős szakasz, már nagyon tipegek-pihegek, nem nagyon lesz most véghajrá, úgy érzem, főleg, ha nem lesz egy minimális csökkenés az emelkedőben... Futópartnerem el akartam engedni, mert benne láthatólag volt még energia. El lettem hallgattatva. (: "Viccelsz? Te vagy a szerencsekobakosom, most már nem hagylak itt, ne állj meg!" És a célban is azt állították, második lettem. (:

Betoltak-behúztak a srácok másodiknak, és ezért millió hálával tartozom nekik!!! Nélkülük nem sikerült volna! És 1:15:07 lett, vagyis még a terveimet is teljesítettem! Csodás szülinapi ajándék nekem! És olyan is történt, ami eddig soha: odajöttek srácok, akikkel nagyjából egy bolyban haladtunk, és gratuláltak, hogy milyen jól mentem. Nekem. Boldogság volt, hogy ezzel megtiszteltek, kicsit zavarban is éreztem magam. Egy valami viszont nem változott: nem lettem kicsit sem magasabb. (((:

Beérkezve a teljes Suhanj!-csapattal boldogan ölelkeztünk, hihetetlen, hogy ilyen sokan ott voltunk, letörölhetetlen mosoly és boldogság volt minden arcon, és megbontottam a befutósörömet (ezt a szót mindenki úgy tagolja, ahogy akarja :P). Vidámságban telt a többiek bevárása, a melegruhábabújás, a nyújtás, és az eredményhirdetésre várakozás.

Kaufer Tamás főrendező úrnak hálás köszönetünk a rendezésért, az odafigyelésért, a mindenért, és köszönöm, hogy lebuktatta a szülinapomat, és megköszönte a festegetős hozzájárulásomat. És még másodikként is emlegetett. ;) Köszönet annak a kedves futóhölgynek is, aki megköszönte az érmet. (: Minden teljesítőnek gratulálok és hálás vagyok, hogy ott voltatok!!!

És ha így még nem lett volna teljes a nap, és nem ért volna fülig a szám, köszönöm a Suhanj!-csapatnak a csodás megle-pi-kniket, a tortát és az ajándékokat, a sok-sok kedvességet, amit kapok tőlük, és a mérhetetlen szeretetet, amivel második családomként körülvesznek!!! A láthatósági eszkimónak nagyon csodás napja volt! Hajni és Márk: hiányoztatok!

Amennyiben valakinek nem lettem volna elég hosszú (engedtessék meg kivételesen a szülinapi beszámolónak), az eredményhirdetést is megnézheti a következő linken a Sporthírügynökség jóvoltából: 12. Vérteskozma Rock 'n Roll futás – eredményhirdetés. Idővel gazdálkodók tekerhetnek 10:30-hoz, de az egészet érdemesnek tartom a megtekintésre.

Kedves Érdeklődők!

Holnap, azaz 2017. március 24-én futom a legújabb félmaratonmániám utolsó állomását, és ezen jeles alkalommal most Ti is velem lehettek és szurkolhattok.

Online lehet követni a haladásom, adatokkal, térképpel – kár, hogy én ezt nem fogom látni közben, pedig szerintem nagyon izgi lesz! Na majd jómagam élőben élvezem. ;)

Aki pedig szurkolna, a képre kattintva tudja követni az eseményeket, rajt 11 órakor, 13 óra után viszont már ne keressetek semmiképp a pályán. ;)

Előre is köszönöm mindenkinek, hogy szurkol az 1273-as 1:45-ös idejének! ;)

Tavaly ekkor futottam életem első maratonját, idén itt zárom a félmaratonmániámat, élő közvetítéssel.

Aztán persze majd be is számolok mindenről, ahogy szoktam. (;

Március a "látommennyitfutsz", "nagyonkeményennyomod" hónapja lett. (: Valószínűleg csak véletlen, vagy most találkoztam/beszéltem azokkal, akik eddig ezt még nem mondták.

Elgondolkodtam. És ihletet kaptam (ilyen egy jó kreatív mat-infó tanár (: ). Oké, hogy legnagyobbrészt kivonultam ide a blogra a fészbukról, hogy ne zavarjak senkit, csak azt, aki szeretné, hogy zavarjam, oké, hogy néha be-becsusszan mégis egy futós poszt nagy örömködésemben, mint a héten is, de vajmi ritka már (szerintem) az, amikor Editke mutogatja a futásait. Legalábbis ahhozképest.

Éppen ezért, kicsit magamnak is, kicsit meg Nektek is, kitaláltam az alábbi szemléltetést. Tévedés ne essék, nem foglak elárasztani Benneteket számokkal, meg adatokkal, meg statisztikákkal, mindössze szemléltetni szeretném, "miről beszéltek, amikor a futásomról beszéltek" (Murakami úr után szabadon, mert épp a nagyon tetsző könyvét olvasom). Szorítkoznék ebben csak az idei évre, a tavalyit már úgyis összefoglaltam egyszer, és annyi időm nem is marad ennyi futás mellett, hogy itt órákat molyoljak meg kutakodjak a grafikonok végett. (:

Azzal persze nem lehet számolni, ha egy-egy alkalom több posztban meg még a blogon is megjelenik (mindenhol szerepel, hogy akkor ott miről van szó, így nem érzem úgy, hogy átvernénk a kedves olvasóságot), viszont mindent egy-ként kezelve az alábbiak szerint került előtérbe (narancsos szín), vagy maradt meg magamnak, nagyon fontos "háttérmunkának" (egyértelműen zöld szín) egy-egy futásom. Szándékosan nem szerepelnek számok, mert ezt ígértem, csak az idei hetek jelennek meg egy-egy oszlopba rendezett csoportként.

A zöld-narancs arányon nem kívánok változtatni, bár igényeket lehet rá megfogalmazni, és nem is volt semmi több célja ennek a kis elemzésnek annál, mint hogy örüljek annak, hogy rámcsodálkoztok – köszönöm!, és esetleg titkoltan adjon egy kis plusz löketet annak, aki az én futásaim energiáján szeretne másodszinten táplálkozni (az első szint én vagyok, stipi-stopi).

Lelje örömét mindenki a futásban, ahogy én is lelem! (: Mert ennyi csak a lényeg.