Van, amikor az embernek szüksége van csak úgy mókából, mókásan futni egyet. Ilyenek az év végi mikulásfutások, ilyenek a különböző vicces jelmezes futások, és ilyen többek között a halloween futás is.

Még február végén vettünk részt a földalatti futáson, amire a helyszín izgalma miatt Robit is sikerült elcsábítani. Ennek a sorozatnak egy másik állomása volt a mostani, szintén (részben) földalatti futás.

Mivel a Dreher sörgyár egykori pincerendszerében futni nem mindennapi dolog, és igen izgalmas hangulata van a helyszín és a díszítés adta különlegesség nyomán ennek a rohangálásnak, ezért a kisördög mindenképpen felírta a listára ezt a rendezvényt is. És a töprengések után nem kellett más, csak megnézni a tavalyi kisvideót ahhoz, hogy az elvetemült ember máris benevezzen, természetesen egy félmaratonra, mert az úgy dukál. Ennek a hétvégének ez volt a versenye, még ha inkább buliként készültem is rá, még ha egy picit jobban is izgatott a "Mibe öltözzek?" kérdés előtte. Végülis lefutni le tudom, és itt amúgy is a móka a lényeg, a hangulat, a halloween és a pincerendszer, ahol úgysem lehet száguldani.

Még szinte délben sem volt meg a döntés, hogy fekete legyek csontvázként, vagy fehérben legyek múmia, bár ez utóbbi volt az első beöltözős ötletem, és valamiért kicsit jobban is tetszett. Utólag már tudom azt is, hogy miért futott a többség inkább feketében, és azt is, hogy ha az ember unique akar lenni, akkor egy esti futásra inkább a fehér ruhát öltse. (:

Szóval nekiindultunk az 5 órási rajtnak végül a fehér öltözéket választva, majd a rajtszám felvétele után összeeszkábáltuk a fáslizott múmiát, és elkészült a sminkje is, villogó fülbevalók közepette. Úgy gondoltam, ez megfelelő alkalom lesz, hogy a sötétbe ismét fölvegyem az amúgy csak ünnepnapokon viselt színesen villogó fülesemet. Vonzottam is vele a tekinteteket bőségesen. (:

A rajt kicsit csúszott, de hát ez nem vérre megy (vagyis azért volt vér bőven), nem sértődünk meg érte, meg kellett várni a többieket, és ezt időben meg is tudtuk, így a karjaimat is még parancsra felvettem, végülis nem volt olyan nagy nyári meleg... Utóbb kiderült, hogy de, még lent is, így ezeket aztán szépen levetkőztem menet közben.

Gulyásékkal bandázva indultunk végül el, szépen kényelmesen a végéről, gondoltam megyek velük egy könnyed mókás menetet. Az első emelkedő végéig bírtam is, a tetőn még próbáltam elég lassan menni, hogy Zoliék beérjenek, de végül a lejtőn elszaladt velem a ló, a gravitációra bíztam magam, hadd dolgozzon, és elhagytam a zenélő egységet. Mivel hátulról indultunk, ezért lendületben szépen lehetett előzgetni az embereket, engem pedig ez mindig is inspirált. Bár az elején még szidtam magam, hogy ezt ekkora távval bevállaltam, az első 1-2 kilométerben nem éreztem a tökéletes lelki békémet, az inspiráció hatására és a bemelegítő kilométereket követően beálltam egy kellemes, de haladós tempóra, és abban igyekeztem kényelmesen utazni.

Jó sokat kanyarogtunk a felszínen, de aztán jöhetett a pince. Sejtettem, hogy az útvonal a februárihoz hasonló lesz: hol sötétebb, hol kivilágítottabb, mindenféle ijesztgetős-halloweenes látványelemmel, mécsesekkel, kanyargókkal, tocsogókkal, egyszóval jó kis labirintikus-helovínes. Itt eszembe jutott, hogy már év elején sem láttam a sötétben, és elég bátortalanul, bizonytalan léptekkel futottam, kicsit talán szidtam is magam, de végülis nálam is és a többieknél is volt fejlámpa, és mintha most összességében világosabbnak hatott volna a földalatti pályaszakasz.

Az alagútból kiérve már besötétedett, a második kört már szürkület után kezdtem meg. Magamban megkértem valakit, hogy legközelebb ne engedjen ilyen versenyre nevezni, mert szürkületi vaksággal társulva elég neccesnek éreztem... Azonban elővettem a bátor énem, elvégre egy kör már megvolt, a pályát már megismerhettem, és lámpácskámat szükség esetén rázkódásából a földre irányítva segítettem előre magamat. Meglepődtem egy-két szakaszon, mintha arra az első körben nem jártam volna, de futottak előttem is, a szervezők is mutatták az utat, így csak jó felé mehettem. És közben folyamatosan beértem, előztem az embereket.

Az első kör tapasztalata alapján vártam a lenti részt, valahogy különösen jól esett, sokkal jobb volt, mint a kinti szakasz, és mivel elolvastam előtte az intelmeket, miszerint a pincerendszer sötét és keskeny és amúgyis, ezért természetesen csak biztonságosan előztem odalenn, és inkább csak megközelítettem például egy-egy fordítónál a befogni kívánt célszemélyt, majd aztán az egyenesben előztem. "Faltam" az embereket, tempósan, alkalmanként hosszabbakat lépve haladtam, és megelőztem Amerika Kapitányt is. (: Közben pedig élveztem a lenti friss levegőt, dicsértem a díszleteket, és nem ijedtem meg az ijesztgető önkéntesektől. A kedvenceim a neonruhás zsonglőrök voltak!

Mindig az alagút elején és végén várt a szurkolócsapat. A teljes távon kétszer frissítettem egy kicsit (bár a beígért rumos tea elmaradt (: ), így futottam jólesően, de nem sétatempóban. És elkezdtem számolgatni, hány lány lehet előttem, vajon hányadik lehetek. A fiúk ilyenkor nem vetélytársak persze, így volt, akit elengedtem, ha nagyon sietett, de le is nyomtam jónéhányat, köztük azt is, aki kifejezetten díjazta, hogy fehérben futok előtte, mert legalább látja, merre menjen. És akkor ott voltak még a váltósok, akik szintén külön kategória, de őket nem volt annyira könnyű megkülönböztetni, mint a fiúkat. Mivel körös verseny, így csak azt érzékeltem, hogy haladok előre a mezőnyben, de nem volt rá sok esély, hogy megszámoljam, pontosan hol is állok, főleg, hogy nem is voltunk sokan.

Az utolsó körnek is jólesően vágtam neki, már csak ez van, ennek is igazából az eleje nehezebb, mert az alagúttól meg már nagyon élveztem és ment könnyen, így nem engedtem el magam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az emelkedő nem volt az utolsó körben nehezebb, de a lejtőn nekiengedtem magam. Annyira sikerült a pincében már mindenkit beelőznöm magam előtt, hogy egyszercsak egyedül lettem, és olyan érzésem volt, mintha már csak én lennék a pályán, mintha utolsó lennék, de a kanyargós labirintusban azért olyan Scooby Doo-san láttam egy-egy futót keresztbe suhanni egy másik alagútrészletben. Néha abban sem voltam biztos, hogy akikkel egyszercsak szemben találtam magam, ők valójában előttem vagy mögöttem voltak, de ez nem is volt érdekes, mentem előre, és már legalább az éppen aktuális részét ismertem a pályának harmadszori nekifutásra.

Ahogy felsejlett bennem már félidőben, hátha tényleg esetleg neadjisten véletlenül csak 2-3-4 lány van előttem, már nem akartam hagyni legyőzni magamat. Az alagút végefelé a korábban jól otthagyott Amerika Kapitány ismét felbukkant szembefutva, ezzel nekem löketet adva, hogy kicsit belehúzzak, nehogy beérjen a fináléban, ha már eddig nem adtam a kiharcolt pozíciómat. (Ő azért volt veszélyes, mert Amerika Kapitány létére lány volt, és mivel végig láttam, még csak nem is váltócsapatos volt.)

Harmadszor is magam mögött tudva az alagutat, a denevérektől, pókoktól és ijesztegető fiúktól-lányoktól elbúcsúzva már csak a finis volt hátra: egy viszonylag rövid felszíni szakasz, ami így utóljára még rövidebbnek tetszett.

És a célban a szpíker hangja: "Fűrész Edit. Ő a harmadik lány, nem? Úgy látszik, Editnek muszáj lesz megvárnia az eredményhirdetést." El sem hiszem, megcsináltam!!! Jó volt a megérzés közben, jó volt a küzdelem, Amerika Kapitány is megérkezett utánam, de mivel én a legvégéről rajtoltam, idő alapján sem verhetett meg. Harmadik lettem! Azért várjuk ki a végét, hogy a negyedik és a majdnemharmadik hely után íme a tényleges harmadik! És ráadásul olyan idővel, amit nem hittem el: 1:47:31-et mutatott a kezemen az óra!!! Spekuláltunk, számoltunk, okoskodtunk, és kaptam a dicséretet az óraműpontosságú köreimért, és izgatottan vártunk.

Terveztem Siófokra a félmaratonon csúcsot dönteni, és nagyot álmodtam, mert az 1:49-et tűztem ki. Erre futok most egy laza 1:47-et... Nem vagyok benne biztos, hogy megvolt a pálya 21 km, állítólag annyi volt, az alagútban viszont nem mért az órám. De nincsen kizárva. Viszont most újra kell gondolnom a siófoki terveimet, és tényleg nem hiszem el magamat, hogy ennyire könnyeden, egy emelkedős, kanyargós alagutas pályán, ahol azért nem lehetett rohamtempóban haladni, ilyet produkáltam. De talán ez nem is lényeg.

Viszont jött az eredményhirdetés: miután Gulyásék is befutottak, meg a mezőny nagyrésze, valóban engem szólítottak a dobogó harmadik fokára, valóban kaptam egy bronzérmet és egy oklevelet. És a dobogóról tapsolhattam a legkitartóbb félmaratonistának.

Megcsináltam! Bár nem is volt tervben, de ha már belelendültem, lendületesen futottam, és meglett az eredménye a futamnak.

Jól éreztem magam, örültem ennek a jutalomnak, örültem a szurkolásnak, a közös eredményhirdetésnek, és most dolgozom azon, hogy elhiggyem, hogy képes vagyok erre... És készülök a következőre.

Fotók: BBU, Gulyásék, Andris

Az egész a Suhanj!6-on kezdődött: ahogy szoktam, nyertem a tombolán, mert szerettem volna, ezúttal egy Nyúlcipő Trail nevezést. (; A Mátrát választottam. És akkor így már el kell mennem egy trailre. Ráadásul a maraton után egy héttel.

A maratonig nem nagyon foglalkoztam ezzel a gondolattal, azon túl, hogy azért tudtam, hogy ott van, benne volt a naptárban, de a maraton volt a főcél, addig mással nem kellett törődni, amíg azt le nem futottam. Aztán lefutottam, így már ez volt a következő feladat.

Tavasszal a maraton után nagyon nehéz volt újra futni, kicsit megfáradtam valószínűleg a készüléstől, így nehezemre esett újra rávenni magam, hogy rendesen edzés legyen, ne csak olyan látszat, vagy épp az se. Most viszont tele vagyok energiával, legszívesebben folyton mennék, akarom csinálni, várom a következő kihívást, még jobban fel akarok készülni, még jobb akarok lenni, és még nagyobb dolgokat akarok véghezvinni! Magam miatt.

Két nap pihenő került végül a maraton utánra, szükség is volt még rá, hogy az izmaim helyreálljanak, de aztán szerdán és pénteken máris volt a trail előtt egy-egy egész jól sikerült futás, nem esett nehezemre.

Mindenképpen egy laza, könnyed, teljesen az élményre és a jóérzésre koncentráló és támaszkodó futást szerettem volna vasárnapra. Szerettem volna a csodás erdőben felfutni a Kékes tetejére, csak magáért az élményért. Ez az érzés, a várakozás az idő előrehaladtával egyre jobban hatalmába kerített, és egyre jobban vártam. Izgalmasnak, bár nem egyszerűnek ígérkezett a feladat. Nem féltem a teljesítéstől, eddig minden sikerült, a Kékest is megmásztam már, bár az aszfaltos és a hegyi út nem összehasonlítható. Kihívás, én pedig örömmel állok elébe!

Tervezgettem a ruházatot, milyen vastagságú kell, kamásli beszerezve, botra vajon szükség lesz-e, jótanácsok a terepet jól ismerő drága futóbarátomtól, Zolitól, ruházat újratervezése, aggódás, hogy esni fog (plusz egy száraz öltözet bekészítendő), az ígért hőmérséklet és időjárás felfogása (nem is lesz olyan hideg!), ruházat ismételt újratervezése... Végül minden összepakolva.

Reggel sikerült elaludni (éljenek a lemerülő és a totálisan lenémított telefonok), de a tervezetthez képest 39 perccel később kelni még jól is esett, pont ennyi alvás pluszban tökéletes volt, és még az időbe is sikerült beleférni, szinte akkor indulni, amikor terveztük.

Kellemes kocsikázás, megérkezés, kocsibanöltözés, rajtszámfelvétel és pohárvásárlás után pedig még a Kékes nagymesterével is sikerült személyesen találkozni! Köszönöm, Zoli! (:

Bemelegítés, hátizsák a hátamon, mosoly és vidámság az arcomon a szuper idő okán, 10, 9, 8... és indulhat a mandula!

Tudtam, hogy az eleje még kicsit aszfalt lesz, ki kellett érni Mátrafüredről, de jó kis bemelegítő volt szinte vízszintes talajon. Aztán már úgysem lesz többet ilyen, mert vár a folyamatos emelkedő.

Nagyon szép időben, nagyon szép tájon futottunk, csodálatos az erdő, szinte már sajnálnivaló, hogy futni kell, és nem lehet elbóklászni, sétálgatni, megállni rácsodálkozni a szépségre, fotózgatni, mélyeket szippantani a friss levegőből.

Azért nem rohantam annyira, nem sikerült mindenhol, bár előzetesen nem erre a tempóra számítottam, de élménynek kellett lennie, nem küzdelemnek, de igyekeztem azért nemfutva is mindig jó tempót diktálni. Ahogy anyukám mondta okosan: ez most mindenképpen csúcsidő lesz ezen a távon. ;)

Valamilyen fura oknál fogva fájt (húzódott?, görcsölt?, már nem is tudom) a lábam boka és vádli között, ahol eddig nem szokott, és nem nagyon tudtam vele mit kezdeni, így lenyomtam egy magnéziumot kis lassítást mellett, hátha rendbetesz. Nagyjából 4,5 km-től már jól voltam, onnantól nem fájt semmi sem, még a térdem sem szerencsére. A tiszta oxigén ismét megdolgoztatta kicsit a tüdőm, szépen próbáltam lélegezni, és megbeszéltem magammal, hogy az oxigén jó, nem olyan nagy baj, hogy ezt kell belélegezni. (:

A tereppel nem volt semmi gond, szeretek is a köveken, fatörzseken ugrándozni, szeretem, hogy itt nem csak menni kell előre, hanem az agy is dolgozik, tervezni kell a lépéseket, útvonalakat. Na meg figyelni is kellett a jelzésekre és a szalagokra (világosban azért ez jobban megy D:). Ami viszont nem egy megszokott dolog mostanában számomra, az az emelkedő. Erre edzeni kell, ezt egy kicsit többet kell gyakorolni, hogy jobban menjen. Igyekeztem zergemód szökkengetni felfele, hogy utólagosan kapott nevemhez már előzetesen hű legyek, de azért egy valódi négylábúnak úgy hiszem ez még jobban megy. Még. (:

Fák, bokrok, kövek, levelek, utak, kereszteződések, ködfoltok, beszűrődő napsütés – megannyi szépség, gyönyörű színek, csönd (bár a madárkákat és a bogarakat már hiányoltam), ambrózia a szemnek, a testnek és a léleknek!

Előzködtem, előzködtek, előzködtem, a kisfiú egyszer olyan jól megindult előttem, hogy magával rántott a tempója, és onnantól nem is adtam alább.

Volt két nagyon izgi tyúklétra is (na, ezt nem az én méretemre tervezték, az én tyúklábaim nem elég hosszúak hozzá (: ), a kettő között megálltam ezt a csodás napos-színes-ködös látványt lefotózni, bár a kép messze nem adja vissza a valóságot. A másodiknál pedig azzal a jó hírrel fogadtak a jópofa önkéntesek, hogy a negyedik lány vagyok, 3-4 perccel van előttem az előző! Hát ez szuper, hátha beérem! Aztán konstatáltam, hogy ez másfél kilométer alatt ilyen terepen valószínűleg nem lesz egyszerű, de hát megyek előre, kicsit jobban hajtok, aztán hátha, de mindenképpen lesz ami lesz! Ellenőrzőpont, itt már én érdeklődtem, hogy hogy állok, de nem nagyon voltak felkészülve erre a kérdésre.

Közeledett a ködhatár, beértem két korábban nem is látott fiatalembert, elkezdődött a szerpentin kanyarjainak levágása (hiába próbáltam felidézni a térképet, hányszor kéne átmenni még az úton), majd kibukkantam a már ismerős parkolóban: innentől már tudtam, mennyi és milyen szakasz vár rám, és hiába volt ez egy sípálya, még egy durva emelkedő a cél előtt, itt már biztosan, bátran és boldogan mentem, és a ködből kiszóló szurkoló is csak segített ebben.

Megcsináltam! Negyedik lettem! Érem a nyakamba, kicsit megpihenhetek (Máris vége?  De hát én még úgy mennék!), fotó a csúcskővel, és beálltam fotósnak, hogy másoknak is legyen csúcskőfotója. A kilátás odafentről csodá..... akarom mondani ködös... És lassacskán elindulunk lefele, mert vár még egy jó kis gulyásleves.

Még be sem fejeztük igazán, már arról gondolkodunk, hogy jövünk legközelebb is, futunk még erdőben, hol lesz még ilyen.

"Jutalomfalat" még a végére: valóban negyedik lettem, hivatalos idő 1:11:03 (odafönt a nagy izgalomban elfelejtettem leállítani az órámat), és még majdnem a harmadik hely is meglett, mert az előttem befutó hölgynek valami gubanc volt a dugókájával – persze ilyen harmadik hely nem kell, ez az ő érdeme, de azért nekem ez már egy "majdnem". (: És nagyon jól éreztem magam, és az dolgozott bennem, hogy ha egy picit gyorsabban mentem volna, ha egy picit több emelkedőt futottam volna előtte... De majd legközelebb! ;)

Ha az erdő csodája és a futás öröme nem lenne elég, rengeteg energiát és további motivációt ad az, hogy mindezzel jó példát mutatok másoknak, és ezt ki is fejezik. Sosem gondoltam, hogy én példakép lehetnék bárkinek, hogy bárki így gondolna rám, de nagyon jól esik annak lenni, megható, megtisztelő, és nem akarok csalódást okozni! Magamnak se. (:

Utólag kiderült, hogy ez volt az első Mátra Trail, és ezzel tettem is egy fogadalmat: mindegyiken ott leszek!

Végtelen boldogság és energia tölt el azóta is, és várom, hogy mikor lesz 2017. szeptember 4., amikor a következőre nevezhetek, és várom a további erdős alkalmakat, és boldog vagyok, hogy ennek az élménynek részese lehettem! És keresem, várom, hogy merre mehetek, hol futhatok, mit csinálhatok még!

Mindenki irány terepre, felírom Nektek receptre! (;

"A terepfutás az utazás élménye, illatok, tájak, színek. Amikor a saját lábaim olyan csodálatos helyekre visznek, ahová a világ legmodernebb terepjárója sem képes eljutni."

Kicsit ez most valamiért nehezen megy, nehezen akaródzik elkezdeni írni ezt a beszámolót... Valamiért... Azt hiszem, sejtem, miért, de pont ezért is szeretném megörökíteni.

Márciusban megvolt a szülinapi első, aminek felkészülése során megígértem anyának, hogy az idén nem futok több maratont... Ne higgyetek nekem... Visszakerestem, hogy egészen hiteles legyek: április 25-én neveztem a Spar maratonra. Biztosan bennem volt, hogy tudok jobbat, bennem volt, hogy ezt azért nem elég egyszer megtenni, bennem volt, hogy Árpi bácsi azt mondta, ősszel ideje az eredményen javítani, és benne volt, hogy ha benevezek, akkor az már onnan egy biztos pont.

Időben kitaláltam, és igyekeztem időben elkezdeni rá a felkészülést is, hogy ne egy rohammenet, ne egy besűrített, túlhajszolt készülés legyen ezúttal. Szerettem volna, ha kicsit elnyújtottabb tud lenni a rávezetés, ha nem egyből 60-as hetekkel kezdek, mégis megvan a végére az az edzésmennyiség, amivel bátran bevállalhatom a maratont.

És ez lett a július 18-tól október 9-ig tartó időszak, a 12 hetes felkészülés, minden héten versennyel, a Balaton körbetekerésével, Kanadával, és egy olyan céltudatos és pontosan betartott edzéstervvel, ami biztonságot és önbizalmat adott ahhoz, hogy ezt a maratont megcsináljam, jól megcsináljam. Izgalmas, de nem kíméletes edzéstervet állítottunk össze hozzá az edzőbácsival. ;)

Kitűztem egy célt magamnak: mindenképpen javítani szerettem volna a márciusi időn, egy 4 óra körüli végeredményt álmodtam, és ez a felkészülés alatti futások tapasztalatai alapján vállalható is volt. Babonásan nem árultam el senkinek, hogy mennyit tervezek pontosan, de egy ideje már kitűztem magamnak a teljesen pontos célidőt, és ezt napjában többször mantráztam is, mivel beépítettem a jelszavamba. (: Az utolsó 2 hétben viszont elkezdtem majdnem elrontani, és 3-assal akartam kezdeni 4-es helyett, most már tudom, hogy azért, mert simán az is meglett volna. És meg is lesz legközelebb! (;

Tudatos volt a készülés, tudatos volt mellé a táplálkozás, tudatos volt a masszázs, a manikűr, tudatosan igyekeztem aludni is, ami szeptember végén valamiért nagyon nem jött össze, de aztán összekaptam magam, futottam egy szuper (2:54:05), majd egy még sokkal szuperebb és megállásmentes (2:42:29) 30 km-t anya frissítő segítségével, remekeltem magamhoz képest a versenyeken, szereztem egy 4. helyet, és éreztem, hogy gyorsulok, erősödök, és érik a gyümölcse ennek a tudatosságnak és kitartásnak. És ezt nagyon élveztem, és csak még több erőt adott.

Most nem fájdult meg úgy a lábam, ahogy tavasszal, most máshogy fájdult meg, de sikerült kikúrálni, és optimistán vághattam neki a maratonnak. Kicsit vártam is, hogy túl legyünk már rajta, és ez a nagyon feszes ütem kicsit lazulhasson, kicsit vártam, hogy végre megláthassam, mire jutottam az út alatt, és kicsit nem is vártam, mert az azt jelenti, hogy véget ért valami.

Aztán szerdán jött a hír. Elaludt. Örökre. Itt szétestem. Minden értelmét vesztette. Nem hittem el, mert nem hihettem el. És megépítettem egy falat magam köré, ami meg kellett, hogy védjen a maratonig attól, ami következhetett volna. Mert most már érte, vele akartam futni. Értelme veszett sokmindennek, de így tudtam találni neki értelmet. Hiszen vártuk, hogy erősebb legyen, és futhassunk majd együtt. Így futottunk együtt. Egy maratont. És szükségem is volt rá közben, kellett, hogy velem legyen!

Szombaton igyekeztem helyszíni ráhangolódással és tésztapartyval teljesíteni az aznapra kiírt spirit gym adagot, együtt lenni és 400 métert együtt futni a többiekkel, Melindát jól megölelgetni, ahogy megígértem, és este anyával összeállítottuk a frissítési-találkozási tervet, meg a rajtszámfelhelyezési rendszert. Aggodalmasan erőteljes agymunka volt, még nem láttam, hogy valóban meg fogom-e tudni jegyezni, hogy mikor hol lesz az ott és akkor. De tökéletes terv és előkészület volt, nem csúszhatott hiba a gépezetbe.

És eljött a nap.

Időközben szerveztünk egy MackóBandát is az én indulószakaszommal, amiből végül két szakasz lett, így jó kis csapatfotóval indult a nap a rajtszámosztás után, no meg persze némi egymásbíztatással, hiszen ma mind ügyesek leszünk, mind ahányan futunk! Bemelegítés, előtte rajtszámszoknya-készítés és gyors vetkőzés, mert csodás napra ébredtünk és nagyon-nagyon szép idő volt, a "rajtnálodadomakabátom" értelmetlenné vált, és nem volt kérdéses a sapka használata. Sikerült is kicsit lepirulni megint, októberben másodszor.

Beállni a rajthoz nem volt egyszerű. Azt hittem, a zónában vagyok már, de hamarosan kiderült, hogy 5 sornyi ember várakozik még a zónán kívül, mert nem férünk be. A szakaszos rajt adott rá végül lehetőséget, hogy becsorogjunk a kordonok közé, de hát úgyis a kaputól fontos a dolog, főleg, ha még le is lehet pacsizni Árpi bácsival a rajtvonal előtt. ;) Ebben a nagy kavalkádban még Andrist is sikerült megtalálni, így plusz löketet is kapott a rajt. ;) Egy darabig együtt mentünk, de nekem elég hamar lassú lett a tempó, így elléptem.

Általában szükségem van 5-6 km-re, amikor szinte hisztizek, hogy én ezt most abbahagyom, mert nem bírom, meg amúgy is, mi a csudának csinálom ezt és társai, de ez most kimaradt. Annyira kimaradt, annyira jól indultam, hogy egyetlen méter sem telt így, a gondolat sem fordult meg a fejemben, minden lépést élveztem. Mentem szépen, egyenletesen, és igyekeztem tartani a belőtt tempót. Tudtam, hogyan szeretnék haladni, mi kell a 4:04-emhez, de néha ennél kicsit gyorsabban esett jól, és ha már jól esik, miért ne mennék. Nem szaladtam el, nem rohantam, csak ahogy lazának éreztem. És nagyon szépen sikerült mennem, többnyire a beállított zóna alsó határán, de mégis könnyen.

Féltem, hogy a rakpart, az emelkedők, az egyenesek megkínoznak, féltem, hogy elunom, féltem, hogy belefáradok, de nem így lett, mentem, és jól esett. Az alagút előtt szerencsére lepacsizhattam Bendiékkel is, így pár lépést velük is futhattam. Köszönet érte, és köszönet a biztatásért!!!

Egyszercsak utolért Andris is, és mivel sikerült kényelmesen egy tempót mennünk, kicsit bandáztunk. (: Nem akartam senkivel futni, mert nem akartam sem az ő, sem a saját tempómat módosítani, de ez jól esett. És büszke voltam, hogy a 4:15-ös iramfutók mögül indulva utolértem a 4:00-s iramfutókat, mert ez már jelent valamit. ;) (Egyszer majdnem a 3:45-ösök is megvoltak. P; )

Az első szakasz végén ügyesen leváltottam magamat, még az sem zavart, hogy jó sokáig a kezemben vittem az 1-es rajtszámomat. Andris közben egy frissítésnél elhagyott. Aztán közeledett a második váltópont, ahol tudtam, hogy megszabadulok néhány papírtól, mert Macifül következik a stafétában.

Tudtam, hogy 21 környékén Csaba feliratát kell keresnem, mert megint nem semmi módon szurkol (:, de hiába meregettem a szemem, nem leltem. ): Azért Csaba a Lánchídnál meglett, és ezt el is panaszoltam neki. Lassan, de alakul ez a dolog, egyszer csak látni fogom, amit kell! (:

Féltáv, azaz 21,1 km, félmaraton. Az órámra néztem: 1:53:xx. Egy maraton közben félmaratoni csúcsot futottam. El voltam képedve!!! Most már tudom, hogy meg tudom csinálni a kitűzött 1:49-et is! És még jó, hogy nem 1:54-et tűztem ki új félmaratoni legjobbnak, mert most megszívattam volna magam cseppet. (((:

A váltónál Tündinek átadtam a papírokat ;), ügyesen megtalált elveszettségemben, és nekiiramodott én meg tovább. Valahol ekkortájt ettem először egy kis banánt, ami egészen jót tett, feltöltött. A frissítőpontokat végig megfelelő tudatossággal sikerült látogatnom és kihasználnom, ennek külön örülök.

És még mindig jól voltam, sőt, egyre jobban voltam, mert nem csökkent a lelkesedés, nem csökkent a tempó, nem csökkent az erő!!! Hihetetlen energiával töltött el! Egy-egy kedves gondolat erejéig mindig megforgattam a fejemben azokat, akik segítettek az úton, akik mellettem álltak, állnak, akiket szeretek, akiknek örökbe adtam ismét kilométereket. Együtt minden könnyebb, ezért is adom vissza, amit kaptam Tőletek!

Egy-egy anyás frissítésnél – amit szintén nagyon gyorsan sikerült mindig abszolválni – leelőztek ugyan páran, de mindig örömmel tértem vissza a helyemre és lépdeltem még inkább előre. Valamelyik híd alatt megtaláltam Szücsit is, Trashow is rámkiabált, Andival is találkoztam korábban, Csabával és Katicával pacsiztam rendszeresen, így ezekből is mind-mind erőt merítettem, miközben adni is igyekeztem a futótársaknak.

29-nél már másodszor rántott a hasamon egy kicsit a görcs, így beiktattam egy pisilést. Toitoi-használati utasítás: tartod magad combból, és úgy tekeredsz, hogy lehetőleg ne verd szét semmidet a doboz falában. És ez futás közben fáj, nagyon fáj, és kétlábas görcsöt eredményez. Ezen még dolgozni kell... Maga a könnyítés jó volt, kellett, de ami utána következett, nem volt lányregény. A combom viszonylag ritkán is fáj, nemhogy görcsbeáll teljesen. Az eredmény kicsit hosszabb pauza, anyával a továbbiak megbeszélése, még egy rajtszám leadása (hihetetlenül csökkent a súlyom, 4 helyett egyet vinni már észre sem vettem (: ), Réka szurkolásával kísérve pedig fájdalmas újraindulás.

A maraton állítólag 35-nél kezdődik... Én most úgy éreztem, hogy ez nem ennyire végzetes (tavasszal pont 35-től volt a legjobb, onnantól tudtam, hogy megcsinálom), de nem semmi 12 várt még rám a folytatásban, ha a lábammal nem lesz valami... És nem lett, illetve lett: maradt a görcs, a fájdalom, alig bírtam emelni őket, mintha nem is az enyémek lettek volna, de nem adtam fel, erőt véve magamon ráztam, emeltem a térdem-sarkam, hogy kicsit javuljon a helyzet. Nem romlott. Nehéz volt, a 33-as frissítő is fájdalmas elindulással telt, de Eszter szurkolása megintcsak erővel töltött el. És vissza akartam előzni a pipiléskor lehagyó Suhanj! lánykülönítményét is, akiket ha egyszer utólértem, mégegyszer megtehetem, meg kell tennem. (;

Érezhetően lassult a tempó, már a zóna teteje és nem az alja volt a mozgástér, de nem álltam meg. A Fővámtól kicsit soknak tetszett eljutni a Lehelig gondolatban, de rájöttem, hogy egészen toronyiránt megyünk, azért következik olyan hamar. És ott vár anya, az utolsó pont. Szintén kicsit nagyobb megálló, egy szerencsétlen térdszétmenős srácot útba is igazítottunk, és jöhetett a folytatás. Sikerült úgy megnyújtanom a lábaim, hogy a vége már nem lett annyira szenvedős.

Sőt, miután anya a Dózsán jött mellettem (bár dumcsizni nem nagyon tudtam vele, nem is értem, miért), a Városliget már egész kellemesen ment, és sikerült ismét picit rákapcsolni, visszatért a zóna közepe. Sokhoz nem éreztem erőt magamban, és még azért volt hátra, "tiszteldatávot", és végig akartam csinálni erővel, nem tönkretéve a befejezést. NégyesMackó Tibit jó volt látni egy szembefutásnál, hogy már mindjárt végez, és beér a csapat. Az agyam játékát kinevettem, erre tényleg abbahagyta a vicceskedést (jó taktika, próbáljátok ki ;) ), meglett mindenki, akit be akartam még fogni a cél előtt, és az utolsó frissítést már ki is hagyhattam (ezt már előtte nap is halottnakacsók jelzővel láttam el). Innen már minden meglesz!

Ahogy szoktam, pici sprint a célegyenesben, hogy én legyek elöl a fotón, hogy ne takarjanak el, meg amúgyis. És megvan a második.

Megcsináltuk Andi, megcsináltuk, végigmentünk, megcsináltam Érted, Veled!!!

Könnyek... Érem, befutócsomag... MackóBanda.

És akkor vége lett, kijött minden, amit addig elfojtottam, mert el kellett, hogy fojtsam, de most már nem kell. Életemben először nekiálltam zokogni a célban, de nem azért, mert megcsináltam. Tudtam, hogy megcsinálom. Érte sírtam, és mert velem lehetett.

Zárófotó, vissza a többiekhez, megkeresni mindenkit. És megnézni az időmet: 4:04:20. Ezt akartam. Pont azt csináltam, amit akartam. És sírtam anyának is és megkongathattam a harangot.

Örültem, hogy mint egy kis hőst ünnepeltek a többiek, pedig mit tettem? Lefutottam egy maratont, akárcsak ők. De ez a szeretet szintén megremegtette érzékeny kis szívemet. Annyi ölelést, szurkolást, üzenetet, érdeklődést, gratulációt és elismerést kaptam előtte és utána, mint még soha, és még mindig nem érem fel ésszel!

Köszönöm Nektek, hogy velem voltatok, hogy támogattatok, hogy engedtetek, hogy hittetek bennem és hogy szerettek!!!

Köszönöm anyának, hogy még mindig nem unta meg és még mindig lelkes! És hogy profi! ;)

És köszönöm Andi, hogy együtt futottunk!

Fentebb a maraton, és ami munkában, teljesítésben mögötte van, és mindehhez ilyen volt a hangulat, és úgy futottam fel a Nyugati felüljárón, ahogy 2:52-nél látható:

Volt egy üres hétvégém még, amire nem volt verseny a maraton előtt. Kaptam is meghívást egyre, jóbarátok is mentek, a helyszín is szimpatikus volt, és tudtunk választani az edzéstervbe illeszthető távot. Nem, nincs több kérdés. (:

Igencsak kellemes társaságban utazhattam, még az is izgi volt, hogy ki kellett menni korareggel "New Yorkba" (tudtátok, hogy fővárosunkban is vannak számozott utcák? (: ), így kényelmesen és kellemesen érkeztünk meg reggel Dunaharasztiba Bea, Edit és a gyerkőcök társaságában.

Megtisztelő felkérésem is akadt: beállhattam segíteni a TomTom órákat kipróbálni vágyóknak. Végre élőben is dolgozhattam az önjelölt fészbukos helpdesk vállalásom mellett. És segíthettem azoknak, akik először találkoztak az órával, mint anno én Tihanyban.

Ez ugye azt jelenti, hogy nem mászkálsz nagyon a verseny előtt, elfoglalod még az agyad is, és a bemelegítés egy része is a sátorba szorul. Mivel ennek most tétje nem volt, csak jól akartam érezni magam 14 km-en, de azért futni rendesen, ezért nem volt belőle különösebb probléma, ami a ráhangolódásból hiányzott, azt a pluszt megadta az önkéntes szolgálat öröme.

Aztán jöhetett a feladat: 14 km-t lefutni. A rajt előtt sikerült beállni Andris mellé, aki naívan azt hitte, hogy én is az ő tempójában megyek. Vicces. (: Azért az elején megpróbáltam: (majdnem) 5 percre levittük az első 3 kilométert, ami neki ugyan bemelegedés, nekem viszont halál volt. Meg is lett az eredmény, bemelegedtem én is: az első frissítőnél neki kellett állnom vetkőzni, őt pedig továbbengedtem. Ebből kerekedett egy kis lenyugvás, egy kis szétesés (minden biztostűt 3-szor leejtettem, miközben a pólóról a topra igyekeztem áttenni a rajtszámot, és egy a végén nem is lett meg). Ittam, kicsit sétálgattam, mert a vádlimban az izmok kicsit lázadoztak, hiába az indulás előtt elfogyasztott magnézium... Azért újra nekilódultam, mire sikerült megint összekapni magam. Nem mondom, hogy nagyon kipihentem ez idő alatt magam, mert nemsokára megint úgy gondoltam, hogy belesétálok... Nem jól tettem, ismét elindulni annyira fájdalmas volt a vádlimnak, hogy kizártam, hogy én még egyszer megállok a táv vége előtt. És így is lett. Meg lenyomtam a második magnéziumot.

Doppingolt, hogy a vetkőzős megállóm során megelőző embereket visszaelőzhettem, előzgetve mindig is tudtam kicsit gyorsabb lenni magamnál. Így visszagyorsultam egy viszonylag normális tempóra, nagyobb sebességnél a lábam is kevésbé nyafogott, 5:30 körül imbolyogva sikerült a folytatást teljesíteni. Második kör, frissítő, elhatározásomhoz híven nem álltam meg, ennek megint orrbavíz lett a vége, de még majdnem jól is esett.

Aztán megtörtént, ami néha meg szokott: beállt mögém valaki húzatni magát, ezáltal engem tolt. Jó két-három kilométeren keresztül így mentünk, lassacskán mellém is zárkózott, megbeszéltük a fontos dolgokat (14 km, ezt már simán megcsináljuk). Jól esett, hogy ez pont kijött így a végére: jócskán megnövelte a tempót a közös futás, és amikor én már ebben elfáradtam volna, akkor ő húzott engem, és jófej módon nem engedett lemaradni. A legvégére elengedtem, benne nagyobb hajrá maradt, mint bennem, de azért nekem is becsúszott 5 perc alá az utolsó leggyorsabb kilométerem. A jófejséget megörökítve még közös fotót is kaptunk. (:

A teljes távra tekintve jól esett, bár utána fájt, egy darabig terminátorként léteztem, de Bea megmentett egy kis masszázzsal.

És a tények, mert ilyen alapos eredményt kaptunk az időméréssel:

• összidő 1:20:04
• 1. kör: 43:01 (6:09-es átlag) (az az 5 perc...)
• 2. kör: 37:02 (5:18-as átlag)
• összes induló között 25/74
• lányok között 7/32
• kategóriámban 4/15

Konklúzió: akkor is meleg van, ha a sátorban nem érzed annak... De nem baj, ha elveszik egy biztostű... És nem tudhatjuk, mi lett volna, ha (nem pihenek ilyen sokat közben)... Akkor is így bírtam volna? A negyedik hely már a dobogó széle. ;)

Lesz még ebből azértis valahol valamilyen dobogó, mert a folyamat itt nem áll meg!!!

És ha leesik a kisautó, Edi felveszi, legalább megvan a hazaút tematikája. ;)

Örülök, hogy egy viszonylag népes Suhanj!-csapat vett részt a versenyen. Öröm Veletek futni, jó tudni, hogy Ti is ott vagytok! (:

Szintén öröm az egyre több ismerős, akikkel örülünk egymás sikerének, elbeszélgetünk a verseny élményeiről, jótanácsokkal látjuk el egymást és várjuk a következő találkozást, ahol ismét szurkolhatunk a másik jó teljesítményének!

És tetszik ezeknek a kisebb versenyeknek a családias, barátias hangulata, a szurkolók, szervezők, önkéntesek odaadása és lelkesedése, ahogy segítenek minket, futókat. Köszönjük szépen!!!

Ezt csak azért osztom meg, mert büszke vagyok rá, hogy milyen szép és egyenletes tempóban sikerült végigcsinálni a 30 km-t (meg mert dolgoztam vele, hogy összerakjam a teljeset (: ).

Ez a revans a WizzAir után! De keményen! (;

És hogy miért is fáradt el a végére az agyam? Azt hiszem, hogy becsavarodtam (:, íme:

Köszönet a szuperprofi kísérő- és frissítőcsapatnak, az én fáradhatatlan biciklis ironanyukámnak! (:

Nem sikerülhet mindig minden. Ezt néha könnyebben, néha nehezebben fogadjuk el. Néha akkor éppen ott nehéz megérteni, még ha tudjuk is, hogy miként vezettek a körülmények az adott következményhez. És bármennyire is próbáljuk elhessegetni, a milettvolnaha kisördöge folyamatosan kérdéseket suttog a fülünkbe...

Nagyon lelkes voltam, hogy Kanadában készülhetek a félmaratonra, a félmaratonra, ami valamiért különösen fontosnak tetszett, amin meg akartam mutatni, hogy mennyit fejlődtem, amin nagyon jól akartam menni (ha már Kanadában készültem P:), és amin a tesóm első félmaratonját futja. Ez a lelkesedés igyekezett nem apadni a nem tervszerűen sikerült kanadai futások alkalmával sem, és igyekeztem hazafelé is lélekben a wizzair-re jönni, számbavenni a még addig fontos dolgokat, összepakolni magam agyban.

A repülőn nagyon fájt a lábam, szinte végig nagyon rosszul érezte magát a térdem. Igyekeztem aludni, ehhez még egy filmet is betettem, de ellenkező hatást értem el vele. 2 órát sikerült összesen a hosszú szakaszon félálomban szenvednem, a térdem még ekkor is folyton felébresztett. A rövid szakaszon már lényegében a felszállás előtt bóbiskoltam, így itt is lett nagyjából 2 óra. Bőven kevés egy teljes éjszakára.

Gondoltam majd hazaérve alszom, de nem sikeredett, annyira nem, hogy végül hajnali egykor kerültem ágyba. Ennek oka volt persze az is, hogy még ki kellett mosnom a Kanadában felkészített sportfelszerelésem, az, hogy el kellett mennem a rajtszámokért Gabihoz, akiről kiderült eddigre, hogy lázas, így nem lesz első félmaratonos másnap ))):, és oka volt az is, hogy valamiért már megint nem tudtam aludni. És közben nem éreztem azt a szokásos sztresszt, azt a megszokott, már-már jól bevált izgalmat sem, amit verseny előtti este szoktam. Mintha nem is lett volna másnap verseny... Ezen picit elkezdtem gondolkodni, de aztán minden csúnya gondolatot elhajtottam magam mellől, mert miért ne lenne!

Éjszaka nem sikerült aludni, de bezzeg reggel igen. Emiatt, meg a közlekedés könnyű felboríthatósága miatt kis kapkodás, a Suhanj! sátor elbújt, így nehezen találtam meg, nem volt olyan magnézium, amilyet akartam, mert még azt is venni kellett, jaj de, mégis, csak nem találtam meg elsőre, na mindegy, anya tábor miatt nem jött ki, így pont ekkor hívott... szóval volt egy jó kis haddelhadd. Soká tettem le a cuccom, épp elég soká ahhoz, hogy a futás előtti rutinfeladatok kapkodva végződjenek el, de végül nem maradt ki semmi sem. A reggeli kedvem kicsit megdobta azért a "Tudtad, hogy te vagy kirakva a Spuriban?" kérdés, így hát úgy indultam a rajtpozíciómba, hogy magamat még megnéztem: életnagyságban ott szaladtam a tavalyi siófoki mezben. (:

Eddigre már elég összeszedettnek, elég fittnek éreztem magam, megérkezett az erő érzése, bátran vágtam neki a napnak. Egyedül, anya és Gabi nélkül, de már felpörögve, bátran.

Azonban ez nem sokáig tartott. Kb. 2-3 km még jól ment, aztán valami elszakadt... Folyamatosan engedtem el a tervezett időmet, belesétáltam, ismét nekiiramodtam, próbáltam ezek után azt a taktikát választani, hogy legalább amikor megy, akkor menjek jó gyorsan. Idegesített a rajtszámtartó, idegesített a kezemben a kulacs (ezt Csabának valamikor útközben szerencsére ki is tudtam passzolni, sokat javított a helyzeten).

Nyögvenyelősen ment, nagyon meleg volt, folyamatosan locsoltam magam, folyamatosan ittam, és nagyjából félidőben már nem csak az időeredményt engedtem el, hanem mindent: bevánszorgok, ha az kell, nem adom fel, de nem érdekel az idő - és innentől valóban nem is figyeltem, talán életemben először erre.

Andi bíztatása jól esett, igyekeztem viszonozni, az eü-s biciklist is megnyugtattam, hogy már helyére raktam a térdem, viszont innentől lényegében kiesett minden, és frissítésről frissítésre éltem.

Előző nap hazaérve nagyon boldog voltam, hogy tudok turistaként nézni Pestre, élt bennem a vágy, hogy a városra rácsodálkozva fussak másnap. Elveszett. Túlélésre játszottam.

A végét szerettem volna kicsit összeszedettebben, kicsit tempósabban, legalább az utolsó 3 km-en, de nem ment, nagyjából másfélbe sikerült beleállni még a végére. Akkor is egyszer úgy leöntöttem magam, hogy a pólóm szinte fojtóan rám tapadt, így még kénytelenül egy sztriptízt is produkáltam.

Az eredmény: megvan a félmaraton, az idő most inkább ne legyen lényeg, utáltam közben az egészet, se jó élmény, se fotó, többet nincs rajtszámtartó és nincs kulacs. De megcsináltam, ebben a melegben. És meglepően voltak felváltva jobb kilométerek is a második félidőben is.

És a tanulság?z is lehet jó, ha nem veszik el a mánia őszi állomása, ha a tesóddal akarod futni az első félmaratonját, ha találkozol a barátaiddal, a Suhanj!-családdal, ha utána fényképezkedsz a Spuri új reklámarcával, ha Thomas életében először odajön hozzád és megölel, ha itthon vagy...

Az is lehet jó, ha inkább maradsz még egy hétvégét Montrealban a hugoddal, ha nem utazol félmaraton előtt 12 órát behajlított térddel (amikor egy mozit is alig bírsz végigülni), ha alszol rendesen, és ha inkább menőn futsz egy montreáli félmaratont vasárnap, ha már épp aznap rendeznek egyet...

Én most az elsőt választottam. És tanulok belőle, nem keseredek el. Ezért is lett most a körítés jóval terjedelmesebb, mint maga a verseny-mese.

Az ember megy, mert kell. Kell, mert akarja, mert valaminek a része, amit elhatározott, amire készül, amiért küzd, amiért kompromisszumokat köt. És különösen akarja, ha teheti a megszokottól eltérően, ha belvihet és belevisz egy kis izgalmat, mert így külön lendületet tud adni a dolognak, még izgalmasabb, még jobban vágyott lesz a cél, vagyis az oda vezető út. Mert az út még fontosabb! Persze a befutó lesz majd a korona, de királylány nélkül mit ér!

Épp a repülőn ülök már, várom, hogy negyed órán belül felszálljuk, hogy elinduljak haza. Dehogy várom! Maradtam volna még! (: Ha elindulunk, úgyis nagyon hamar elalszom majd, muszáj is lesz pihennem, meg már 11 óra lesz, este, így nem is nagyon lesz más választásom. (Otthon ilyenkor hajnali 5 óra van.)

Naaaaagy tervekkel indultam a hétnek, bár futás szempontjából kicsit talán nagyobbakkal, mint amekkora egy ilyen holyday esetében indokolt lenne, de talán sikerült meglelni az megfelelő egyensúlyt. A futások nem sikerültek olyan parádésan, de a szélsőséges időjáráshoz, a magas hőmérséklethez és az írtó magas páratartalomhoz jó edzések lettek. És volt mellé sok-sok séta, rengeteg kilóméter, főleg, ha még a kocsikázást is hozzáadjuk, így nem hiszem, hogy ez nagy probléma lenne. Megpróbálok eleget pihenni a repülőn is, amennyire ülve lehet, és majd otthon is, hogy a vasárnapi versenyen minden rendben legyen, és akkor megfelelő lesz a világ rendje. (Update: 2 órát sikerült aludnom, bár közben 5 órát léptünk időzóna szinten, szóval nem véletlenül érzem inkább 7 órának (:, viszont a térdem ezt most nagyon nyűgösen bírta, nem bírok én ennyit behajlított lábbal ülni, azért is lett csak ennyi, a 2 órás utat meg szinte végigaludtam, csak a nyakam fájt a fejnehézség miatt.)

Viszont a mai futás és vele együtt a mai nap megér egy külön misét!

Már amikor a szállást foglaltuk, akkor szimpatikus volt a hatalmas park, ami lényegében a sarkával a hotelünket vigyázta, tudtam, hogy itt fogok, itt akarok futni! És tényleg csodálatos volt: hatalmas zöld terület, nyugis, jó levegőjű hegy-domb csodálatos zöldbe öltözve! Lélekben már azzal készülhettem a vasárnapra, hogy pont itt kezdődött egy kordonozott terület: futóverseny is lesz valahol Montrealban is vasárnap, de ez már a vasárnapi bicikliversenyre volt előkészítve: az otthoni kordonozás szelleme megidézve! (:

A napi előírt adag 12 km volt, maratoni tempóban. Reggel mentem, hogy az utolsó napomon maradjon még időnk látnivalókra, ezért csak egy müzliszelet és fél liter víz volt bennem. Amíg bőséges reggelimet elfogyasztottam, csekkoltam az órámat, hogy rendben lesz-e, vagy kell frissíteni.

Mivel kellett, ezért még gyorsan megcsináltam (azaz gyors lett volna, ha nem kellett volna a programot is frissíteni, vagy ha esetleg kivételesen sikerült volna telefonról a hadművelet). Ennek az egésznek aztán az lett az eredménye, hogy hiába tartott legalább 7 percig a parkik a séta, nem sikerült a GPS jelet megtalálnia, ami pedig csak azért probléma, mert ugye anélkül nem tudom a távot. Egy idő után elengedtem a dolgot, és úgy döntöttem, kellemes átmozgató futás lesz, lesz, amennyi lesz, nekiindulok a dombnak, hegynek, és amíg jól esik, addig megyek felfele, majd aztán visszafordulok, legyen mondjuk ez fél-fél óra.

Neki is vágtam, és a tüdőm hamar érezte, hogy ő bizony nincsen hozzászokva ehhez a tiszta oxigénhez, neki ez a pára kicsit sok, még ha induláskor örültem is a szellőnek és a tegnapi eső miatti kicsit kellemesebb időnek. Nem tartott sokáig, így is nagyon meleg volt, és mindezt hegynek felfele futni eléggé próbára tett. Néha ittam kicsit, néha sétáltam, néha megigazítottam azt a nyavalyás övet, amit továbbra is utálok, de azért mentem felfele. Elszánt futók, fel nem adó, kitartó emberkék futottak mellettem, szembe, sőt, egy handbike-os úriember is gurult lefele, szóval mentem én is, ha már lehet, akkor felfele, hátha látok a városból valamit, hátha meglelem azt a jó kis kilátót odafenn. Szóval fel! Hol az úton, hol kerestem-találtam egy kisebb erdei utat, igyekeztem szép helyen, de azért annyira nem trail-esen haladni, hogy tempó is lehessen benne, és most ne alakuljon át hegymászássá a dolog. Az elején megfordult a fejemben, hogy ennyi lesz, vége, de aztán szokás szerint ez szépen alábbhagyott.

És aztán betetőzött! Betetőzött először a tónál, és aztán végérvényesen a hegytetői kilátásban! Mintha kicseréltek volna! Amúgy is tetszik a kanadaiak nyugodtsága, kedvessége, nem volt nehéz sütkéreznem benne, és most is ezért tudtam a kellemes átmozgató futás felé fordulni. Fent pedig nyugalom, béke, boldog harmónia telepedett rám, ahogy a kilátóteraszról letekintettem a városra! Valami csodálatos volt, igaz ez talán közben nem is tudatosult bennem, inkább csak utólag. Vagy amikor megcsippant az órám, hogy mehetünk. (: Már nem is emlékeztem, hogy megint bepróbáltam, hátha meglesz a jel. Meglett, a harmóniával együtt, így már minden teljes lett, úgy éreztem, ez ezzel lett tökéletes, ezért nem volt eddig jelem. Fotóztam, csináltam panorámaképet, a kedvetekkért készítettem szelfit is, hogy lássátok, milyen csoda volt a hátam mögött, mire felérkeztem, feltöltődtem, megköszöntem a városnak ezeket a napokat, felismertem épületeket, láttam a nagyvizet, és bár nem szívesen, de elindultam lefele, hogy legyen ideje a nap többi programjának is rendben.

És mentem, mentem, mint akit kicseréltek! Nem volt meleg, nem volt pára, nem volt túl tiszta oxigén, csak mentem, csak futottam, élvezettel, tempóval, lélekben bíztatva a még felfelé jövőket, örültem, hogy voltam odafenn és láttam amit láttam, integettem a handbike-os úriembernek, aki immáron felfelé tekert, és örült nekem, és repültem és szárnyaltam és éltem! Fittyet hánytam a néha a lábamba vert fájdalomszögekre, mert ezután hirtelen el is múltak, próbáltam megérteni, mi miért van, hogyan tartsam, hogy jó legyen, és közben száguldottam! Lefelé nem kerestem az erdei utakat, nem is tudtam volna bekanyarodni rájuk ekkora sebességgel, de gondoltam megfelelő lesz, ha lezúzok a szerpentinen, az is csupa zöldben kanyarg, és legalább egyenletes. Mint tudjuk a maraton óta, lejtőn lefelé a szar is gurul, eszembe jutva jópárszor elmosolyodtam rajta. (: Kíváncsi vagyok, a tempó milyen lett, a végeredményt tudom egyelőre: 4,57-et futottam 22:41 alatt, azaz átlagban 4:57-es km-ek keletkeztek. Ez szuper, még ha ez a lejtő eredménye is, de azért szuper (és nem 6:30-as tempó, ahogy azt néha közben az óra mutatta, de megbocsátom neki, mert én tudtam, hogy akkor az épp nem igaz).

És leértem. Nem esett jól. A lelkemnek. A testemnek talán ennyi elég volt, ésszel is átgondolva, a hegymenet az elején azért kicsit kivett belőlem (ahogy azt mostanában az első 4-5 km amúgy is szokta anélkül, hogy szólna), de nem henyélést terveztünk délutánra légkondis szobában, így volt még tartalék a napban, ha nem is futással.

De ide minden nap szívesen felfutnék! Napi egyel sokszor nem is elégednék meg! Csodálatos!

Nyújtottam, hazabotorkáltam, örültem (a jel mostmár gyors megtalálásának is), összepakolás után pedig nekivágtunk a napnak. Megnéztünk 10 tavat, erdei kirándultunk, autóztunk sok kilómétert, és még fürödtünk, úsztunk is egy hihetetlenül jólesőt a Lac du Pin Rouge-ban. Fantasztikus volt a víz, a kacsák vigyáztak a cuccainkra, befaltuk a maradék sütinket, és persze csak utána jutott eszembe, hogy kipróbálhattam volna az úszásban is az órámat. Ezennel megkezdve a felkészülés a triatlonra az úszás terén is. ;)))

Egyszóval szuper volt az egész nap, méltó zárása ennek a hétnek, az összes többi szuper napnak!!! És most repülök haza...

Nagyon nagy köszönet érte különösen Huginak!!! szivecske

Vannak dolgok az ember életében, amiket nagyon vár, amire nagyon készül. Így volt ez az idei reptéri futással, amire már jó előre készültünk. Nem volt minden tökéletesen zökkenőmentes, de mivel tudtuk, mit akarunk és igyekeztünk arra fókuszálni, ezért a végeredmény pontosan az lett, amit szerettünk volna. (: Vagy még annál is jobb! ;)

Immár negyedik éve került megrendezésre a bud:runway run nevezetű esemény, amely az idén is a bevételével a Suhanj! alapítványt támogatta, és így az is kézenfekvő volt, hogy a suhanjosok is ott lesznek. Mivel korábban vagy alkalom nem volt rá, vagy a távjaink nem egyeztek, így ezt a versenyt végre Bendivel terveztük közösen teljesíteni, ügyesen bevállalósan a 10 km-es távon. Lélekben nagyon készültünk rá, amikor tudtunk, edzésen is, sokat beszélgettünk is arról, hogyan, miként lesz a verseny, mint fogunk futni, mire kell egyáltalán ilyenkor figyelni.

Közvetlenül a verseny előtt egy darabig nem tudtunk találkozni sajnos, de ez van, ha nyár van: az ember nyaral, úszótáborba jár, de a cél végig ott lebeg a szeme előtt! És amikor eljön az ideje, akkor ez tölti már ki minden gondolatát.

Reggel jó korán kellett érkeznünk, de hangolódni, fotózkodni, a pályára kijutni, a többiekkel csevegni és egymás hangulatát fokozni megfelelő időt kell hagyni. (: Kék póló, piros póló - előbb egyikben, majd másikban díszelegtünk, fotózkodtunk, egy kis pogi, egy kis tea, némi kencefice, hogy minden rendben legyen, mindeközben az erőnk mérlegelése, hogy elég lesz-e a 10 km-re, mert mindenképpen ez a cél.

Nálam az utazás és a heti aludni nem bírás miatt volt egy kis para, de már előző este azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy a múltkor is tök jól ment, amikor előtte szét voltam esve... Azért nem szeretném ezt rendszeresíteni. (: És most nem is én voltam a fontos: Bendi az, aki a tempót diktálja.

Izgalmas pillanatok következnek, elindulunk ki a pályára: az ideiglenesen miattunk lezárt 1-es terminálra, ahol a kifutópályán fogunk futni. Meleg van, a rajtig még van idő, de teszünk néhány bemelegítő kört (még repülni is megtanultam), itt is beállunk egy (pár) Suhanj!-fotóra, és már nagyon várjuk, hogy indulhassunk!

A Rajt! Bendivel elindulunk a már annyira várt versenyen! Nem szaladunk el az elején, nem is tudnánk, mert előttünk is futnak, de aztán a kisember hamar nem bírja, és belekezdünk az előzésbe. Igyekszem tartani egy adott tempót, azonban ő a főnök. Nekem is kell bírnom vele, de előzetesen az egy órát tűztük ki magunknak, hogy annyi idő alatt emésszük fel a 10 km-t. Szépen tempósan megyünk, viszonylag egyenletesen. Bendinek néha azért törölköznie kell, néha kicsit megpihen, ilyenkor besegítek, ingadozás leginkább emiatt látszik a tempónkban. (: Az elején talán kicsit nehezebben fogynak a kilométerek (ezen nem csodálkozunk már, ez így szokott lenni), de beállunk a tempónkra, figyelünk egymásra, és teljesen összehangolódva már falja az aszfaltot és a távot a kis csapat! A fordítónál természetesen frissítünk, ami azt jelenti, hogy Bendi ledönt két pohár vizet, míg én iszom 2 kortyot, de ez pont elég a folytatásra, és indulunk is vissza.

Az első kör 29:19 lett, ha így tudjuk tartani végig magunkat, akkor meglesz az egy óra! A második körre is ráfordulunk, Bendi fáradhatatlan, én is már bemelegedtem, így csak a tűző nap izzaszt meg minket egy kicsit, de megy minden simán, haladunk előre rendíthetetlen! Ismét fordító, frissítés, és már indulunk is vissza a célba.

Nem csak arra maradt erő, hogy fussunk, hanem arra is, hogy szurkoljunk a többieknek, hogy a hős fogadhassa és viszonozhassa a többiek elismerő szavait, és hogy ez a dicséretben fürdőzés plusz adrenalinnal és lendülettel ruházza fel őt! Büszkék voltunk magunkra, hogy így bírtuk, és büszkék voltunk a többiekre, akik szintén nagyszerűen futottak! És én külön büszke voltam Bendire, aki odafigyelt rám is, és néha megérdeklődte, hogy bírom-e. Mertem volna azt mondani, hogy nem? (:

Jómagam szeretem a végét egy kicsit megnyomni mindig, az utolsó erőforrásokat beletenni, ha már egyszer megmaradtak, és megpróbáltam most Bendit is erre ösztönözni, vevő volt az ötletre. De ha nem lett volna, akkor is így lett: Csomósék majdnem utolértek minket, amiből a végére egy jó kis versengés lett, mert ugye ezt az előzést nem hagyhattuk! (: Így meglett a véghajrá is ügyesen, izgalmasan, erős célegyenessel és a befutásnál boldog mosollyal.

És 59:00-s idővel! Megcsináltuk! Bendi teljesítette 4. versenyét, élete első 10 km-esét, 9 évesen!!! Nagyon büszke vagyok rá, és köszönöm, hogy vele futhattam, és örülök, hogy ilyen jól sikerült bemelegítenünk a futóműveket! A képekért és a supportért pedig köszönet Hajninak! Gratulálok mindenkinek!!!

Aki "suhanjozik", annak nem ismeretlen a Suhanj!6. Aki elvetemült, annak szintén nem. Hát most már nekünk sem! (:

Joggal merül fel a kérdés, miért is ne lehetne kipróbálni egy 6 órás éjszakai versenyt? Éjszaka futni jó, főleg a nyári melegben, mert akkor olyankor a legjobb, 6 órát futni... hát egyedül nem, de csapatban szuper lehet! Miután ezt elhatároztuk, majdnem meghiúsult a dolog: Bendivel szerettünk volna futni, de Bendinek akkor apás hete volt. Ha nem, hát nem, akkor majd önkénteskedünk, az is jó dolog.

Aztán úgy fordult a kocka, hogy mégis lesz csapat, mégis kipróbáljuk ezt a hatost váltóban: négyen futunk Bendi nélkül, de Bendiért, lélekben vele, a három leányzó mellett ott lesz egy férfiember védelmezni a csajokat, és nemmellesleg örömködni a társaságukon. (: A Benditák csapata így már jó előre elkezdte a lelki felkészülést közösen, és a fizikait is mindenki maga-maga. Elkészült a csapatlogó, kitaláltuk a taktikát, megálmodtuk a teljesítményünket, összeszedtük, mit nem szabad otthonhagyni, és ki mit hoz magával. A kóla végül lemaradt, de szerintem nem is hiányzott.

És eljött a nagy nap! Akarom mondani a nagy éjszaka napja! Egész napi talponlevéssel nem jó nekivágni egy olyan éjszakának, ami deklaráltan legalább hajnali 6-ig tart, és folyamatos erőnlétet igényel. Ezért jó lett volna aludni még egy kicsit napközben, legalább egy kis szundi még délutánra  becsúszhatott volna, de nekem nem így lett. Sűrű hét előzte meg a hétvégét, így volt némi alváshiány, de ez hétvégére annyira tetőfokára hágott, hogy egy idő- és energiaigényesebb program lemondásával kellett és sikerült nyugalmasabb, pihenősebb megelőző napot csinálni, így végül megvolt azért a rákészülés.

Ritkán esek nagyon szét, most majdhogynem okom se nagyon volt rá (vagy legalábbis már jótékonyan nem emlékszem), de a csillagok együttállásának köszönhetően kuriózumként sikerült atomjaimra hullani. Nagyon. Órákat mászkáltam valamiért, amit még szerettem volna, de aztán nem sikerült, ezzel az idő is elment és az eredménye sem lett meg, majdnem a logóinkat is elfelejtettem, és az atomizálódás lehetséges kihatása az estére annyira megrémített, hogy a baj csak fokozódott. Ez nem én vagyok, és a csapatom is számít rám, és nem eshetek ki, és nem gyengülhetek el, és én vagyok a cséká, és... Szerencsére megmentésemre sietett egy idegen: az út mellett várakozva addig nem engedte el a valaha énvolt atomköteget továbbhömpölyögni, amíg nem kanyarítottam összerakott arcocskámmal egy visszamosolyt számára. (: Köszönöm neki, ez volt az, ami visszahozott a földre, és a darabkáimat megmágnesezte, hogy ismét énné állhassanak össze. Köszönöm! (:

Ha már pihenés nem lett, legalább összepakoltam, megfőztem a fincsi vacsimat, hogy majd a kocsiban megehessem (bocsi Feri (: ), aztán amikor eljött az idő, akkor irány, vár a csapat, és onnantól, hogy mind az autóban ülünk, kezdetét is veszi a "fan"! (:

Hiszem, hogy egy-egy ilyen eseménynél fényéveket emel a későbbieken a közös utazás, pláne, ha amúgy addig lényegében ismeretlen emberek gyűlnek össze, így mire megérkezünk, már jókedvű, összetartó csapat vagyunk, és így vágunk neki egyként, közösen, azonosan – ebben az esetben – az éjszakának.

Időben érkeztünk, rajtszám, chip felvéve, majd tombolát is veszünk később (nem is akárhogy!), és akklimatizálódunk. Eddigre már kialakult a pontos terv, a sorrend: optimálisan nem túl hosszú, de azért nem is túlságosan gyakran váltó részeket tervezünk, fejenként két kört, a kitalált sorrendben váltva. Picit azért számolgatjuk, mennyi lehet így a vége, de nem ez a fontos, nem ezért jöttünk. .nemsirunkhanemnyerunk – egészen jó kis freudi jelmondat lett ebből (:

A hangulat megalapozására és megfelelő felfokozására igyekeztünk dokumentálni a Suhanj!6 folyamatot: készült kép ruhában (nem, ruha nélkül nem P;), célfelszerelésben, rajtszámmal, rajtszám nélkül, vakuval, anélkül, a rajt/cél kapujában, előtte, közben, utána... Utolsó simítások a taktikánkon, a rajtszám összeszerelése, a fejlámpák megokoskodása, egymás buzdítása, fejben átgondolás, és...!

Mire éjfélt üt az óra, már mindenki a rajtnál toporzékol, tiszteletünket adjuk, túl vagyunk a verseny előtti (t)eendőkön, és már kellőképpen izgulunk. Mondjuk én az egész napomat így éltem meg, mint valami kisiskolás az első vizsga előtt, annyira izgultam. Nem tudom, miért is, de izgultam. (:

Aztán eldördül a rajtpisztoly. Én kezdek. 2 kört kell mennem, ebben egyeztünk meg, így 4 km-enként váltjuk egymást. Nem elfutni az elejét, bemelegedni rendesen, megismerni a pályát, felmérni, hogy ez milyen lesz, mert ilyenben sosem volt még részem. A 4 km nem sok, erőmből ki kell, hogy teljen, és mivel 3 embernyi pihenőm van, nem tartok annyira a következőtől sem, de azért mégiscsak először okosan – az agy ezt mondja, de azért nézzük meg majd, a test miként gondolja.

Nekiindultam tempósan, de nem hadarva, jó volt a többiek között, velük együtt futni, viszont a lábak nem így érezték. Nem tettem bele többet, mint amennyit bírtam, de fájt az istenadta...

Váltás, utánam Hajni következett. Ő rögvest véletlenül 2 helyett 3 kört ment, de szerencsére bírta, ügyes volt, és addigra a chip átadását is praktikusan kidolgoztuk. Hajnit Feri, őt pedig Anita váltotta, szépen faltuk a köröket, kilométereket, ahogy az el volt tervezve.

Volt kis versengés, ki mennyi idő alatt teljesíti a 2 körét, de ez már csak olyan kis önhergelés volt, a fontos a teljesítés és a jó hangulat volt. Két etap között mindenki evett, ivott, pisilt, kinek mi kellett éppen, tartottuk a váltási (sor)rendet, szurkoltunk a pályán levőnek, figyeltük, mikor jön a következő váltás, és én igyekeztem a lábamból elmulasztani a fájdalmat – szerencsére már a második szakaszomra sikeresen.

Nem négy futó futkározott egymás után, hanem folyamatosan egy csapat volt a pályán: minden váltásnál ott voltunk, minden cserénél figyeltük, mikor aktuális, számoltunk, készültünk, egymást bíztattuk, erősítettük és ébren tartottuk. És nekem az egészben ez tetszett a legjobban!

Meg az tetszett a legjobban, hogy nem csak a csapat volt a csapat, hanem minden futó szurkolt mindenkinek, a rövid köröknek és a fordítóknak köszönhetően sok baráti találkozó, lelkesítő kiabálás, integetés, buzdítás adódott! Szuper nagycsaládi hangulat volt, és szinte nem is lehetett érezni a fáradtságot! Erre is jó volt, hogy ilyen gyorsan pörgettük: nem volt idő elálmosodni, hanem folyamatosan észnél és topon kellett lenni, futhattunk azokkal, akikkel előző körben is, de mégis volt idő az izmoknak kicsit megpihenni.

És ennek meg is lett a hatása: olyan tempókat mentem folyamatosan, amilyeneket mostanában nem sikerült. Tetszettek ezek a kicsi egységek, köztük megpihenéssel, kellően meg tudtam nyomni a futást és elég idő maradt visszaépülni, hogy a következő kör is így menjen. Jó lett a taktika! Olyan iramokat produkáltam, amin csak csodálkoztam, majd ezek után még jobban mentem!

A vége felé azért már nagyobb koncentrációt igényelt a futás is, az ébrenmaradás is, de a napfelkelte újult erővel töltött meg minket! A csodás látvány, a Duna, a part, végre megszabadulhattunk a lámpáktól – külön erőt adott még a végére. Közeledett a 6 óra, amikoris meg kellett állni, és a közben rendszeresen érkező eredmények alapján nagyon szépen teljesítettünk, óránként 1 helyet ide-oda táncoltunk, és nagyon irányba vettük a 60-at. Elkezdett a kisördög motoszkálni (és a bundáskenyér illata terjengeni), megpróbáltuk a végét úgy ügyeskedni, hogy meglehessen az a szép kerek. Nem sok hijja lett.

A végét pedig együtt futottuk: fizikailag is mind a négyen a pályára léptünk, és egy könnyed levezetéssel búcsúztunk az éjszakától és a 208-as rózsaszín lufinktól. Egy könnyed levezetéssel, sok elismerő pillantással és szóval egymás felé, a többiek felé, mert amit itt mindenki teljesített, az igazán embertpróbáló és a határokon túlmenő volt. De szuper volt, és ettől (is) volt szuper! Na meg a bundáskenyértől és a teától! (:

Grátiszként én még nyertem a tombolán egy Mátra Trail nevezést is – nincs mese, ki kell mennem ismét terepre. (:

Kifáradt, de jól szolgáló lábainkat búcsúzóul és jutalmul belevittük a jó hűvös Dunába, kicsit lehiggadhattak benne, majd bevágtuk magunkat az autóba, és bár nem olyan élénken, mint odafele, de szerencsésen hazaértünk, hogy aztán belevessük a jól megérdemelt pihenésre magunkat az ágyba. De jól is esett! (:

Elértük, amiért jöttünk: vidáman, elszántan és jótékonyan futottunk 58,719 km-t, hetedikek lettünk, nagyon jól éreztük magunkat. És szerintem jövőre is ott leszünk. Köszönöm, Benditák! Gratulálok mindenkinek!

... és még most is fáradtnak érzem magam, pedig aludtam 12 órát...

A sport nem csak arról szól, hogy csináljuk, hogy futunk, hogy edzünk, és még nem is csak arról, hogy ehhez kapcsolódóan tudatosabban élünk, egészségesen és célzottan étkezünk, eleget pihenünk. Arról is szól, hogy mások sportjának is részesei vagyunk, amennyire csak tudjuk, segítjük őket a céljuk elérésében, azon az úton, amin éppen mennek a vágyaik felé. Szerintem.

Mennek: úsznak, bicikliznek vagy éppen futnak. A hétvégén került megrendezésre ugyanis az IronMan Budapest 70.3. Kicsit beszippantott ez a világ: járkálunk mindenfelé futni, és már az önkénteskedés is egyre nagyobb szerepet kap. Aki régen triatlonozott, és elkezdte fontolgatni az újrakezdést, annak pedig különösen nem visszariasztó, hanem inkább motiváló, ha bekapcsolódhat egy neves triatlonverseny beteljesülésébe. Így tehát nem volt sokáig kérdés, hogy ott a helyem az önkéntesek csapatában, és már az első pillanattól tudtam, hogy nem fogom megbánni, sőt, egyre inkább így lett.

El nem tudom képzelni, mennyi munkája lehetett ebben a szervezőknek, és Rékának, aki összefogta, összerázta a csapatot olyan formába, hogy mindig legyen mindenhol elég ember, minden fontos feladat ellátásra kerüljön, hogy a versenyzőknek csak saját magukra kelljen figyelni.

Mivel pénteken volt az IronKids, a legkisebbek kedvcsináló futása, ezért már aznap délután kimentem megismerkedni a tereppel, fotózgatni a piciket, olvadozni tőlük. Végigszurkoltam egy eredményhirdetést és egy tombolát is. Csaba már depózott, így oda is elkukkantottam, és meglestem pár pontpontpontdrága és csudaszép bringát. Ilyenem egyelőre nem lesz, de a szemem nyugodtan legeltethetem. (:

A már akkor is szuper hangulatot a sok eltökélt versenyzővel a másnap csak tovább fokozta. Éppen a 70.3 úszórajtjának idejében érkeztem, hogy felvegyem a szép zöld csomagom, és várjam a rám váró izgalmas feladatokat. A Neumann frissítő volt a főhadiszállásom a hétvégére, így az utolsó versenyszám, a futás során tudtam csodálni a kitartást, küzdést, erőt, akaratot és felkészültséget.

Nem kis munka felálllítani egy frissítőállomást, de úgyhiszem, ha a csapatnak tényleg az a célja, hogy segítsen, minden rendben legyen, akkor pont olyan gyorsan meg lehet ezt ugrani, ahogy mi is tettük. Mindennek megvolt szépen a helye, elrendezése, táblája, majd a felelőse, hogy ha megérkeznek a futók... És ekkor jön igazán a feladat! Ugyebár a futás nem arról szól, hogy megállunk iszogatni, eszegetni a frissítőpontnál, de mégiscsak kell az utánpótlás, hogy ne legyen baj. Tehát te nagyon észnél vagy, nagyon odafigyelsz, nagyon kiabálod, hogy mivel is tudsz szolgálni, akár még futsz is vele kicsit, hogy megfelelően el tudja venni. És közben nem csak kínálsz, hanem az elhasznált poharakat, szivacsokat, banánhéjakat is összeszeded. Amíg bírod... Mert aztán ahogy egyre többen kerülnek a pályára, egyre többen futják egyszerre 1-2-3-4. körüket, egyre lehetetlenebb, hogy még tökéletes rendet is tarts. Kőmíves Kelemenné-hangulat: mire összeszeded egy szakaszon az eldobált szemetet, addigra indulhatsz újra, mert ismét megtelt a placc. Neverending story. Azért néha muszáj kicsit ritkítani rajta, de elsődleges, hogy a futók mindent megkapjanak.

Nagyon meleg volt, nagyon-nagyon meleg volt, így még erősebb a kihívás, és még jobban oda kell figyelni. Nem véletlenül lett sztár a locsolócsöves "zuhanykapu", nem véletlenül volt néha mégis egy kis megállás, egy kis mosás, hogy lehűljenek, míg újra vissza nem érnek.

Szurkolni persze kötelező, bátorítani, lelkesíteni és ünnepelni mindenkit, akár fiú, akár lány, akár fiatal, akár idősebb, akár hazánkfia, akár Péter, akár vendég, akár az első, akár a kétszáztizenhatodik. És nem is tudsz másképp tenni, mert meg kell hajolnod az előtt, amit ők éppen véghezvisznek! Mert véghezviszik, végigcsinálják és jogos büszkeséggel futnak be a célba!

Külön meghajtom a fejem az előtt, aki talpi szalagszakadással is végigcsinálta még az utolsó 5 km-t is, és ha annyit tudtunk segíteni, hogy bekísértük az utolsó párszázon a célba, tartottuk benne a lelket és éreztük azt az elszántságot, amivel még így is végigcsinálta, hát ennyit segítettünk. Kicsit mindannyian őrültek vagyunk...

És mit kapsz te ezért cserébe? Köszönetet, tapsot, dicséretet – a versenyzőktől! És mekkora feltöltődés neked is ez: tudni, hogy valóban segítetted, és valóban jót tettél vele, hozzásegítetted ahhoz, hogy a célját elérje, hogy átfusson a finishline-on, hogy (ismét) ironman-né váljon! És ő tapsol meg téged, és ő mond köszönetet, amikor utoljára érinti a frissítőpontot, és te ettől még jobban felnézel rá, mert nem átall erre energiát áldozni, és visszaadni kicsit abból, amit kapott.

Külön libabőrös élmény, hogy a legkitartóbbal, aki legtovább volt a pályán, közösen befutottunk, bekísértük az utolsó 200 méteren, és tudta, hogy nincs egyedül, hogy most már biztosan megcsinálja!!!

A szombati egésznapos talponfrissítés után pedig estére még egy óriási élmény: BeFitRun éremosztás! Felemelő a célbaérkezők, különösképpen az ismerősök nyakába akasztani az érmet büszkén rájuk, hogy teljesítették a távot. És öröm látni a szemükben, a mosolyukban, hogy megkoronázza a dologot, hogy az érmet nem egy idegentől kapják!

Fotó: ironmanbudapest.hu

Persze az éjszakai futóversenynek éjszaka van vége, ahhoz pedig közel a másnap korareggel, de az úszásnál is kell segíteni, aludni meg ráérünk majd vasárnap este. ;)

Egyelőre az úszástól tartok a legjobban a triatlonon belül, az az, ami jóval technikásabb, és jóval kevésbé művelem mostanában. Persze, hogy örültem, hogy vasárnap reggel az úszóknál kezdhettem! Ráadásul a vízben: vizibicós terelőként, az eltévedt vizibáránykák visszairányításával. Izgi feladat volt, és közben megállapíthattam, hogy továbbra is van bennem egy kis félsz, de végülis tudok én úszni, meg hát még meg is tanulhatok. A vasarnapi 5i50 az előző napi távnak a fele, de itt már több a nem profi versenyző, így széthúzódott a mezőny már az úszásnál. Azért mi megvártunk mindenkit rendesen, amíg még belefértek a szintidőbe.

A bicikli az idén kimaradt, de azt nem is piskóta frissíteni, száguldoznak és végképp nincs megállás, ráadásul süvít alattuk egy drótszamár is: idén elég, hogy ebbe a két etapba belekóstam így elsőre.

Ez a nap talán egy kicsit kevésbé volt perzselő, legalábbis én úgy éreztem, kevesebben is voltak, így könnyebb volt a pályát a frissítőállomásnál tisztán tartani. Részidős voltam a Neumann-on: úszásból érkeztem, de kicsit korábban távoztam, hogy a saját futásomra fel tudjak készülni nyugodtan. Ettől függetlenül ismét nagyon jó érzés volt, újra szurkoltunk azoknak az elvetemülteknek, akik mindkét napot bevállalták, és extrán kajabáltunk, ha az előző napi frissítőtársunk megjelent a pályán! (:

Ezek után már csak hab a tortán, hogy elérkezett az én futásom: a kétnapi állást, a viszonylag kevés alvást, a sok munkát, talponlevést éreztem azért, de csak 6 km következett – az IronGirl. A kétnapi munkában szerzett ismerősök közül is sokan indultak, Kincső is észrevett a tömegben, mikor Blankához beállt a rajtzónába, Rékát is szerencsésen megtaláltuk, de a rengeteg vascsaj között azért most nagyon sok volt az ismeretlen arc, nagy örömömre! Mindig örülök, ha valaki szintén nekikezd a futásnak, vagy éppen csak megpróbálkozik egy ilyen eseménnyel, így melengette ez is a lelkemet. Ahogy az is, ahogy a kétnapi munkatársak régi jóbarátként köszöntöttek és bíztattak! (:

Úgy terveztem, hogy futok egy tempósat, rövidebb a táv, így az össz erőmennyiségemet mindenképp jobban tudom koncentrálni. Ennek megfelelően 5-5:30-as zónát állítottam be magamnak, hogy Tomi jelezhesse, jól haladunk-e. Tetszett a rajtoltatás, kicsit szeparálta a tömeget, a rajtcsomagon belül sikerült ráadásul a második embernek lennem, és meglepetésre Julcsival indulni (:, így végig úgy mehettem, ahogy én akartam, nem kellett sem a rajtnál lassan indítani, sem a szlalomversenyt megnyerni. Tempósan, de önuralommal indultam, nem akartam elfutni, de akartam a határaimat feszegetni, úgy, hogy bírjam végig, és ne fájjon jobban a lábam, mert jövő hétvégén még vár rám egy 6 órás váltó is például. Jólesett megnyomni, bár éreztem, hogy ez egy tizesen már nem menne. Futottam Éva-anyukámmal is pár métert, de bennem volt a lendület, így rohamoztam előre. 2 km-nél volt a frissítő és fordító, mindenképpen kellett inni, és gondoltam nem lacafacázok, lendülettel teszem a vizet a számba (miután kikerültem a többieket és elvágtáztam az önkéntesek és az asztal között), meg is lett az eredménye, mert még az orromba is jutott. Szerencsére nem volt gond, így mehetett tovább az 5:12-14 körüli tempó, amit nagy örömömre addig is tartani tudtam. Kecsegtetett, hogy már csak vissza kell jutni oda, ahonnan indultunk. ;) Azért nem egészen így lett, mert a végén belefért egy másfél kilométeres kanyar, hogy mi is a nagyok finishline-jára érjünk vissza és az ironman-es befutókapun fussunk át a piros szőnyegen. Ez annyira nem esett jól a lelkemnek, de nem nyafogtam, menni kellett tovább, tartani, ahogy mentem, és aztán a végére szokás szerint belefért még egy kis gyorsítás is. 28:09 a hivatalos eredmény, ez 5:12-es átlagot jelent, amire nagyon büszke vagyok, mert mostanában nem nagyon sikerült 5:30 alattit futni huzamosan, ez pedig egy végig így tartott tempó volt. Valóban elindultam egy mostani határ felé, de tudom már azt is, hogy meg tudom csinálni, és tudom még tovább javítani! Köszönöm mindenkinek a szurkolást!!!

És tényleg felemelő ismerőstől érmet kapni a nyakba! (: Jól esett a végén a fűbe feküdni, lábra állni már nem annyira, sőt, de a hazafelé útba beépített majdnem két órás séta segítségemre volt a konfortérzet visszaszerzésében.

Jópár dologgal indít ez az izgalmas és tartalmas hétvége tovább. Fantasztikus élmény a pálya széléről is végigélni egy IronMan-t, és részese lenni egy ilyen eseménynek, egy ilyen feladatnak – nem ez volt az utolsó ilyen! (; Erősödik bennem az ironman-né válás vágya, elhatározása, már tervezgetem az edzéseket, a felkészülést a fejemben, hogy hogy legyen. Erősíteni akarok a futásomon: ezt a tempót bírni hosszabb távon, illetve rövidebb távokon még erősebb iramot diktálni.

Megyek tovább előre! Köszönöm, hogy támogattok benne, és köszönöm, hogy átélhet(t)em azt is, milyen támogatni!

Gratulálok minden teljesítőnek! Még nagyon sok ilyen napsütéses, vidám és élményekben gazdag hétvégét mindenkinek!!! Az én lábaimba a két nap alatt 36100+27219 lépés került.

De mindeközben mindenki vigyázzon nagyon magára, és csak ésszel szabad mindezt, különösen ilyenkor nagyon figyelve mindenre!

RIP Radoslav Okrucký