Egy ideje futok már néha ultratávokat (azaz maratonnál hosszabbat). Egészen pontosan 2018-ban futottam az első 6 órás versenyt, ami úgy igazán ultra volt: nem megszakításokkal, szakaszosan, hanem egyhuzamban futottam sokat, egészen szenzációsan 70km-t a Suhanj!6-on.

Azóta futottam még két Suhanj!6-ot, futottam UltraBalatont trióban és kétszer párosban (na itt volt szakaszolás, de összességében jó sok kilométer jött össze), és tavaly pihenőkkel, de kicsi pihenőkkel 148km-t köröztem a tihanyi Belső-tó körül, és 80km-re tornáztam fel a leghosszabb (egyben) lefutott távomat. Mindezek mellett a felkészülés során is felbukkant több maratonnál hosszabb táv. Néha-néha.

Azt mondanám, hogy ezekkel az alkalmanként ultratávokkal (amik a nagy ultrások szerint még nem is igazán ultrák D:) az előkészítő évfolyamokat tapostam, még csak kóstolgattam, milyen is az, amikor az ember órákon keresztül csak rakosgatja egymás után a bal meg a jobb meg a bal meg a jobb lábacskáit.

Most viszont elérkezett az idő, hogy első osztályos legyek. Az idei évre már komolyabb, tudatosabb, de mindenképpen összehangolt ultraterveim vannak. Terveim, aztán majd meglátjuk, Mr. Covid mit enged meg belőle...

Nagyvonalakban az idéi év minden hónapjára jut egy ultra: verseny, vagy annak hiányában valami instant, vagy saját móka. Már amennyire ez móka. :D De én élvezni szoktam, és a jövőben is ez a célom, még ha ez egyrészt hihetetlen, másrészt nagy valószínűséggel nem is 100%-ig igaz. :D

Ésszel: nem az a terv, hogy minden hónap első hétvégéjén körbefutom a Balatont (sőt, ez egyik hónapban sem terv), hanem hogy legyen havonta, lehetőleg jó eloszlásban, a távokat is összehangolva (ahol lehet válogatni) egy-egy hosszabb távú megmérettetés. Nem teljes még a "tucat", de messze is még az évvége, és az idei év sem ígérkezik eddig megboríthatatlanul tervezhetőbbnek, mint a tavalyi. De azért bízom benne, hogy most is ügyesen megoldjuk.

A 2021-es ultrakalendár-terv:

1. Január: Vérmókus-kör ✓
2. Január: Kötetlen50 (de ezt beszámolom a rövid februárhoz, úgyis január 31-én volt) ✓
3. Március: Runnabe Round (ami ugyan km-ben nem ultra, de ultraszintesnek nyugodtan lehet nevezni)
4. Április: UKKO 50km
5. Május: UB párosban
6. Június: One Way Ticket Run
7. Július: Mamma Montana
8. Augusztus: még kérdéses
9. Szeptember: Szőlőskör
10. Október: maraton; BUFF 6h
11. November: még tervezés alatt
12. December: szintén, de valami biztosan lesz
13. és valamikor felbukkan még remélhetőleg egy Black Hole is... ;)

Még egy ponton látszik, hogy ultrább lesz 2021: ugyan még csak márciust írunk, de eddig minden (azaz kettő :D) hónap bőven 300km felettire sikerült. Lehet, hogy ez másnak kétszer ennyi, azt is tudom, hogy valakinek már a 300 is brutális mennyiségnek tűnik. Én eddig 300 felett ritkaságszámbamenően futottam, most pedig észrevétlenül bőven meghaladom. És gyanítom, a március is hasonló lesz. De a fokozatosság híve vagyok, és nem akarok hirtelen havi 6-700km-t futni, mert nem attól leszek jobb.

Szeretném, ha sikerülne az idén megvalósítani terveket, egészségesen végigcsinálni az évet, motiváltnak maradni és lefutni azt a sok-sok kilométert, ami bennem van. Kérdés, hogy Sanyosz meddig bír ilyen nagy számokat írni az edzésnaplómba, nem fájdul-e meg a keze a nagy számoktól, és nem fárad-e el a szeme a távolsággal arányos hosszúságú naplóbejegyzéseimtől. D: Remélem egy darabig még bírja ő is, Ákos is a bringán, a család és a barátok is a szurkolást, no meg a lelkesedésem és a testem is. Mert az a Balaton azért csak ott van... ;)

Egy maraton nem a startpisztoly eldördülésekor kezdődik. Inkább akkor, amikor eldöntöd, hogy elindulsz rajta, hogy lefutod.

Egy maratonnak része az is, ahogy szárnyalsz, ahogy összeomlasz, ahogy újraépülsz a felkészülés alatt. És ezeket szinte mindig én is végigjárom - végigjártam most is, talán minden eddiginél szélsőségesebben, mert szerettem volna, ha ez jól sikerül.

Nem apróztuk el: a francia riviéra kiváló helyszín mind maratonra, mint a köré épített baráti lakókocsis kirándulásra. Élesen elvált ebben a kirándulásban a premaratoni és a posztmaratoni szakasz - a fiúk csak hülyén néztek a lányokra, hogy miért nem isznak meg este egy sört, miért nem zabálnak óriásiakat. (Na de utána!)

Mindig nagyon készülök a nagy versenyeimre, a maratonok ilyenek, nem csak testben, hanem lélekben, és a rajtam múló körülmények tekintetében is szeretem odatenni magam. Már bevált szokásom, hogy az útravalóm része a felszerelésemen kívül az a sok-sok jókívánság, szurkolás, közös emlék, amit a barátaimtól gyűjtök be, hogy a táv során szépen adagolva megújuló energiával töltsenek fel. Ezekből most is csodás csokor alakult!

De a legfontosabb szakasz a maratonozásban vitathatatlanul maga a 42,195km. Ezen az sem változtathat, ha az ember lánya hajnalban többször ébred különböző hangerejű esőkopogásra, és az sem, ha még az induláskor is úgy tűnik, hogy a napfényes napok után pont ezen a délelőttön érkezik az az eső, ami már a rajtba igyekvéskor zokniig áztatja az összes futót.

Annyira jól sikerült az égi frissítés, hogy a rajtot is eltolták egy fél órával, bár ez csuromvizesen már mindegy. De amikor átléped elindulva a startvonalat, akkor mintha repülnél, mintha egy másik dimenzióba kerülnél.

Nekem legalábbis ezen a maratonon pontosan ez az érzésem volt: könnyedén, kényelmesen, a vártnál is jobb tempóban és jobban esően úgy éreztem, suhanok, és nevettem, és szakadt az eső, és nem érdekelt, hogy pocsolyába lépek, mert már indulás előtt tele volt a cipőm, és úgysem volt esélyem kikerülni a vizet. Tartottam magam ahhoz, amit elhatároztam: jól érzem magam közben, nem stresszelek, futok tisztességgel, de élvezem a maratoni hosszú tengerpartot. Azaz megpróbálom megélni a flow-t (ami inkább swim volt ez esetben).

Minden tökéletes volt, élveztem a futótársak jelenlétét, tiszteltem azokat a szurkolókat, akik esernyő alá bújva csak miattunk kint álltak az út szélén, és habzsoltam az energiát a betárazott közeli és távoli szurkolás-bonbonokból.

Természetesen a frissítőpontokból is felkészültem, így tudtam, hogy van egy visszafordítós frissítő pont, éppen ahol szükségem volt rá. Soha ne próbáljátok ki, hogy 3km-rel a frissítő előtt elkezditek elrágni a sótabit, hogy minél előbb feloldódjon. Fájni fog még 2 nap múlva is a nyelvetek, ha benézitek a távolságot. (:

Ennek a pályának a különlegessége a riviérán kívül, hogy az első fele tükörsík terepen halad. Cserébe a második félmaraton hullámvasút, még ha a jobbik fajtából is, de azért pár emelkedő múlva már kicsit vártam, hogy ne legyen több. De hát futni érkeztem, és ha az emelkedőn nem is hajtom ki magam, a lejtőn bőven lehet pótolni. Szerencsére az eső is elállt időközben, a nap is kisütött néha, úgyhogy az emelkedőkért cserébe legalább az idő szebb lett.

Útközben a riviéra sétányai, sziklás oldalú autóutak, téglafallal és hegyoldallal és pálmafákkal szegélyezett, a partot követő kanyargós utak simultak a lábunk alá, és mindvégig ott hullámzott, kéklett balkézre a végtelen tenger, tekintetünket el nem engedve. Csak ezért is megérte volna ott lenni!

A célhoz közeledve mindig igyekszem kihasználni, ami még hátravan, hiszen nemsokára vége. Lehet még a tartalékokat begyújtani, az iramfutókkal megpróbálni tartani a tempót, vagy inkább a saját tempóval szépen haladni.

És aztán diadalittasan befutni a célba, megérkezni Nizzából Cannes-ba, ahol kicsit elpityeredni sem szégyen, ha az ember tudja, hogy óriásit sikerült futnia, mind idő tekintetében, mind élményben. Meg sem néztem az órámat, hogy pontosan mennyi lett, amíg kalandosan meg nem találtuk egymást a csapat többi tagjával. De amikor megnéztem, akkor én voltam éppen a legboldogabb ember! Mert győztem, mert legyőztem önmagamat, mert a völgyek ellenére a csúcsra érkezett meg a kívánt időpontra a maratoni görbe.

Hivatalos időm viszont nem volt, a rendszer szerint még órák múlva is futottam, de ez már csak a formaság. Csak egy szám. Vagyis inkább három, mert ennyi változaton keresztül értünk el a végső hivatalos eredményhez, a 3:15:10-es PB-hez.

Sok volt a kacskaringó ebben a maratonban, voltak bakik, volt próbára tevő időjárás, de úgy volt tökéletes, ahogy volt! A futás élményéért voltam ott, és a futás élménye makulátlan, sőt, ragyogó volt! Nem véletlen, hogy a mai napig ennyire szívesen emlékszem vissza erre az útra, és arra a sok támogatásra, amit kaptam, mind a barátaimtól, mind Sanyosztól.

Jutalomjáték volt ezek után még pár nap kirándulás a környéken, felszabadultan, mert már lefutottuk, amiért addig izgultunk és sokmindent feladtunk, de kicsattanóan is, mert jó érzés és siker koronázta az igyekvésünket.

És hogy mikor van vége egy maratonnak? Soha. Innentől ez már mindig ott lesz, mindig bennem lesz, mindig a részem lesz, a munkába és az emlékeimbe is beépül, kristálytisztán újra tudom élni az összes részletet.

Néhány részletet pedig Veletek is megoszt az alábbi galéria:

Ez volt az a verseny, aminél nem tudtam, mire számíthatok. Mégis ez volt az a verseny, amit olyan izgatottan vártam, mint a kisgyerek a karácsonyt. Pont ezért: nem tudtam, mi lesz, de kíváncsi voltam. 

7,2 km. Minden órában. Rajt óránként, és ha befejezted  a 7km-t, akkor pihenhetsz, egyetlen feladatod a következő rajthoz odaállni. Legalábbis ameddig akarod.

Tavaly is magaménak éreztem már ezt az őrültséget, idén sem hagyott hidegen, de... Ha erre elmegy az ember (lánya), akkor nem 1-2 körre tervez, hanem minél többre. Azonban ha épp nemsokkal előtte Balatont kerül párban, és nemsokkal utána 6 órát futkározik, akkor mégsem a legjobb ötlet.

Ekkor jön a korona, és eltolja az UB-t, virtualizálja a Suhanj!6-ot (legalábbis átmenetileg), meg ekkor jön Hajnalka tudatni a világgal, hogy szerinte ez nekem való verseny (ismer?), és ha ez nem lenne elég, jön Máté, hogy kedvesen meginvitáljon. És kétséges-e még bárki számára, hogy mi lett ennek a jövés-menésnek a vége? Hát persze, hogy életem egyik legfantasztikusabb élménye! 

A csapatból Greg is indult, úgyhogy már előre együtt készültünk, terveztünk, latolgattunk, listát írtunk. Sőt, Livivel olyan kedvesek voltak, hogy felajánlották az előző napi leutazást és a szántódi megalvást. Ezúton is hálás köszönetem érte!

A verseny napján igyekeztem még eleget pihenni, gyógytorna, ebédeltünk egy jót, aztán kicsit elbénázva a kompindulást áthajókáztunk Tihanyba. Nem is baj, hogy kicsit vártunk, mert közben elkészítettem legalább a szokásos győztes frizurám.

Helyszín, fokozódó izgalom, ismerős és ismeretlen arcok. 76-os rajtszám. Ezzel nem nagyon tudtam mit kezdeni, a 13-asig jutottam vele, slusszpassz. De átvételkor Szilvi közölte, hogy a 76os a nyerő, a legjobb, győztes rajtszámom van. Máskor is így legyen igazad! (=

Sátorhely, Eszterrel egyeztetés, a bázis elkészítése, a csodaasztal felállítása (hálásan köszönöm Adri és Ati!), a cuccok behordása. Megérkezett a csapat is végre, mi pedig felkaptuk a harci gúnyát és bezsíroztuk a szükséges testrészeinket.

És eldördült az első rajt. Mivel egy maraton során sem szoktam emlékezni mindig pontosan, mikor mi történt (nem is értem, egyesek hogy tudnak km-bontású részletekről beszámolni), itt végképp összefolynak a dolgok. Pláne, hogy igyekeztem mindig az aktuálisra figyelni. Így jobb, ha általánosságban mesélek, de mellékelek egy kis timeline-t is, meg az analitikus (és a magam) kedvéért számokat, amiknek inkább a tendenciája, mintsem a patikamérleges összehasonlítása érdekes. 

A taktika, terv az volt, hogy szépen nyugisan megyünk Greggel, amíg csak bírjuk. Ha időben vagyunk, odaállunk a rajthoz és elindulunk, futás közben úgyis jobb lesz, a pihenőben meg visszavonul minden hiszti, ami a pályán előjött esetleg, azaz egyetlen megengedett módja az abbahagyásnak, ha nem érünk be időben (no meg persze ha gond lenne). 

Az első 6 kör/óra gond nélkül zajlott, kényelmesen mentünk, vissza-visszafogva a lovakat, hogy ne használjunk el a kelleténél több energiát. A térdem hamar kapott egy tapaszt, utána jól is viselkedett teljesen. Tapasztaltuk, hogy túl hátulról nem jó indulnunk, mert nem kényelmes olyan lassan futnunk, úgyhogy általában az első harmad környékén szedtük a lábunk. (Egyszer elsőként értünk be, meg is lepődött mindenki, de ez az, ami ugye itt cseppet sem számít, nincs jelentősége.)

Gregnek viszont nagyon sajnálatos módon sérülés miatt ki kellett állnia, de ilyenkor az okos döntés a legnehezebb döntés. Ez pedig jó döntés volt. :(

Innentől tehát egyedül maradtam - vagyis dehogy egyedül! Ott voltak a futótársak, és ott volt a csodás csapatom! Ficcsi isteni limonádét "főzött" (szerintem ez valami varázsfőzet lehet nekem ilyenkor), elém tették, kezembe adták, amit szemem-szám megkívánt, faggattak, hogy mire vágyom, masszíroztak, betakargattak, és ha másodpercenként kérdeztem, akkor is higgadtan tájékoztattak, mennyi idő van még hátra a következő rajtig. 

A többiekkel pedig annyira jó volt együtt futni! Volt, akit nem nagyon láttam közben, de voltak fix emberek, akikkel együtt futottunk többet-kevesebbet, beszélgettünk, viccelődtünk vagy éppen csak csöndben követtük vagy elengedtük egymást - megnyugtató biztonságot jelentettek minden egyes körben. Osztoztunk irigység nélkül a fejlámpák fényében, hol adtam, hol kaptam az iránymutatást, és biztattuk egymást el nem fogyó lelkesedéssel.

Az 5. órában elkezdett esni az eső. Semmi baj, szeretem, hűt, a pólót leveszem, hogy ne tapadjon rám. Semmi baj, de azért a földutakon, erdei szakaszokon növekedett a sár és szaporodtak a pocsolyák. Szerencsére csak egy órácskát esett, de ez alatt létrejött egy kedves pocsolya-labirintusos szakasz (ha ezt elérted visszafele, már csak 1km volt a kör végéig hátra), és az elég meredek emelkedő-lejtő alkalmassá vált léc nélküli műlesiklásra. 2 óra. Ennyi volt, amikor ez nehezítés volt, a csúszdát kiszikkasztottuk hamar, a pocsolyák között pedig gyorsan megtanultunk, hogy kell elhelyeznünk kecses futó-tánclépéseinket.  

Higgadtan, nem hajszolva, nem pánikolva futottam: ízlelgettem-nevelgettem a kihúzott cetlik üzeneteit a fejemben, haladtam az ismerős úton, és élveztem a futást. Számontartottam, hol járok (a cetliket számozni kellett mindig), számolgattam a kilométereket is néha - de egyszerre mindig csak egy kört kellett futni, arra figyeltem, arra koncentráltam, azt élveztem.

Menet közben szépen mindig kitaláltam-kiszámoltam, mire van szükségem illetve igényem, aztán ezt a szünetekben rendre meg is kaptam. Körök között vagy volt pisi, vagy nem (de Zsolti mindig ott állt az életmentő nedves törlőkendőkkel), meg egy kis eszemiszomdínomdánom, néha még hengerke is. Összesítve nem igazán toltam túl a fogyasztást: 3 zselé, egy fél zacskó tucc-keksz, egy szeletke sajtos-kolbászos kenyér, egy alma, két kókuszgolyó, 2 darabka banán, pár kanál a vacsi-levesből, fél üveg ISO, talán 5-6 sótabi, egy korty narancslé, némi cola, 2 gyümölcspüré és mérhetetlen mennyiségű limonádé. Asszemennyi.

És hogy hogy jutottam el 20,5 óráig? Szépen lassan, lépésenként. Azt gondoltam, 8 kör azért simán kell, hogy menjen. 10 kör annyi, amennyi a leghosszabb egyéni távom volt eddig. A rajtszámom 7+6-ja miatt gondoltam a 13 kör legyen mondjuk egy cél. Na de ha már annyi, akkor azt 2 körrel megtoldva meg 100km fölött leszek, az milyen jó lenne. Jó, legyen 16, az szép kerek szám, kockáéknál. Valahogy eddigre kellően el is fáradtam, inkább fejben mint testben, és ezt meg is beszéltem magammal. A lányok nagyon jól bírták, 100km-ig a többség el is jött, és aki maradt még egy körre, azon sem látszott a fáradás. Én meg kicsit már fáradtam, úgyhogy kiokoskodtam, hogy odaállok a rajthoz, és ha nem indul el senki, én azt az egy kört még lefutom, de ha mennek, had menjenek, és harcoljanak már ők. Szerencsére ezt elmeséltem a többieknek is, Ákos pedig végrehajtotta a nagyon fontos feladatát: okos volt, amikor én már nem. Kizavart a pályára, mondván semmi bajom nincs, fizikai fájdalom semmi, itt vagyok a rajtnál időben, úgyhogy húzzak kifelé, max ha nem érek be, nem érek be. Na innen jött aztán az, amit meg végképp nem hittem: már a kör felénél azt mondtam, hogy én olyan jól vagyok, hogy addig megyek most már, amíg meg nem nyerem (ezt a Füred Tv-nek is gyorsan lenyilatkoztam), ők meg kérdezzenek meg valaki okost, hogy kell engem felturbozni energiával, mert én bizony megyek tovább.

Megfutom a koromat, vagyis a 18-at. Még vagyunk, de már csak hárman, ez már a dobogó. Szeretem a 19-et, mint kedvenc számomat, jó lesz, Anettel közösen indultunk a körre, össze-összecsapódtunk egy-egy szakaszra. Ez után a kör után még hatalmas táncolásba is kezdtem, amíg vártuk Anettet befutni és a következő rajtot (csoda, hogy az eü-személyzet nem kapcsolt le...). Jó, legyen 20, az se csúnya, ki tudja, meddig szaladozunk még Anettel - elindult (elindították őt is), még ha nem is akart már jönni. De megyünk, és én faszául vagyok, úgyhogy pláne megyek, mert addig megyek, amíg meg nem nyerem. Legyen akkor nyerő 21! Beérve a 20. körről már hallottam valamit, hogy a női győztes... meg taps..., de nem fogtam fel/nem foglalkoztam vele, merthogy Anettet meg kell még várni. De Eszter odajött, és elmesélte, hogy nem kell kimennem még egy körre, mert Anett félkörnél kiállt. Úgyhogy már kerestem is, ő meg sántikálva jött is - egymás nyakába borultunk, és én bőgtem, örömömben, mert kicsit már vártam, hogy vége legyen, és mert ez a bőgés már egy pár kör óta bennem volt és kikívánkozott. Olyat vittem véghez és úgy, amit és ahogy magam sem gondoltam volna!

Megölelgettem Anett után mindenkit, aki a kezem ügyébe akadt, megköszöntem a támogatást a jelenlévőknek, nekiálltam a gyümisalimnak egy újabb tánc közben, és hirtelen lecelebrálódott az eredményhirdetés is, hogy még a fiúk következő rajtja elé beférjünk. Máté azt mondta, kimehetek még futni, és bármennyire is vártam, hogy vége legyen, annyira fel voltam pörögve, hogy nem kellett kétszer mondani. Ficcsi és Hajni Betti operatőrködése mellett kijöttek még velem egy kanyar tiszteletkörre, ez volt az én jutalomjátékom, amikor még szurkolhattam a fiúknak, és amikor fogadhattam a gratulációikat, Csipitől még egy megtisztelő elismerő ölelést is kaptam. Nagyon lassan ment már, de nagyon jó volt! 

Visszaérve már nem akartam többet menni, igazából ment volna még, fel voltam rá készülve, hogy kell esetleg pár kört még Anettel futni, de elfogyott a cél, a segítők is már fáradtak, én már így is túlszárnyaltam magam, úgyhogy itt abbahagytuk mostanra. Majd legközelebb. Beszéltünk egyet edzőbával telefonon, kaptam egy kis masszázst, táborbontás, és a várva várt fröcsike előtt még egy interjú a Kotyogósban. Aztán véget ért a történet helyszíni része a búcsúzások után. De az e körüli gondolatok, az örömködés, a büszkeség még jódarabig megmaradt.

És hogy mit éreztem közben? Örömöt, hogy futhatok, hogy ennyire jó a hangulat, élveztem, hogy nincs semmi bajom, csak természetesen kicsit fáradok. Valamikor a combom elkezdett fájni, gyorsan felkaptam a kompressziós nacit, ettől jobb nem, de legalább rosszabb se lett. Viszont a csípőm fájdalmát teljesen kihagytuk, örök hálám Gréti tornáinak! És a feltámadás felpörgető erejét éreztem, az eltökéltség és a cél felé történő kitartó menetelés erejét. A szeretetet és az elismerést a többiek (futók és támogatók) részéről, és azt, hogy itt elsősorban futótársak és nem ellenfelek voltunk. És csodálatot afelett, hogy honnan volt ennyi erő bennem, mitől bírtam ennyire jól fejben és testben is. És hogy mekkora ereje tud lenni egy szépen kialakított és pontosan betartott szabályrendszernek - megvoltak a helyek a pályán, ahol sétából futásba (pl. lejtőn), vagy futásból sétába (emelkedőnél) váltottam. Szép egyenletes 45-50 perces köröket hoztam még óra nélkül is (mert az a töltések ellenére a 14. órában lemerült), és szinte izgulni se kellett miatta, hogy beférek-e az órába.

Csodálatos élményben volt részem, amire visszagondolva még napokig képes voltam sírvafakadni. Ebben az élményben viszont nem lett volna részem nélkületek: (szigorú ABC-sorrendben) Anett, Attila, Ákos, Bazsika, cetliírók, a családom, Eszter, Ficcsi, futótársak, Greg, Hajni, helyben szurkolók, Livi, Máté, Petra, Sanyosz, a Sanyoszistalló, a szervezőstáb, távolról szurkolók, a TeamUnicorn, Zsolti.

Timeline - azaz így kaptam az univerzumtól a körök elején a dobozkából kihúzott üzeneteiteket. Minden a lehető legjobbkor jött, akkor, amikor jönnie kellett, köszönöm Nektek! 

Cikkek, riportok, interjúk:

További képek, videók, információk, miegymás: RunDevu fb oldal és One Way Ticket Run fb oldal

Füred TV adás

Eredményhirdetés

Tiszteletkör videó

Verseny végi riport Magyar Norbival

Veszprém online cikk

Veszprém online cikk egy versenyzőtárs tollából

Meru riport

Runners World riport Ficcsivel

Az előzetes tervek alapján egy örömtelien sűrű április-májust mutatott a versenynaptár. Aztán jött a korona... Most a versenynaptár ezen része tátongóan, kongóan üres. Túl üres. Ha erre az aspektusra koncentrálok, akkor fájdalmasan üres. Másik aspektus szerint viszont megkönnyebbülést hoz ez az üresség. Szentimentális vagyok-e? Szerintem most nem – racionális vagyok és elfogadó.

Nagyon vártam ezt az évet, nagyon elszánt, motivált és izgatott voltam, csupa brilliáns tervvel. Akartam Londonban futni egy maratont, párosban Enikővel kimaxolni az UB-t, és nagyon vártam, hogyan tudok (fejben) helytállni ott, amiről semmit sem tudok. Most pedig se London, se Black Hole, se UB – a két előbbit ugyanazon napon, utóbbit a szülinapomon helyezték "elhalasztva" állapotba.

El is keseredhetnék akár, de nem jutnék vele előbbre, sőt. Ez most egy ilyen helyzet, amiben egyrészt okosnak kell lennünk, másrészt meg kell látnunk a jó oldalait, a benne rejlő lehetőségeket, mert ezekkel fogjuk tudni átvészelni, ezekkel fogunk tudni akár pozitívan kijönni belőle, ha végre vége lesz. Miközben persze odafigyelünk arra, hogy betartsuk azt, ami a közös érdeket, és nem az egyéni önzőséget szolgálja.

Dyna szokta maratonhoz hasonlítani ezt a szitut: hosszú, nehéz, várjuk a végét, de küzdünk és megcsináljuk. Kicsit azért Black Hole-os is az én olvasatomban, mivel pont ugyanúgy nem tudunk semmi biztosat – meddig tart, hogy alakul, milyen lesz. Nem állítom, hogy ne élveztem volna sokkal jobban a BH bármilyen szívatását ehhez képest. (:

A versenyek miatt egyik szemem sír, mert nagyon készültem – lélekben is át kellett állítani magam erre az új verzióra, de mivel tudom, hogy ez az ésszerű és szükséges döntés most a szervezők részéről, ezért elfogadom. Bizonyos értelemben vártam is a lemondásokat, így nem kellett a saját lelkiismeretemmel tovább viaskodnom: most az a helyes döntés, ha elmegyek, vagy az a helyes döntés, ha nem megyek el? A helyes: nem megyek, nem megyünk. Most. Majd amikor eljön az ideje. A felkészülés mindig egy feszült időszak: akarjuk, jól akarjuk, a legjobban akarjuk csinálni, és ez feszített tempót, mindennapokat eredményez. Ezt feloldotta nekünk a vírus: kaptunk egy csomó időt, amikor örömfutásokkal, elnyújtott időtartamban, rugalmasabb edzéstervvel készülhetünk, testben és lélekben. Nem kell megszakadnunk, túlfeszítenünk a húrt, és magunkban is jobban helyére tudjuk rakni, mit szeretnénk elérni, hogyan tudunk a cél felé haladni, mentálisan is tréningezhetünk a nagy nap(ok)ra.

Nekem még ki is kell találnom, hogy építem újra a versenynaptáram, ugyanis az eddig elmaradt versenyek már kaptak új időpontot, de ahogy sejteni lehetett, nem volt szempont, hogy nekem a legjobb legyen és engem maximálisan figyelembe vegyenek. (: De ráérek még kitalálni.

Amíg lehet, addig sokkal lazább keretekkel, de igyekszem kimenni futni, bringázni. Csak úgy sétálni inkább nem, a futással elég időt töltök kinn, és többet nem tartanék ildomosnak. Amíg még lehetett, a Sanyoszistállóval, illetve főleg a TeamUnicornnal igyekeztünk minél többet együtt futni, elmondhatatlanul jó érzés volt minden nap tölteni együtt egy kis időt. <3 Mostanra sem változott a helyzet nagyon: továbbra is motiváljuk egymást, küldjük át a  futós képeket, megbeszéljük, mikor indulunk és együtt futunk - lélekben. Sosem (najó, azért de) hittem, hogy akkor, amikor már elhatároztam, hogy nem akarok aznap futni, mégis rá lehet venni egy virtuális együttfutásra. (: Tényleg olyan majdnemugyanolyan, főleg, hogy megtaláljuk, megalkotjuk a kis kapcsokat, meglepiket magunknak, egymásnak. Közben teljesen más, és nagyon várom, hogy ismét szabadon élvezhessük, hogy együtt futunk... Addig pedig Ákossal megyünk, futva-bringázva, még a szervezés is egyszerűbb, mert már a kaputól indulunk, és tuti a kapuig fog tartani az edzés. És örülünk annak is, hogy az időjárás is partner ebben.

Mivel sehova nem megyünk ezen kívül, és én már 2 hete itthonról dolgozom szerencsére, olyan érzés, mintha rengeteg energiám maradna. Nincs állandó naptárlesegetés, rohanás, hogy a betervezett programok egyikétől másikának adjam magam. Élvezem ezt a kis lassulást, lenyugvást. Bár dolgozni pont ugyanolyan rendesen dolgozunk, mint előtte, sőt, én néha kicsit rendesebben is, a szellemi terhelés mellett kell a felszabadító fizikai is. Egyrészt határt kell szabnom magamnak a munkára, hogy a lelkesedés ne dolgoztasson késő estig. Másrészt attól, hogy már ilyen sportossá vált az életem, vágyom is a mozgást, a fizikai tevékenységet, és lelkesen látogatom (vagy realtime, vagy utólag) az online edzéseket, sokszinűen összeválogatva.

Nem túl nagy a lakás, de itt is lehet szerencsére sokmindent csinálni: átmozgatni, ugrálni, jógázni, nyújtani, erősíteni mindig lesz hely, és épp idő is. Eszköz is alig kell, de azért bevásároltam egy-két hiányterméket a homegym sarkomhoz. (: A futásokat könnyebben követem (tán a nagyobb rutin is segít, meg lényegében minden nap futok, az egy pihinapot könnyebb számon tartani), ezek az online edzések egyelőre még hullámzóan vannak jelen. Hol megcsinálok kettőt-hármat is egy nap, hol kimarad két-három nap. Kitaláltam, hogy csinálok egy heti naptárat, feljegyzést magamnak, hogy valamelyest egyenletesebben tudjam ezeket beütemezni, mert a napok összefolyásában ezek is összefolynak kicsit. De nagyon élvezem, és nagyon jól esnek! Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy válogasson magának olyanokat, amiket szívesen csinál és jól érzi magát benne – ezek most kulcsszavak.

Azon kívül, hogy cseppet sem érzem, hogy vesztettem volna a fittségemből (de nem is várom el magamtól, hogy ugyanolyan maximumon teljesítsek/tudjak teljesíteni – szerintem edzőbá sem), egyébként is egészségesebbnek érzem magam. Figyelek a magam módján az étkezésre, de így, hogy még az elkészítése is az én kezemben van, és nem a szemközti étterem etet az ebédszünetben, mintha jobban bírná a pocakom, nem nyavalyog annyit. Köszi neki érte. (: Ahogy azért is, hogy meglepő módon mértéket tart. :P

Nem érzem, hogy unatkoznék (bár az se lenne rossz :D), és mivel tudok itthonról dolgozni, ez valószínűleg nem nagyon fog bekövetkezni, mégis látom azt, hogy kényelmesebben van idő azokra a dolgokra, amik most még szerepet játszhatnak. Rejt még magában további lehetőségeket az időbeosztásom gatyába rázása, de erre is sor kerülhet fokozatosan. És mivel az agyamnak nem kell száguldozni folyamatosan a minden és a többi minden között, ezért rengeteget tanulok és fejlődök fejben is, ami extra haszon. De remélem legalább két kirakó elkészül ez alatt az idő alatt, mert az ilyen szempontból nekem 2-in-1. (:

Törekszem arra, hogy ésszerűen, de a józan eszemet megtartva éljek ezekben a napokban, dolgozzak egészséges mennyiséget (és ne többet :P), sportoljak kint és bent, amennyit és ahogy élvezem, és meglássam és kihasználjam mindazokat a lehetőségeket, amik az otthonmaradásban rejlenek. Tudom, hogy messze nem tökéletes, ahogy csinálom (a nap továbbra is csak 24 óra, és nem szerettem ki az alvásból), de minden nap próbálok pici szeletkéket biztosítani ebből, és előre tekintve élni az életet. Amíg így lehet, addig így. Utána pedig úgy, hogy velem legyen, amit most megtanulok.

Ez az év kicsit más, de kicsit ugyanolyan is. Lesz "megszokott", de lesz rendhagyó is. Eddig nem árultam el, hogy hova szeretném kitűzni a befektetett munka siker-zászlaját - aki velem szeretne tartani idén is, az viszont most figyeljen izgatottan, mert fény derül mindenre.

1️⃣ És végre eljött az ideje, hogy erről is írjak - ha tudnék róla mit írni. (: Ugyanis nem tudok róla szinte semmit, csak halovány támpontokat, összezavaró utalásokat, bizonytalan tényezőket és szemkerekítő korlátozásokat. De pont ez adja az izgalmas, hívogató és visszautasíthatatlan báját és vonzerejét. Aztán majd utólag elmesélem, mi is volt ez. De az biztos, hogy jó szokatlan, és szokatlanul jó lesz. ** Black Hole Ultra Running Race, kihívás elfogadva ** 2020.04.04.
		2️⃣ Tavaszi maraton angol nyelvterületen - lehet, hogy ez az új hobbim? Vagy csak így alakul, és egyelőre tartja magát a rendszer. Ráadásul ez is egy "darabka", úgyhogy év végén felező bulit is tarthatok. Szerveztem magam mellé két világklasszis futót, hogy könnyebb legyen követni ezt a maratonomat, meg legyen benne nekem is plusz kihívás. Good girls goes to heaven, marathon girls goes to... ** London Marathon, oh yeah! ** 2020.04.26.
3️⃣ Voltam a csúcson, és nem akartam többet, de aztán meggyőztek. Örülök, mert újra hihetetlen élménnyel, és újra a csúcsra kerültem. De nem akartam többet. Aztán mégis. Megint meggyőztek. Tudom, hogy megint hihetetlen lesz, és megint nem állunk meg a csúcsig. A SETE összes lába pörögni fog, akár @Csoma Enikő lábai, akár az enyémek. Csak két kislány. Csak egy kör. ** UltraBalaton, kösd fel a gatyád! ** 2020.05.15.
		4️⃣ Nem szeretek a nyári melegben hosszút futni, főleg gyorsan. Túlságosan igénybe veszi a szervezetem, és az már nem éri meg annyira, mint amennyire nem esik jól. De! A kis padavanom megtalálta a megoldást: az Alpokban hűvös van nyáron. Elkísérem? Futok én is, ha már ott vagyok? Minden kiderül! ;) ** Gletscher Marathon, készülj! ** 2020.07.05.
5️⃣ Anno álmodni sem mertem volna olyan eredményről, amit végül összeszaladgáltam - biztos vagyok benne, hogy a bensőséges légkör és a kék erő támogatott. Néha ugyan elszámolja magát az ember, de ebből még többet lehet tanulni, és még több erőt lehet meríteni. Sőt, újra és mégjobban lehet teljesíteni! Ez a célom a már-már hagyománnyá váló suhangyalkodásommal karöltve, az éjszakai 6 óra most is visszavár. ** Suhanj!6, triplázunk! ** 2020.07.26.
		6️⃣ Álmom, hogy összegyűjtsem egy olyan sorozat minden darabkáját, ami igazán világszintű és egyedülálló a maga nemében. Nem jár külön dicsőséggel, mégis különleges. Egy darabka már megvan, és mivel tavaly ügyes maratonokat futottam (és a koromat is jól választottam meg), ezért kvalifikációval be tudtam kerülni egy következő darabka eseményére. Nagyon izgalmas utazás lesz, és nem csak nekem. (; ** Chicago Marathon, jövünk! ** 2020.10.11.

2019.

Kicsit olyan volt, mint a többi, kicsit más volt, mint a többi. Jó volt, szerettem, tanultam is belőle sokat, és maradt is még benne (vagyis azt már, ami maradt, továbbviszem a következőre).

Amit megtanultam:

• tényleg nagyon jól tudom koncentrálni az erőmet oda, ahova szeretném, 
• bárhonnan fel tudok állni, még nagyon mély gödörből is,
• kell, hogy legyen alapos tervem egy versenyre (amilyen nekem szokott lenni),
• szükség van a pihenésre és nagyon jót tesz a futókámnak is,
• emberből vagyok én is, és bár brutálisan tudok küzdeni, szét is tudok esni és kell a segítség,
• nekem nem posztmaratoni, hanem premaratoni stresszem van,
• ha kicsit elengedem a görcsös teljesítménykényszert, és az élvezetre koncentrálok, hegyeket tudok megmozgatni (magamban), 
• csak a futás nem elég, testemnek-lelkemnek egyaránt kell a mellé elvégzett plusz,
• bizonyos dolgokban továbbra sem vagyok elég kitartó, de a cél felé megállíthatatlanul tudok előretörni, 
• agyonversenyzés helyett sokkal célravezetőbb fontos mérföldkövekre építeni és koncentrálni,
• együtt futni olyan lélekemelő, hogy majdnem pihenőértékű. 

Amit nem tanultam meg:

• emelkedőn futni, 
• kockás hasat csinálni magamnak, 
• rendesen étkezni, de igyekszem jó úton haladni,
• normálisan aludni (ez egy óriási feladat és egy alaposabb ötletelést igényelne),
• kicsit kitartóbbnak lenni és a saját ötleteimet hosszútávon fenntartani,
• a beszámolókkal nem elmaradni,
• mindig mindenhova időben odaérni és semmit nem elodázni,
• magamat a pontos helyén értékelni.

A négyesfogat, és egyben ezekre is vagyok a legbüszkébb:

1 - Diamond Valley Lake Marathon - Női 1. hely (március 2.)

Szuper élmény volt, bár az időjárás nem a napos, hanem inkább az esős oldalát mutatta, de így is egy szépséges tavat körbefutva sikerült megnyerni az aranyos családias, cseppet sem sík és aszfaltos maratont. (:

2 - UltraBalaton párosban - Férfi páros 3. Hely (május 11-12.)

Fantasztikus élmény és izgalmas kihívás volt, nagyon jólszervezett csapat voltunk, és a nem számított kis végjáték ellenére is nemes versengésben szereztük meg a férfi párosok között vegyes csapatként a harmadik helyet, szerintem mi voltunk a legboldogabbak a dobogón!

3 - Suhanj!6 - Női 2. hely (július 21.) >>>

Nagyon készültem rá, csak épp nem eléggé, mert nem találtam ki, hogyan fogom futni fejben. Ez kicsit meg is bosszulta magát, de közben óriási élményt is adott az, hogy mégis fel tudtam állni a gödörből, nem is akárhogyan, úgyhogy teljesen pozitívan és elégedetten, örömmel gondolok erre, és a második helyre.

4 - Nice-Cannes Marathon - PB és kategória 4. hely (november 3.)

Alapos megborulás volt előtte, ennek köszönhetően olyan jól elengedtem végül a stresszt, hogy egy szárnyalós csodás maratont futottam, amiben még az esőt és a második rész hullámzását is szerettem. Egy óriási PB-vel és fantasztikus élménnyel futottam be a 4. helyen.

Éves mérleg:

• 261 nap sporttal
• 2880+ km futva
• 263+ km bringázva
• 47 egyéb edzés 
• 24 verseny (ebből 1 DNF), kb. 518km
• 10 dobogós helyezés
• 1 maratoni PB
• 2 alkalom guide-olás
• 1 instantkör (Rókás-kör) 
• legalább 3 magára várató beszámoló
• majdnem teljesen kész 2020-as versenynaptár
• Sanyosz, Fanni, Zsófi
• Szibi, Gréti
• Sanyoszistálló, TeamUnicorn, Hegyvidék, Meru
• sok közös km, sok kedves szó, sok kedves mosoly, sok támogatás, sok kedves ember
• tervek, álmok, célok

 

2020?

Lesz, okosabb leszek (remélem :D), vannak tervek, vannak álmok, vannak célok, fogadalom pedig csak annyi, hogy csinálom, amit és ahogy szeretek, és jól érzem magam benne. (: A többi meg majd úgyis jön, ahogy jönnie kell.

Nem nagyon akartam már az idén az előre betervezetteken kívül versenyezni (ami még egy trailt meg egy mikulásfutást jelent kb.), de kaptam egy kedves meghívást a tegnapi Dobogókői hegyi futóversenyre, Máthé Istvántól - ezúton is hálásan köszönöm!!! Lehet visszautasítani egy ilyen ajánlatot? Na azt nem, de elgondolkodni rajta simán, és amúgy sem tartott 15mp-nél tovább, amíg befészkelte magát a fejembe. (:

Több táv közül is lehetett választani, egészen rövid-kedvestől a maratonos 34km-ig, sőt, még teljesítménytúra is volt. Tájfutó szervezésben (Tabáni Spartacus SKE Tájfutó Szakosztály), úgyhogy ettől picit más hangulatban, mint egy "sima" terepfutás (és én is mindig nosztalgikussá válok ilyenkor a gyerekkori tájfutások nyomán). A maratonon kevés induló volt, de nem akartam túltolni a dolgot, az élvezetnek pont elég lett volna egy kisebb, meg nekem is, mivel elég régen merészkedtem terepre utoljára. Viszont ha már a helyszín ez, akkor a Prédikálószék mindenképpen legyen benne, mert azt a kilátást imádom!!! Úgyhogy egészen könnyű lett a dolgom: a legrövidebb, Prédikálószéket is tartalmazó távot, a félmaratont futottam.

Picit később érkeztünk, mint szerettünk volna, de minden ment pörgősen, a rajtszámátadásnál még tudták is,  hogy hova tegyenek (:, a mindenki kedvessége és segítőkészsége örömmel töltött el a kicsit kapkodós készülődés közben. Pisi megvolt, átöltöztem, összeraktam magam, melegítés csak a Meru Warm-mal volt, chip letörölve, ellenőrizve, és már futhattam is a rajtba, ahol megállás nélkül be is kapcsolódtam az induló tömegbe.

Viszonylag hátulról indultam, de hát így jár, aki nincs ott időben, de szépen elhaladtam legalább a mezőny egy része mellett (az elsőknek meg hírét sem láttam, mert úgy elrohantak már az elején), és bőven volt még idő mindenre a 20km alatt.

Az útvonal jó volt, az erdő szép, igyekeztem nézelődni, amikor tudtam, de voltak olyan szakaszok, ahol csak a lábamat volt időm ellenőrizgetni, hogy jó helyre lép-e. Az elején valamiért eléggé instabil, koordinálatlan voltam, ezt nem tudom még, mi okozta, de aztán szép lassan rendbejöttem. Az első részben viszonylag sok volt az akadályfutás: fákon keresztül, patakon többször átkelve (részemről gázolva, cipőmosással), avaros köveken egyensúlyozva, erdőn keresztülvágva, de megvolt a maga bája. (: Esni is csak egy testes fatörzsön bénán átmászva sikerült, de nagyon rambósan továbbgördültem, valódi probléma nem történt.

Aztán a Prédikálószékre fel kellett mászni. Konkrétan. Már az itinerből tudtam, hogy itt nagyon meredek lesz, meg persze a szintrajz sem ígért mást, de azért alaposan és a vártnál jobban megdolgoztunk, mire felértünk. Itt volt egy második kis esés menet közben, inkább olyan visszacsúszás-féle, mégannyira sem gond, mint az első. A gerincen végigfutni pedig külön élvezet volt!

Fent örültem a kilátót meglátva már, és bár a csodás panorámáig pont nem vitt el az út, és nem akartam kitérőt tenni, azért a fák között átkukucskált a Dunakanyar. És mivel annyira sosem siethetek, hogy ne fotózzam le pont a Prédit, ezért csináltam is kukucskafotót, Bea csinált rólam erőfitogtatót (: (valahol az első esés után összetalálkoztunk), és még csináltam a kerítésen keresztül, ahol már látszott jobban, milliónyi emlékfotót a fejembe. Még mindig csodás!!!

Innen megint egy nagy lejtő következett (benne egy kicsit hosszabb aszfaltos szakasszal, ahol ráadásul izgalmasan szembefutott egy másik táv ;), egy kis részen megint erdőnátvágással, néhol pedig sárral). Elengedtem a lovakat, bár azért okosan, hogy ne legyen gond (de itt már jobban voltam). Innentől kb. már teljesen együtt futottunk Beával, váltott lovakkal haladtunk, hol én elöl, hol ő. (:

Volt (asszem) két meredek kanyar az útvonalban, ahol az egyenesről le kellett térni, ezek nem adták olyan könnyen magukat, de szerencsére gyorsan reagált a környéken futók csapata, és nem lett belőle pár tíz méternél hosszabb vargabetű. Egyedül azért úgy sejtem alaposabban benéztem volna. A track-et letöltöttem az órámra előzetesen, de szinte végig mellette haladtam. Amíg volt szalagozás, márpedig mindenhol rendben volt, addig ezen nem nagyon izgattam magam. Az itinert is elolvastam előtte, de sok nem maradt meg a fejemben belőle, mivel nem tudtam hova rakni (ismeretlen környék, a turistajelekre csak ömlesztve emlékeztem, a kerítéseken meg mégsem kellett átmászni a falétrákon, mert nem volt kerítés). Térképet is kaptunk, de nem akartam megállni tanulmányozni, ahhoz pedig nem volt eléggé kiemelve az útvonal, hogy szaladás közben felfogjam, így ezt elengedtem.

A második, egyben utolsó emelkedő nem ígérkezett annyira meredeknek előzetesen, és a valóságban sem volt olyan vészes, néha még vízszintes, vagy akár kicsit lejtő szakaszok is voltak benne, de így a végefelé azért már megdolgoztatott ez is. Belefutottunk, amikor-amennyit csak tudtunk, néha kis sétával pihentünk, majd ismét nekiiramodtunk. Itt már végképp elkélt egymás segítsége, legalábbis nekem Beáé tutira jól jött, ha más nem, lelki ostorozásként, hogy nem állhatok le, mennünk kell. Köszönet érte! (: A 3. ellenőrzőpontnál, ami lényegében ennek az emelkedőnek az elején volt, kicsit erőtlennek éreztem magam, be is nyomtam a nálam lévő zselét, ami ugyan csodát nem tett, de tán köszönhető neki, hogy nem véreztem el a végére, és ennyire még bírtam tartani magam. (Be fogok csempészni tuc kekszet a táskámba, mert arra vágytam közben...)

Aztán beértünk, beszámolásra együtt csippantottunk, és sikerült is a 4. helyet holtversenyben megszereznünk, még a nyugtát is megkaptuk róla, hogy ma itt voltunk, minden részidőnkkel együtt. (:

A rajt/cél területül szolgáló menedékház előtti parkban mindenféle bográcsos ételekből lehetett vásárolni, a gulyáshoz kedvezményes jegyet is biztosítottak a futóknak, és kicsit ugyan fagyoskodva, de átmelegítettük magunkat a finom levessel, hogy aztán kocsiba vágjuk magunkat és induljunk haza.

Szeretem a kicsi, családias versenyeket, ahol látszik a szervezők és önkéntesek minden beletett munkája, energiája, a verseny kedves kis emberközeli rendszere (pl. a kézzel felcímzett borítékokon), szeretem, hogy próbálnak mindent alaposan megtervezni és kivitelezni, szeretem, hogy ezek ilyen emberi, tényleg szívből jövő rendezvények. Mivel nem vagyok amúgy kötekedős típus, és valószínűleg bizonyos dolgokat, részleteket nem látok, de amennyit most láttam, és a hozzáállást, azt szerettem. Az útvonal jól ki volt jelölve, előzetesen mindenre fel lehetett készülni (teljes volt a tájékoztatás), az ellenőrzőpontok egyértelműen látszottak, megfelelően voltak frissítőpontok, a személyzet kedves volt, és még a rendszerben valamiért magát megváltoztató nevem is pikkpakk javításra került. (:

Mindenen lehet javítani, minden lehet jobb, és az erre való igény szintén szerethetővé teszi az eseményt, de én itt most a saját bőrömön nem tapasztaltam semmi kivetnivalót. Hallottam, láttam engem nem érintő dolgokat, de ezeket nem az én tisztem elmondani, már csak azért sem, mert nem tudom hozzá a hátteret.

Mosolyogva, örömmel zártam ezt a napot, jóérzéssel jöttem el, és még a teljesítményemmel is nagyjából elégedett vagyok. (: Nem biztos, hogy nem jövök vissza többet, az óriási emelkedők ellenére. d: Majd erősítek combra, tüdőre, és akkor még jobban fogom tudni élvezni a meredek részek báját is a versenyen. (: Vagy teljesítménytúrát választok, és akkor lesz időm megcsodálni mindent, nem szaladok el az erdő varázsa mellett.

Köszönöm, hogy ott lehettem, meleg szívvel ajánlom mindenkinek!

Ákosnak pedig ismét köszönöm a hozzájárulását, nem különben a lelkesedését! (:

Fotók: Máthé István, az esemény fényképei, Varga Bea, én

Egyáltalán nem titkolt célom volt, hogy a tavalyi szuperül sikerült Suhanj!6 után idén is megvédjem a címemet, sőt, mivel azóta eltelt egy év és ezalatt sokat fejlődtem, szerettem volna a kilométerekre is rápakolni kicsit.

Edi tervez, a teste végez: voltak nehézségeim a felkészülési időszakban, beteg voltam, rosszalkodott a csípőm (köszi, Gréti <3, hogy tök jól helyretetted!), és emiatt kevesebbet is futottam, meg sokszor nem igazán azt az edzést, amit kellett volna/akartam. Kicsit meg is ijedtem, az ultrára készülés nem arról híres, hogy 202km elég neki egy hónapban. De hát ha ez van, akkor ebből főzünk, aztán utána meg is esszük.

Ismét adománygyűjtő futásba csomagoltam az eseményt, és hihetetlenül sikerült teljesíteni: 85.000 forint gyűlt össze általatok a SUHANJ! Alapítvány számára, amit ezúton és a suhancok nevében is nagyon köszönök!!! <3

Na azt azért sejtettem, hogy 85km-t aligha fogok futni (vagy ha mégis, akkor többet nem kell mennem dolgozni :P), de voltak cél-fokozataim. A fizikális nyűgjeim (különösen a csípőmtől féltem, hogy ilyen távon mit produkál majd) miatt az elsődleges cél az volt, hogy végigfussam, és jó legyen, ne legyen baj. Ezen túl szerettem volna persze a tavalyi eredményem megjavítani, a címem megőrizni, meg mindenféle számok is röpködtek mindenfele. Nem volt már olyan ismeretlen a terep, hiszem tavaly már ezt bejártam, volt mihez viszonyítanom, még ha ez nem is túl sok tapasztalat, de mivel ilyen kicsit összevissza voltam, ezért kissé ötlettelen is lettem, hogy most vajon mi lesz. Épp ezért megpróbáltam leginkább az első célra koncentrálni: jót futni, végig futni, hogy ne legyen baj.

A szerdai masszázs meglepő dolgokat tárt fel a lábamban, így kilátásba helyeztünk egy mekiwc-t, ahogy mi mondjuk (:, amiből aztán a világ legjobbnak bizonyult ötleteként egy szombat délutános tape-elés lett. Nagyon köszi Szibi ismételten!!!! <3

Hajni nagyon korán ment ki a helyszínre szombaton, és akkor még nem akartam, de Gyuri felajánlotta, hogy vele tarthatok egy kicsit későbbi időpontban. (: Szerintem nagyon jót is csacsogtunk kifelé az úton, engem legalábbis nagyon feltöltött, köszi Gyuri <3! (:

Kis bandázás, tombola, rajtszámfelvétel, egy kis pihenés a kocsiban (köszi, Hajni <3, hogy a lakosztályom lehetett az autó), aludni nem akartam, úgyhogy csak hátradőltem zenével a fülemben, elolvasva a jókívánságaitokat, a tavalyi beszámolómat, meg fejben megalkotva az idei frissítési tervet. Aztán még egy kis bandázás, öltözés, bandázás és készülés a rajtra.

Rajtszámátvétel: az a hiperszuper megtiszteltetés ért, hogy enyém lehetett az egyes (1, uno, one) rajtszám!!! (Köszi, Szandi <3!) Ez egyben azt is jelentette, hogy így méginkább szerettem volna megnyerni, másrészt felelősség is volt (erre azért mindenki felfigyelt), ráadásul a szélére került a frissítődobozom, amit nekem volt a legegyszerűbb megtalálnom (és amit tavaly Simonyi Balázs használt, megtiszteltetés No.2. :D).

Doboz: szépen bekészítettem mindent, elrendezve, elérhetően, megjegyezve, és igazából mázli is volt, hogy most a sor másik vége volt az egyes, mint tavaly, mert így több időm maradt a hivatalos frissítőig, bár onnan nem sok mindent fogyasztottam a röptébenvizeken kívül.

Utolsó simítások (értsd: pisi :P), és mehet a rajtbaállás, mert aztán... GÓ!

Az volt a terv előzetesen, hogy 12km legyen óránként, persze az elején menni fog ennél gyorsabban is kényelmesen, a végére meg úgyis elfáradok, úgyhogy addig fussak, amíg tudok úgy kényelmesen. (: Az első két óra annyira jó volt, hogy 12,5+12,5km lett tényleg, Péterrel együtt haladtunk, hol egyikünk, hol másikunk futott elöl, de sosem túl messze, nekem ez tök jó alaptempó volt, köszi Péter <3! (:

Nagyon könnyen, nagyon kényelmesen tudtam futni, éreztem a Meru jótékony hatását a lábaimon (a meleg-hidegjével továbbra is a Warm a kedvencem, imádom!), semmi nem fájt, a vállam is teljesen le tudtam lazítani, nagyon jól esett. Szuper volt az idő, a legelején picit még izzadtam, de 3 kör után felvettem a szokásos "meztelen" öltözetet, picit menet közben hűlt a levegő, esőt nem ígértek és nem is volt, és néha még az éjszaka is egészen világosnak, könnyűnek tűnt. A ruháim kényelmesek voltak, a topom is hamar a megfelelő pozíciót elérte, a fejlámpa és a chip sem zavart, kidörzsölődés sem. És még elöl is haladtam. A mennyországnak tűnt a dolog. (:

Asszem másfél óránál kezdett gyökeret verni a megborulás. Az első órában még énekelgettem, élvezkedtem, elképzeltem Cili drukkolóüzeneteit a tavalyi helyeken (imádlak, Cili! <3), néztem a többieket. Aztán szépen lassan elfogyott a muníció. Próbáltam a szépen futásra figyelni, 1:30-nál viszont számoltam: a kétszer ennyi is még csak a fele lesz!!! Mintha fejbevágtak volna egy serpenyővel! Én pedig ettől és muníció híján mintha elindultam volna lefelé a lejtőn.

2:30-nál jött a mélypont: elkezdett mindenem (de tényleg mindenem) egyszerre és erősen fájni, már a biofreeze is hiába volt neki, pedig aztán az nem simogatás, és most épp hozzá sem vagyok szokva, mert már nem szoktam használni, de most praktikussága és csípőfélelmen miatt azért betettem. Valószínűleg a befeszülésem vetült ki csodálatosan fizikálisan is. Rettenetesen álmos voltam. Úgy éreztem, futás közben elalszom. És hihetetlenül eluntam és nem láttam értelmét.

Arra vágytam, hogy Ákos megérkezzen végre, és valahogy győzzön meg arról, hogy a pályán maradjak. Arra vágytam, hogy kitaláljam, mi lenne a legjobb. Kínozni magamat fájdalmak közepette, miközben kedvem sincs, és csak vonszolom magam. És ezzel vereséget szenvedni, mert annak éreztem, és nyilván így a győzelmem se annyira esélyes. Vagy feladni, és elmenni aludni oldalra, mert ennek nincs semmi értelme. De nem azért jöttem, nem azért készültem erre, nem azért ez az év egyik legfontosabb versenye, hogy 2 órát töltsek a pályán, aztán elkullogjak. Ezzel is vereséget szenvedtem volna. El kellett volna döntenem, hogy megtanulok vereséget szenvedni, elfogadni, hogy nem győzhetek mindig (ez még nehezen megy), vagy elengedni egy nagyon fontos és nagy versenyt (kicsit el tudok engedni már, de ez nem az a történet volt közel sem). És ezt nem tudtam eldönteni. Végül néhány megállás nyavalygás, tanácstalan megvitatás(i kísérlet) és Ákos letorkollása (köszi, Ákos, jól tetted!!! <3) után azért csak mentem, kicsit még nyüstöltem tovább. Voltam pisilni is egyet (naná, hogy vagy negyed óra volt, mire megint kényelmes lett a gatyám), időztem a frissítőnél, megettem egy koffeines zselét, ami nem hatott rám különösebben, megittam egy kávét megállva. De azért mindig egy kicsit elindultam, csak meg-megállva, tanácstalankodva (kizárólag a frissítőnél és Ákosnál, máshol istenments). A tavalyi össz másfél perchez képest most negyed óra volt állás...

Alkudoztam magammal, hogy akkor azért valamicske csak legyen. Esetleg 60 legyen, ahhoz nem kell annyira erőlködni sem talán. De azért inkább menjek, mert nem kiállni jöttem. Mondjuk nem is szenvedni, de ezt senki nem kérdezte. Senki nem kérdezte, hogy akar-e egyszerre fájni a csuklyás izmom, a térdem, a fenekem, a derekam, sőt még a talpam is. Mégis megkaptam mindet egyszerre.

Majd 4-kor szerencsére lett valami! Ettem 2 tuc kekszet (2-t, de minit!), ittam egy kis narancslevet, és innentől visszatértem, visszatért az erőm, a kedvem, és még némileg a tempóm is, ha nem is úgy, mint az elején, de ismét "repesztettem". (: És ezzel még jobban erősödött a kedvem, a hitem, az erőm. És igyekeztem közben mosolyogni, meg szurkolni, meg magamra koncentrálni. Fogalmam sem volt, mi a további helyzet a csajoknál, azt tudtam csak, ki az első. Itt már sokkal jobban szurkoltam neki, izgultam érte, mint magamnak, magamért. Én már csak futottam, ameddig bírtam, persze azért folyamatosan fáradtam, de ő nagyon jól ment!!!

Aztán kialkudtam/-számoltam magamnak egy 63-at. Ment volna 65 is simán, sőt, de ekkor már annyira mindegy volt és annyira nem érdekelt, hogy 63-ig akartam eljuttatni magam, mert az olyan szép szám, meg pont a lenti fordítónál volt esedékes. Aztán kitaláltam, hogy onnan a maradékot még sétálom, Ákossal, addig is gyűlik a kilométer. Ákos persze elkezdett kocogni, de az jobban is esett. (: Azért hamar séta lett, mert ő nem az a hátizsákkal futós típus, nekem meg azért továbbra is fájt a térdem meg a csuklyám főleg. Ha tudom, hogy a harmadik (végül második) lány olyan közel van, biztosan futottam volna, de tényleg nem nagyon érdekelt, csak utólag okoskodok rajta. Nem baj, jó volt ez így. Majd legközelebb nem a padlóról kelek fel. (: Mert tudom, hogy amúgy ennél több, sokkal több van bennem. (:

És aztán vége lett. Én 64,19km-t mértem magamnak. Ilyenre terveztem? Nem. Jobbat szerettem volna? Igen. Elégedett vagyok-e? Végülis igen. (=

Update: második lettem, közel volt a harmadik leány, de valóban nem előzött meg, nem csak nem emlékeztem rá. (: A hivatalos eredmény pedig 64,560km. Ez az egyéniek között 7., és szuperösszesítettben is előkelő 21. hely.

Fogalmam sincs, mikor mit ettem közben, egy idő után már összevissza volt, amit megkívántam, és igyekeztem minél jobban kitolni, félórákhoz-órákhoz igazítani. Elfogyott összesen 2 deci iso, 1 deci narancslé, 1 Hammer espresso gél, 1 falatka Cliff energiaszelet (pedig ez volt tavaly a csodaszerem), 6 tuc minikeksz és az óránkénti 1 Hammer sótabi a saját készletemből, a közös frissítőből meg 1 falat banán, kb. 1 deci víz, és a végén a sétálásnál 3 kocka dinnye (a nap fénypontja, de ezt korábban nem mertem). Szerintem nem túl sok, de nem is vágytam semmi másra, néha már ez is csak taktika volt, hátha jobb lesz...

Hogy mi volt rossz? Nem tudom. Ekkora mélypontom, falam még sosem volt, és mindigis büszke voltam arra, hogy a tétmeccsre mennyire rendben voltam fejben. Most is úgy éreztem az elején már. De azért az is igaz, hogy előtte eléggé össze- meg szétszórt volt minden. És ezek szerint szükségem van azokra a dolgokra, amiket kitalálok magamnak közbenre, ahogy felosztom az egészet. Most nem volt ilyen. A 6x1 óra és majd énekelgetek nem eléggé meghatározott az én szögletes agyamnak. (: Legközelebbre lesz tervem, ígérem. (:

És mi volt jó? Az, hogy végigcsináltam, mégsem álltam ki, felálltam a padlóról és megújulva még a végére is majdnem olyan jó lett, mint az elején volt (csak kicsit jobban fájt :D), az, hogy így is egész vállalható lett az eredményem. És különösen ebben a szurkolásnak, a társaságnak, a biztató szavaknak volt ereje. De még mekkora!!! Ámultam, bámultam, örültem és meghatódtam, élveztem a biztatást, és drukkoltam, hogy én is motiváljak! Meg jó volt a csodás napfelkelte a piros felhőkkel. Meg a jó idő. Meg a könnyű éjszaka (nem tudok rá jobb szót). Meg az egész! (: Meg hogy végig bírta a TomTom órám a 6 órát rendben. ;) Meg az, hogy az ide vezető utat végigjártuk Sanyosszal és a Sanyoszistállóval. (:

Az elején úgy gondoltam nehéz pillanataimban, hogy ez @#&!?/%, és semmi értelme, és mindenki hülye, aki ilyet csinál. Meg aki egyedül körbe akarja futni a sokkal hosszabb Balatont napsütésben, az méginkább. De természetesen nem fogok rajta sokáig gondolkodni, hogy akarok-e menni jövőre is. Mert szeretem ezt a versenyt. Sőt, lehet, hogy még revansot is veszek ezen a 6 órán, és futok egy normálisat. De most először egy kicsit pihenek, mert érződött, hogy erre tettem fel mindent, ide csúcsosodott ki egy elég hosszú időszak. És futok egy kicsit terepen, meg élményre is. (: Aztán utána jöhet a folytatás, mert lesz.

Én ma hajnalban győztem. Legyőztem magamat, és megmentettem magamtól magamat és a Suhanj!6-omat is. (: És ez jó érzés, egy győzelem, mert tényleg nagyon mélyen voltam, és nagyon jól visszajöttem. Köszönöm Ákosnak, köszönöm Nektek (ide mindenki helyettesítse be magát, az is, akit nem ismertem fel az éjszaka, különösen ezért nem szeretnék felsorolásba kezdeni, mert furán nézne ki - a pasi hangja a sötétből, a csajok hangja a sötétből, egy futósrác mindig a szembeoldalon... :D), és igen, köszönöm magamnak! Most ezt megtanulom és megerősítem ebből a győzelemből. Mert képes vagyok erre is. Mert én erre vagyok képes. (:

A versenyen készült jobbnál jobb és vidámabbnál vidámabb fotók pedig álljanak itt egy kis fotóalbumként, Robinak köszönhetően:

Már megint készülök valamire... Sőt, Veletek együtt készülök megint véghez vinni! Benne vagytok? (;

Elindult, és nagyon szépen halad az idei Suhangyal gyűjtésem, a Suhancok igazán boldogok lehetnek, hogy így gondoltok rájuk! �

Az összegnek kevesebb, mint a fele hiányzik, az időből pedig még több, mint a fele hátravan. (;

Aki teheti, csatlakozzon a kezdeményezéshez: miközben a Suhanj!6 idei 6 órás jótékonysági versenyére készülök, remélem a kampányt is sikerre tudjuk vinni közös erővel! (:

Bemutatkozómat és minden fontos információt a Suhangyal oldalamon találtok meg, itt:

http://www.suhangyalok.hu/suhangyal/292/furesz-edit-jotekonysagi-ultrafutasa

Bekészítettem magamnak egy decicske bort (néha tartok ilyen vérképző tréningeket), és nekiállok összeszedni, mi is történt velem 2018-ban. Azon kívül, hogy rengeteg minden, szuper jó dolgok és mások is, igazából csak szeretném kicsit áttekinteni az évem, értékelni magam, hogy ezzel is motiválódjak az idei évre, az idei tervekhez plusz lendületet adjak magamnak. Meg persze mindenki másnak! (:

Átalakítottam a versenystartégiámat

Megelőző évben rengeteg volt a verseny, szinte alig volt üres hétvége, és ez nagyon kifárasztott – ehhez képest most a sokkal kevesebb verseny tényleg jól sült el, még ha először fura is volt, hogy kezdeni kell (lehet) valamit a hétvégéimmel. (: Nem hajtottam szét magam, és az apróbb, kevésbé fontos versenyek nem csábítottak el, sokkal jobban tudtam koncentrálni, fókuszálni a fontos eseményekre.

A négy nagy

2018-ra négy mérföldkövet terveztem be magamnak, ráadásul ezek szép egyenletesen is oszlottak el az év során, így mindnek megvolt a maga időszaka. Szinte még most sem hiszem el, hogy mennyire tökéletesen sikerült mindegyik, mennyire az lett, vagy még azt is meghaladta bőven, amit szerettem volna, amit megálmodtam.

1) Márciusban borzasztóan megdöntöttem a maratoni csúcsom egy egyébként is isteni, tökéletes Los Angeles maratonnal (3:25:07).

2) Májusban az Életrevalók csapatával női trióként megnyertük az UltraBalatont, fenomenális harmóniában és elégedettségben töltve 18:43:49-et a tó körül.

3) Augusztusban ultrafutóvá váltam, ráadásul egy minden szempontból mesebeli, képzeletet felülmúló 70,247km-es 6 órával a Suhanj!6-on.

4) Októberben pedig megjavítottam saját csúcsomat a budapesti Spar maratonon, így jelenleg 3:22:11 a jegyzett legjobb maratoni eredményem.

És nem azért beszélek ezekről szuperlatívuszokban, mert már majdnem elfogyott a borocskám, hanem mert tényleg ennyire fantasztikus volt mind a négy mérföldkövem! Célzottan készültem mindre, fejben és testben egyaránt, az évközbeni versenyek csökkentésével a figyelmem is megfelelően tudtam összpontosítani, és csúcsformára is tudtam faragni magam minden fontos alkalomra. Még ha a két maraton előtt volt is némi ingadozás betegség, térdprobléma miatt, végül azok is odatették magukat rendesen – talán éppen ezért.

A többi, ami szintén az út része

Azt azért senki ne várja tőlem, de én sem várom magamtól, hogy ezen túl ne vegyek részt semmi más versenyen. Akár edzésnek, akár a társaság, vagy épp a nosztalgia, netán az újdonság miatt, de jól jönnek a mérföldkövek között ezek a lépcsők. A nagyok sikere pedig annak is köszönhető, hogy ezek jól voltak beiktatva. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy sokszor sikeres is voltam, azaz az idén egészen "kikupálódtam". (:

(Na most fogyott el a borocska. (: )

Újdonságok 2018-ban

Végre sikerült teljes egészében megcsinálni a Nyúlcipőbolt Trails sorozatot.

Kipróbálhattam magam iramfutóként.

Éreztem úgy, hogy dobogón kéne állnom, de gubanc miatt ezt más tehette meg helyettem...

Győztes lettem a Spar maratonon – az informatikusbajnokság keretein belül.

Sokat fejlődtem, sok új csúcsot futottam. Közben pedig sokat tanultam a futásommal kapcsolatban.

A futásaimnak külön oldalt indítottam a facebook-on, először a nagyszabású LADy route 66 projektnek, amihez instagram oldal is tartozik, majd a Tvedifut, azaz minden további számára is.

De van még min javítani

A keresztedzéseket továbbra sem sikerült úgy beépíteni, ahogy szerettem volna.

Az év vége felé elfáradtam, így sokat sumákoltam, bár ez talán bocsánatos bűn az egész éves teljesítés után akkor, amikor már igazából nincs hátra nagy feladat, és kicsit pihenni is kell néha.

Az édességet továbbra is szeretem, meg a fini kajákat, az idén nem (mindig) sikerült olyan fegyelmezetten tisztán étkezni. De azért igyekvés volt bőven!

Na és az alvás... Az leginkább néha katasztrófa volt...

A térdizületemre pedig azt mondta a dokibácsi, hogy nem lesz vele gondom. Persze ehhez a vízivást is sokkal magasabb fokon kell művelnem, mint ahogy éppen teszem.

Különleges elismerés

Nem vagyok kiemelkedő tehetség, élvonalbeli futó, vagy legalábbis nem találtam még meg azt, amiben az lennék. Az idén viszont a 6 órás futásomnak köszönhetően egy kicsit az élvonal közelébe kerültem.

Egyrészt óriási megtiszteltetésként felkerültem a magyar 6 órás futók palettájára, a nagy nevek mellé új belépőként, a mindenkori 6 órás magyar női ranglistán így 11. vagyok. (Forrás: Bérces Edit, Ultrafutás facebook  zárt csoport)

Másrészt ezzel az eredménnyel a 2018-as női eredmények között az igen előkelő 17. helyet foglalom el. Ráadásul korcsoportomban a 2. legjobb eredménnyel rendelkezem, és 3. magyar vagyok ezzel a listán. (Forrás: DUV Ultra Marathon Statistics)

Nem titkolom, hogy mindkét tény rettenetesen motivál, és cseppet sem tántorít el attól, hogy megpróbáljam túlszárnyalni magamat. (:

Szumma szummárum

Futottam 2018-ban:

• egy 6órás versenyt
• egy harmad-UB-t
• három maratont (ráadásul ebből egyet december 30-án)
• öt félmaratont
• versenyen, edzésnek és jólesően
• rengeteget aszfalton, nagyon sokat terepen
• itthon és külföldön
• adtam fel és teljesítettem (vagy épp túlteljesítettem)
• egyinéket, guide-ként, váltókat és csapatban
• dobogót érő tempókat
• négy 300km feletti hónapot
• egyszer jóval kevesebbet a térdfájás miatt
• mindig céltudatosan, de néha lazábban a kifáradás miatt
• összesen 288 és fél órát
• 22 243 méter szintet
• 3274 km-t

És hogy mi lesz 2019-ben? Arról talán majd inkább egy külön irományt készítek. (: De egy biztos: futás, na az lesz! :D Örülök, ha velem tartotok idén is – a tavalyi év sem ment volna így nélkületek! <3