Régóta szerettem volna már végigcsinálni a sorozatot, és nem csak a nyuszis éremért, hanem mert szeretem ezeket a versenyeket, és különösen közel áll a szívemhez amiatt, mert az első ilyen alkalmával szerettem bele visszavonhatatlanul és végérvényesen a terepfutásba. Na meg persze kicsit a nyuszis érem miatt is. (:

Az idén végre semmi nem jött közbe: lefutottam a Mecsek Trailt tavasszal, nyáron a Börzsöny Trail erdeibe-hegyeire menekültem a nagy meleg elől, ősszel a Mátra Trailen rúgdostam fel a Kékesre a faleveleket, és télen...

A télben és a téli futásban az a legjobb, ha esik a hó. Persze így nem lesz könnyebb semmi sem, sőt, de sokkal szebb lesz, és ez az élmény ugye csak ilyenkor élvezhető, máskor ritkán éri az embert - élvezzük hát ki, amikor csak lehet. Ezen a télen (is) kedves volt hozzánk a Budai Trail időjárása, nem is kicsit: előző nap leesett az első valamirevaló hó, elég hűvös volt ahhoz, hogy el se olvadjon másnapra, még a sok-sok futó taposása ellenére se, ráadásul szikrázó napsütésben futhattunk. Mi ez, ha nem egy tündérmese? (:

És szerencsére az egész futásom is ilyen volt! Kicsit fáradok már az év végére, alig vártam, hogy végetérjenek a jelentősebb versenyek, és már csak kedvemre futkározhassak. Persze ilyenkor is szeretnék azért jót futni, mert ha nem is vagyok mondjuk villámgyors, de ha végigfutok valamit, az is lehet eredmény és jóérzés. (: A mostani trail pedig kivételesen jól esett: csodás volt a táj, az időjárás, tökéletesen sikerült felöltöznöm - se melegem nem volt, se nem fáztam, és a futás is irtózatosan jó élmény volt! Nem futjuk el az elejét, mert hova is sietünk, meg amúgy is emelkedő van, ráadásul 3 dombunk van ebben a távban, a két szélén lévő "kisebbet" egy középső nagyobb köti össze szépen szimmetrikusan. Idén olyan ügyes voltam, hogy az elsőt simán megfutottam, sétálás nélkül, aztán a második lábánál ettem egy kocka sajtot, annak is nekiindultam. Itt azért kicsit néha belesétáltam, de lehetőleg minél kevesebbet, hogy megint fussak, vagy legalábbis olyasmire vetemedjek a friss hóban kicsit nehézkesebben elrugaszkodva, a kedvenc nagyfenyőmnél pedig sétamenetben csináltam pár fotót is, ha már jutott rá időm.

A Tarnai pihenőnél annyira csodálatos a kilátás, hogy mindenkit kötelezően eltöltendő 5 perces bámészkodásra ítéltem volna!!!

A harmadik dombot pedig szintén "csalás" nélkül végigcsináltam, pedig itt az alattomos hosszú emelkedés ki szokott fogni rajtam a tizeniksz kilométer után. De most erős és kitartó voltam! (:

A kedvenc lejtőimen meg persze csapattam, azért odafigyelve, de nem volt olyan halálfélelmes rész most, mint például a Mátrában, mindenhol tudtam bátran és élvezettel nyargalni lefele.

End dö vinör iz: A tavalyi eredményemhez képest 5 és fél perccel jobbat futottam - mi lett volna, ha még baromira oda is teszem magam, meg futok terepen az elmúlt 3 hónapban. (: De ez így volt tökéletes! Annyira jól esett, annyira jó volt, szép volt, annyira élveztem! Ákos meg ki volt akadva rajtam beérkezés után, hogy semmi lihegés, semmi magas pulzus, mintha a sarki kávézóból sétáltam volna épp csak vissza. (: Hát ez van. :P És most már az sem érdekel, hogy 5. lettem. (: Mert sosem volt még ekkora élmény!!!

Nem tudom, mi lesz jövőre, persze a gondolataim elindulnak, de még nem állt össze a kép bennem, még a nyuszival kapcsolatban sem. De köszönöm ezt az évet, ezt a különleges és teljes sorozatot - magamnak, a társaknak, és nem utolsó sorban a Terepfutás Crew-nak, akik nélkül a "nyuszi" feleannyira sem lenne kedves számomra! (=

Fotók: saját, illetve terepfutas.hu

Sok mostanában a hiszti. Nem, nem is mindig a hiszti, inkább csak az engedés a csábításnak, a túlzott fáradtság, a másnak is teret adás, meg a most-inkább-lehet. Többször nem indulok el mégsem, mint az év többi részében. Mert fázom, mert sötét van, mert nagyon fáradt vagyok, mert a többi program mellett már nem fér bele, mert most megtehetem, mert most nem akkora gond, ha megteszem.

Nem sok ilyen van már azért (szerencsére már nem a totál elveszettségem az uralkodó állapot), de mindenképp több, mint ami tőlem mint mintadiáktól átlagosan megszokott (azaz >0 :D). Megengedem magamnak néha, hogy ilyen mondvacsinált indokokkal ne csináljak meg egy edzést - mert nem mások ezek, mint kifogások csak, körmönfont-átlátszó magyarázatok arra, hogy picit elfáradtam és picit szükségem van pihenésre.

Persze ezek a sumákolások mégsem teljes sumákolások: kompromisszumokat kötök magammal. Kompromisszumkészen hajlandó (és képes!) vagyok egy következő edzést tisztességesebben, jobban megcsinálni, egy másikat mégsemelsumákolni, sőt a lehetetlenség ellenére belegyömöszölni a napba, vagy éppen a futás helyett egy sokkal megdolgoztatóbb erősítő edzést lenyomni (és közben majdnem kicsit megbánni, hogy nem futottam inkább helyette :D).

Mindezek mellett pedig tervelek, tervezek, találgatom ki a következő évemet, okosan, tanulva az idei és a tavalyi örömeiből és nehézségeiből, és igyekszem kifundálni azt a forgatókönyvet, ami a legtöbb pozitívval tölt (majd) el. (:

És igyekszem élvezni a futást, szeretni, hogy most "csak" kedvtelésből futok, és törekszem minden lépésben az élményt megtalálni és a hajszát elengedni.

Élvezem, hogy élvezhetem. Élvezem és köszönöm az ebben közreműködéseket.

És nemsokára az új célok felé megyek, mert nekem ez is élvezet, szeretek valahova tartani, valamire ráhangolódni, és magamat annak szolgálatába állítani, a szolgálatot pedig teljesíteni.

Sok-sok napok óta nem találom magamat. Túl sok napok óta. Nincs kedvem elindulni futni, ha egyedül kéne mennem, gyakran simán nem is megyek, ha mégis megyek, nem is esik jól, nem is sikerül jól.

Valahol el vagyok veszve, valami el van romolva. Pedig szeretek futni, tudom, hogy szeretek futni. És már bőven túl kéne lennem a maraton utáni fáradtságon is. Valami mégsem jó,

És a legrosszabb, hogy nem találom, nem tudom, mi nincs rendben, hogyan segíthetnék a dolgon, magamon.

Régen éreztem, hogy ennyire nem bírok menni, ha egyáltalán volt már ilyen. Volt, hogy fájt, de legalább volt kedvem, volt, hogy nem volt kedvem, de legalább utána jól esett; de most se kedvem, se élményem. Ma már odáig is eljutottam, hogy 2 óra halogatás után végre felöltözve futóruhában mondtam azt majdnem, hogy nem megyek. Fáradt is vagyok, meg amúgy is, meg nincs is kedvem semerre se futni. De szánalmasnak találtam magam, úgyhogy ezt azért sikerült mégsem bevállalnom, bár helyette elkezdtem szánalmas kompromisszumokat kötni.

Végül elindultam, de arra akartam koncentrálni, hogy jó legyen, hogy jól essen, hogy megtaláljam azt, ahogy jó tud lenni, esetleg még élvezni is tudom. Lassan mentem, kényelmesen, az órámra még rá is húztam a pulcsim, hogy véletlenül se nézzem. Vélhetően bulizni induló fiatalok egy autóból utánam szóltak, hogy fussak csak fussak, én pedig szomorú voltam és csalódott, hogy itt tartunk, miszerint szerintük cikinek kéne éreznem, hogy szombat este futok a városban. (Pedig annyira nem volt késő, akár el is indulhattam volna még utána én is bulizni...)

És futás közben azt fogalmaztam magamban, mit fogok írni, hogyan tudnám ezt leírni. Hátha az is segít, mert már nem tudom, mióta nem kecmeregtem ki ebből. Már nem tudom, mióta vagyok ebben a "Ditke, mi van veled, baszki?"-állapotban.

- Olyan, mintha nem érezném otthon magam jelenleg a futásban (na vicces módon pont ezt a gondolatot követte egy 30 másodperces gyönyörűséges flow, és tartott, amíg rá nem eszméltem, hogy mennyire nagyon flow is van éppen).

- Nem mondhatnám, hogy nem támogatja a családom, a környezetem a futásom, mert szerintem mostanra már mindenki tudja, hogy ha valamit, akkor ezt ne akarja elvenni tőlem. És nem is akarják.

- Az idei évem egyáltalán nem sikerült rosszul, sőt, igencsak jól sikerült, lényegében várakozáson felül, a fontos versenyek kivétel nélkül csodálatosak lettek. És a többire sem lehet egy szavam sem.

- Szuperül van a térdem, és tudom, hogy ez már így is marad.

- Ha van valami, amiért (cél)tudatosan megyek előre, az nekem mindig sokat szokott segíteni. Mert feladat van, amiért tudatosan építem és járom az utat. De hát most is van még feladat, mert szeretnék még az idén egy tisztes félmaratont futni, ráadásul 2 hét múlva! És hát jövőre is van már nagy feladat, még ha nem is januárra, meg nem is tiszta az év többi része, de igazán nagy és fontos feladat már van.

- Lehet, hogy frusztrál, hogy nyugdíjba kéne küldenem a puhább, edző cipőimet, és még nincs meg az utód?

- Vagy a core izmaim annyira legyengültek az erősítés hiánya miatt, hogy nem tudják tartani bennem a lelket sem?

Nem tudom, nem találom, nem sikerül megfejtenem, miért vagyok ennyire a futásom komfortzónáján kívül...

Ma végül elindultam, és sikerült a szánalmas kompromisszumok és lecsapottnak tervezett táv helyett egy egész jót és teljestávosat futni. És a végére már egészen jól is éreztem magam. Ez persze nem jelenti azt, hogy holnap nem lesz megint problémám a nekiindulással. Ez nem jelenti azt, hogy képesnek érzem magam holnap lefutni 4 kört a szigeten.

Utólag azért megnéztem, mit futottam: ez a könnyed lazaság egészen jó időket jelentett. És holnap Dynával futom a hosszút, húzgálhatjuk ki egymást a gödörből. Valahogy ezektől máris jobb kedvem lett, és máris mintha kicsit mégis otthonosabb lenne a futás. (:

Remélem, hogy hamarosan visszatér a futókám. Mert nem lenne ezzel semmi baj, ha nem szeretnék annyira futni. De szeretek. Nagyon szeretek.

Ez a maraton nem adta könnyen magát, de annál jobb lett! Annyira jó lett, hogy a való világban ragadtam utána egész napra, hogy élveztem a boldogságom és sikerem, hogy élveztem a többiek boldogságát és sikerét, és egészen mostanáig nem is álltam neki, hogy beszámoljak róla.

Pedig szeretnék beszámolni róla, mert szeretném megköszönni a rengeteg támogatást, a sok-sok gratulációt, és mert ez, az idei év negyedik nagy eseménye is megérdemli, hogy megörökíttessen!

Egy maraton nem csak a lefutott 42,195km-ből áll. Egy maratonhoz hozzá tartozik a felkészülés, hozzá tartozik a készülés, és nekem most hozzátartoztak a gondok is. Hozzátartozott, hogy 4 héttel a nagy nap előtt annyira megfájdult a térdem, hogy még járni is rossz volt, hozzátartozott, hogy a térd problémája miatt a 30km-es egyik legfontosabb edzés csak 7,5km és egy adag sírás lett. Hozzátartozott, hogy sok pihenő után a félmaratont mégis sikerült lefutni előtte, de szükség volt arra is, hogy végre egyszer tényleg elmenjek doktorbácsihoz, aki megnyugtat, hogy nem kell levágni a futóművemet.

Porcvédő, kicsit több pihenő a tervezettnél, fegyelmezettség, és a háttérben kis aggódást is rejtő türelem. Na meg a nemtudommilegyen. Sosem neveztem még ilyen későn versenyre, főleg nem a régóta tervezett nagyversenyre, de még így is kicsit kételkedtem benne az orvosi engedély ellenére, hogy minden rendben lesz. Bízni próbáltam, de hét közben még megfázni is sikerült, sőt, a nagylányságot is megfelelően időzítette a szervezetem. (: Szóval volt itt minden, kérem szépen!

Azonban szombaton reggel megkezdődött a fesztiválozás: FODISZ futam szívmelengetően, sőt, anyával lekocogva, 500 méter, de ennek más volt a lényege. Suhanj!kodás ezerrel, millió feltöltő-boldog pillanat, bandázás, és ha már a környéken voltunk, a tésztaparty előtt meglógtam a maraton előtti átmozgatómra. Ügyesen, nem elrohanva, nem túlhajtva, az éremmel a nyakukban sétálóktól mosolyogva szaladoztam egyet a Kopaszi és a híd hatókörében: nem fulladtam ki, nem akartam abbahagyni idejekorán, nem fáradtam el, és ami a legfontosabb - nem fájt a térdem cseppet sem, még a repülők utáni újraindulásokkor sem!!! Mi a tökéletes boldogság, ha nem ez???!!! Főleg, ha még ki is varrják az embert nagyhirtelen! ;) <3 Szandi

Tésztaparty 1.0 anyával és Ficcsivel, aztán a sors beavatkozó keze által elém gördített tésztaparty 2.0 a Suhanj!-nyal, szuper emberekkel, motivációs előadással, videókkal, és a délelőtti boldogság fokozásával. Ekkor emelkedett végképp minden a magamsemgondoltam magasságokba! Ekkor tudtam, hogy minden rendben lesz, minden irtó szuper lesz, és olyan boldogság és öröm költözött belém, hogy én ennek, a futóvilágnak, a Suhanj!-nak, a saját álmaim megtalálásának és megvalósításának a részese lehetek, ami pont hiányzott belőlem az elmúlt hetekben az aggódás és a félelem miatt.

És tényleg minden jó lett! A reggeli találkozás a Suhanj! team-mel, a közös készülődés Levivel, a véletlen összetalálkozás Ancsával, a Suhanj!-bandás rajt, a mégis odaért Dió, a szurkolós üzenetek...

És hát a futás!!! Okosnak kellett lennem, és nagyon figyelmesnek. Bár szombaton nem fájt a lábam, ez 42km-en keresztül kellett hasonlóan. Picit néha éreztem, de ez az a mértékű fájdalom volt, hogy ha nem vagyok ennyire kiélezve a térdem érzéseire-jelzéseire, akkor valószínűleg simán csak elhessegettem volna. És persze az okosság mellett élveztem, örültem a jóidőnek, örültem, hogy lépten-nyomon volt valaki, aki szurkolt, aki buzdított, néha még ezzel meg is lepett, és örültem, hogy futhatok, hogy tudok, és még jól is megy!

Minden maratont valahogy futok. Felosztva kilométerekre, mérföldekre, saját beosztás vagy bevállalás, "megvásárlás" alapján. Ezt a maratont most a többi maratonommal futottam. 6*7=42. Az eddigi 6 maratonom kapott 7-7 kilométert, és így adták össze a hetediket. A hetediket, amiben benne volt az eddigi hat: azt vettem számba, mit kaptam az eddigiektől, mit tanultam belőlük, mit adtak hozzám, felelevenítettem azokat a pillanatokat, amikre emlékeztem, mert ezek a legfontosabbak. És minden szakasz végén újraéltem a befutókat, és megköszöntem azt a maratont. Megköszöntem a "szülinapos-első" Balatonnak, megköszöntem a "Füriért" Pestnek, a "csodálatos" Párizsnak, a "nagyszerű" Nellis-Lacis Berlinnek, a "tanulságos-erősítő" Lisszabonnak és a "fergeteges" Los Angelesnek. És a hetedik is én magam lettem.

Tartottam magam a tervekhez is, tempóban hallgattam Sanyoszra, sőt, mivel könnyed volt egészen, az elején kicsit még alá is licitáltam, nem számolgattam semmit, csak kb. igyekeztem kényelmesen, de lendülettel haladni. Minden órára beütemeztem a sótablettámat, a 3. óra elmulasztása miatt kicsit meg is csúszott a 38-40. km, főleg mire elérkezett a frissítő, de hát most ez lett, megtanultam, hogy legközelebb jobban figyeljek. Féltávnál ettem egy zselét, 3/4 körül egy gumicukrot, és kb. 6km-rel a vége előtt egy falatka banánt. Rendszeresen ittam egy-egy korty vizet, és örültem, hogy kék az iso, mert azt szeretem. (:

Amit pedig a legjobban élvezek: találkozni az ismerősökkel, akár szurkolnak az út mentén (majd megint, majd újra, nem is tudom, hogy csinálják (: ), akár futnak - el mellettem vagy én mellettük, belendíteni, kicsit húzni a többieket, vagy próbálni beérni őket, és a fordítóknál lelkesíteni a szembejövőket. Ez a hangulat akkor is fülig érő mosolyra késztet, ha nem tudom, hogy mosolyogva futni sokkal könnyebb, főleg a táv vége felé, ahol már még fokozottabb a hangulat, és még boldogabb vagyok, mert tudom, hogy most már végigcsinálom!

Volt egy vízióm előző este: 3:24:59. Persze a PB-t rég elengedtem, megelégedtem azzal, hogy ha szépen, jólesően, sérülés- és fájdalommentesen végig tudom futni, és utána sem fáj. Ezért is nem számolgattam közben, ezért is nem néztem az órát, csak néha a tempómat. Aztán a célegyenesben megláttam a nagy órán a 3:24:47-et... Hátha azt vizionáltam, hogy akkor lépek át alatta. (: Na ez azért ennyire nem volt gyors, de lényegében a Los Angelesi időmmel sikerült a célvonalat kereszteznem, 3:25:09-et mutatott a vekker. Félelmetes boldogság, meghatottság-könnyek a szememben, mert akkor ez egy jó eredmény lett nettó időben. És várom Verát, Balázst, Nellit, Levit, hogy ők is beérjenek, ha már Dynát és Ficcsit nem értem be, addig kicsit pihegek. Majd meg kellett néznem az órám, mert Réka megkérdezte, mennyi lett. És az óra füligérő 3:22:17-et jelzett! EZ a megkoronázása ennek az évnek!!!

És hogy mi kellett ehhez? Sokminden, minden. Kellettek a nehézségek, amivel együtt kellett a türelmem és a néha nehéz hitem, de kellett hozzá a csapatom <3 Sanyoszistálló <3 Teamunicorn, kellett hozzá az edzőm és a napi telefonhívások a nehéz időkben <3 Sanyosz, a helyi szurkolócsapatom <3 Anya <3 Dió, és mindenki-mindenki kivétel nélkül, aki gondolt rám, írt, követett, szurkolt, elviselt, támogatott - velem volt! Köszönöm Nektek!!! <3 <3 <3

És mi lesz ezek után? Nyugi, van még ott, ahonnan ez jött! Van még ebben a maratoni eredményben is bőven tartalék, és van még bennem is természetesen. (; De ezt most megélem és picit kipihenem. (:

Így lett a legjobb maratoni ideje Edinek 3:22:11. Így lett a teljes maratoni mezőnyben 338./5351, a nők között 25./1483, a korcsoportjában 5./229, és az informatikusbajnokságban szumma 4./34, a lányok között pedig első. (= Így lett nagyon boldog. (=

Menekülés-e nekem a futás?

Azt hittem, hogy nem, de nemrég rájöttem, hogy valahogy mégis.

Menekülök azok elől a dolgok elől, amiket nem tudok kontrollálni. Azok elől a dolgok elől, amikre nincs befolyásom, vagy azért, mert nincs, vagy azért, mert nem csinálom ügyesen.

Persze nem így kezdődött. Én azon kevesek egyike vagyok, akik nem azért kezdtek el futni, mert valami elől menekültek. Én már az iskolában is szerettem mozogni, futni, bringázni, duatlonozni, triatlonozni, és azért nem hagytam abba igazán soha és kezdtem el újra futni, mert szerettem. Sosem tartottam magam tehetségesnek, viszont annál inkább kitartó, szorgalmas voltam mindig is.

Futok most viszont a mindenféle dolgaim, gondjaim elől, de közben futok a céljaim felé, futok afelé, amit leginkább én irányítok, amiben én vagyok, és tőlem függ (szinte) minden, futok afelé, amiben érzem, hogy haladok előre, és van még bennem: futok a futás felé, a kitartó munka felé, a kitűzött célok felé, amik azt kérik, hogy mindig egy kicsit jobban fussak, mert ezt tűzöm ki magamnak.

Futok, mert ezzel elérem a messzeséget, ezzel nem itt vagyok, hanem már valahol távol, ezzel magam előtt járhatok, és tovább ösztönözhetem magam, miközben elérem a már megtett lépéseket.

Futok, mert néha nem akarok itt lenni, ahol vagyok, de szeretek ott lenni, ahová a futás visz.

A futás nekem már kicsit több, mint hobbi... És a futás egyben a menekülés és a cél is.

Most kicsit meglepően, ijesztően megelőztem magamat. Ilyen jól szerepelve ezen a 6 órás versenyen kicsit meg is illetődtem, hogy hova mehetek még, most mi következhet. De vannak még céljaim, és ki is fogok találni újakat.

De előbb rá kell még vennem magam, hogy kicsit fürdőzzek még a kemény munka csodálatos és megtisztelő eredményében. És még helyre kell raknom, hogy ez mit is jelent.

Olyan, mintha megmásztam volna a Mount Everest-et. Pedig valószínűleg ez még csak a Kékes.

Lesz egy rövid verzió, meg egy hosszú. Mert egy ultráról nem lehet rövid beszámolót írni, pláne nem az elsőről, pláne nem erről! Jófej módon azért kivételesen csináltam fejezeteket. (:

Rövid verzió:

Fenomenális élmény volt!!! <3
A futás is, meg ahogy hozzám állt mindenki, az is!
A megtett táv a kereken 6 óra alatt 70 247m!
Irtó boldog vagyok, odáig vagyok meg vissza!!! (=
És még meg is nyertem, mellesleg. (:

Hosszú verzió (tényleg az lett, sry, belelendültem...):

FENOMENÁLIS ÉLÉMÉNY VOLT!!! <3

Előzmények

Nagyon régóta készülök már erre a versenyre, a tavalyi váltózás után már kitaláltam, hogy most egyénizni szeretnék, meg ez az évem úgyis ilyen ultra-irányos lett. Volt még két nagy projekt ez előtt az idén (egy maraton és egy triós UB), de a második után a Suhanj!6-é volt a fókusz, erre mutatott minden. Különösen azért is, mert ez kicsit "hazai", és mert adománygyűjtő futóként indultam rajta.

Az adománygyűjtés még nem ért véget, így aki "jutalomként" szeretné támogatni a Suhanj! Alapítványt, az még megteheti a Suhangyal oldalamon.

A tervek evolúciója

Óránként 10km-t már biztonsággal le tudok futni, úgyhogy legalább 60km-t szeretnék, de inkább 70 felé.

Megnéztem a korábbi eredményeket: neves ultrafutók 68km-rel nyertek. Ajjaj, arcból vissza. De legyen meg azért a minimum 60.

3 órás edzés: annyira nem éreztem faszának, nagyon meleg volt, kicsit el is futottuk az elejét. 4 órás edzés: egészen meg voltam elégedve, és bár meleg volt, annak ellenére nem is lett olyan rossz. Edzőbá szerint ezek alapján menne 66km is. Akkor legyen cél a 66, maradjunk a hatosoknál.

Josselin Beaumont (: "kikerekítette" az adomány összegét 69069 forintra, azzal a felkiáltással, hogy legyen legalább ennyi méter az eredmény. Hát jó, próbáljuk meg! (:

A tényleges terv pedig: lebegjen ez a szemem előtt, de leginkább fussak egy jót, hozzam ki a maximumot magamból, és egy kicsit haladjam meg. (:

Előkészületek

Napok óta írtam folyamatosan a listát, gondoltam át, hogy mire lehet szükségem, mi kell, mit akarok vinni, mit akarok majd enni-inni vajon. Szenilis vagyok, és nem akartam semmit sem kifelejteni, néha pedig darabokban jön az ihlet, ezért ez a longtime listaírós dolog be szokott válni.

Szerettem volna valakit, aki kívülről figyel rám végig, az eltervezettnek megfelelően, továbbá szükség esetén a kezembe adja a dolgokat, és ha eljönne az a pont, tartja bennem a lelket. Aztán mégsem lett ilyen.

Volt egy gödröm a megelőző időszakban, ami kicsit hosszabbra sikerült, mint szerettem volna, sokminden egyszerre csapott össze a fejem fölött. Ebből lehet, hogy egy "sima" időszakban is kimenekültem volna, de most mindenképp azt akartam, hogy ez ne befolyásolja a hétvégémet. Úgyhogy kivettem egy hét szabit, a hosszú hétvégét is a Balcsin töltöttem a Napfelkelte Félmaraton miatt, hazajöttem egy kis pihenésre, elmentem az utolsó verseny előtti résztávos edzésre, masszázsra, kicsit kikapcsoltam, majd még két napra visszamenekültem a Balcsira Hajniékhoz. Nem mondanám, hogy ez full pihenés volt két gyerek mellett (:, de mindenképp jó volt kiszakadni a megszokott napokból, és így az UB-re is készülve P: futhattam az utolsó verseny előtti éjszakába forduló tizest.

Jót tett ez a hét! (:

Szombat

Azt terveztem, hogy korareggel felkelek, lefutom az átmozgatót, elintézem a boltozást, összepakolok, majd alszom még pár órát, hogy utána rendesen bírjam az éjszakát. Na ez alaposan szétesett, de relax üzemmódba kapcsoltam, nem kapkodtam, nem idegeskedtem, szépen csináltam párhuzamosan a dolgokat. 11-kor elmentem az átmozgatásra, és közben azt hittem, hogy augusztus 20-a van, annyi turista volt. (: Elintéztem még a boltokat, aztán az egyik legnehezebb rész következett, a pakolás. Úgy kellett összepakolnom, hogy a frissítést is majd megfelelően tudjam megoldani, meg ha szükség lesz ruhacserére, az is egyszerűen menjen. Dobozoltam, kis hűtőtáska, mit rakok majd a frissítődobozba, mi a tartalék, mi kell utána. Elővettem az UB-n bevállt jó kis számozott-mosolygós zacskóimat, abba pakoltam a ruháimat hasonló szisztéma szerint. A szendvicseket megcsinálom majd, ha felkeltem, úgyis magamhoz kell majd térnem, és jó lenne aludni is.

Közben kiderült a rajtszámom is, amit csak ott akartam megtudni, és felkészítést kaptam a várható "ellenfelekről". (: A rajtszámra így végül volt időm megfelelő sztorit gyártani: megkaptam az egyetlen, minden számrendszerben értelmezhető és mindben mást jelentő számot. A rajtlistát meg naná, hogy megnéztem, de pár néven kívül a többieké nem mondott semmit. Vágó Bogi profi, vele nem is érdemes hasonlítgatnom magam (milyen szempontból is lenne relevanciája?), Lilláról meg annyit tudok, hogy tök jó maratont futott a múltkor. (: Nincs értelme a bicepsz méregetésének, mert sosem futottam még 6 órát, azt sem tudom, hogy kell, azt sem tudom, hogyan bírom, hogyan viselem, mire vagyok képes, tudok-e elég okos lenni közben erő- és frissítésbeosztás szempontjából is. Magamnak csinálom! Minden más már csak grátisz lesz.

Ezekkel a gondolatokkal sikerült aludnom kb. 3/4 órát, amiből magamtól ébredtem fel. Szendvicsek, öltözés, táska becsuk, és irány az autó. Természetesen a szokásos 1 db eltévedésünk is megvolt az úton, de szerencsésen odaértünk.

Puszi mindenkinek, szmájli a lufimra, jókívánságok a képeslapomra, kezdődő izgatottság, folytatódó öröm, rajtszám felvétele, pár vicc Andristól. Taktikai megbeszélés a frissítést illetően, mert végül Bendi és Hajni lett a főcsapat, sőt Bendi a fő-só-man. (:

A kedves 10-es egyéni frissítődoboz bepakolása, átöltözés, felöltözés, leöltözés, bemelegítés, kis futkosás, fejlámpa, és amikor eljött az ideje, beállni a rajtba, suhanjos jóbarátok közé, mert onnan a legjobb indulni.

A Verseny - 0:00-6:00

És rajt!

Szépen indulni az elején, nem elrohanni, bemelegedni, ráállni a tempóra. Később úgyis fáradok majd, úgyhogy most azért lehet úgy menni, hogy jólessen, de elfutni nem szabad, az 5 perces kilométereket kb. tartani kell.

És én elindultam, és mentem. Futottam kényelmesen, szépen, összeszedetten, nyugodtan, de lendületesen. Sanyosz rámszólt azért, hogy ne fussam el, nem is akartam, bizonyos tempó alá már nem mentem. Annyira jó idő volt, és az elején még így is kicsit meleg, hogy az első kör után le is került rólam a póló, és topban-naciban nyomtam végig az egészet (így legalább meg lehetett ismerni, hogy én voltam az a meztelen).

Rögtön az első fordítónál majdnem eleredt a könnyem: Cili üzenete volt kiragasztva a sátorra! Sőt, mint közben szépen fokozatosan kiderült és felfedeztem, voltak tesói is ennek az üzenetnek, a másik fordítóban, fán, kerítésen, az útszéli szemeteseken. Végtelenül hálás vagyok érte Cili és Andi! <3 Annyira, hogy el is hoztam őket emlékbe (száradnak (: ).

És csak haladtam, szurkoltam minden ismerősnek, aki szembejött, minden ismerősnek, aki mellett elmentem. És kirázott a hideg a boldogságtól, amikor kaptam egy üzenetet Ficcsitől, Szilvi által tolmácsolva. <3

Edzőbá szinte kivétel nélkül minden célon áthaladásomkor (akár oda, akár vissza mentem) harsogta a Hajrá, Ditke!-t, a frissítőponton mindig megkérdezték jól vagyok-e, kell-e valami, lépten-nyomon engem bíztató felkiáltásokat hallottam, bár arc ritkán tudott társulni hozzájuk a sötét és az előrefigyelésem miatt, de ettől még ugyanolyan örömmel töltött el! <3

Végig mosolyogtam, de miért ne tettem volna! Jó volt a mozgásom, jól esett, kényelmes volt a futás, nem éreztem egyszer sem, hogy elmerevednék, vagy szétesnék, ha fájt is kicsit valami, az hamar elmúlt, egyedül a bal lábamban éreztem szinte végig egy halvány húzódást a teljes hátsó vonalon, de ennél komolyabb nem lett belőle, ezt szerintem már úgy hoztam. A közepén a térdem kezdett el a legmakacsabbul fájni, szúrni, de aztán az is elmúlt, és csak a legvégére jött vissza.

Mosolyogtam, mert sok-sok futóval együtt futhattam, a barátaimmal együtt futhattam, sok volt a találkozás, szurkolhattam, szurkoltak, az egész egy nagy boldogság volt az első lépéstől az utolsóig!

Nem unatkoztam, nem akartam kiszállni, nem telt lassan az idő, sőt, néha meglepően gyorsan utolértem embereket, nem volt holtpont, nem volt nagy fájdalom, nem voltam álmos, nem fáradtam számottevően, nem volt törés a 6 óra ívében. És még az eső sem igazán zavart, pedig előtte csak attól szerettem volna megmenekülni, bármi mást bevállaltam volna. De egészen hálás eső volt. És csak kb. fél 3-tól 6-ig (majd utána) esett, egy fél órás megszakítással.

Bendi is olyan szuperül ellátta a feladatot, és olyan jó kis összhang volt közöttünk, hogy nélküle nem lett volna ilyen jó a show (és a só se :P).

Tempó

Az elején nyilván tudtam gyorsabb lenni, és az sem meglepő, hogy kicsit a második felére elfáradtam. Volt félidő környékén egy kicsit hosszabb megálló a nagyobb frissítés miatt, de ez sem nyúlt el, csak a továbbszaladós, párlépéstsétálvaivós frissítésekhez képest volt picit több.

Az utolsó órára pedig meg tudtam újulni még, és ennek különösen örültem! 5 óra környékén már elkezdtem számolgatni, hogy hogyan férek bele, hogyan kellene mennem mindenképp, hogy meglegyen a 69, ha meglehet. 53km-től már emiatt számoltam visszafele a kilométereket, és az utolsó órára egészen elfoglalt, hogy néha újraszámoltam magam. (: És nem hittem el, amikor utólértem Bogit, vagy éppen Balázst!

Lajossal néha futottunk együtt egy-egy rövid szakaszt, Gabesz két fordítóigfutást is bevállalt, az utolsó váltásuk pedig olyan jól jött ki, hogy pont tudtam Májkival futni még egy fél órát, így a végét ő nyulazta nekem, nagy segítség volt, az égiek meghallgattak, mert nyulat szerettem volna! (Bár ha nem jött volna, akkor nem beszélek annyit, és akkor nem kell annyi energia összesen az utolsó km-ekre. D: )

Részletesebb elemzés érdekében nyugodtan meg lehet tekinteni az órám által rögzítetteket.

Frissítés

• 1:00: só, iso, víz
• 2:00: só, iso, víz
• 2:20: energy gumicukor+citromosgyömbéres gumicukor az íz kedvéért
• 3:00: só, iso, zselé (mellényúltam, és másikat ettem meg, mint akartam, ezért) víz
• 3:30: szivárvány gumicukor
• 4:00: só, iso, víz
• 4:10: a megfelelő zselé (:
• 4:30: iso
• 5:00: só, iso, víz, egy falatka energiaszelet
• 5:30: iso
• 6:30: cola, fél bundáskenyér, sok meleg tea

Ehhez képest az összeírt tervem kissé többmindent tartalmazott, nem is beszélve az összekészített csomagomról. De így volt jó, ennyi kellett, ennyit ettem, és ezzel tökéletesen elzakatoltam. (:

Eredmény

Saját mérés szerint 69,1km, amitől rettentő boldog voltam, hiszem legalább 69069 métert szerettem volna teljesíteni.

Hivatalos eredmény: 70,247km (a 70+km-t el sem akartam hinni), 1. hely (ezt egy idő után sejtettem, viszont a végéig nem akartam semmi külső bizonyítékot róla).

De a legfontosabb az, hogy büszke vagyok rá, hogy ilyen jólesőt futottam, hogy ennyire jó érzés volt minden lépése és az egész is egyben! Hogy teljesítettem, amit kitűztem, a suhancokért és értetek! Hogy tényleg kihoztam magamból a maximumot és egy kicsit meg is haladtam! A többi már csak hab a tortán!

Utóélet

Akkora eufóriában fejeztem be, hogy nem is éreztem magam fáradtnak. Természetesen a lábaim fájdigáltak kicsit, leginkább a sétától, így eszembe jutva, hogy edzőbá ezek után még mindig levezetést is szokott kérni (pfff), kocogással próbálkoztam inkább, az jobban is esett. De egy ilyet nem lehet úgy lezárni, hogy csak úgy visszakocogsz a központba. Hiszen befejeztétek, teljesítettétek, mind lefutottátok a 6 órát, most már látod azokat, akikkel az elmúlt negyed napot sötétben együtt töltötted, és van is időd gratulálni nekik, csodálni őket, és örömmel a nyakukba borulni! Legalább 20 centivel a föld felett voltam amúgy is, ráadásul kivétel nélkül szinte mindenki gratulált, mintha ismernénk egymást, pedig nagyrészükkel nem is találkoztam még (vagy csak nem láttam őket :D ).

Az utolsó fél órában már láttam Diót is, aki a verseny után olyan tökéletesen végezte az istápolásomat, hogy jobbat nem is kívánhattam volna (jó, azért Hajni zoknija sokkal jobban illik a lábamra, ugye anya? ;) ), különösen úgy, hogy teljesen el volt ámulva attól, hogy 5 és fél óra éjszakai futás után vidáman mosolyogva integettem neki, az esemény hangulatáról nem is beszélve.

Amit kaptam mindenkitől, azt sosem fogom elfelejteni!!! Igyekeztem én is mindenkinek őszinte tiszteletem és csodálatom kifejezni, hiszen ez mindenki részéről órási teljesítmény volt!!!

Amíg visszatértünk a dobozomhoz a cuccom összeszedni, már eléggé fáztam a vizes ruhákban, hiszen már nem mozogtam, de még dolgozott az adrenalin és a boldogság. Terminátorként mozogtam (mint még másnap is), de tudtam, hogy nagyjából erre számíthatok pár óra futkosást követően.

Még mindig nem egészen hiszem el, hogy ez tényleg megtörtént, annyira tökéletes és terven felüli volt minden!!! (Nézzétek el nekem, hogy épp ezért ilyen teleregényt írtam! :D )

Az idei nagyversenyeim mind képzeletet felülmúlóan sikerültek!!! Céltudatos vagyok, dolgozok érte keményen, becsülettel, és úgy látszik ezért meg is kapom a jutalmam ilyen formán. <3

Szpesöl tenksz tu <3

Céltudatosságomhoz kell az is, hogy Ti elviseljétek, illetve támogassátok ezt az őrültséget, amit csinálok. Igen, 43km-nél kijelentettem én is magamról, hogy egy állat vagyok. (:

A családom mellettem állása és segítsége, Sanyosz edzői iránymutatásai és terelgetése, a Sanyoszistálló és a Teamunicorn csapatszelleme és odaadása, a közös edzések, Hajni és Bendi végig éber supportja, a szurkolás helyben és távol, az adományozók támogatása, a sok kedves üzenet, a szüntelen patronálás, szorítás, a jókívánságok és a hit bennem - ezek nélkül nem lett volna okom se rá, hogy nekiálljak ennek a beszámolónak, mert nem lett volna miről írni. Hálámat nem tudom eléggé kifejezni, a fentieken kívül csak azért nem szeretnék senkit sem külön kiemelni, mert mindenki hozzájárulása elengedhetetlenül fontos része volt ennek az elvetemültségnek - személyesen pedig mindenkinek megköszönöm, hogy része volt benne! <3

Nagyon köszönöm mindenkinek, hogy együtt futhattunk, futottunk! (:

Hihetetlen érzés még mindig, megborzongat, mosolyra fakaszt, örömmel tölt el - talán sosem futottam még ennyire magamért, ennyire felszabadultan! El sem hittem, hogy ilyen létezhet!

Aki 6 órás versenyre készül, annak bizony szoknia kell a dolgot, azaz bekerül az edzéstervébe pl. egy 4 órás futás is.

Bár a versenyen egyéniben futok, mégsem leszek egyedül, mert sokan fognak még mellettem futni, a hangulat ennek és a szurkolásnak köszönhetően ismét bizton szuper lesz! (: Azonban 4 órát teljesen egyedül szaladgálni edzés címen eléggé embertpróbáló. Főleg a mostani időjárással fűszerezve. De szerencsére én nem vagyok egyedül, és ebben is látom, mennyire nem! <3

Erre a hosszú futásra meghirdettem egy eseményt, aminek első körben nem is látszott akkora sikere, mint ami végül kerekedett belőle, és ez nagyon jól esik! (=

Ettike és Robi javaslatának köszönhetően viszonylag gyorsan átkerült a rajt 8 óráról 7 órára, amiből ténylegesen 7:11 lett (tegye fel a kezét, aki nem ismer! D: ), de kivételesen ezen nem voltam hajlandó idegeskedni, mert semmit nem segített volna.

A terv az volt, hogy óránként visszatérek a MAC-ba: ott raktam le a frissítésem, és ott vettem fel az új embereket. (:

Az első óra Levivel és Marcival kezdődött, a srácok igazi profi módjára egyrészt vigyáztak a tervezett tempóra, másrészt jókedvű lendületet adtak az eseménynek. Éljen a 7 óra, az idő még szuper volt, a sétányon szinte még senki, csak mi meg az árnyék, és jótékony hűsítő, de nem ellenlábas szellő. A lendület eredménye: 2 körön keresztül nem is kellett frissíteni, végigcsacsogni is sikerült az egyáltalán nem terhelő tempó mellett, és 8-ra vissza is értünk a MAC-ba a becsatlakozókért.

Egy korty iso, sótabletta, némi víz, és mehetünk is tovább. Nettó 1 óra 12 km-rel.

A második órára "rendeltem" Lajost bringás kísérőként, és ekkor csatlakozott Borsi és Gyuri is. Tempó tartva, az idő is még mindig kitartott amellett, hogy jó legyen nekünk, a kedv és a lendület sem hagyott alább, így a kibővült csapat újabb 2 kört bezsebelt. Mivel ez már egy teljes óra volt, a megfelelő visszaérkezés érdekében én még tettem hozzá 1+1 km-t, így 9-re ismét MAC.

Egy narancslének is beillő zselé, sótabletta, öblítésnek víz. Félmaraton 1:44-nél.

A harmadik óra ígérkezett a legnehezebbnek, és az is lett: a srácok finisheltek, de bringás kíséret maradt (hála Istennek, különben itt lehet vége lett volna), anya is megérkezett (és előkészítette a 3. óra végére a varázsszert), és Bea is már várt a kútnál a narancslével és a ropival. <3 Isteni volt, és még ha nehéz is volt lenyelni a ropit, jó volt a minimális szilárd kaja bennem, a narancslé pedig a nap sztárja lett. ;) Egyedül futva azért teljesen más, kicsit kiüresedik az ember, hagyja magát elfáradni, de Lajosnak köszönhetően azért nem fogytam el teljesen, még ha el is kezdett érződni a melegedés, meg szaporodtak a sétányos civilek is. A szállodáknál lévő közmosdóban nem lehet kártyával fizetni - just to know, a túloldali kútnál viszont lehet villámnyakvizezni. Elérkezett a minden kör végi (vagyis eleji) ivás korszaka is. A második kört a pisilhetnék tette még egy fokkal nehezebbé, de kitartunk, mert erősek vagyunk! (:

Mosdó, egy korty iso, sótabletta, pár korty perpetuem, víz.

Amit biztosan tudtam, hogy az utolsó órára kell, hogy fusson velem valaki, mert addigra már fejben és testben egyaránt fáradtabb leszek. Májki szerencsére pontosan vágja a helyzetet, így jó érzékkel erre a szerepre jelentkezett, sőt, még edzőbá is belénk futott, amikor már épp lemondtunk róla. (: Ha valamit, akkor azt nem akarod hallani 3 és fél óra futás után, hogy gondolj bele, hogy még 2 és fél órát futsz. (: Én sem akartam ezt hallani. (: Ekkor már főleg keveset beszéltem, kicsit lassult (néha) a tempó, ha mégis pofáztam, az a centiméterek (najó, félkörök) visszaszámlálásáról szólt, vagy esetleg nemmondommegmitmondtam, néha pedig felszakadt belőlem egy hangosabb hörgés-ordítás-nyöszörgés. Még egy kicsit melegebb lett, még egy kicsit több sétányoló kerekedett, különösen a Pala környékén, és ha más nem, kis mosdás félkörnél is volt, egésznél pedig ivászat. Az utolsó körben pedig egy egész falat hidegen tartott banánt is sikerült magamba gyömöszkölni. Szomjas voltam, ésszel akartam már tenni a hasamba is valamit, de már terhes volt az érzés, hogy egy csomó minden volt bennem – szerencsére nem túlterhes. 1,25 körrel a vége előtt pedig (ezúton is elnézést kérek érte) majdnem megsüketítettem a sikításommal Sanyoszt: felfedeztem egy szembefutó jóvágású szépszál legényt, félig takarásban lengyel mez látszott rajta, menőnek tartottam, hogy még a lengyelek is velünk futnak, majd a takarásból felfedve magát előbukkant Marci (na ez volt a sikítás pillanatcsomagja)!!! (: Így alakult ki a befutócsapat.

Pontosan ki volt számolva, hogy a bruttó 4 órába még ez az utolsó órás 2 kör fér, edzői javaslatra a végén a szokásostól eltérően a budai oldalról befutva a MAC-hoz. Az órámra nézve megállapítottam, hogy 450 méter hiányzik a maratonhoz – na nehogymá azt má ne csináljam meg! 45 méter után konstatáltam, hogy megállhatok, mert nem tudok számolni. :D Szóval így meglett szépen a maraton. (: Edzett, edző és edzőtársak pedig együtt örültek.

Májki isteni zero cola-t hozott, hidegen, citrommal, majd előkerült a többi finomság is, elfogyasztottunk még a piknikben pár ízesített söritalt, én enni nem vágytam/kívántam, de közben jól kibeszéltünk mindent, nyújtást is imitáltunk, és szépen lassan mindenki elszállingózott haza.

Szeretem a szépet, ezért naná, hogy a 3:33:17-es 42,20-at még meg akartam javítani, Májki kiszámolta, hogy cola-sör-hassal is tudom azt a tempót, ami 16 mp alatti 40 méterhez kell, úgyhogy kijavítottam még egy kicsit a napi teljesítményem. :D

A 41; 42/maraton; 43 45,5; 45; 47 km-es tippel közül pedig a maraton nyert, de köszönöm a motiváló és megtisztelő hosszabb távokat is, igyekeztem, és szerintem menni fog az is. (:

Jobban ment, mint a 3 óra, sokkal jobban is esett, most is tanultam közben meg dolgokat arról, hogyan csináljam majd, és persze imádom, hogy a Suhanj!6 éjszaka lesz. (: Remélem sikerül tartani magam ehhez a 6-os motívumhoz majd. (;

Köszönetem és hálám pedig határtalanul szól azoknak, akik velem voltak:

- a futóknak: Borsinak, Gyurinak, Levinek, Marcinak, Marcinak, Májkinak, Sanyosznak

- a biciklis kíséretnek és fotósnak: Lajosnak

- a narancslé és ropi szurkoló-istennőjének: Beának

- a legfőbb mobil szurkolópontnak: Anyának

- a titkos, de jelenlevő szurkolóknak: Csabának, Ettikének, Robinak

- és mindenkinek, aki kérdezett, drukkolt, ki akart jönni, lélekben velem volt

<3

Van, amikor nem megy. Pihenni is tudni kell.
Nekem a pihenés is nehezen megy, mert általában pörgök, csinálni akarom, hasznos akarok lenni.
Sokat, sokáig pörögtem most megállás, pihenő nélkül, és éreztem is, hogy fáradok, elfáradok.
Nyárra nem akartam sok versenyt, mert egyrészt egész évre nem akartam most annyit (tavaly eléggé megtoltam), másrészt most időben eszembe jutott, hogy a nyári melegben nem annyira jó móka versengeni. (: Azért így is volt, ami sűrűbbre sikerült, de a június egész hosszú szakasza versenymentes.
Már múlt héten is éreztem, hogy kicsit lassítani kéne, még ki is mondtam, hogy most kéne pihenni, mert most tudok, most van rá idő, meg amúgy igény is, de hajtott még a vérem, a lendület, és csináltam mindent, ahogy szoktam.
Erre a hétre viszont már eljött tényleg a pihenés ideje és igénye, mintha a testem tudta volna, hogy most van "üresjárat", most tud kicsit kikapcsolni. És erre a hétre sikerült is lelassulnia már a pörgésből. Már-már túllassult.
Tudta, hogy most van a pihenő, szólt, én pedig hallgatok végre rá, és kicsit pihenünk, kicsit visszaveszünk, hogy aztán időben vissza tudjunk gyorsulni, vissza tudjunk kapcsolni a megfelelő fokozatba, vissza tudjunk állni a pörgésre.
Ezt is meg kell tanulnom, ezt is tudni kell. És bár nem látszik ördöngősségnek, nem olyan egyszerű nem futni, nem olyan egyszerű kicsit lelassítani. Néha még anyának is rám kell szólnia, hogy tényleg engedjem magamnak. (:

Néha ki kell lépni a komfortzónából, sokat fejlődhetünk általa. Én most "lefelé" léptem ki - a fejlődés igazolására elég, ha elmondom, hogy reggelre mindenhol izomlázam volt? :D És igazából nem is annyira volt nem-komfortos, de erről majd később.

Izgalmas feladatot vállaltunk magunkra, majd kaptunk meg ténylegesen: Törökbálinton iramfutókká avanzsáltunk Pozderka Attila sporttárssal. Sosem csináltam még ilyet, de mindig felnéztem azokra, akik tudják tartani a kitűzött tempót a táv teljes egészében, és megtisztelőnek éreztem ebben mások segítségére lenni. Leginkább az a kép él a fejemben az iramfutókról verseny közben, hogy két kihaltabb szakasz közötti futó-torlódásban ők a középpont vagy a vezérfutók, szinte körbezárva a velük haladók által. :D Jó, azért nem börtönrácsokat kell elképzelni, de valóban vicces egy-egy ilyen boly látványa. (:

Na Törökbálinton ez nem így volt. (: A Futókapcsolatok elnevezésű, idén másodszorra megrendezett verseny családias létszámú, tavaly tetszetős volt (különösen, hogy jól is szerepeltem), de idén az iramfutással mégiscsak egy izgalmas új élmény volt kilátásban, feladva azt, hogy most is jól szerepeljek. Most más volt a szerepem. Viszont a családias létszám idén is adott volt. Annyira, hogy szinte nem is volt futó, aki velünk futotta volna a kitűzött tempót.

Ennek nagyon sok oka lehet, még ha fura is a fentiekhez képest, de a következőket fejtettem meg:

• mindenkinek volt egy elképzelt tempója, és inkább magukkal, a saját tempójukkal akartak foglalkozni az emberek, nem máshoz igazodni (meleg is volt, no);
• a 2 óra 06 perc 03 másodperc egy nemes, ámbátor nem túl kerek cél, márpedig a futók inkább az olyanokat szeretik, mint a "2 órán belül", így kevésbé voltunk célcsoport;
• hullámos volt a terep, mi pedig igyekeztünk nagyjából egyenletes tempót tartani felfelé és lefelé is, az pedig nem annyira egyszerű;
• ezen a terepen inkább lassabb volt a többség ehhez a tempóhoz képest, ebben a melegben - ami igazán nem baj!

Hogy ezekből mennyiben van igazam, azt bízzuk a témában kutatást végzőkre, mindenesetre ilyesmi dolgokkal próbáltam nyugtatni magam közben. Nem, nem a mi hibánk volt, hogy lényegében ketten mentünk Atival, nem jött velünk senki. :(

Alkalomadtán akadtak, akik velünk tartottak, még ha viszonylag sűrűn is váltogattuk őket. Megálltunk minden frissítőponton frissíteni, sehova sem sietve, a többi futóra figyelve, és volt, amikor így elszakadtunk az addig velünk futóktól. Különösen extrémmé ez a második körre vált: mivel az egykörösök befejezték a versenyüket, megcsappant a létszám a pályán, és ijesztően nem láttunk senkit magunk előtt bizonyos szakaszokon. Lényegében nem értettem, hogy mi történik, már attól féltem, hogy 2:06-os iramfutóként épp megnyerjük a hosszútávot. :D Najó, volt előttünk még egy iramfutó csapat, úgyhogy reméltem, hogy ők tényleg valahol 20 perccel hamarabb járnak.

Viszont a második körre küldetés is lett, amit aztán végig is vittünk: a pontosan 1:03 után megkezdett kör elején a frissítőnél alkottunk egy kis hatos csapatot, bár nem tökéletesen egyforma tempóval, de a szintén nem egyforma frissítéseket is beleszámolva hozzávetőlegesen egyforma célidővel tervezhettünk. Egy hölgy és 3 fiatalember, meg a 2 iramfutó innentől többé-kevésbé együtt haladt. A hölgy az elején elengedett bennünket, de aztán a frissítőponton beért, a fiúk meg haladtak a maguk tempójában, nagyjából velünk, de szintén a frissítőnél kiegyenlítve. Közben Atit is kiütötte kicsit a meleg, pedig ivott, mint a kacsa, így a kör felénél kettéváltunk: én a lányokat (:, ő a fiukat iramfutotta.

Az idő pedig innentől nem a sajátunk volt, nem a 2:06-ot céloztuk, hanem átkapcsolt a küldetés: ezt a kis csapatot akartuk behúzni a célba, odafigyelve rájuk, lelkesítve őket, és kitartást és kb. egyenletes tempót adva nekik. Innentől már ez volt a fontos!

Az utolsó kilométerekre persze kicsit fáradtak, inkább az a csoda, hogy addig nem, a kis csapat nagyjából összeolvadt, és Ati is hősiesen visszazárkózott. Én próbáltam lelkesíteni a bandát, taktikai tanácsokat adtam emelkedőre, lejtőre a saját tapasztalataim alapján, hogy hogy legyen könnyebb, hisz még kicsit futni kell. És próbáltam elvenni az élét a dolognak, próbáltam a vállukról levenni a terhet, különösen a legvégén, hogy kvázi a figyelmüket elterelve ők csak fussanak, és gond nélkül, könnyedén beérjünk a célba. Ők pedig kivétel nélkül hősiesen haladtak előre!

Nem mondom, hogy néha nem gondoltam a srácok tekintete alapján, hogy legszívesebben kitekernék a nyakamat, ha még egy szót szólok, de mind célbaértünk, anyával befutott az utolsó 200 méteren a hős kisfia, akivel szinten alig bírtuk tartani a tempót, és a srácok megígérték, hogy ezért a célban jár majd nekem egy pacsi - amit nagy örömömre meg is kaptam.

És hogy megérte-e kilépni a komfortzónámból? Megérte!!! Az utolsó méterig megérte, még ha nem is értettem, hogy hogy kerültem még így is dobogóra (azaz az utolsó pontban biztosan igazam volt). (: Megérte azokért, akiknek akár csak egy picit is lendítettünk a célbaérkezésén. És Emese ráadásul korosztályos második lett, ami felett külön örömet érez a kicsi szívem (bár nagyon aggódtam, mert az anya-fia fotó kedvéért mi pár lépéssel korábban léptük át a célkaput - de ezért jó a nettó időmérés).

És hogy miért is nem volt annyira nem-komfortos? Ha másnak kell segítenem, akkor tudat alatt arra összpontosítok, arra kapcsolok át mindent, és a saját gondjaim háttérbe szorulnak, nem fáj a tempó, nem nehéz a futás, mert feladatom, küldetésem van, és mert arra koncentrálok, annak mindent alárendelek (persze azért az ésszerűség határain belül). Mert vannak, akik számítanak rám, és azért vagyok, hogy a segítségükre legyek.

Szuper volt értük lenni, szuper volt, hogy nagyszerűen teljesítettek, tetszett ez a jótékony kaland, és szívesen csinálok majd még ilyet, de természetesen csak úgy, ahogy most is: olyan tempót vállalok be, amit én már teljes biztonsággal, szinte bármilyen körülmények között le tudok futni. Mert ilyenkor nincs idő és lehetőség azzal foglalkozni, hogy velem mi a helyzet...

Gratulálok minden törökbálinti futónak! És ezúton is köszönöm mindenkinek, aki szavazatával támogatta, hogy ez az élmény megvalósulhasson! Szólok, ha lesz még ilyen. ;)

Először és utoljára 3 éve futottam fel a Kékes csúcsfutáson a 1014m-es legmagasabb magyar pontig - legalábbis egészen a mai napig ez így volt.

Annak idején nem esett annyira jól a dolog: egyszer mindenképp meg kell csinálni, de az én térdeim nem preferálják az emelkedőt, ez a pálya pedig mást sem csinál, csak emelkedik, ráadásul alaposan és aszfalton. Nem is nagyon emlékszem részletekre, csak hogy eléggé sokat sétáltam, mert egyrészt elfáradtam, másrészt a lábam is fájt, mintha ez dolga lenne. Persze nem úgy megy az, hogy egyszer megcsináltad, és utána nem akarsz mégegyszer mégjobbat. ;) Tavaly szerettem volna Nelli társaként megismételni a hadműveletet, de a hatalmas hó miatt az első időpontot lefújták, a második időpontban meg sajnos már máshova be voltam nevezve, így kihagytam.

Idén éltek az emlékek még erőteljesen az elsőről, így nem nagyon kapkodtam a lehetőségért, de amikor megláttam a csapatbeosztást, és azt, hogy Kriszti egyedül menne Nellivel, elgondolkodtam, elkezdtem számolni. Nem kis feladat a guide-é, és mindenképpen az a legjobb, ha legalább két ember megy kísérőként, így nem akartam Krisztit egyedül hagyni, másrészt itt volt a lehetőség, hogy pótoljam Nellivel, ami tavaly elmaradt. Úgyhogy nosza!

Azámhazám, de azért főleg a neves esemény közeledtével egyre inkább belegondol az ember, mit is vállalt. Készül rá, emelkedőket fut, majd bepánikol, hogy még az Erzsébet-kilátó 600 méteres emelkedőjét sem bírja szinte megfutni tök lassú tempóval, a Kékes meg 11,6 km!!! Bevallom őszintén, f*stam eléggé a dologtól. Főleg, hogy napok óta be van feszülve mindkét lábszáram, ami nem olyan nagyon kellemes érzés, bár a futásnál nem igazán zavar szerencsére. Csütörtökön viszont sikerült összehoznunk egy közös Gellért-hegyes futást Nellivel és Krisztivel, és nem mondom, hogy teljesen megnyugodtam, de legalább futottunk előtte közösen egy hegyeset (zebrákkal, sünökkel, szegényekkel :D). (:

Aztán eljött a mai nap. Rékával, Krisztivel és Mártival utaztunk le (fel), jó kis reggeli hangulatban, bár tartva az esőtől, amiből szépen jutott útközbenre. Én pedig meg voltam róla győződve, hogy nem fog esni.

Megérkezve beleolvadtunk a Suhanjos és futós közegbe, én azt hiszem most először talán mindenkivel találkoztam, aki ismerősként ott volt (ki az, akivel mégsem? (: ), nagyon jó volt a hangulat, és már nem annyira voltam betojva, bár izgatottan vártam, mi fog kisülni a dologból. Akárhogy is legyen, a célunk feljutni, ahogy éppen jólesik. Esetleg fussunk egyéni csúcsot, ha már itt vagyunk, Nellinek 1:2x volt, nekem 1:38:29 az első alkalom (just kidding, nem akartunk egyéni csúcsot, csak mókaként felvetettük, elmeséltük a számokat). Kriszti először volt, tehát neki mindenképp egyéni legjobbja lett. (:

A rajtnál fergeteges hangulat kerekedett, Suhanjosok, Runnabesek, és a többiek mind, mókáztunk, táncikáltunk, mosolyogtunk, örültünk. Mivel mi 5 perccel a rajt előtt rajtoltunk, ezért volt ennek a Kékes-futásnak egy hömpölygő suhanjkék előörse, ujjongva, kiabálva, zenélve, futva - és milyen jó volt! Egészen jól kezdtünk, de mi előnyben voltunk, futókocsit nem kellett tolnunk, így egy darabig az élen szaladtunk, szépen, egyenletesen, nem kifullasztóan tartva a jóleső tempót. Egy darabig - 9 perc futás után utólért az élmezőny, azaz ők 4 perc alatt futottak annyit, mint mi 9 alatt. (: És mégis milyen szépen és könnyedén mozogtak! (: Utolért a mezőny, de jódarabig ők előzgettek minket, mi haladhattunk, ahol nekünk kényelmes volt. Viszont bárki haladt is el mellettünk, kivétel nélkül volt hozzánk egy-két kedves, bíztató szavak, ami végigkísért egész a célig, és plusz erőt adott! (:

Frissítőtől frissítőig futottunk. Párás volt a levegő, hideg sem volt, de szerencsére a felhős égbolt és a korábbi frissítő pályamosás áldásaként egészen elviselhető volt az időjárás, szerintem arra semmi panaszunk nem lehet. És nem is esett. ;) Minden frissítőnél megálltunk egy pohár vízért, ittunk, nyakunkba öntöttük, közben sétáltunk tovább, majd kezdődhetett a következő etap. Nekem teljesen jó volt így, és bár kicsit éreztem a lábaim feszítését, ezek a megállók jól estek, jó volt utánuk újraindulni.

És így haladtuk ügyesen, szép tempóban: emelkedők, néha sík részek, elvétve lejtős párszázméterek váltogatták egymást, mi pedig haladtunk megállíthatatlanul. Az utolsó szakaszra persze már eljött néhány séta ideje, már vártuk a végét, de szuperügyesek voltak a lányok, és én is jól éreztem magam! Aztán pedig félig-meddig még a sípálya kövezetén is felfutottunk, és mosolyogva, kurjongva futottunk be a célba, Nelli-főszurkolásgenerátor örömkiáltásai közepette. (: 1:14-nél és kb. 800 méterrel a vége előtt megpróbáltuk elhinni, hogy lehet 1:20 belőle, és így is lett, a célidő tökéletesen teljesítve! (= Kriszti persze 1!!! másodperccel jobb időt futott hivatalosan, de megengedtük neki, mert nekünk meg nagyon szép volt a rajtszámunk (Nelli 2442, én 2424). D:

Odafent pedig nyújtás, fotó, gratulációk, találkozások, megint fotó, hóba hűtött sör ;), majd a fiatalokat elengedtük, mi pedig átöltöztünk, és elindultunk a Zoliék javasolta kék háromszögön lefelé.

2in1 lett a mai nap vége, azaz még egy jó kis 7km-es túrát is lenyomtunk lefelé a csodálatos erdőben, táskákkal a vállunkon, a felénél már kicsit (nagyon!) a végére kívánva magunkat, de még ha nagyon el is fáradtunk, visszaértünk a kisautóhoz, és az utazóközösség hazafelé vehette útját, fáradtan, ismét zuhogó esőben.

Szuper volt a társaság, jól esett a futás (a régi rossz emlékek felülírva ;) ), tökéletes időnk volt, aktívan fárasztóan telt a mai nap, de így teljes egészében volt feltöltő és szívet melengető, a már Pesten elfogyasztott lángossal együtt. (=

Ahogy Nelli fogalmazott: az első Kékesen még baba futó voltam, most már ufó. D: Éppen ezért már nem is zárkózom el a jövő évi "faragástól", ahogy azt esetleg tettem még pár órája. ;) És remélem, hogy jövőre is ilyen szuper lesz a hangulat, és ilyen imádnivaló emberekkel tölthetem a Kékes napját, suhanjkékben. <3